Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-12 / 285. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 12. „Minden igazi művészet magában hordozza a nemzeti sajátosság jegyeit, de ha hiányzik egyetemes mondandója - nemzetének sem az igazat fogja mondani" Csingiz Ajtmatov hetvenöt éves E. FEHÉR PÁL gyszer, valamikor a E nyolcvanas években jártam Bispekben, amit akkor még Frunzénak hívtak. Itt volt a Birodalom végállomása. A vasútállomás épületét ugyan Mészáros László, az önkény áldozatává lett magyar szobrász, különben a filmrendező Mészáros Márta édesapja tervezte, de azért mégis olyan vidéki építményre sikeredett, és innen nem vezetett tovább sín. Ezután már Kína következett. A városnév is jellemző volt: a kirgiz fővárost hivatalosan nem kirgiz nevén jegyezték be a térképre, hanem egy szovjet hadvezér, Trockij utódja, Mihail Frunze nevét adták neki, aki véletlenül itt született, de különben román nemzetiségű volt. Frunze volt Sztálin első áldozatainak egyike, még 1925- ben ölette meg a diktátort, mint lehetséges vetélytársát, s ezután neveztette el a reá annyira jellemző álsággal a közép-ázsiai várost áldozatáról. Frunze még akkor is inkább hasonlított egy gyarmati katonai táborra, éppen rendezettségével, nyílegyenes, mértanilag tervezett utcáival, szocreál épületeivel, mint egy olyan településre, amely egy néhány évtizede még nomád pásztor életet folytató nemzet fővárosa lehet. És az az utca is, ahol Csingiz Ajtmatov lakott, a Pjervomajszkaja akár egy pozsonyi lakótelepen is elképzelhető lett volna. A város környéke pedig éppenséggel a vadnyugatról szóló amerikai filmek díszleteit idézte: a fából és hullámbádogból összeesz- kábált útszéli kocsmát fennhéjázó- an csajhanának, azaz teázónak titulálták, előtte pedig a korláthoz kikötött lovak várakoztak, felnyergelve és a nyeregkápán puska lógott. A dzsigitek pedig kirgizül vitatkoztak és orosz vodkát vedeltek. Ez a közeg. Nem hiszem, hogy azóta sok változás történt volna. Ajtmatov pedig arról írt, hogy kirgiz honfitársai olykor anyanyelvűket is szégyellik, nemhogy nemzetiségüket, az „internacionalizmus”, illetve a „fejlődés” legmagasabb fokozatának ebben a világban az orosz-kirgiz vegyes házasságot tekintik. „Beszéljen az államnyelven, oroszul” - inti meg a kirgiz rendőrhadnagy tört oroszsággal a kirgiz pásztorokat Az évszázadnál hosszabb ez a nap egyik emlékezetes és a dogmatikus kritika által többszörösen elmarasztalt jelenetében. Ajtmatov azonban ennél többet akart. Több interjút készíthettem vele. Egyszer, például, azt mondta: „Minden igazi művészet magában hordozza a nemzeti sajátosságjegyeit, de ha csak ezzel tud hatni - kuriózum marad. Ha hiányzik egyetemes mondandója - nemzetének sem az igazat fogja mondani.” Ez a vallomás az író egész munkásságára vonatkozik és világhírét, világsikerét is magyarázza. Persze, a tehetség mellett. Ajtmatov az igazmondás elkötelezettje: „Bármi legyen is a sorsunk a vüágon, az igazság örökké jelenvaló, amíg csak ember él és hal a földön” - olvasható Csingiz Ajtmatov egyik legpoétikusabb kisregényének, az 1970 januárjában megjelent Fehér hajónak a befejezésében. Ez a mondat - utólagosan is - akár mottóként összegezheti a hetvenöt esztendős író tekintélyes életművének lényegét. Tulajdonképpen az is jelképes értelmű, hogy ez a kisregény a moszkvai Novij Mirnek abban a számában látott napvilágot, amelynek impresz- szumában utoljára szerepelhetett főszerkesztőként a huszadik század egyik legnagyobb orosz költőjének, Alekszandr TVardovszkijnak a neve. Tvardovszkij, aki különben az ötvenes évek végén Ajtmatovot felfedezte, majd 1962-ben kiharcolta Szolzsenyicin művének, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának a közlését, költőként és szerkesztőként egyaránt egy olyan korban és egy olyan rendszerben volt az igazság kimondásának megszállottja, amelynek létfenntartási ösztönébe épült a hazugság, a múlt, a jelen tényeinek tagadása. Ezért Tvar- dovszkijt leváltották annak a Novij Mirnek az éléről, amelynek akkoriban minden egyes száma valóságos szenzációt jelentett a XX. kongresszustól kezdve nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában. Ajtmatov kisregénye - ez volt a szerkesztő Tvardovszkij utolsó üzenete Brezsnyev rendszerének, aztán belehalt a megaláztatásokba. Ebben a közegben élt és dolgozott évtizedekig Ajtmatov, sőt ez a gyalázatos moszkvai szituáció is jobb volt, mint a rendszer középázsiai, például kirgíziai variánsai. Ajtmatovnál ez az idézett mondat sem volt véletlen. Önéletrajzában olvasható az a jelenet, hogy valamikor 1937-ben megtudja, hogy édesapját letartóztatták és kivégezték. Neki és három fivérének vissza kellett térnie a kirgiz sztyeppére a városi internátus-iskolából, ahol aztán nagynénjük nevelte őket, aki - egyebek között - nem törődve a szörnyű körülményekkel, arra tanította a gyerekeket: ha bárki érdeklődik nemzetiségük felől, bátran és a kérdező szemébe nézve nevezzék meg édesapjukat, mert rágalmakat szórtak rá és ártatlanul pusztították el. Sokkal- sokkal később, amikor éppen Sztálin teljes rehabilitálásának módozatain törték a fejüket a Kreml urai, amely próbálkozásukat aztán nem koronázta, nem koronázhatta Nagynénjük nevelte őket, aki nem törődve a szörnyű körülményekkel, arra tanította a gyerekeket: ha bárki érdeklődik nemzetiségük felől, bátran és a kérdező szemébe nézve nevezzék meg édesapjukat, mert rágalmakat szórtak rá és ártatlanul pusztították el. az általuk óhajtott eredmény, Ajtmatov színdarabbal jelentkezett, amelyet nagy sikerrel mutattak be a moszkvai Szovremennyik színházban. A Fenn a Fudzsijámán azt a japán hagyományt elevenítette fel és vitte át a kirgiz valóságba, hogy egyszer életében mindenkinek fel kell kapaszkodni a szent hegy, a Fudzsijáma csúcsára, hogy lelkiismeretvizsgálatot végezzen. Ezúttal négy kirgiz jár a jelképes Fudzsijámán, mert szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy annak idején, az iskolában öten voltak elválaszthatatlan barátok, de az ötödik társ, Szabur, a költő, aki mindannyiuk közül a legtehetségesebb volt, a sztálini önkény áldozata lett. És belső kényszer hajtja őket, hogy kiderítsék, vajon ki lehetett Szabur feljelentője. Az eset a háború idején történt, a fronton, s valaki „beköpte”, hogy Szabur úgynevezett pacifista verseket ír. Kirgizül, és abban a csapategységben kizárólag ők négyen tudtak kirgizül, ráadásul azon a végzetes napon, amikor Szaburt letartóztatták, mind a négyen jártak a Különleges Osztályon, tehát elvben bármelyikük lehetett volna áruló. Ajtmatov azonban távolról sem volt híve az ilyen minden konkrét bűnre fátylat borító meghatározhatatlan kollektív felelősségnek, amely a hetvenes évekre annyira jellemző alibizmus jellegzetes megnyilvánulása volt. Mert drámája akkor teljesedik ki, amikor kiderül, hogy nemcsak Szabur sorsáért tartoznak felelősséggel, hanem egy véletlen emberölés is valamelyikük lelkiismeretét terhelheti. Ketten elmenekülnek a felelősségre vonás elől, ketten szembenéznek az igazságszolgáltatással. Ez Ajtmatov igazsága: az igazsággal valamikor mégiscsak szembesülni kell. És emlékeztessek a minden bizonynyal az életmű eddigi csúcsára, a kiváló regényre, Az évszázadnál hosszabb ez a napra? A man- kurtokra? A mondák világa és a jelen, a régmúlt és a közelmúlt mesteri idézése ez a mű. Az egyik részlet egy régi kirgiz mondát emel jelképpé. A mondabeli időkben megtámadták a kirgizek őseit és rettenetes sors várt azokra, akik az ellenség fogságába estek. A foglyokat kopaszra nyírták, s a fejükre frissen nyúzott tevebőrt kötöztek, majd kitették őket a sivatagba, ahol étlen-szomjan kellett állmok a nap izzó sugarainak támadását. A tevebőr a napon zsugorodni kezdett, mintegy páncélba szorítva a rab koponyáját, és a kiserkedő új hajszálak már csak befelé nőhettek. Aki e poklot túlélte - elveszítette emlékezetét. Ó lett a legtökéletesebb rabszolga, akiket mankurtoknak neveztek. Tulajdonképpen egy beszélőgép volt, akit csupán táplálni kellett, és bármire felhasználhatták, hiszen nem voltak emlékei, nem volt erkölcse, nem ismerte a szokásokat. A mankurt, az emlékezet nélküli ember - minden diktátor álma. Ajtmatov pedig emlékezik és emlékeztet. Az eposzok históriáit változtatja emberi történelemmé. Népe sorsa ugyancsak erre a nem csekély kockázattal járó magatartásra késztette. Alig öt évvel születése előtt jelentek meg az első kirgiz tankönyvek, akkor még arab írással. Négy évvel születése előtt látott napvilágot az első kirgiz újság, Ajtmatov három ábécét tanult meg életében: a hagyományos, az októberi forradalom után bevezetett arab írást követték a latin betűk, majd a cirillre alapozott, ma is használt írást. És a kirgiz hagyományt jószerivel egy hatalmas, az Iliásznál tizenhatszor (!) terjedelmesebb, a Manasz vitézről szóló népi eposz jelentette, amelyet Ajtmatov még a szájhagyományból ismerhetett, mert a néprajzosok csak később jegyezték le az eposz szövegét. A Homérosz-kutatók ma már, például, a Manasz sorsából próbálják megfejteni az Iliász és az Odüsszea rejtélyeit. Ugye, még sincs olyan messze a kirgiz világ az európai kultúra bölcsőjétől? És erről tud a kirgiz értelmiség. Ajtmatov állatorvosnak tanult, majd újságíró lett. A kirgiz irodalom ugyancsak fejletlen. Első irodalmi próbálkozásaira a rokon nép, a kazahok tudós írója, Muhtar Auezov figyel fel. Ó segíti nyilvánossághoz, sőt tőle tanulja el, hogy anyanyelvét állandóan fejlesztenie keíl, illetve miként teheti ezt a legeredményesebben. Ekkor kezd el oroszul fogalmazni és aztán rendszerré lesz ez a munkafolyamat: oroszul fogalmazott regényeit maga fordítja anyanyelvére, egyszersmind segítve a modern kirgiz irodalmi nyelv megteremtését. Az sem volt mellékes szempont, hogy a moszkvai cenzúra által már engedélyezett műveket a jóval dog- matikusabb kirgiz ellenőrzés már nem bírálhatta felül. Egyik esszéjében ezt olvashatjuk: „Őseink élete századokig messze-messze csordogált a vüágtörténelem viharos folyamaitól. Az a világ, amelyet a hegyek és sztyepp zárt el előlünk, titok maradt számunkra. A világ más tájain pedig keveset vagy egyáltalán semmit nem tudtak rólunk...” És Ajtmatov át akarta törni ezt a határt, a hegyek és sztyepp határát. Hírt akart vinni népéről. És soha nem az egzotikumot kereste, hanem a nemzeti hagyományokat őrizve az egyetemesen emberi üzenetet közvetítette. Ezért lett a kirgiz világ izgalmas újdonság Európa és a világ számára. „A sztyepp hatalmas, az ember kicsi. A sztyepp közönyös, számára mindegy, hogy jó avagy rossz itt neked, el kell fogadnod olyannak, amilyen. Az ember számára azonban nem lehet mindegy, hogy miként él a világon, s azért gyötrődik-é, hogy Ajtmatov az igazmondás elkötelezettje: „Bármi legyen is a sorsunk a világon, az igazság örökké jelenvaló, amíg csak ember él és hal a földön" - olvasható egyik legpoétikusabb kisregényének, a Fehér hajónak a befejezésében. Ez a mondat - utólagosan is - akár mottóként összegezheti a 75 esztendős író tekintélyes életművének lényegét. valahol másutt, más emberek között talán szerencséje lett volna, itt azonban a sors szeszélye folytán veszíthet a hatalmas és könyörtelen sztyeppel szemben.” A sztyepp és a történelem kíméletlen és vak erejével szállt szembe Ajtmatov. Nem ragadt le az ősök megidézésé- nél, hanem az ő világukból merített merészséget, hogy a jelen, a valóság ugyancsak próbára tévő problémáira keresse a válaszokat. A Párizst még 1958-ban, Aragon lelkes támogatásával meghódító Dzsamila szerelmében, Az első tanítóban, A versenyló halálában és a Vesztőhelyben. Vagy éppen a Dzsingiz kán fehér fellegé-ben. A „névrokont”, a kegyetlen hódítót írja meg, aki csaknem saját népét is kiirtotta, hogy dicsősége elhomályosítson minden más égi és földi dolgot... Csingiz Ajtmatov vagy tíz éve diplomata: előbb, Gorbacsov kezdeményezésére, a Szovjetuniót képviselte Luxemburgban, majd a Szovjetunió felbomlása óta kirgiz nagykövet a Benelux-államokban. Nem szinekőúra ez: Ajtmatovnak írói tekintélyével kell szülőhazájának európai elismerést szereznie, és ez távolról sem egyszerű feladat, hiszen Brüsszelből nézvést Bispek ugyancsak az Óperenciás tengeren túli világnak tetszik. (Kazalt költőtársa, Olzsasz Szulej- menov pedig Rómában képviseli Alma Atát, vagy ahogy most nevezik, Almatit, szintén a nevével és az életművével áll jót a hazájáért.) Az idén októberben újra Moszkvában járt, ahol - a Lityeraturnaja gazeta beszámolója szerint - arról beszélt az egybegyűltek előtt, hogy a diplomáciai munka sok idejét vette el, de ó életműve részeként tekinti ezt a szolgálatot is, hiszen számára fontos, hogy ne csupán Európa, ne csupán Ázsia népei, hanem Eurázsia nemzetei is ismerjék és értsék egymást. Megértette ezt a díszes közönség, de azért annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy Ajtmatov még íróként is használni akar. És ekkor Ajtmatov érdekes vallomást tett, amellyel bizonyította, hogy az igazság kimondását önmagára nézvést is kötelezőnek tartja. Elmondotta: korábban nyilatkozott arról, hogy nagy regényt ír Az Istenanya a hóban címmel. A kézirat majdnem elkészült, de az író rádöbbent: nem adhatja ki a kezéből, nem tudta elképzeléseit adek- vát módon kifejezni. A kudarcról beszélt, saját kudarcáról, amikor ünnepeltek. Persze hozzátette: új kisregénybe kezdett és mindennek dacára, bízik önmagában... Biztatták is, hiszen a jelenlévő moszkvai kritikusok egyike, a Lomonoszov Egyetem angoí professzora, Nyikolaj Anasztaszjev akként méltatta Ajtmatov kétnyelvűségét, hogy teljesítményét Vlagyimir Nabokov orosz-angol oeuvre- jéhez mérte. A magyar olvasó ugyan keveset tud a kirgizekről, de nagyon jól ismeri Csingiz Ajtmatovot. (Azért az sem felejthető, hogy Szabó Lőrinc szonettje az első olyan magyar irodalmi mű, amely említi a kirgiz irodalom létét. Temirkul Umetoliról, arról a kirgiz poétáról írt hálával a Tücsökzenében, aki Budapest felszabadításakor megmentette a költőtárs könyvtárát. Én is találkozhattam Umetolival: több évtizedes távlatban sem felejtette el a magyar élményt, és nemcsak emlékezett Szabó Lőrincre, hanem a szonettre versben válaszolt.) Ajtmatovnak szinte minden műve megjelent magyarul, és ő is sokszor járt magyar földön. Először még 1962-ben, szinte kezdőként. És, bizony, a hetvenöt esztendő súlyos teher is lehet, ám az olvasók tisztelete és sze- retete könnyítheti is. Mert még sok mondanivalója lehet egy olyan nagy írónak a világ számára, amilyen Csingiz Ajtmatov. TrvífM- A'»“*“’ Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/59233430), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26
