Új Szó, 2003. november (56. évfolyam, 252-274. szám)
2003-11-06 / 255. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. NOVEMBER 6. KOMMENTÁR Brüsszeli bizonyítvány SIDÓ H. ZOLTÁN Szlovákia háromnegyedévi teljesítményét Brüsszel négy piros ponttal értékelte. Az ország ezzel az európai uniós belépésre várók sorában a középmezőnyben helyezkedik el, messze lemaradva a mindössze egy vagy két komoly figyelmeztetést kapó éltanuló Szlovéniától és Ciprustól, ám lényegesen jobban szerepelt a tavaly decemberi koppenhágai EU-csúcs óta lomhán teljesítő Lengyelországnál. A 2004. május 1-jei belépésünk előtti utolsó bizonyítvány a négy piros és a kevésbé súlyos elmarasztalásnak számító számos narancsszínű pontjával azt tükrözi, hogy leginkább a mezőgazdaság területén van behoznivalónk. A négy legkomolyabb figyelmeztetés közül ugyanis három az agrárszférára vonatkozik. Ez nem véletlen, hiszen a korábbi földművelésügyi miniszter, Koncoš csak a koncon marakodott, holmi légi parcellafeltérképezéssel, átfogó informatikai rendszer kiépítésével még véletlenül sem foglalatoskodott. E látszólag elvont, ám a pontos földnyilvántartáshoz nélkülözhetetlen feladat teljesítését az agrártárca mostani vezetése decemberre ígéri, ami már csak azért is jó lenne, mert ellenkező esetben elmaradhatnak a közvetlen uniós dotációk. A negyedik piros pontot a túl jól teljesítő kassai US Steel miatt kaptuk. Igen, a kvótákhoz, tarifákhoz szokott Európai Unió nem szívleli a túltermelést, pláne nem, ha az acélgyártásról van szó. Igaz, korábban Szlovákia azt ígérte, hogy a társaságnak nyújtott állami támogatás fejében az visszafogja produkcióját, ám nem így történt. Az igazi probléma abban keresendő, hogy a US Steel amerikai kézben van, vagyis áttételesen Szlovákia máris az Unió és az USA közötti pengeváltás egyik áldozata. Olyannyira, hogy egy narancsszínű ponttal Brüsszel arra hívta fel a figyelmet, Pozsony rendezze a kanadai és az egyesült államokbeli cégeknek nyújtott támogatását. Újabb „narancsot” érdemeltünk ki azért, mert a Seychelle-szigetekkel szemben nem vezettünk be vízumkényszert. Ez simán megoldható, legfeljebb az ország élteniszezőinek jövőre valamivel többe kerül a nyári vakáció. A példa jól jelzi, nem minden narancsszínű pont jelent komoly feladatot. S ha valaki úgy gondolja, Brüsszel mindenben csak a lemaradást látja, az téved: míg tavasszal a régiófejlesztési alapok kiaknázása terén Szlovákiát a sereghajtók közé sorolta, addig mára piros helyett naranccsal értékelte a jelentős előrelépést. Ha ilyen tempóval fejlődünk tovább, remélhetőleg rövidesen elfogy a brüsszeli „déligyümölcs”. JEGYZET Erre is biciklizhetne SZÁSZI ZOLTÁN Szeretem a sportos figurákat. A megszállottakat, akik időjárástól függetlenül futnak, úsznak, vagy éppen bicikliznek. Most maradjunk a biciklinél. Ismerek egy jó figurát, aki drótszamáron szokott országot járni. Hidegkék színekben, meg egy csomó, a lelkét majdhogynem kibicikliző fazon kíséretében. Arra gondoltam nemrégiben, mikor az osgyáni szerpentinen kettessel kaptattam felfelé a cukorrépaszezon miatt agyonpakolt, terepet ködösítő, vagyis füstösítő teherautó nyomában, mi lenne, ha éppen most biciklizne erre a kék bajnok? Biztosan sűrű szólamok hagynák el a torkát, ha egyáltalán levegőt kapna. Szidná szegény Jeruzsálemtől Makóig mindazokat, akik így füstölnek az orra alá. Még az is lehet, hogy nagy hirtelenjében a telefonja után nyúlna és rövid szöveges üzenetben megígérné valamelyik éppen vele alkudozónak a déli gyorsforgalmi utat, csak szabaduljon már a répahordó teher- gép füstjéből. Olyan szép naivitás ez! Mármint az, hogy lehet intézni valamit. Itt. Nálunk. Lapul a köd a hegyekre, reggelente menetrendszerűen rohannak ki a mentők meg a tűzoltók a csúcsforgalmat megállító balesetekben összegyűrt autókból kiszedni az embereket. Akik itt élnek, itt sietnek munkába, már aki siet még egyáltalán. Mert a papír olyan szépen mutatja, hogy csökkent a nyilvántartott munkanélküliek száma. Az ördög bújik ilyenkor belém, és azonnal kíváncsi leszek egy másik statisztikára, amely kimutatná, mennyivel növekedett az alkalmazottak száma. Mert olyat még én nem láttam errefelé. Pedig jó itt élni. Ha van miből. Teremnek itt szép, új városszéli villanegyedek, a távolabbi falvakban pedig újabban azt látom, a házakban egy helyiségbe tömörül a család, mert csak azt lehet már kifűteni, újra előkerülnek a könyvek, petróleum- lámpa, merthogy nincs pénz a villanyt kifizetni. Ehhez még a hagyományos receptek emlékezetből való felbukkanása is hozzájön. Krumpli krumplival, parizer, szalonna és akkor még örüljenek. Megnehezedik az asszonyok lépte, ha az üzlet felé mennek. Csak egyesével. Valami furcsa szemérmesség uralkodik. Mert éppen csak egy százas van bevásárolni, de jó lenne, ha ezt a szomszéd nem látná. Hát ilyen dolgokat nem lehet bicikliről látni, pláne, ha a látványt eltakarják a kétajtós, szekrény méretű kísérők. De majd küldünk rövid szöveges üzenetet. Az lesz benne: minden alkudozás ellenére köszönjük, élünk még.- Anyuka, sehol sem kaptam meg a felírt gyógyszereit, ezért felfogadtam egy sámánt, aki talán enyhít a fájdalmain... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ PUBLIKA A montenegrói napilap azt állítja, hogy „leánypiac“ működik Debrecenben. A lap közép- és délkelet-európai leánykereskedelemnek szentelt terjedelmes cikkében azt írja, hogy Belgrad nem hivatalosan a térségbeli leánykereskedelem csomópontja, s a térség legfőbb ellátója. A nemzetközi szervezetekhez közelálló hivatalos források szerint Belgrád külvárosában legalább három „nagy leánykereskedő“ tevékenykedik. Ők szoros összeköttetésben állnak a térségben működő „nagyhalakkal“ és a bordélyházak tulajdonosaival, akik „magánbörtöneikben“ esetenként akár 15 lányt tartanak fogva „eladás“ céljából - idézi a lap egy belgrádi szakértő, Jeleňa Bjelica jelentését a balkáni leánykereskedelemről. „Az emberkereskedelem ellen harcoló La Stra- da nemzetközi szervezet kutatása szerint a lányokat piacokon veszik meg, egy Debrecenben működik, a másik a szerb-román, a harmadik a bolgár-szerb határon található“. Többnyire fiatal, naiv, lányokról van szó, akik falusi környezetből származnak, olyan térségekből, ahol az életszínvonal nem éri el a megélhetési szintet. Az áldozatokat elsősorban hirdetésekkel cserkészik be, hostesseket, felszolgálókat és masszőzöket keresve. Olyan korszerű önállóságra kéne törekedni, amely összeegyeztethető a posztmodern államszervezettel Európa vagy Thonuzóba? Székelyföld autonómiájának kiharcolása kétségtelenül a romániai magyarság önérvényesítésének egyik korszerű, európai nézőpontból is legitimnek tekinthető alternatívája. És mint ilyet, minden kétséget kizáróan ki is kell próbálnunk, hiszen csak a gyakorlatban dőlhet el, mikor és hogyan válhat lehetségessé. BÍRÓ BÉLA Ahhoz azonban, hogy ez az alternatíva tényleg megvalósulhasson, a romániai magyarságnak szövetségeseket kell találnia román oldalon is. Az Európa Tanács úgynevezett Gross-jelentése ugyanis, amely e pillanatban az autonómia híveinek fő hivatkozási alapját jelenti, világosan kimondja: az autonómiák elfogadása a nemzeti parlamentek hatáskörébe tartozik. Magyarán: a székelyföldi autonómia intézményesítésére a román többségű parlament csaknem kétharmadának támogatására lenne szükségünk. (Más kérdés, hogy ez a megkötés nem tűnik túlságosan méltányosnak, de ebben a pillanatban ez van.) Azt, hogy az autonómia a székelyföldi románság számára is előnyökkel járhatna, a mai kezdeményezők közül is sokan elmondták már. De hogy miben rejlenek ezek az előnyök, azt nem csak román honfitársaink, de mi, magyarok sem igen tudhattuk meg. Ahhoz, hogy az autonómia hosszú távon is működőképesnek mutatkozhasson, s a feszültségek fokozatos megszűnéséhez vezethessen, az adott területen élő teljes népesség számára szilárd és tartós érdekközösséget kell biztosítania. Ez az érdekközösség pedig csupán a kölcsönös egyezkedések folyamatában alakulhat ki. A kérdés tehát az: lehet-e a románságnak valódi érdeke a Székelyföld autonómiája? A Székely Nemzeti Tanács alapító ülésén elhangzott ünnepélyes eskü olvasójának ez iránt is komoly kétségei támadhatnak. Az eskü szövege ugyanis így hangzik: „Becsületemre fogadom, hogy a reám ruházott közképviseletet legjobb tudomásom szerint ellátom, a Székelyföld népének, minden magyar nemzetiségű polgárának érdekét magaménak vallom, a Székelyföld autonómiája iránt kinyilvánított akaratot felvállalom, továbbítom és megalkuvás nélkül képviselem.” Az autonómia, természetesen, elsősorban a román dominancia megszüntetésére, a magyar akarat érvényesítésére, a magyarságnak az államhatalom intézményeiben való méltányos képviseletére irányul, hisz a jelenlegi helyzet sérelmes számunkra. Ezek a törekvések pedig több románt egzisztenciájában is érinthetnek. Kétes, hogy sikerülhetne megnyerni őket olyan ügynek, amely az eddigi egyoldalú román-magyar „versengésben” a magyarságot úgy juttatná méltányos versenyfeltételekhez, hogy megfosztaná őket előjogaiktól. De román szövetségeseket keresni még ilyen körülmények közt sem teljesen reménytelen. Erre - közvetve - Smaranda Enache és Gabriel Andreescu reakciói is világosan utalnak. A kezdeményezőket - a jogállamiságra hivatkozva - mindketten védelmükbe vették. Ez persze kevés ahhoz, hogy a parlamentben is sikerrel járhassunk. De mindenképpen reménysugár. Arra is van esélyünk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban szövetségeseket szerezzünk, s a román kormányzatot nemzetközi nyomással bírjuk rá arra, hogy a Székelyföld autonómiáját komolyan mérlegelje. Egy dolgot semmiképpen sem szabadna elfelednünk. Azt, hogy a jelenlegi Székelyföld nem azonos a XII., de még csak a XIX. századi Székelyfölddel sem. Ez a föld már nem kizárólag a mi szülőföldünk. Az autonómia, ha az országos többség intoleranciához való ,jo- gát”a helyi többség intoleranciához való ,jogával”egészítené ki, nem enyhítené, csakis kiélezné a jelenlegi helyzetet. Az önrendelkezés a mi körülményeink között nem vezethet az országos vagy Ha nem lesz konszenzus, a kezdeményezés egyfajta avítt hóborttá fajulhat. helyi kisebbség érdekeit negligáló „többségi demokráciához” itt csupán az egymás érdekeinek elismerésére alapozott kölcsönösség válhat eredményessé. Egymás nyelvének, kultúrájának kölcsönös ismerete. •Azzal, hogy a román parlament e pillanatban semmiféle autonómiastatútumot nem fog jóváhagyni, bizonyára a kezdeményezők is tisztában vannak. Ennek ellenére vélik úgy, s ebben akár igazuk is lehet: itt az ideje annak, hogy a székelyföldi magyarság legitim képviselői a román parlament elé terjesszék a Székelyföld autonómiastatútumát. Az elutasítás módja és argumentumai önmagukban is csak a helyzet tisztázásához vihetnek közelebb. A mai körülmények közt már az is győzelem lenne, ha a parlamentben sikerülne napirendre tűzetni a dokumentum megvitatását, s egy racionális érvekkel lefolytatott vitát követne elutasítás. Ehhez azonban nem elégségesek a romantikus gesztusok. Azt sem szabadna elfelednünk, hogy a Székelyföld autonómiáját nem a román, hanem a magyar államhatalom számolta fel egykoron, s ez az ítélet történelmi perspektívában tévesnek bizonyult. Következésként ma sem az egykori (s mára még inkább elavult) székely önállóság visszaállítására, hanem olyan korszerű önállóságra kéne törekednünk, amely jól összeegyeztethető a posztmodern államszervezet alapelveivel is. A korszerű önállóság kivívása azonban elkerülhetetlenné tenné nem csak a román féllel, de az RMDSZ vezető garnitúrájával és a mindenkori magyar kormányzattal való egyeztetést is. Mert hogyan várhatnánk el, hogy a románok többsége a statútum mellé álljon, ha egyelőre a magyarság nagy része is megosztott. Ha nem sikerül valamiféle konszenzust kialakítani, az egész (kétségtelenül nemes szándékokkal elindított) kezdeményezés könnyen egyfajta avítt-színpadias hóborttá fajulhat. Mint amilyen Jókai Mór Thonuzóba-epizódja a Kiskirályokból. És akkor —jó időre - az autonómiagondolat is nevetségessé válhat. A szerző sepsiszentgyörgyi egyetemi tanár A kárpótlás azokat fogja érinteni, akik a II. világháború után munkatáborokban voltak, gazdáknál, bányákban dolgoztak rendkívül nehéz körülmények között, fizetés nélkül A német kisebbség üdvözli Prága humanitárius gesztusát KOKES JÁNOS Amennyiben a cseh kormány valóban humanitárius gesztust tesz azon németek felé, akik a II. világháború után is Csehországban (az akkori Csehszlovákia területén) maradtak, és akiket nemzetiségük miatt abban az időben jogsérelem ért, akkor az komoly hozzájárulást jelent majd a német kisebbséget ért sérelmek jóvátételéhez - nyilatkozta Prágában Irena Kuncová, a Csehországi, Morvaországi és Sziléziai Németek Gyülekezetének elnöke. Megjegyezte, hogy a II. világháború után a mintegy három millió német kitelepítését követően csak mintegy 200 ezer német maradt az akkori Csehszlovákiában. „Megvonták tőlük a csehszlovák állam- polgárságukat, vagyonukat pedig elkobozták. Bár sokan kérték a csehszlovák állampolgárságot, s azt is bizonyítani tudták, hogy lojálisak voltak az állammal szemben, sem állampolgárságukat, sem vagyonukat nem kapták vissza“ - emlékeztetett Kuncová. A német kisebbség tagjainak állampolgársága csak a szocialista rendszer idején, 1953 után rendeződött. „A németeknek „N“ betűs karszalagot kellett viselniük, este nem hagyhatták el lakásaikat, nem volt szabad szervezeteket alakítaniuk, gyülekezniük és egy bizonyos ideig iskolába se járhattak gyermekeik. A határ mentén élő németeket beolvasztás céljából a belső országrészekbe telepítették és szétszórták” - sorolta tovább a németeken esett egykori sérelmeket a kisebbségi szervezet vezetője. Az országban maradt, de állampolgárságukat elveszített németeket a hatóságok munkaszolgálatra osztották be. Fizetésük húsz százalékát az állam levonta, s ezt az összeget a nyugdíjalapba sem számították be. A cseh kormány most azt tervezi, hogy mindezekért a sérelmekért kárpótlást nyújtana az érintetteknek. Az üggyel Petr Mareš miniszterelnök-helyettes foglalkozik, s nyilatkozata szerint a konkrét kárpótlásijavaslatot rövid időn belül a kabinet elé terjeszti. A prágai sajtó jól értesült kormányzati forrásokra hivatkozva azt írja, hogy várhatóan mintegy 2000 embert fog érinteni a cseh kormány humanitárius gesztusa. A kárpóüás teljes összegét 40-60 millió koronára becsülik. Mareš a hozzáférhető információk szerint két csoportra kívánja osztani a kárpótlásra jogosultakat: az első csoportba azok tartoznának, akik a sérelmek következtében tartós egészségkárosodást szenvedtek, míg a második csoportba azok, akiket másfajta kár ért. A kárpótlás összegéről egyelőre nincs végleges döntés. Egyes hírek szerint az első csoportba sorolt személyek 50 ezer cseh koronát kapnának egy összegben. „Mi úgy tudjuk, hogy a kárpótlás azokat fogja érinteni, akik a háború után munkatáborokban voltak, gazdáknál, bányákban és más hasonló helyeken dolgoztak rendkívül nehéz körülmények között, fizetés nélkül, s ezeket a ledolgozott éveket, hónapokat a nyugdíjuk kiszámításánál sem vették figyelembe“ - magyarázta Kuncová. A Právo című lap úgy értesült, hogy a kárpótlási összegeket 2005 és 2007 között fizetnék ki. A szükséges pénzt a cseh kormány a Cseh-Német Jövő Alapból, illetve az állami költségvetésből szeretné megszerezni. A költségvetési pénzek felhasználásához azonban parlamenti jóváhagyásra is szükség lesz, ami gondokat okozhat. Az ellenzéki kommunisták és a polgári demokraták ugyanis határozottan ellenzik a németek bármiféle kárpótlását, s a kormánytábor sem egységes ebben a kérdésben.
