Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-23 / 294. szám, kedd

Ef Tárca ÚJ SZÓ3Q03. DECEMBER 23. Ritkán jutott eszébe, hogy az a valaki, aki fájón él benne, nem nyitotta az ajtót évek óta. Pedig miatta nem cserélték ki a zárat, nehogy kint rekedjen, ha ők nincsenek otthon Újvacsora TALLÓSI BÉLA Szabó Ottó rajzai „Adna a jóból többet a teremtő!” - szakadt ki belőle, amikor a diófáról lehasított egy száraz rönköt a vihar, és az ablakba vágta. Az üveg ezer darabra fröccsent, még az ágyra is jutott a cserepekből. Egy éles szi­lánkba bele is tenyereit, ahogy ijed­tében kipattant a dunyha alól. A kapcsoló felé nyúlt, de az égőben nem gyulladt fény. A letört ág össze­verte a villanydrótokat, csóvában hullottak a szikrák, s áram nélkül maradt a ház. „Adna a jóból többet a teremtő, ne mindig csak a rosszat szórná szegény fejemre” - mondta, amikor megnyugodott, hogy csak a szél tört rá nagy robajjal, nem em­ber lépett a szobába, s nem kell félte­nie az életét. Rettegve feküdt le min­den este, és éberen aludt, annyira, hogy nem tudta, képzeleg vagy ál- modja-e azokat a furcsa alakokat, akiket a háza körül látott motosz­kálni. Azt hitte, eljött a vég, valaki nekivágta az üvegtáblának a diófa­rönköt, s belépett az ütött résen. De csak a szél sikított az üvegnyiláson, emberi mozgás nem ütött zajt. Le­vette a kapcsolóról a kezét, a falnak lapulva odalépdelt az ágya mellé passzított kisszékhez. A gyógyszer­dobozok, kenőcstubusok között ki­tapogatta az elemlámpát, és felgyúj­totta. „Müyen pusztítás!” - sóhajtott fel, ahogy a halvány fénycsíkot ide- oda futtatta a szobában. Megbor­zongott, mert a szél beszökött a ház­ba, és nyomában egyre erősebben tolakodott be a téli hideg. Közelített az ablakhoz, megfontolt léptekkel, nehogy megcsúszon egy üvegcseré­pen. Amint közelebb lépett, a széllel nedves hűvösség csapott az arcába. „Hó - eszmélt rá. - Megeredt a hó - állapította meg. - Épp most kezdett hullani. Nem várhatott volna egy ki­csit - méltatlankodott -, hogy ne lenne vele tele a szoba.” A konyhában bóbiskolt reggelig. Rá­borult az asztallapon kinyújtott kar­jára, de nem tudott álomra szende- rülni. Érezte, hogy bent jár a szél a szobában. Ez sem hagyta aludni, és a gondolatok sem. „Ejnye” - sóhaj­tott fel néha, amikor már-már fizikai fájdalmat érzett attól, amivel a feje volt tele. A zaklató gonddal, hogy mitévő legyen. Kihez kopogjon be reggel, hiszen karácsony első napja lesz. Kit zavargasson, hogy ha üve­get nem is gittez a keretbe, legalább fóliával befoltozza az ablakot. „De megjártam, de megjártam... - ismé­telgette - éppen karácsonyra.” Marta magát, hogy miért is nem cse­lekedtem hamarabb. Nem történt volna baj, ha ahogy eltervezte, még ősszel, lombhullatás után szólt vol­na valakinek, hogy vegye ki a fát. De nem volt hozzászokva, hogy törőd­nie kell a férfimunkával is. Az ő em­berének, amíg élt, mindenre volt gondja. Mindent megjavított, ami munka adódott a ház körül, azt elvé­gezte, neki csak a mosás meg a főzés maradt. Néha kevésnek is tűnt a na­pi teendő, bírt volna többet is. De nem volt, akivel törődjön, kettecské- jük gondját kellett csak viselnie. Született ugyan egy fiúgyermekük, aki elment tanulni városra, s úgy odaszokott, hogy alig-alig látogatott haza. Később Jugóból átszökött a szabad vüágba, onnan meg nem jö­hetett. *** Berakodott a kukoricacsuhéból font nagyszatyorba. Volt még egy készlet gyolcs konyharuhája, azokkal bete­kerte az edényeket, hogy tartsák a meleget. A pakkot felakasztotta a kormányra, mert mindig tolta maga mellett a biciklit, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Bizonytalanok voltak már a léptei. Észrevette, ahogy a harmadik szomszédban, az útra né­ző ablakon meglebben a függöny. A gyerekek kikukucskáltak mögüle, a felnőttek meg hajtották el őket, hogy „ne lessétek, már megint vo­nul, viszi a megzavarodott elméje”. Ó csak biggyesztett, és még jobban nekifeszült, oldalra fordítva a fejét, hogy ne csípje annyira az arcát a metsző szembeszél. „Istenem, mennyi csillogó cifraság” - nézte az ablakokba tett fenyőkön viliódzó fényeket. „A mi időnkben megvolt a karácsony parádé nélkül is” - mondta, mikor elhagyta az utolsó házat is, s kiért a temetői út­ra. A dinamót, amit még az ura sze­relt a biciklire, ráhajtotta a kerékgu­mira, és a kormányra erősített lám­pában pirosas fény pislákolt fel. Csó­vája ficánkolt a havon, de nem vüá- gított annyit, hogy lássa maga előtt az utat. Nem is kellett neki vüágos- ság, becsukott szemmel is eltalált volna a temetőbe. A Jézus-keresztnek támasztotta a bi­ciklit. Csönd volt, csak a kutyák vo­nítását lehetett hallani a faluból. Motorbúgást, más zajokat nem. „Senki se jár ilyenkor az utcán - álla­pította meg. - Szentestén mindenki behúzódik.” Fehér vásznat terített a sírra, a széle­ire nehezékeket rakott, hogy ne tola­kodjon alá a szél. Kirakta rá a sza­tyorból, amit hozott, a karácsonyesti vacsorát. „Jó az Isten jót ád - mond­ta, miután keresztet vetett magán. - Te voltál nekem az életben a legna­gyobb jó, drága uram.” Nekilátott az evésnek. Kikanalazgatta a levest né­mán, és szó nélkül majszolta el a ka­lácsot is. Jóllakott hamar. Nem evett sokat, a leves után csak egy szeletet a kakaós kalácsból. De többet ho­zott, nem csak a magának való ada­got, mert ugyanannyit főz most is, mint amikor ketten voltak. Sze- delőzködött. Visszarakta a szatyor­ba az edényeket s az összehajtoga­tott konyharuhákat. Aztán oldalára fordítva letette a szatyrot a kő sírke­retre. Ülő helyzetéből megdőlt egy kicsit, és a fejét a szatyorra hajtotta. „Lefekszem egy kicsit ide méUéd” - szólt az urához. Aztán egy idő után, a sötét sírkőre szegezve a tekintetét, síró panaszként folytatta: „Lehet, hogy ez lesz az utolsó karácso­nyunk, így, egymás nélkül. Talán jö­vőre már együtt leszünk.” *** Soha nem hagyta szanaszét a holmi­ját, mindig mindent a helyére ra­kott. Ezúttal azonban a biciklit nem tolta be a külső kamrába, csak neki- döntötte a megereszkedett, öböllel lógó drótkerítésnek, mert mintha valami azt súgta volna neki, hogy ne vesztegesse az időt. Leverte a lábá­ról a havat, és megpróbálta elfor­dítani a kulcsot a lyukban, de nem ment. Úgy tűnt neki, hogy nincs rázárva. Furcsállotta, hiszen rajta és megboldogult urán kívül csak egy valakinek volt kulcsa a lakástól, de az már régen nincs. Neki is csak rit­kán jutott eszébe, hogy az a valaki, aki fájón él benne, nem nyitotta vele az ajtót évek óta. Pedig miatta nem cserélték ki a zárat, nehogy kint re­kedjen, ha ők nincsenek otthon. Ahogy belépett, megszokásból e- melte a kezét, s felkattintotta a kap­csolót. Az égőben fény gyúlt. „Éz meg hogy lehet - álmélkodott -, amikor elmentem, még nem volt áram?!” A konyhában is fényt tudott gyújtani. Kitárta az ajtót, s a küszö­bön állva, kezében tartva a kilincset, benézett a szobába. „No, de ilyet!” - szakította ki belőle a meglepetés. Az ablak, amelybe a diófaág becsapó­dott, ép volt, még csak repedés se húzódott rajta. A szél morgását már csak kintről hallotta, lökései nem tomboltak odabent. Előbb megijedt önmagától, hogy megromlott az el­méje, aztán meg a neszezéstől riadt meg. Azt hallotta, hogy valaki a be­járati ajtót nyitja. Megfordult, s a konyhából figyelte, hogy egy férfi, akit sose látott, nem falubeli, elindul őfelé. Hátrahőkölt, s a szemével ke­resett valamit, amit felkaphatna, amivel védhetné magát, ha a jöve­vény támadni próbál. De a férfi sem­mi jelét nem adta a támadó szán­déknak, ádépte a konyhaajtó küszö­bét is, és úgy mozgott a lakásban, mint akinek ismerős a járás. Meg­nyitotta a vízcsapot, kezet mosott, és hosszan szárítgatta a tenyerét, a kézfejét a törülközőkendővel.- Mi volt itt, mama, özönvíz? - és vá­laszt sem várva magyarázta. - Kicse­réltem az ablakszámyat, találtam a kamrában egy ugyanilyet, éppen passzol. Állt az idegen férfivel szemben meg­szeppenve, mert nem értette, mi tör­ténik körülötte.- Ne nézzen ilyen hitetlenkedve, mama. Én vagyok, a fia - mondta. Felkapta, és megpördült ott a kony­ha közepén, anyjával a karjában. Óbelőle a nagy forgásban úgy kiszo­rult a szusz, hogy alig tudott szólni. Annyit préselt ki magából:- Fiam, drága fiam, itthon lennél!? Zavartan toporgott ide-oda, felka­pott ezt-azt, ami a keze ügyébe ke­rült, aztán visszatette. Nem tudta, mit kezdjen magával, mit kezdjen azzal a másikkal, mit kezdjen a hdy- zettel. Hogyan dobja el magától, ho­gyan felejtse el azokat az esztendő­ket, amelyek majdnem idegenné tet­ték a hirtelen találkozást. Kintről tompa puffanás hallatszott, amire mindketten az ablak felé for­dították a fejüket.- Csak a bicikli dőlt el - nyugtatta azt az emberi lényt, ha igaz, a fiát, aki ott volt vele egy helyiségben. - Megyek, betolom a helyére - és in­dult kifelé, úgy, ahogy volt, bentie- sen, kabát nélkül, szvetterben. A férfi megfogta a karját, megállí­totta.- Hagyja, mama, majd én! Hideg szél csapódott befelé, ahogy a férfi, a fia becsukta maga mögött az ajtót. Ennek a szélnek az érintésétől kitisztult előtte mindaz, ami addig hihetetlennek, titokzatosnak, álom­szerűnek, kuszáknak, zavartnak tűnt. Ideges mozdulatokkal nyito- gatni kezdte a konyhaszekrény fiók­jait, szekrényajtóit, majd benézett a hűtőbe is. S amikor a fia újra ott állt mellette, pironkodva vallotta be:- Nem vártalak, nem készültem va­csorával. Apádat látogattam meg - aztán már csak magának, de azért hallhatóan mondta. - Ilyen kará­csonyt, istenem. Nincs semmim. Semmim, amit adhatnék - és hol a tűzhelyhez, hol a szekrényhez lé­pett, széttárt karokkal. Fia odalépett hozzá, és magával szembe fordította.- Nem baj, mama - súgta neki nincs fontosabb, mint hogy együtt vagyunk.- Várj csak! - bontakozott ki a karok jóleső szorításából. - Éhen azért nem halunk. Kapkodva kipakolt a szatyorból. Ki­virult, hogy újra háziasszony lehet, gondoskodnia kell valakiről. Feltette melegedni a temetőből visszahozott lencselevest, és tányérra rakta a megmaradt kalácsszeleteket. Vado­natúj asztalruhát terített a kitörede­zett linóabroszra, s kirakta az ételt a fia elé.- Én már ettem. Apáddal - mondta. De hogy ne egyedül egyen a fia, le­ült mellé az asztalhoz, elvett egy kalácsot a tányérról, és jó érzéssel megvacsoráztak. Úgy érezték, nem is a testüket, hanem a lelkűket táp­lálják. A kialudt szeretet támadt fel ben­nük. Álmából azon az éjszakán el is tűn­tek az árnyak. Többé nem büntet­ték őt. Felszaladtak a domb tetejére, aztán leereszkedtek, majd újra felszaladtak. Nem tudták megunni. Azzal sem törődtek, hogy a nadrágjuk csuromvíz a folytonos csúszdázástól Mici és Tökmag egy félszáz évvel ezelőtti decemberben MISLAY EDIT Mocorgott egy ideig a dunna alatt, amely az orráig takarta, aztán hirte­len felpattantak a szemhéjai, és ál- mos-csodálkozó dióbama pülantás- sal nézett szét maga körül. A szobá­ban hideg volt. Este, mint télen min­dig, begyújtottak ugyan a kályhába, de a tűz reggelre elhamvadt, helyet­te a dunna melegített. De az aztán nagyon. Az orráig húzta, hogy minél kevésbé érezze a hideget. Mellette az öccse szuszogott békésen, öt évé­nek minden nyugalmával. A kislány arca apró, bosszús fintorba rándult. Eszébe jutott, hogy előző este me­gint összekaptak. Helyesebben szól­va ő duzzogott. A kicsinek ugyanis az volt a szokása, hogy elalvás előtt a nővére hajával játszott: a mutató­ujjára tekert egy-egy tincset, majd elengedte, és ezt így folytatta min­daddig, amíg el nem szenderült. Nem zavarta különösebben az sem, hogy a nővére leteremtette, és kö­zölte vele, az ő haja nem játékszer, és különben is, hagyja őt aludni! A kislány a mennyezetet bámulta. Nagyot sóhajtott. Miért nem lehet neki külön ágya? Miért kell folyton Tökmaggal szorongania, a szülei tes­tes ágyának lábánál meghúzódó fek­helyen? Nem olyan apró ő már, ti­zenegy éves! De tudta, hiába is pa­naszkodna, hisz a két nagyobbik öccse is egy ágyban alszik, és csak a bátyjának vannak olyan kiváltságai, hogy egyedül birtokolhat egy ágyat. Nem nagy ház az övék, konyha meg két szoba, van ehhez hasonló sok a faluban. A másik szobából hirtelen hangoskodás szűrődött be: na, a két rosszcsont már felébredt, állapította meg. Itt már nem lesz alvás. Legjobb, ha rászánja magát, és kimászik az ágyból. De még mielőtt megtehette volna, kicsapódott a szoba ajtaja, és két kócos öccse rontott be a szobába: „Mici, nézd, megint havazik!” Orru­kat az ablaküvegre tapasztották, és csillogó szemmel nézték a ráérősen szállingózó apró pelyheket. Fehér volt az udvaruk, az utca, és az utcá­jukban álló házak tetején is csinos hósapka díszlett. Mici a szüleik ágyára lesett. Sejtette, hogy már régen üres, apjuk és any­juk ma is hajnalban kelt. X ház körül mindig van mit csinálni. Meg egy olyan család körül is, ahol öt gyerek van. Sőt, az sem biztos, hogy az any­juk aludt egyáltalán az éjjel. Hiszen karácsony van, jutott eszébe, és a karácsonyhoz hozzátartozik a ka­lács is. Azt pedig anyjuk legtöbbször éjjel sütötte. A sok munka mellett csak éjjel jutott rá ideje, másrészt így volt valami esélye annak, hogy a gyereksereg ne vesse rá magát azon melegében, és ne tüntesse el pillana­tok alatt. A hangoskodás a legkisebbet is fel­iébresztette, és Mici arra gondolt: karácsony ide vagy oda, neki megint az öccseit kell majd „terelgetnie”, Karácsony ide vagy oda, neki megint az öccseit kell majd „terelgetnie”... főleg a legkisebbet, Tökmagot, aki folyton az ő sarkában járt, mert a két nagyobbik fiú, ha csak tehette, igye­kezett lerázni a kicsit. Egy perc nyugtom sem lehet tőlük, dohogta magában. A konyhában jó meleg volt, pattogott a tűz, anyjuk már ja­vában főzött. A fiúk betódultak a kamrába, mert tudták, hogy a ke- nyérdagasztásra használt teknő már teli van diós, mákos, lekváros bélés­sel, és ujjongva vetették rá magukat. Csak nagy nehezen lehetett őket rá­beszélni, hogy előbb megreggelizze­nek. „Nézzétek, müyen formás fát szereztem! - állított be nagy hang­gal az apjuk. - A rávaló díszeket már nektek kell elkészíteni!” Az asztalra kenyérhéj, kockacukor, dió került, s a gyerekkezek ezeket csomagolták ezüstpapírba. Tökmag is feltérdelt az egyik székre, segíteni akart, de egy idő után elunta, és a kockacukor a papír helyett a szájába vándorolt, a dióból pedig „guriga” lett, amit el- mélyülten görgetett ide-oda az asz­talon. „Kotródj már el innen, nem lá­tod, hogy csak zavarsz?!” - kelt ki magából Mici, és nagyot lökött Tök­magon, aki megmakacsolta magát, és nem tágított. „Nekem is szabad, anyu mondta”. A kislány megsem­misítő pillantást vetett rá. Miután feldíszítették a fenyőfát, a fiúkkal nem nagyon lehetett bírni. Kirohan­tak az udvarra, repültek a hógolyók, nekiálltak hóembert építeni. Mici fel-alá sétált az udvaron, szerette hallani, ahogy a frissen lehullott hó recseg-ropog a cipője alatt. Aztán a fiúk kitalálták, hogy menjenek ki a falu végi tóhoz, amely üyenkor té­len, amikor a tükre befagyott, mág­nesként vonzotta a falu gyerekeit. Ahogy közeledtek a tóhoz, egyre hangosabb lett a zsivaj. A tavat kö­rülölelő dombról szánkók siklottak a tó jegére, nyergükben kipirult arcú, kacagó, sikító lurkókkal. Sokan szánkó híján csak úgy, „nadrágszán kón” ereszkedtek le a dombról. Mici és a két nagyobb nekiiramo­dott, rohantak át a tavon a szemköz­ti domb felé. „Én is, várjatok meg!” - próbált a nyomukban maradni a leg­kisebb. Mici hátrafordult: „Szedd a lábad, Tökmag, nincs kedvem itt ácsorogni miattad!” Felszaladtak a domb tetejére, aztán leereszkedtek, majd újra felszaladtak. Nem tudták megunni. Azzal sem törődtek, hogy a nadrágjuk csuromvíz a folytonos csúszdázástól. „Én már nem bírok egyedül, húzzál föl a dombra, Mid!” - mondta panaszosan a kicsi. De a kislány úgy tett, mint aki nem hallja, felszaladt a dombra, és folytatta a játékot. Az öccse tanácstalanul né­zett szét, majd beljebb indult a ta­von, hogy közelebbről is szemügyre vegye a nagyfiúkat, akik vadul szá­guldoztak, fogócskáztakajégen. Jó időbe beletelt, mire Mid keresni kezdte a kicsit. Tekintetével végig­pásztázta a terepet, aztán meglátta pöttöm alakját a nagy kamaszok kö­zött. Elindult feléjük, de mielőtt odaérhetett volna, rémülten látta, hogy az egyik nyakigláb fiú, aki a mögötte loholó üldözőjét tartotta szemmel, őrült sebességgd nekiro­han a gyéreknek. A kicsi repült egy nagyot, és elvágódott a jégen. Bojtos sapkája nem messze tőle ért földet. Mid hidegtől kipirult arca elfehére- dett. Szeme megtelt könnyel, úgy rohant neki visítva a nyakiglábnak, és öklévd püfölni kezdte: „Hogy mered bántani Tökmagot?! Ilyen nagy tahó és nem lát a szemétől?” A kamasz meghökkenve nézte a ma­gából kikelt Midi, és valami olyas­mit morgott az orra alatt, hogy vé- leden volt, odament a még mindig a jégen üldögélő, hüppögó gyerek­hez, és megpróbálta talpra állítani. „Hagyd békén!”, üvöltötte Mici, kar­jába vette öccsét, és intett a két na­gyobbnak: „Indulunk!” A kicsi szi­pogva kapaszkodott nővére nyaká­ba. „Nagyon megütötted magad?”- kérdezte aggódva. A gyerek fájdal­mas képpd bólintott. „Otthon majd megfújdogálom, és nem fog fájni. Tudod, mit? Te gyújthatod meg az összes gyertyát a karácsonyfán. Majd felemellek, hogy elérd mind­egyiket, jó?” És egy puszit nyomott öccse könnyektől maszatos arcára. *** Régen volt. Vagy fél évszázada - su­hant át Mici néni agyán. Becsukta maga mögött lakása ajtaját, s elin­dult a karácsonyi ebédre az öccsé- hez és annak családjához.

Next

/
Oldalképek
Tartalom