Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-12 / 285. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 12. Gondolat Gál Jenő a budapesti Cseh Intézet igazgatója, a prágai Károly Egyetem tanáraként kisebbségi szociolingvisztikai kutatásokkal is foglalkozott, emellett fordít is Két kultúra között - közvetítőként Prágai képeslap: A Károly-híd, háttérben a Hradzsin (Somogyi Tibor felvételei) PÉNZES TÍMEA Gál Jenő a budapesti Cseh Intézet igazgatója, ezt megelőzően a prágai Károly Egyetem tanított. Vele beszélgettünk - egyebek mellett - fordítási tapasztalatairól, Pilinszky János műveinek és Kertész Imre Nobel-díjának csehországi fogadtatásáról. Ön nemcsak huszadik századi magyar irodalmat tanít a Károly Egyetemen, hanem kisebbségi szociolingvisztikai kutatásokkal is foglalkozik. Milyen kutatásokról van szó? Inkább úgy fogalmaznék, hogy foglalkoztam. Továbbra is érdekelnek az ilyen jellegű kutatások, viszont jelenleg nincsen olyan konkrét programunk, amelyen kollégáimmal együttműködnék. Az egyetemen, a tanszékünkön - az Általános Nyelvészeti és Finnugrisztikai Intézetben - létezett egy szociolingvisztikai csoport, és ezen belül egy neves cseh szociolingvista, Jirí Nekvapil már a ’90-es évek elejétől rendszeresen foglalkozik a középeurópai kisebbségeknek a többségi sajtóban megjelenő képével. Főleg a romakérdés foglalkoztatja, ám hangsúlyozom, hogy elsősorban nem romisztikai, hanem szociolingvisztikai megközelítésben foglalkozik a témával. A ’90-es évek elején egy Soros-pályázaton belül kutattuk a szlovákiai szlovák, a szlovákiai magyar, a magyarországi magyar, illetve a csehországi cseh sajtóban megjelenő cigányságképet. Ezt követően heterogénebb témához nyúltunk: egy másik tervezeten belül, amelyet a Cseh Akadémia támogatott, jómagam a csehországi magyarság önmagáról és a többségi nemzetről, tehát a csehek- ről kialakított képével foglalkoztam. A hétköznapi kommunikációt kutattam kisebbségi kontextusban. Többi kollégám a német és cigány kisebbség kérdését tanulmányozta. Ez a kutatás már csupán Csehországra korlátozódott, nem a középeurópai térségre, mint az előző. Mind a mai napig érdekelnek az ilyesfajta kutatások, de ilyen kis szakon belül az egyik legnagyobb problémánk, hogy kevés az oktató, és nem győzi az ember. Mindegyik szakterület külön embert igényelne: a huszadik századi magyar irodalom, az irodalomelmélet, a fordításelmélet és a szociolingvisztika ugyanúgy, holott ez is csupán egy részterület. Az említett kutatásokat egy nemzetközi team végezte, amelynek volt egy manchesteri cseh-angol, egy szlovákiai szlovák és néhány csehországi tagja, de jelenleg ők sem dolgoznak együtt. A közös kutatások mintegy tízéves időszakot öleltek fel. Ma mind különböző dolgokkal foglalkozunk, de tudunk egymásról, és alkalomadtán egymás segítségére lehetünk. Ön nemcsak oktat és kutat, hanem fordítások is fűződnek a nevéhez. Petr Pithart Hatvannyolc (Osmašedesátý) című kötetét ültette át 1993-ban magyar nyelvre. A könyv eredetileg álnév alatt, szamizdatként jelent meg a neves cseh politikus tollából, és jócskán feldúlta a független értelmiségiek körét. Nem tartom magam fordítónak. Egyfajta belső indíttatásból fordítottam. Az embernek vannak különféle szerelmei, olyan művek, melyeket valamüyen szempontból fontosnak tart. Még a rendszerváltás előtt olvastam Petr Pithart művét, és számomra nagyon sokat jelentett, kétfajta szempontból is. Egyrészt sok mindenre magyarázatot adott a cseh nemzet legújabb kori történelméből. Ennek a könyvnek köszönhetően sokkal jobban megértettem azt a cseh társadalmat, amely gyakorlatilag 1976 óta vesz körül. De talán ennél is fontosabb az, hogy úgy éreztem, ilyen fajta komplex és ennyire kritikus felmérése a hasonló magyar történéseknek nincsen. Nem szeretnék senkit megsérteni, jól tudom, hogy van 56-os Intézet stb., sőt általában véve is sokkal többet foglalkoznak a magyarok azzal az időszakkal... Többet, de kevésbé kritikusan? Igen. És 1956, hasonlóan, mint 1848, és most nem a tudósok dolgozószobájára gondolok elsősorban, hanem a közvéleményre, abszolúte szent és sérthetetlen. És én nem hiszem, hogy ez így helyénvaló. Petr Pithart könyve bátor könyv, hogy egy példát említsek: amint mondtam, Magyarországon és az egész magyarság körében 1848 szent, mondhatnám tabu. Nem szabad hozzányúlni, pontosabban másképpen hozzányúlni, mint ahogyan az belénk rögzült. Ezzel szemben Petr Pithart könyvében olvasom, hogy Hubert G. Schauer, az egyik legszkeptikusabb cseh publicista már a 19. század vége felé komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, vajon van-e értelme az önálló nemzeti létnek. Ilyen gondolatok a magyar köztudatban szentségtörésnek számítanának ma is. Hangsúlyozom: nem 1848 ellen beszélek, hanem arról, hogy a szabad emberi gondolkodásnak ne legyenek semmiféle korlátái. Számomra Schauer kérdésfelvetése egészségesebb nemzeti öntudatról árulkodik, mint az állandó tabuizálás, bizonyos történelmi események mesterséges piedesz- tálra emelése. Pilinszky megint más szempontból nagy szerelmem, akár Kertész Imre, Esterházy Péter, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula vagy mondjuk Parti Nagy Lajos, akiknek csehországi megjelentetéséhez valamilyen közöm volt. Ha jól tudom, Pilinszky János költészetének válogatását harmadmagával fordította le: Jana Štroblovával a Josef Hiršallal. Nehéz volt megbirkózniuk vele? Én voltam a nyersfordító és óriási szerencsém volt, mert két kitűnő cseh fordítóval dolgozhattam. Hiršal neve csenghet talán a magyar fülnek ismerősebben, számos fordítás kötődik a nevéhez. Német, spanyol, angol irodalomból fordít és ő maga is költő, magyarul is megjelentek versei. A hatvanas években az experimentális költészetnek volt egyik jeles képviselője. Morgen- stern-fordítása mindmáig felülmúlhatatlan: mindent tud a formáról, amit tudni lehet. Pilinszkybe persze nem a forma felől lett szerelmes, hanem a tartalom fogta meg. Hiršal Holan költészetén keresztül közelítette meg Pilinszkyt. Maga a fordítás véletlenszerű kezdeményezés volt. A prágai Magyar Kulturális Központban 1991-ben volt Schaár Erzsébetnek egy kiállítása, és akkor jött az öüet, hogy ebbe az Utca című kiállításba, amit annak idején Székesfehérvárott Püinszky nyitott meg, helyezzünk be egy Püinszky- estet. A nagy versek akkor még nem voltak csehre fordítva, nem volt meg az Apokrif, a Harmadnapon, az Utószó, a Frankfurt stb., s arra gondoltam, jó lenne ezeket lefordí- tani. Kerestem egy embert, és kettőt találtam, mivel szűk határidőn belül kellett viszonylag sok verset lefordítani. A másik fordító Jana Štroblová lett, aki oroszból fordít főként Cvetajevát, és maga is kitűnő költőnő. Ő annyira szerelmes lett Pilinszkybe, hogy mind a mai napig élete nagy élményének tartja a munkát, a magyar nyelv ismerete nélkül is érzi a költőt. Mikor aztán később egy önálló válogatássá bővítettük a korábban lefordított verseket, és Hiršal elolvasta a Štroblová által készített újabb fordításokat is, meg is kérdezte, miért nem csupán Štroblovával dolgoztam, mikor any- nyira nagyszerűek a fordításai. Pi- linszkynek, persze, voltak korábbi cseh fordításai is, de, mint említettem, a legfontosabb versei hiányoztak közülük. Hajói tudom, azok egy antológiában jelentek meg. Igen. Vsazování diamantű (A gyémánok visszahelyezése) volt a címe, és a nyolcvanas évek elején a kortárs költészetből állította össze Milan Navrátil. Kormos István, Nagy László, Váci Mihály, Garai Gábor, Juhász Ferenc és Pilinszky János verseiből válogatott, ez utóbbinak leginkább a Szálkák-korszaká- ból szerepelt néhány verse a kötetben. Szerintem ezek a kései versek nehezen értelmezhetők Pilinszky korai nagy versei nélkül. Ezért tartottam fontosnak, hogy megjelenjen egy olyan kötet, amelyben lehetőleg egy teljesebb Pilinszky-képet kapna a cseh olvasó. A válogatás végül 1999-ben jelent meg. Milyen volt a cseh fogadtatása? A kötet a Mladá fronta kiadó gondozásában, a nagyon népszerű Kvéty poezie (A költészet gyöngyszemei) sorozatban látott napvilágot. Amikor két évvel ezelőtt megjelent Magyarországon a Bende József és Hafner Zoltán által összeállított Pilinszky János-bibliográfia, örömmel láttam, hogy a költő cseh fogadtatása európai összehasonlításban is tisztességgel állja a versenyt. Nem csupán a recenziók száma, de a fordítások kapcsán készült műsorok, rádiós felvételek, költői estek is arról tanúskodnak, hogy volt értelme a munkának. Talán azzal tudnám állításomat legkézzelfoghatóbban igazolni, hogy Pilinszky Apokrif c. verse belekerült a cseh gimnazisták világirodalmi olvasókönyvébe. Az ön szerkesztésében jelent meg a tavalyi év végén Magyar prágaiak - prágai magyarok címmel a Rákóczi Alapítvány és a Prágai Főpolgármesteri Hivatal támogatásával egy kétnyelvű kötet. Szorgos gyűjtőmunka eredményét fedeztem fel benne, hiszen közéleti személyiségek életét kellett alaposan áttanulmányozni, hogy Prágához való kötődésükről fellebbenjen a lepel. Milyen indíttatásból született a mű? Mint sok minden, ez is a véletlennek köszönhető. Az ön élete csupa véletlenből áll. Igen, enyhe túlzással, ahogy Weöres Sándor mondja: „nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem”. Ez a munka abban az értelemben volt a véletlen műve, hogy a Prágai Főpolgármesteri Hivatal kisebbségi osztálya szerette volna bemutatni a cseh közönségnek, hogy közöttük nemzeti kisebbségek tagjai is élnek és alkotnak. Maga az ötlet kétségkívül jó volt, de sok gond adódott a kötet megszerkesztésével: nem volt egységes a szempont, így a kisebbségi szervezetek képviselői más-más megközelítésből fogtak a témához. Abba a kötetbe ennek az anyagnak csupán a fele került bele. Úgy döntöttem, hogy egy szeminárium keretében tovább foglalkozunk a témával. A polgármesteri hivatalból is támogatták az ötletet. Miszerint egy bővített, új kötetben jelenjen meg immár kétnyelvűén a magyar kisebbségről szóló fejezet... Igen. A kötet megjelenése után azonnal munkához láttunk. A csehül megírt szöveget magyarra fordítottuk, és nekiláttunk a kutatásnak. Ez a kétnyelvű kiadvány egyrészt megismerteti a cseheket olyan magyarokkal, akik szívesen éltek itt, különböző impulzusokat adtak és kaptak a várostól, és nem érezték magukat itt idegennek. Ugyanilyen szempontból fontos a kötet a magyar kisebbség számára is: ők se érezzék, hogy teljesen gyökértele- nek a cseh fővárosban. Prága mindig fontos szellemi és kulturális központ volt a történelem folyamán, ha nagyon visszanyúlunk, akkor is. Tisztában vagyunk vele, hogy túl sok újat nem tudunk nyújtani, hiszen nagyrészt meglevő forrásokból gyűjtöttünk, de reménykedünk, hogy így egybegyűjtve rálelnek az olvasók arra, amit keresnek, illetve aki utána akar járni egy-egy fontos alkotónak, annak ez a kötet kiindulási alapul szolgálhat. Tudatában voltunk annak, hogy Prágában éltek olyan egyéniségek, akik önálló monográfiát érdemelnének. Jelentőségükre a szócikk hosszával próbáltuk utalni. Liszt Ferencé egészen rövid, nem azért, mintha nem tartanánk nagyra, hanem mert élete nem elsősorban Prágához kötődik. Nyilvánvalóan Dobossy Lászlónak vagy Rákos Péternek sokkal nagyobb szócikk jár ki ebből a szempontból. Práger Jenő nevével e kiadványban találkoztam először, és kiadói munkássága meglepett. Bécsben, Pozsonyban és Prágában működtetett könyvkiadót és magyar nyelvű könyveket is kiadott. Nem lenne érdemes napjainkban is hasonló kiadót működtetni? Azt hiszem, hogy nem. Annak idején Práger sokkal nagyobb piaccal számolhatott. Magyar könyveket a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége ad ki - az említett kötetet is ők támogatták. Önálló kiadó nem működne, és hogy az EU-ban hogyan alakul a helyzet, kérdéses. Ma egy cseh kiadónak is hihetetlenül nehéz talpon maradnia. A Kalligram Kiadó pedig lefedi a közép-európai térséget, és a lengyel, magyar, cseh fél felé is közvetít. A prágai székhelyű Rákóczi Alapítvány működéséről mit illik tudni? Csupán részben ismerem a tevékenységüket. A kilencvenes években jöttek létre azzal a céllal, hogy hivatalos formát teremtsenek azokra az esetekre, ha különféle mecénások szeretnének különféle magyar tervezeteket támogatni. Akadnak támogató kedvű emberek, persze nem Hatvány Lajosokról van szó, de ennek köszönhetően a csekély összegekből az alapítvány minden évben tud támogatni magyar kezdeményezéseket. Ön Kertész Imre csehországi fogadtatásával is foglalkozott, sőt tavaly decemberben a Prágai Magyar Kulturális Központban az író tiszteletére rendezett laudáción is felszólalt, melynek védnöke a Magyar Köztársaság nagykövete, Forrai Kristóf volt. A rendezvényen felszólalt Jiŕí Stránský, a cseh Pen Club elnöke és Antonín Jelinek, a Cseh írók Szövetségének leköszöntő elnöke is, és csupa dicsérő szó hangzott el. Ám egyik írásában, amely a Prágai Tükörben látott napvilágot, kissé szomorúan tette közzé észrevételeit: a csehek fájlalták, hogy a díjat nem Josef Škvoreckýnak ítélték oda. Melyik műsorról és miről volt tulajdonképpen szó? Kertész Imre Nobel-díja kapcsán különböző „kötelességeim” voltak a cseh közvélemény felé: írnom kellett a díj magyarországi fogadtatásáról, egyáltalán Kertész Imre jelentőségéről, magyar és európai viszonylatban. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy nem csupán az ön által említett szerencsétlen cseh tévéműsor ügyén igyekeztem megszólalni, de a cseh sajtóba írva nem hagyhattam szó nélkül azt a méltatlan, lehangoló, fanyalgó magatartást sem, amelyet magyar földön tapasztalhattunk bizonyos, viszonylag pontosan körülhatárolható körökből. Ami a csehországi fogadtatást illeti, a Kaddis, amely tavaly még kapható volt, a Nobel-díjat követően elfogyott, és második kiadása is napvilágot látott, s megjelent a Sorstalanság is. Fontos lapok elismerően írtak róla, nemcsak hunga- rológusok, hanem a magyar kultúrához nem kötődő mérvadó cseh kritikusok is, például a Mladá Frontában, amikor még senki nem sejtette, hogy Nobel-díjas lesz. Az a bizonyos tévéműsor, amely felháborított, egy új cseh kritikai klubnak a második adása volt; témája az irodalom volt, neves irodalmárok, publicisták, tudósok szerepeltek benne. A műsort felvezető riportban hangzott el a kérdés, vajon ki is kapta az idei Nobel-díjat, ha se nem Škvorecký, se nem Kundera? Egy teljesen ismeretlen magyar - hangzott a válasz, majd ezt követően a jelenlévők hosszasan - és elítélően - elbeszélgettek egy műről, amit nem is olvastak. Az egyedüli kivétel Jirí Pelan műfordító, irodalmár volt, aki olvasta a Kaddist, s habár ő, mint megjegyezte, nem „olyan nihilistán szemléli a világot, mint Kertész”, de úgy gondolja, hogy a Kaddis bravúrosan megírt mű.Ezen kívül jórészt arról szólt a „vita”, hogy a Nobel-díj csupán politikum. De végső soron számomra az volt a felháborító, hogy egy tudós klubban közel fél órát beszélgetnek felelős emberek, köztük egyetemi tanárok is, valami olyanról, amit nem is olvastak. Azon nyomban megírtam észrevételeimet egy cseh lapnak, de a cikk végül nem jelent meg. Kirívó eset volt, amit nehezen fogok fel. Egyébként más fórumokon nem kérdőjelezték meg Csehországban Kertész Imre Nobel-díját. Prágai képeslap: az Óváros tér
