Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-23 / 244. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 23. KOMMENTÁR Vissza az iskolapénzt SIDÓ H. ZOLTÁN Mondja még valaki, hogy nem nagylelkű a kormány! Ha kell, még azt is visszaadja, amit jogtalanul elvett. Igen, a közalkalmazottak jövő évi béremelésének anyagi keretéről van szó. Az úgy volt, hogy az oktatásügyben dolgozóknak, az önkormányzati és egyéb közalkalmazottaknak eredetileg 2004 nyarától 7 százalékos, még az éves infláció ütemét sem követő béremelést ígért a kabinet. A szép gesztust, amelynek eredményeként az érintettek még mindig alulról nézik az átlagbér képzeletbeli lécét, azonban a pénzügyminiszter büntetésből visszavonta az ígéretet. Lehet, hogy Ivan Miklóst az elemiben elfenekelte a tornatanára, s ezt a tüskét máig nem feledi. Ám nem valószínű, hogy ez volna a szimbolikus béremelés-kurtítás igazi oka. A pénzügyi tárca első emberének az nem tetszett, hogy a pedagógusok lehetetlen anyagi körülményeikre több ízben sztrájkkal hívták fel a figyelmet. Miklošék erre a 7 százalékos béremelés mértékét lehúzták 5 százalékra, s az így felszabadult 300 millió koronát felajánlották Pavol Rusko gazdasági miniszternek, hogy azt fordítsa a külföldi beruházók támogatására, magyarán dotációjára, kényeztetésére. Szerencsére Rusko felismerte e lépés példátlan arroganciáját és jó politikai érzékkel egy elegáns mozdulattal hárította el a pénzcsomagot, így végül kénytelen-kelletlen mégis a tervezett ütemben nő jövőre a renitens pedagógusok bére. A politikai rövidlátáson túl még egy tanulságra érdemes felhívni a figyelmet: amikor a külföldi tőke becsalogatásáról beszélünk, akkor a döntéshozók mindig nagy előszeretettel emlegetik a képzett, döntően érettségivel rendelkező munkaerőt, mint fő vonzerőt. Amikor viszont az oktatás finanszírozása kerül a terítékre, azonnal a maradékelv lép érvénybe, vagyis az ágazatnak annyiból kell gazdálkodnia vagy inkább tengődnie, amennyit a jobban lobbizók hagytak a közös kasszában. A világgazdaság fonákságát jól jellemzi az a tény, hogy olyan vállalatóriásokat, mint a US Steel vagy a Peugeot-Citroen kell milliárdokkal támogatnunk, hogy idejöjjenek, pedig ezek merő dévajságból, zsebből megvehetnék egész Szlovákiát. Igazán eljöhetne az az idő, amikor a képzett munkaerő emlegetésekor a kormánynak nem a pedagógustársadalom büntetése jutna először az eszébe, hanem a nagyobb anyagi megbecsülés. JEGYZET Tengernyi hülyeség JUHÁSZ LÁSZLÓ Egy régi vicc jutott az eszembe tegnap. Két ember beszélget: - De jó, hogy van népjóléti minisztériumunk! - Miért? Tengerészeti minisztériumunk sincs. Az már nem vicc, hogy a szlovák törvényhozás második olvasatba utalta tegnap a tenger- hajózásról szóló törvény módosítását. Merthogy - olvasom az indoklást - javítani kell a tengerjáró hajók legénységének szakmai felkészültségét. Ritkán bólintok elismerően a HZDS-es honatyák kijelentéseit hallva, most azonban egyet kellett értenem Ján Ja- sovskýval, aki emlékeztetett, hajói tudja, Szlovákiának nemhogy tengere, de egyetlen tengerjáró hajója sincs, a nem létező hajókon egy szem legénység nem sok, annyi sem szolgál, így nincs miről törvénymódosítást elfogadni. Persze, értem én, ezt is az Európai Unió akarja tőlünk, úgyhogy feltétlenül így kell történnie, tudjuk, a lócitrom is biztosan finom, hiszen tízmilliárd légy nem tévedhet. (Csak zárójelben, mostanság divatossá vált jolly jokerbe oltott mumusként előrántani az EU-t, mondván, Brüsszelnek ez vagy az nem tetszene, az Unió ehhez vagy ahhoz mit szólna. Szerencsére - de inkább sajnos - kevesen vagyunk tisztában azzal, valójában mit követel meg tőlünk az Európai Unió.) Nagy igazság, hogy az emberi hülyeségnek csak alsó határa van. Ezt a tételt már számtalanszor bizonyították politikusaink, butaságból nálunk is van tengernyi. Erről - maradjunk a tengerparton - legutóbb akkor győződhettem meg, amikor a sajtóügynökségek világgá kürtölték a hírt, szlovák szakértőt választottak a Interoceanmetal nevű szervezet élére, amely a tengerfenék alatt található nyersanyagok kibányászására jött létre. Szlovákia természetesen oszlopos tagja a Nemzetközi Tengerfenék Szervezetnek is, mindez a kötelező tagdíjak miatt évente alig öt és fél millió koronájába kerül a hazai adófizető állampolgároknak. A hülyének is megéri. FIGYELŐ Csehországi lehallgatások Csehországban a rendőrség tavaly majdnem 10 ezer esetben adott engedélyt magántelefonok lehallgatására, ami tízszer magasabb szám, mint az Egyesült Államokban - állította Jin' Bíly, a cseh képviselőház rendőrségi lehallgatásokat ellenőrző bizottságának ellenzéki vezetője a Právo című lapnak. „Szerintem a rendőrség igyekszik megkönnyíteni saját munkáját. Egy telefon lehallgatása komoly beavatkozás a magánéletbe, s ezért csak a legszükségesebb esetekben - ha másképpen nem lehet bizonyítékokat szerezni - kellene engedélyezni, úgy, ahogy azt a rendőrségről szóló törvény előírja” - szögezte le Bíly. Kifejtette: információi szerint az Egyesült Államokban évente csak mintegy ezer esetben engedélyezik a magántelefonok lehallgatását. „Észtországban csak 300 évi esetről tudunk. Ha a két ország (Észtország és Csehország) lakosságának arányát vesszük alapul, akkor nálunk mintegy 2100 törvényes lehallgatásnak kellene lennie évente, s nem pedig 9452-nak, ahogy 2002-ben volt“ - mutatott rá az ellenzéki képvi- selő.Cseh szakértők a lapnak elmondták, hogy Bíly adatai tévesek. Lucie Uhlírová, a rendőrség országos parancsnokságának szóvivője kijelentette, hogy pontos adatokat közölni a lehallgatásokról nehéz, mert igen bonyolult problémáról van szó. Jan Šubert, a civil titkosszolgálatok szóvivője szerint a Biztonsági Információs Szolgálat (BIS) által kért lehallgatások száma az utóbbi évben csak „néhány tucattal“ emelkedett. Néhány ellenzéki képviselő idén tavasszal feljelentést tett a rendőrségen, hogy lehallgatják telefonjaikat. A vizsgálatok eddig minden esetben azzal zárultak, hogy nincs elég bizonyíték. TALLÓZÓ NYEZAVISZIMAJA GAZETA Minszk arra törekszik, hogy a fehérorosz és orosz fegyveres erők mielőbb egyesüljenek, ám ennek anyagi akadályai vannak - írta az orosz lap. A szövetségi hadsereg létrejötte attól függ, hogy Oroszország magára vállalja-e a közös fegyveres erők költségeit, a közös költségvetésről egyeztettek a két védelmi tárca képviselői szerdán Moszkvában. A valóságban már létezik egy - papíron - 300 ezer fős közös szárazföldi csapattest, és a két állam együttműködik nyugati határaik védelmében. Orosz szakértők szerint azonban a szerződést aligha kötik meg a közeljövőben, Moszkva a nagy anyagi terhektől tart. Fehéroroszország jelenleg GDP-jének 1%-át, mintegy 3 milliárd orosz rubelnek megfelelő összeget költ védelmi kiadásokra. Ez alig százada a hasonló orosz mutatónak (2003- ban 345 milliárd rubel volt), amely az orosz GDP 2,6%-át teszi ki. A forradalom az „akié a múlt, azé a jövő" hamis premisszájaként különböző sanda szándékok áldozatává vált Októberi pecsenye Október 23-át jól el tudom képzelni pártok nélkül, amint a franciák, amerikaiak, svájciak is a maguk módján emlékeznek múltjukra. MÁRTON LÁSZLÓ Ilyen elszabadult szenvedélyektől, féligazságoktól, vádaskodásoktól és meghátrálásoktól jellemzett októbert még nem éltem meg. Amikor e sorokat írom, még nem tudni, ki mit fog üvölteni, lesz-e sípolás a temetőben, mellverés a szobroknál. Az ünnepet, emlékeinket elrontó botrány biztosan lesz. Valaha, Danton és Robespierre, majd Trockij és Buharin idejében azt mondták: a forradalom felfalja gyermekeit. A rendszerváltás után nálunk inkább az volt igaz, hogy a forradalmat felfalják gyermekei (copyright Pomogáts Béla). Tizennégy éve a forradalom, nyersen is, étvágygerjesztőnek tetszett. Mára, amikor évente egyszer kihúzzák a mélyhűtőből, elveszti frissességét, csak alaposan átsütve, fűszerezve fogyasztható. Bizonyára ezért sütögeti ki-ki a maga tüzén, október pecsenyéjét. Az állami protokoll a legformáli- sabb, kínosan unalmas cselekményekre csökken: felhúzzák, majd leeresztik a lobogót, meggyújtják, majd eloltják a lángot. Parlamenti ülés nem lesz, mert az ellenzék haragszik a kormányra, nem jön el. A 301. parcellában a mártírok sírjára nem jut hivatalos koszorú, mert két tucat eszement megakadályozná az exkommunista kormányfőt, hogy a kommunista Nagy Imrére, Angyal Istvánra és társaira emlékezzen. Az iskolákban nem Jesz kötelező történelemóra, mert á gyerekeknek a könyökükön jön ki az egész. Hol jöjjön ki, ha a tanárok a legjobb esetben is csak kötelezően bemagolt szövegeket adnak elő, ha a szülőknek feltett kérdésekre kitérő válaszokat kapnak, ha a nagyszülők, ha egyáltalán, arról beszélnek, milyen hősök voltak ők, és milyen gáládul viselkedett a szomszéd. Á pártok is külön ünnepelnek. A szocialisták és az SZDSZ nemcsak október 23-án rendez külön gyűléseket, de úgy hírlik, a néhány éve a minden republikánus érzelmű embert vonzó Károlyi-szobornál is külön kívánnak tisztelegni annak a köztársaságnak, amely a nemzet minden tagját polgárrá emelte. A Fidesz, amely tizenkét év alatt eljutott a micisapkától a kakastollig, hol együtt, hol külön ünnepel az MDF-fel, amely hajdani darutollas nosztalgiáit puhakalapra cserélné, ha tudná. A politikai pártok leghit- ványabbja a forradalom meggyalá- zásának eredeti módját választotta: Jean-Marie Le Pent hívja a Hősök terére. Azt a fasisztoid úriembert, aki, amíg mi az orosz megszállók ellen harcoltunk, Algériában a függetlenségért küzdő asszonyokat kínzott. Ez az idei október mérlege. 1956-részese és tanúja legszívesebben melegebb éghajlatra küldené a kormányt, az ellenzéket, a pártokat és saját hajdani társait. Ezzel a szívből jövő gesztussal azonban legfeljebb magán könnyítene, senkivel sem értethetné meg, hogyan és miért vált a forradalom a napi politika prédájává, senkitől sem kérhetné, hogy ha még lehet, mentsék a menthetőt. A mai, októberi ünneppel az a baj, hogy nem az össznemzeti emlékezet szerves fejlődésének eredményeként érlelődött ki, nem a múlt és jelen határköveként állították, mint például a franciák július tizennegyedikét, hanem ellenkezőleg: az „akié a múlt, azé a jövő” hamis premisszájaként különböző sanda szándékok áldozatává vált. A Kádár-rendszer harmincegyné- hány éve alatt sérült a legkevésbé 1956 októbere: ünnepelni tilos volt, hazudni kötelező. Ezt a szabályt mindenki ismerte, és úgyszólván mindenki betartotta. Az igazi baj 1989 októberében kezdődött, amikor a magyar politika egyik, jelentéktelenségében is torz alakjával „kikiáltanák” a köztársaságot. A cél feltehetően az volt, hogy a „kikiáltók” a A mostani hangzavarnál mindenjobb. A csend is. történelmi dátummal legitimitást szerezzenek maguknak, és egyúttal parazita képet vetítsenek az eredeti fölé, azaz október 23. ezentúl ne csupán a valóságos, 1956-os napra emlékeztessen, hanem az 1989-es áleseményre is. Akkor kevesen vették észre a csaló szándékot, még kevesebben tiltakoztak ellene. A következő, máig tartó időszakban a pártok rátelepedtek az önigazolásra, és koncukat azóta se hajlandók elengedni. Nem populista demagógia mondatja ezt velem, hiszen a demokráciát nem tudom elképzelni a parlamentben ülő pártok nélkül. De október 23-át nagyon jól el tudom képzelni pártok szereplése nélkül, amint a franciák, amerikaiak, svájciak stb. is a maguk módján szépen emlékeznek múltjukra, miközben a politikai pártok ott maradnak, ahová valók - a parlamentben. Nemzeti ünnep nehezen képzelhető el állami részvétel nélkül. Az állami protokoll pedig mindenütt egyformán merev (célja ugyanis éppen bizonyos formák, gesztusok rögzítése) . Azt azonban senki sem állította, hogy az elkerülhetetlen koszorúzáson, díszszemlén, kitüntetésosztáson túl is minden egyéb az államot illeti. Az ünnep akkor teljes, ha „civileknek”, azaz az állam polgárainak is jut tér saját privát ünnepük megtartására. Ha erre nincs lehetőségük, polgárból alattvalóvá fejlődnek vissza. Deák-évben vagyunk, sokszor, talán a kelleténél többször is idézték híres példabeszédét a rosszul begombolt mellényről. Ezért szégyelleném még egyszer előhozakodni vele, pedig erről van szó. A forradalom legfiatalabb szereplői is a hetedik évtizedhez közelítenek. Tanúi és szereplői vagyunk 1956- nak, nem tulajdonosai. De ha nem akarjuk, hogy ez a sorsunkat és a XX. század sorsát eldöntő esemény lényege eltűnjön velünk, kezdeményeznünk kellene az ünnep átgondolását. Történészekkel mindenképpen, a társadalomlélektan, a jelképes gondolkodás, a pedagógia szakértőivel valószínűleg, értelmes politikusokkal is, ha lehet. Az se baj, ha néhány évnyi szünetet tartunk, megvárjuk, amíg valamiféle társadalmi megegyezés születik. A mostani hangzavarnál minden jobb. A csend is. Van, amiben ‘56 egy és oszthatatlan: a kétségbeesett és egyben mámoros harcban a szabadságért Volt egyszer egy ötvenhat SZÁLÉ LÁSZLÓ Söjtör után nem sok jóra számíthatunk ma sem. Az már kiderült, hogy 386 művelt, konszolidált ember sem képes együtt ünnepelni az ország házában. Ha ‘56 a magyar nemzet ünnepe - az! -, akkor a parlamenti ünnepségre (munkaköri) kötelessége lenne elmenni minden általunk fizetett párt vezető képviselőjének. (Erkölcsi) kötelessége lenne fejet hajtani ‘56 eszménye és hőseinek emléke előtt (bár ez talán nem esik nehezére senkinek). Ez a mostani elkülönülési mánia nem méltóságteljes szimbolikus politizálás, hanem gyarló in- fantilizmus. ‘56 nem játékszer, amit az erősebb mindig elvesz a másiktól. ‘56 mindenkié, aki a magáénak érzi, és nem vehető el sem a szocializmust megjavítani akaróktól, sem a szocializmus ellenségeitől. ‘56 hősei rendkívül sokfelől jöttek, s azért tudtak nagyot alkotni eleve bukásra ítélt, de szabadságot és méltóságot kereső forradalmukkal, mert az „események” néhány kegyelmi pillanatában egyet akartak. Most nincs ilyen egy. (Éurópa igenlése lehetne, de az sem az.) Nincs egy cél, és nincs egy akarat sem. Most mindenki csak a saját igazát keresi ‘56-ban. És mindenki meg is találhatja, hiszen sokszínűségében benne van, s ez kiválóan alkalmas a vádaskodásokra, veszekedésekre. Kirekesztésekre. Elkülönülésekre. Tudjuk, az ellenzéknek azért nem akaródzik a kormánypártokkal együtt emlékezni ‘56 forradalmára, mert fölfogásuk szerint az MSZP az MSZMP utódpártja; és ‘56 elárulóinak, megtorlóinak utódai - úgymond - ne szónokoljanak nekik a forradalomról és szabadságharcról, mert az nem az övék. Van benne igazság, de nagyon kevés. Az MSZP utódpárt annyiban, amennyiben régi vezetőinek jó részét hozta magával, utódpárt annyiban, hogy az állami vagyon, a párt- vagyon, a kapcsolati tőke nagy részét átmentette a maga és hívei számára, de nem utódja sem ideológiailag, sem politikai értelemben. És ami a legfontosabb: a magyar választók többsége immár másodszor választja meg és bízza meg az ország kormányzásával ezt a garnitúrát, amit lehet szeretni, nem szeretni, de a kormány legitimitását - demokratikus gondolkodással -megkérdőjelezni nem lehet. A külön ünnepléseknek is van persze létjogosultságuk, hiszen ‘56 sokszínű volt, minden párt, minden politikai árnyalat találhat benne külön ünnepelni valót. Ám van, amiben ‘56 egy és oszthatatlan: a kétségbeesett és egyben mámoros harcban a szabadságért, a nemzeti függetlenségért és az emberi méltóságért. S volt még valami, amit talán a legtöbben és legjobban gyűlöltek abban a diktatúrában - Gyurkó László kifejezésével -: a mindent benyála- zó hazugságot. Ma már ilyen totális és egységes hazugság elképzelhetetlen. A demokráciában másképp hazudnak. De hazudnak rendületienül. Csak most manipulációnak hívják. A diktatúrában a hazugságot igazságnak hívták, és kötelező volt elhinni. Ma a hazugságot az igazság köntösébe öltöztetik, s sikeres manipuláció esetén az emberek valóban elhiszik igaznak. A kampányígéreteket, a kampánygyalázkodást, a saját hívek szerecsenmosdatását, az ellenfél megrágalmazását, lejáratását, a saját eredmények föltupírozását, az ellenfél eredményeinek kisebbítését vagy semmibe vételét. Két oldalról zúdul ránk őrjítő összevisszaságban hazugságok, csúsztatások, megtévesztő sejtetések, féligazságok tömege. Manipulációk és ellenmanipulációk egymást kioltva jönnek; hiszünk valamiben, és rögtön csalódunk is benne, lelkesedünk, reményt vesztünk, megzavarodunk, és apátiába esünk. Ha ‘56-ban azt érezte az ország java, hogy ebből elég volt, most alighanem így szólna az egyetlen akarat: csönd legyen. Egy csöndesebb, nyugalmasabb demokráciát szeretnénk. Sikeres csatlakozást, az eddigieknél sikeresebb kormányokkal, serényebb közszolgákat, tisztább közéletet, boldogabb magánéletet - a szegényeknek is. Ehhez nem kellene forradalom, csak egy kicsit több józan ész.
