Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-23 / 294. szám, kedd
Karácsony ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 23. Beszélgetés Böjté Csabával, a dévai gyermekmenhely alapítójával, aki vallja, hatalmas terhek vannak a vállán, de valaki a megfelelő pillanatban megsúgja, mit kell tennie A jó pásztor csahos, szaladgáló pulikutyája „Nem akarom magamhoz kötni a gyerekeket, átalakulni kalitkává, amely védelmet nyújt, de rabságot is jelent" (Dömötör Ede felvétele) Böjté Csabáról senki nem mondaná, hogy szerzetes, amikor nincs rajta a ferencesek barna csuhája. Egyszerű, közvetlen ember, minden áj- tatos máz és pátosz nélkül, azzal a jellegzetes, ízes humorral, amelyről már néhány mondat után megis- merszik a székely góbé. VRABEC MÁRIA Erős hitén kívül ennek a realitásérzéknek is köszönheti, hogy tíz éve a román hatóságok akarata ellenére létre tudta hozni a dévai árvaházat, és azóta még két hasonló intézményt Dél-Erdélyben. Fáradhatatlan szervező a szükségben, vigasztaló a bajban és társ az örömben - kívülállók számára szinte érthetetlen, hogyan lehet mindezt győzni, de szerinte a legnagyobb feladathoz sem kell más, csak akarat és szeretet. Szászvároson, Déván és Szová- tán ma már több mint 370 gyermeknek viselik gondját, de Romániában még mindig több ezer gyermek fázik és éhezik. Amikor lépten-nyomon ezzel a nyomorral szembesül, mi alapján dönti el, kit fogad be és kit nem? Ez a legnehezebb, mert ezen a vidéken szinte bármelyik családból el lehetne vinni a gyerekeket. Nagyon rossz érzés otthagyni a sötét hideg lakásban azokat, akik segítséget várnak tőlem, de előfordul, hogy nem tehetek mást. Ilyenkor sokáig furdal a lelkiismeret, és a legtöbbször úgyis az a vége, hogy szorítunk valahol még egy helyet. Szeptemberben is hoztak egy kisfiút, hogy ha nem fogadom be, nem tud iskolába menni, mert cipőre se telik nekik. Telt ház volt, hazaküldtem őket egy zsák ruhával, lábbelivel meg élelmiszerekkel, de azért októberben benéztem hozzájuk, mi van a fiúcskával. Nem ment iskolába, pedig belőle is lehetne akármi. Lehet, hogy benne van egy jövendő tudós, művész vagy költő, de én elmegyek mellette, s elmegy mellette más is. Pedig hasonló sorsból hozzánk került fiatalok idén is tízen érettségiztek nálunk, közülük kilencen egyetemre mentek. Ha ott maradtak volna, ahol lehúzza őket a nyomor, semmi sem lett volna belőlük, mint ahogy sokakból nem is lesz, csak azért, mert rossz helyre születtek. Ilyenkor csak elgondolkozik az emberin hogy tenni kellene valamit - legalább néhányukért. Tíz éve próbálom menteni a lelkeket ebből az ingoványból, mert a nélkülözés előbb utóbb kiöli az emberekből a tartást és az erkölcsöt is, de most is azt látom, hányán maradtak ott magukra hagyatva a nyomorukkal és a kísértéseikkel. Tudom, a Szentírásban is az van, hogy aki egyetlen lelket megment, az megmenti az egész világot, hiszek is ebben, de egy kéregető kézzel és egy esedező szempárral szemben még a szentírás is csak írott malaszt. Mindig foglalkoztatták ezek a gondolatok, és ezért lett szerzetes, vagy csak Déván szembesült azzal, milyen elmondhatatlanul mély bugyrai vannak a nyomornak? Huszonöt éves koromig nem is gondoltam arra, hogy pap legyek, autóvillanyszerelő voltam, verseket írtam és elég nyitott szemmel jártam a világban. Kicsi gyermekkorom óta munkálkodott bennem egy érzés, hogy velem szemben ez a rendszer nagy igazságtalanságot követett el, mert elvette tőlem az apámat. Hatóság elleni izgatás koholt vádjával zárták börtönbe, anyám beküldte neki a kis kék papucsomat, ebből tudta, hogy fia született. Szabadulása után csak egy hónapot élt már, ötéves voltam, amikor meghalt. Sokáig dúlt bennem emiatt a harag, de később rájöttem, hogy a kommunista rendszer nemcsak engem, másokat is megalázott, kisemmizett, félelemben és tudadanságban tartott. Úgy éreztem, hogy ezen a világon változtatni kellene, de még nem láttam a kiutat, s akkor elmentem egy évre a Hargitára bányásznak. Ez alatt az idő alatt volt időm gondolkozni, imádkozni, Istennel beszélgetni, és arra jutottam, hogy a népemért talán altkor tehetem a legtöbbet, ha pap, szerzetes leszek. 1992-ben kerültem Dévára, de én máshol is azt csináltam, amit itt, csak itt már régebben vagyok egy helyen, és ezért jobban látszik. Romániában bárhol el lehetne kezdeni ezt a munkát, az ember csak leül egy padra, máris ott terem egy gyerek és pénzt kér. Ha van türelmed, és megkérdezed, honnan jött, hogyan élnek, hány testvére van, akkor rögtön arca lesz, már nem csak egy a sok kis csavargó közül. Aztán enni adsz neki, megmosdatod, ruhát adsz rá, s mikor legközelebb találkozol vele a városban, már megr ismer. Akkor eszedbe jut, hogy a kolostorban egy nagy fazék levest főztek, és meghívod, hogy ebédeljen veled. így kezdődött. Egy bizonyos idő múlva ezek a gyerekek már többet voltak a kolostorban, mint otthon. Kitaláltuk, hogy szervezünk nekik nyári tábort, elmentünk fürödni, játszottunk, meséltünk, és egy idő után azt mondták, ők már nem is akarnak hazamenni, legyen ez egy éves tábor. Mondtam, miért is ne, és most már a tizenegyedik évet kezdtük. Nekem az a furcsa, hogy más miért nem így csinálja. Mert még azok sem akarnak vagy mernek ekkora felelősséget vállalni, akikben egyébként megvan a segítőkészség. Naponta ennyi bajjal és bánattal szembesülni bizonyára nem kevés lelkierőt kíván... Én inkább úgy látom, minden gyerek egy drágakő, csak meg kell tisztogatni. Tudom, a híveim között is van olyan, aki karácsonyeste hazamegy, és egyedül ül asztalhoz, de hogyan nem jut eszébe az állomásról behívni egy didergő hajléktalant? Nem is emlékszem, hogy én valaha életemben egyedül ettem volna, a száraz kenyér is jobban ízlik, ha megoszthatom valakivel, nem még az ünnepi vacsora! Felnőtteket is befogadtam már, a nyomorban ők is csak esendő, vergődő lelkek, sőt, a legtöbben a munkatársaim közül is azért jöttek ide és azért maradtak, mert az addigi életükben már nem találták a helyüket. Itt nem lehet pontosan megmondani, ki a rászoruló és a a segítő, mert valamennyien adunk és kapunk is. Hiszem azt, hogy ez az életforma nem csak a gyerekek számára megoldás, sok elkeseredett, magányos felnőtt talált itt megnyugvást és új értelmet az életének. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezek a gyerekek az életben maradásért megtanultak lopni, hazudni, rengeteg durvaságot láttak, és nem lehet könnyű őket rendre, fegyelemre szoktatni. Nem történik meg időnként, hogy valamelyik azt mondja, inkább visszamegy a mocsokba, mert ott senki nem parancsol neld? Ezek a gyerekek ugyanolyanok, mint a többi - keresik a megoldást, és nem igaz, hogy nem ragaszkodnának a jóhoz, a széphez, ha már egyszer megismerték. Itt van például Malvina, aki Aradon, a vasútállomáson koldult. Valaki összeszedte őt és elhozta ide, mi jelentettük a rendőrségen, aztán három éve kiderült, hol él az anyja. Azelőtt is mindig nosztalgiázott a kislány, hogy milyen jó lenne anyuval meg a testvéreivel találkozni, hát a tavaszi vakációban hazavittem. Megérkeztünk a falujukba, kérdeztük, hol lakik a család, senki nem tudta, végül egy cigány kislány azt mondta, ő elvezet hozzájuk. Beült hozzánk az autóba Malvina mellé, néztem, hogy sokkal feketébb meg mocskosabb nála, de ugyanazok a vonásai. Megkérdeztem, hogy hívják és kiderült, hogy ő Malvina testvére. Nézték egymást a leánykák, elkezdtek sírni, az anyuka is előkerült, úgyhogy otthon hagytam Mal- vinát. Pár nap után visszahoztuk, befejezte a tanévet, és amikor a nyári vakációra vittem volna haza, már sehol sem voltak a szülők. Ez egy nagyon-nagyon fekete bőrű cigány család, és Malvina az anyuka félrelépésének lehet a gyümölcse, sokkal világosabb, mint a többiek, ezért a férjnek nem kell. Szegényke, mint a rút kiskacsa, kilóg közülük. Megint eltelt három év, és idén nyár elején megjelent itt az anyuka, hogy magával viszi a lányát. Malvina teljesen odavolt s vissza, hogy menni akar - tizenhat éves, nem tarthatom itt erőszakkal. Odaadtam a papírjait, hazament, de néhány hét múlva visszajött. A karján egy nagy harapás volt, a testvére harapta meg, az anyja eladta a magnóját meg a ruhát is róla, azt mondja, jól elrontottam a nyaramat. Mégis azt gondolom, hogy ha nyár elején nem engedem el, akkor még most is haragudna rám, mert úgy érezné, a szüleiről alkotott ideális kép és őközé álltam. Persze, van, amikor ez rosszul sül el. Van egy másik lányunk, Dorina, utolsó évesnek kellene lennie idén a szakiskolában, és az anyját kétéves korától nem látta. Nyáron, tizennégy év után jelentkezett az anyuka, Dorina hazament vakációra, és szeptember elején küldött egy sms-t a kislány, hogy Hollandiában élnek, az anyuka ott táncosnő. Azt írta: „Itt maradok még, megtanulom a nyelvet, és lesz annyi pénzem, hogy megállják a talpamon. Mennyi kétszáz euró?” Mit válaszolhatok én erre? Megírtam, mennyi kétszáz euró, és megírtam azt is, hogy ha valami gond van, jöjjön haza. Nem merek belegondolni, mivel keresi azt a kétszáz eurót, de Hollandiába nem mehetek utána. Itt volt nálunk három évig, nevelgettük, tanítottuk, s lehet, hogy mindhiába. Az a legrosszabb, hogy sokszor a megélhetésért olyan dolgokat tesznek a szülők, amit nem szabadna, s a gyermek köztük újra visszacsöppen abba a világba, ahonnan már egyszer kievickélt. Mi meg újra terelgethetjük vissza a helyes útra, de nem tudok jobb megoldást - amíg a szülők ragaszkodnak a gyerekhez, nem szakíthatom el tőlük. Annak ellenére, hogy gyakran csak verést kaptak tőlük, minden gyerek idealizálja a szüleit. Nem fordul elő, hogy némelyik hallani sem akar róluk? A gyerekekben nincs harag, és ez a jó. Nagyon kevesen vannak olyanok, akik annyira megkeseredtek, hogy megtagadják a szüleiket, ahhoz nagyon megrázó dolgoknak kellett történni velük. Az egyik kislányunkat megerőszakolta az apja, és ő mondta, soha többé nem tudja kiejteni a száján azt a szót: édesapa. Neki van apja, de nincs édesapja, mert az nem édes. Ezt hallotta egy fiúcska és rászólt, hogy: „Ne beszélj így, mert ha az én anyukám élne, kezét-lábát megcsókolnám, bármilyen gonosz lenne.” A gyerek ezt így éli meg. Azt hiszem, ha valakit nagyon szeretünk, márpedig a gyerek a szüleit nagyon szereti, nincs az a bűn, amit ne tudnánk megbocsátani neki. Van nálunk két kisfiú, akiket az anyjuk pici korukban otthagyott a kórházban. Egyszer csak megjelent itt a kolostorban, kiöltözve, kifestve, hatalmas körmökkel, a munkatársaim azt hitték inspekció van nálunk. Lemegyek, s látom, hogy egy luxusprostituált áll a folyosón, de már nem az első virágzásában. Kiderül, kinek az anyja, s ígéri, hogy elviszi kirándulni a gyerekeket, vesz banánt, csokit, a fiúk odavannak a boldogságtól, aztán hónapokig megint nem látják. Első áldozás előtt jönnek, hogy telefonáljunk anyunak, hívjuk meg. Felhívom, megmagyarázom, hogy nem kliens vagyok, pap vagyok, a fiai várják az első áldozásukra, megígéri, hogy eljön. Kezdődne az első áldozási szentmise, de az anyuka nincs sehol, a fiúk könyörögnek, váljunk még öt percet, fél órát várunk, de nem érkezik meg. Ismét felhívjuk, hogy a fiúk szerepelnek tanév végén, megint azt mondja, itt lesz, és persze, megint nem jön el. Eltelik három év, s akkor megjelenik az anyuka, s a két nagy mafla ötödikes kölyök úgy szökik a nyakába, még csak azt se kérdezik, hol voltál mostanáig. Felnőttet nem lehet így átvágni, ilyen feltétel nélküli szeretette csak a gyermek képes. Az rendben van, hogy a gyermekek képzeletében a legelvetemültebb szülők is jóságos tündérekké válnak, de az atya sem érez haragot azok iránt, akik verik, kínozzák, megerőszakolják a saját gyerekeiket? Ha megismered őket, akkor már nem tudsz rájuk haragudni. Itt van nálunk a hat Horváth testvér, az apjuk annak idején megszöktette az anyjukat, összeházasodtak, és megszületett egymás után hat gyerek. A férfi bányában dolgozott, eltartotta a családot, nem volt semmi baj, amíg be nem zárták a bányát. Aztán lejöttek a városba, de itt nem értett semmihez - kertet ásott, fát vágott, negyedannyi pénzt kapott, mint azelőtt, s bánatában azt is elitta. Többször is próbált talpra állni, tőlem is kért vallási témájú könyveket, de mégse sikerült neki, végül a felesége is elhagyta. Eleinte csak hét közben voltak náluk a gyerekek, most már egyáltalán nem járnak haza. Egyszer elmentünk meglátogatni, a gyerekek még a lépcsőházba is féltek bejönni, annyira lepusztult helyen él az apjuk. Elöl mentem én, a hátam mögött megbújva a hat testvér, az apjuk meg ott kucorgott a sötét, üres szobában a földön. Ez az ember, amikor meglátta a gyerekeit, úgy zokogott, mint egy vergődő állat, mert végtelenül fáj neki, hogy így alakult az élete, hogy a gyerekei félnek tőle. Én ezt az embert csak szánni tudom, mert hatalmába kerítette a gonosz, de a lelke mélyén ő is áhítja a jót. Közben tudom, milyen jelenetek voltak náluk, a kicsi Tünde mesélte, hogy az apja az anyja fejét a falhoz verte, s ő odatette a kicsi kezét, hogy anyukának ne fájjon. Ilyenkor nem érzek én haragot, csak azt, hogy segíteni kellene. Mindannyian voltunk már úgy, hogy magunk is csodálkoztunk, mire tudott rávenni a gonosz lélek, meg kellene értenünk, hogy másokkal is ugyanígy játszik, s van, aki gyengébb. Nem az a művészet, hogy jól beolvasunk annak, aki hibázik és felhánytorgatjuk minden bűnét - Jézus sem ezt tette a vámszedő Zakeus házában, hanem vendégségbe ment hozzá és szépen elbeszélgetett vele. Mindannyiunknak így kellene szép szóval, szeretettel, nyitogatni a lelkeket, még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy az a másik nem méltó rá, mert az embernek akkor van a legnagyobb szüksége a megbocsátásra, amikor a legkevésbé érdemli meg. Ezek a szegény elesettek olyan hálásak, ha valaki emberszámba veszi őket, hogy azt el sem lehet mondani. Húsvétkor elmentünk locsolkodni a fiúkkal a nyomornegyedekbe, a koldusasszonyok s az utcalányok szinte belepirultak a megtiszteltetésbe. Azt hiszem, erősen elrontottak bennünket az amerikai filmek, amelyekben mindig azt látjuk, hogy a jó győz, mert az élet nem ilyen egyszerű - talán senki nem olyan hófehér és tiszta, amilyennek elfogultan látjuk, de nem is olyan elvetemült, amilyennek hisszük akkor, amikor csalódunk benne. Az emberi gyarlósággal mindig, minden kapcsolatban számolnunk kell, akkor könnyebben megtaláljuk az utat másokhoz, és békében élhetünk magunkkal is. Gyakran az ember számára nagyobb teher a saját bűntudata, mint az, hogy a környezete mit gondol róla, ezért az első lépés az, hogy magunknak megbocsássunk, és ne nézzünk mindig hátrafelé. Olyan az élet is, mint ha az ember egy gyárcsarnokban állna a szalag mellett, s azon jönnének sorra az alkatrészek. Ha kettőt-hár- mat elrontottunk, mert figyelmetlenek és hanyagok voltunk, nem szabad azok után szaladni, hanem a következőkre kell nagyon odafigyelnünk, és ha azokat jól megcsináljuk, talán még megbocsátják a mulasztásunk Vagyis a szeretet mindenre gyógyír és megoldás? Én hiszem ezt. Minden embert Isten teremtett, és ő nem teremt se- lejtet. Ha most a templomtoronyban találnánk egy Rembrandt képet, lehetne azon egy döglött patkány is, kesztyűs kézzel nyúlnánk hozzá, és nagy áhítattal néznénk. Egy gyermek, az, aki a jövőnk, vajon nem ér meg ennyi figyelmet és törődést? Gyakran hallom azt, hogy ez a világ nem jó így, ahogy van, de akkor miért nem tesszük jobbá? Isten nem fog angyalokat küldeni, hogy átalakítsák a Földet, csak rajtunk múlik. Azoknak a gyerekeknek, akik itt nőnek fel, a Szent Ferenc Alapítvány a családjuk. Ez valamennyiük számára hatalmas felelősség. Olyan szeretnék lenni, mint egy fa, amelynek az ágaira a madarak lesz- állnak, megpihennek, fészket is rakhatnak, de bármikor továbbrepülhetnek. Nem akarom magamhoz kötni a gyerekeket, átalakulni kalitkává, amely védelmet nyújt, de rabságot is jelent. Nem magunknak neveljük ezeket a gyerekeket, hanem azért, hogy a nemzetünk javára legyenek, és ha jól szerettük őket, úgyis helyünk lesz a szívükben. Nemrég voltam meglátogatni egy lányunkat, akinek se apja, se anyja, itt nevelkedett, férjhez ment, és van egy másfél éves kisfia. Letette elém a gyereket, és azt mondta neki: menj oda a tatához. Egy ilyen mondatban minden benne van. Állandóan lót-fut, sorra alapítja a rendházakat, egyre többet vállal, mégis minden gyereket név szerint ismer és tudja a történetét is. Nem érzi úgy időnként, hogy belefáradt ebbe a nagy feladatba? Engem ez a munka inkább felfrissít, és a hitemet erősíti. Annyi csodát láttam itt, hogy ha hitetlen lettem volna, akkor is hinnem kellene már. Hatalmas terhek vannak a vállamon, de érzem, valaki ott tartja a kezét a teher s a vállam között, és a megfelelő pillanatban megsúgja, mit kell tennem. Ezen a földön úgyis mindenben Isten akarata érvényesül, én csak végrehajtó vagyok. Afféle csahos pulikutya, aki szaladgál, fontoskodik, de a nyájra a jó pásztornak van gondja, és ha a kutya jól végezte dolgát, akkor talán őt is megjutalmazza a nagy meny- nyei legelőn.
