Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-15 / 287. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 15. Előfizetőink Sárosfai, bárcai és kistárkányi olvasóink talán mindazok nevében szólnak, akik jóban-rosszban kitartottak mellettünk, s remélhetőleg a jövőben sem mondanak le az Új Szóról Hárman a sok ezer közül SZILVÁSSY JÓZSEF Arról kérdezem, mikor látott életében először Új Szót. O viszont a csehországi deportálásról beszél: - Csak úgy érti meg azt az örömömet, amit a szlovákiai magyar lap megpillantása szerzett, ha elmondom a keserű előzményeket is - sóhajtja a Dunaszerdahelyi járás egyik községében, Sárosfán élő Szalay Frigyes. Hosszú sóhaj után szakad ki belőle a múlt.- Karácsony előtt még ma is összeszorul a szívem, mert negyvenhat decemberében akkor állítottak be hozzánk a kitelepítési bizottság tagjai, s rámordultak apámra, hogy két nap múlva jön a teherautó. Visznek bennünket a nagylégi vasútállomásra, onnan meg Csehországba. Néhány bútort, ruhát vihetünk magunkkal. Kikönyörögtük a péterkályhát is, mert kutya hideg volt akkor. Két családot préseltek be egy marhavagonba. Én tizenhét éves voltam, húgom alig múlt hat, az egyik öcsém négyesztendős, a legkisebb fivérem pedig kéthónapos csecsemő volt. Anyám babusgatta, a kabátjával is betakarta, nehogy megfagyjon a farkasordító téli éjszakákon. Mert négy napot zötyögtünk, és éppen szentestére érkeztünk meg Mladá Boleslavba. Onnan egy özvegyasz- szony vitt el bennünket a közeli Skalskóba. Éjfél lehetett, mire fedél alá kerültünk, akkor rebegtük el vacogva, rettegve a Mennyből az angyalt. Elérzékenyülve teszi hozzá: - Rég volt, ne bolygassuk ezeket a sötét éveket, habár a sok szenvedésért, megaláztatásért legalább egy szlovák vagy cseh karakán politikus annyit azért mondhatna, hogy bocsánat. Legyint egyet. - Negyvennyolcban Péter-Pálkor trágyát szállítottam az egyik ottani paraszt földjéről, amikor megbokrosodtak a lovak. Igyekeztem megfékezni őket, de olyan szerencsétlenül estem, hogy több helyen is eltörött a sípcsontom. A Mladá Boleslav-i kórház sebésze azonnal le akarta vágni a lábam, de apám csehül rimánkodott neki, hogy ne tegye. Behívták a főorvost, Jirí Hanusnak hívták, amíg élek, nem felejtem el a nevét. Megvizsgált, aztán megsimogatott: - Ne félj legényke, lesz katona belőled... - közölte, s valóban meggyógyultam. Nos, amikor lábadoztam, jött egy férfi, s arról tuda- kolózott, nincs-e itt szlovákiai magyar. Átöleltük egyihást, aztán átnyújtotta a csehországi deportáltaknak írott Jóbarát egy példányát. Két év után ekkor olvastam újra magyarul. Ekkor tudtam meg, mi történt februárban Csehszlovákiában. Negyvenkilenc január tizedikén tértünk haza. Egyszerre voltunk boldogok és elkeseredettek. Mert végre hazatértünk, de a házunkban egy szlovák család pöf- feszkedett. Majdnem egy évbe tellett, amíg elkotródtak. Addig az egyik nagyszüleimnél húztuk meg magunkat. Beszélgetésünk során először derül fel az arca: - Ekkor láttam meg először az Új Szót. Rendszeresen olvastam, ötvennégytől előfizetem. Akárcsak a fiam, és a leányom. Kevéske a nyugdíjunk, de a- míg a feleségünkkel ketten vagyunk, addig összekuporgatjuk az előfizetési díjat. Mert hát ki vegye meg az Új Szót, ha nem a magyar ember! Arra a kérdésemre, hogy mit olvasnak a legszívesebben, egyszerre válaszolják: - Most már mindent, hiszen van időnk. Mindketten reggel átböngésszük a címeket, aztán lámpagyújtáskor olvasgatunk - mondja Erzsiké, a feleség. A férj huncutul hozzáteszi: - Most már a hátsó oldalt is olvasom, amióta szép nők fotóit is közlik. Majd elko- morodik: - Érdekel a politika is, és gyakran felháborodom, amikor Slota magyarellenes zagyvaságait olvasom. Égyszer már írok Bugár Bélának, hogy üsse orrba, hátha észhez tér. - Az soha - ingatja a fejét a felesége. Amikor arról érdeklődöm, akadt-e olyan időszak, amikor le akarták mondani lapunk előfizetését, váratlanul nagy csend támadt. Végül a férfi szólalt meg: - Hát olvastam negyvenkilenc óta sok hazugságot, de a sorok között akadt azért igaz„Az igazat kell írni, ha fáj, akkor is. Nem szabad hazudni" Hűséges előfizetőink közül a keleti, a közép-szlovákiai és a nyugati régiókból egyet-egyet mutatunk be. Szívünk szerint több olvasónk életútját, véleményét is felvillantanánk a mai évforduló alkalmából, ám erre helyszűke miatt nincs lehetőségünk. Ők hárman talán mindazok nevében szólnak, akik jóban-rosszban kitartottak mellettünk, s remélhetően jövőre, a növekvő megélhetési költségek ellenére sem mondanak le az egyetlen hazai magyar napilapról. Társunk és támaszunk Nincs nap Új Szó nélkül SZÁSZ! ZOLTÁN „Hát ki vegye meg az Új Szót, ha nem a magyar ember?!" (Somogyi Tibor felvétele) ság is, meg néha érdekes riportok is megjelentek. Mi csak egyszer akartuk lemondani a lapot. Nyolcvannyolcban, amikor március 25- én megölték a vejemet. Aznap volt az emlékezetes gyertyás felvonulás, talán ő is ott volt, de késő éjjel a munkahelyén, a pozsonyi Slov- naft egyik szerelőaknájában találtak rá, vérbe fagyva. Hónapokig zaklattak a titkosok meg a nyomozók, mert ránk akarták kenni a gyilkosságot. Ilyen hülyeségeket írtak az újságok is. Ekkor hónapokig megundorodtam minden újságtól, hiszen minket senki sem kérdezett, pedig mi szerettük a vejünket, s különben is, hogy vetemedtünk volna ilyen égbekiáltó aljasságra? Egyébként a gyilkost azóta sem találták meg. Hosszú hallgatás után térünk vissza a jelenbe. - Nyugdíjas vízvezeték-szerelő lévén én vagyok a helyi özvegyek és a munkanélküliek támasza. Hívnak szinte naponta csőrepedéshez, javításhoz, szerelésekhez, pedig nagyon reumás a kezem. De megyek, amíg tudok. Valamiképpen olyan társuk, támaszuk vagyok, mint nekünk az Új Szó, amely abban segít, hogy eligazodjam a világban a nagypolitikában, s mindig tudhassam, hogy mi történik a Csallóközben. A Pozsonytól Kassa felé zúduló forgalomtól alig 3 kilométerre lévő kisközségben, Bárcán keresem azt az embert, akinek életében az újságolvasás már a gyermeki eszmélés ideje óta mindennapos. Téli alkonyatba érkezem, takaros porta mutatja, jó gazda van a háznál. Ölfák rendje, ólak tisztasága, rendszer és rend, ember és Isten egysége, megnyugvást sugalló környezet. Aki fogad, Gecse Zoltán, a gazda, kőműves- mester. Itt született, innen járt és jár munkába, ez az ő világa. Munka, élet, kenyérkeresés, szolgálat. Ennek az életnek része az újság, mert ahogyan ő maga mondja: tájékozódni kell az embernek, nem lehet tu- dadan a világ dolgairól. Kicsit megil- letődik, mikor jövetelem céljáról komolyabban kezdünk beszélgetni, mondván, hogy ő csak egyszerű ember, ugyan ki lehet kíváncsi az ő véleményére. Pedig sokan ismerik, hiszen e vidéken alig van olyan épület, amelyen nem dolgozott volna. A munka mellett minden nap - ha késő este, ha másnap reggel - megnézte, mit is ír az újság. Az újság pedig ebben a házban az Új Szót jelenti. „Még édesapámék rendelték meg annak idején az Új Szót, most is édesanyám nevére jár. Ő 80 éves, de naponta átolvassa a lapot. Nálunk mindig itt volt és olvasta az egész család. Mert tájékozódni kell, nem lehet csak úgy lenni ebben a világban, hogy ne tudja az ember, mi történik itthon és a világban. Én naponta olvasom, főképp a belpolitika érdekel, meg az, mi történik a járásban, a szélesebb környéken, mi hogyan alakul, mit csinálnak a parlamentben, mire megyünk jövőre. Minden környékbeli lapot megtalálhat nálunk, mert a helyi dolgok is fontosak. Jó látni, ha valami az embereket szolgálja, ha érzik az itteniek, hogy nem feledkeztek meg róluk” - mondja Gecse Zoltán. Kávét főz, méregerősét, tűzre rak, mert ugyancsak acsarkodik már kint az alkonyatból előbújó hideg. Kérdésemre, mit kellene változtatni, milyennek látná szívesen az újságot, elmondja: „Az igazat kell írni, ha fáj, akkor is. Nem szabad hazudni, nem szabad szépíteni. Jó lenne, ha többet foglalkozna az újság a kis faluk, az egyszerű emberek gondjával, bajával. Amúgy van most az Új Szóban minden, érdekes is, színes is. Én elégedett vagyok most az újsággal. A kultúra mindig érdekelt. Ánnak idején jó 15 évig Csemadok-elnök voltam, ami a Csemadokról szól, azt is mindig elolvasom. Sok cikket kivágtam, eltettem magamnak. Népszámlálási adatokat, választási eredményeket, nekem tetsző cikkeket. Jó, hogy újabban vannak írások a hitéletről is. A mellékletek is érdekesek, édesanyám át szokta böngészni a hirdetéseket is. Vannak aztán az egészségről, az életmódról szóló írások. Abban is sok jó, érdekes dolgot lehet találni.”- teszi hozzá. Munkára, megélhetésre, a falun élés szépségére és nehézségére terelődik a szó. Sóhajtva mondja, bizony már csak ketten vannak férfiak a templomban, a plébános, meg ő, a kántor. A falu templomának újjáépítésekor sokat dolgozott. Irányította, szervezte a munkát. Mert kell a templom, kell a hit, anélkül nem megy. „Megváltozott már ez a falu, elszoktak az emberek a munkától, romlanak a házak, romlik minden. A legrosszabb, hogy belülről romlanak az emberek. Mindez a rendszerváltás óta lett még nyilvánvalóbb. Igaz, azóta meg az Új Szó lett jobb. Ahogy figyelem, még a Vasárnapból csak több jár ki hozzánk, gondolom a műsor miatt, de a napi újságból bizony kevés. Elszoktak az emberek az olvasástól is, mindenkit fogva tart a televízió. Ugyan nézem én is, de nincsen nálam nap újság nélkül. Nincsen nap Új Szó nélkül.”- mondja. Búcsúzunk, megkérdezem még, szeretné-e kezébe venni a 100 éves Új Szót. „Ha a 75 évest még el tudom olvasni, hálát adok a sorsnak. Azt azért szeretném, az újságnak is kívánva meg magamnak is.” - mosolyogja el magát a kapuban. Gecse Zoltán most elégedett az újsággal (A szerző felvétele) Az elmúlt öt és fél évtizedről beszélgettünk Bálint István kistárkányi gazdálkodóval, aki az Új Szó első számától kezdve olvassa lapunkat írjanak rólunk, foglalkozzanak többet gondjainkkal! LECZO ZOLTÁN Milyen volt a magyarság helyzete a Bodrogközben a háború utáni években? Amikor a front elvonult, és véget ért a háború, sokan úgy gondoltuk, hogy az életünk jelentősen megváltozik. Sajnos, tévedtünk. Az embereket összegyűjtötték, és elhurcolták ún. „málenkij robotra”. Csak a mi falunkból több mint száz férfit. Később elkeseredésünkben még aláírásgyűjtést is szerveztünk, amelyben kértük a csatlakozásunkat a Szovjetunióhoz. Azt gondoltuk, akkor talán az elhurcolt férfiak is hazakerülnek. Aztán egyik napról a másikra megszüntették a magyar iskolákat. Akkor úgy éreztük, hogy az újonnan alakult országban mi, magyarok értéktelenek vagyunk. Emlékszik az Új Szó megjelenésére? Mikor került először a kezébe? 48-ban Tiszacsernyőben dolgoztam, a külkereskedelmi hivatalban. Ott vettem először Új Szót, és titokban olvasgattam, mert a főnökeim többsége szlovák és cseh volt. Úgy gondoltam, nem veszik majd jó néven, hogy magyar újságot lapozgatok. Milyen volt az újság akkoriban? Abban az időben az újságírók úgy írtak, hogy a lap mindenről szólt, csak a valóságról nem. Alig olvashattunk például arról, mi történt a kitelepített honfitársainkkal, mi lett az elkobzott vagyonukkal. Olyan „proletár szellemű“ írások jelentek meg. Már akkor előfizette a lapot? Nem, mert édesapámnak, aki tanító volt, járt az Új Szó. Amikor 1951 szeptemberében bevonultam katonának, az egyik politikai iskolázáson, a kaszárnyában az egyik tiszt azt mondta, hogy rendelhetünk bármilyen újságot. Énnek nagyon megörültem. Gondoltam, legalább lesz lehetőségem magyar sajtót olvasni. A tiszt felsorolta a cseh és szlovák napilapokat, de én csak Új Szót akartam, más nem érdekelt. A tiszt meg azt kérdezte, hogy „Co to je Új Szó?“ Cseh ember volt, nem is hallott róla. Ám becsületére legyen mondva, fölírta a listájára. így járattam én közkatonaként Brünn mellé, Bučovicére az újságot. Jött is minden nap rendszeresen. Később átkerültem Trencsénbe, de a lap - hogy, hogy nem - oda is, megérkezett. Többen szolgáltunk ott magyar fiúk. Néhányan nagyon csodálkoztak azon, hogy nekem az Új Szót jár. Mondták, ha nekem járhat, járjon nekik is! Az én példámon felbuzdulva ők is előfizették a lapot. Miért ragaszkodtak annyira az Új Szóhoz? Mi, katonák az ország és az itthoniak sorsáról kevés hírt kaptunk. Engem pedig nagyon érdekelt, hogy mi történik otthon. A lapból értesültem, hogy megindult a szövetkezetesítés. Mi módosabb embereknek számítottunk, de valójában nem voltunk gazdagok: 17 hektáron gazdálkodtunk. Még lelkesedtem is a szövetkezetek megalapításáért, azt hittem, közösen gazdálkodni köny- nyebb lesz. Lesznek gépek, gazdasági épületek, eltűnnek az emberek közti vagyoni különbségek... Az újság is erre buzdított. Még Tárkány, az én falum is szerepelt benne. Ön szerint ma milyen az Új Szó? Van abban valami igazság, hogy a szerkesztők más szemszögből nézik a dolgokat, mint az itt élők. Régebben ez nem így volt. Az újság az itteni eseményekről is terjedelmesebb írásokat közölt. Többet kellene foglalkozni a Bodrogközben lezajlott privatizáció következményeivel, mert ezzel az egész országot koldusbotra juttatták. Azokat az embereket, akik felelősek ezért, az újságnak kellene pellengérre állítania. Sokat olvasok arról is, hogy Szlovákia déli részén van a legtöbb munkanélküli. Az ember meg arra gondol, hogy ezt épp a hatalmon lévők okozták, hisz szétrombolták a mezőgazdaságot. Volt itt pl egy százmillió koronát érő gazdasági udvar - csődbe ment. Bár papíron minden a törvények szerint történt, a vagyont mégis néhány százezer koronáért vette meg valaki. Ezekkel a dolgokkal a lapnak többet kellene foglalkoznia. Manapság mivel foglalkozik? ‘91-ben visszaigényeltem a földjeinket. Most egy jól működő vállalkozást vezetek, már 12. éve. Csaknem 220 hektáron gazdálkodom, és elégedett vagyok. Három embert alkalmazok, de csak szezonális munkákra. Kártérítésként kaptam gépeket, amelyeket felújítottam, így van traktorom, kombájnom is. Á fiammal együtt kezdtünk vállalkozni. Kezdetben lelkes volt, ám mostanában kezdi elveszteni a kedvét. Aggódik, mi lesz a gazdaság sorsa az uniós csatlakozás után. Azt mondja, manapság nem éri meg gazdálkodni. Ön szerint miért olvassák ma a magyar emberek az Új Szót? A falumban főleg azok olvassák, akik érdeklődnek a politika és a közélet eseményei iránt. Az újságban mindig vannak olyan cikkek, amelyeket érdemes elolvasni. Vannak, akik a sportesemények iránt érdeklődnek... Sokan vélekedünk úgy, hogy az egyetlen magyar napilapot, azért csak járatnunk kell! Ki fogja megvenni, ha mi, magyarok sem? Mindamellett úgy gondolom, valahogyan érdekesebbé, vonzóbbá kellene tenni a lapot. Van elképzelése ? Mindig a legaktuálisabb kérdésekkel kellene foglalkozni. Most, hogy az ország rövidesen csatlakozik az unióhoz, még mindig nem írnak eleget róla. Többet kellene foglalkozni a gazdaságban tapasztalható gondokkal is. Régebben a mi vidékün-' kön rendszeresen voltak Új Szó-bálok. Most azt olvasom, hogy csak Nyugat-Szlovákiában tartanak ilyeneket. Újra aktuális a földtulajdonok kérdése. Érdemes volna elindítani egy rovatot: „Én hogyan csinálnám” címmel, amelyben egy jogász leírná azt, hogy ő hogyan intézné a földek visszaigénylését. Bálint István: „Mindig a legaktuálisabb kérdésekkel kellene foglalkozni". (A szerző felvétele)
