Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)

2003-10-11 / 234. szám, szombat

2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 11. VENDÉGKOMMENTÁR Arcok és jellemek BARAK LÁSZLÓ Egy népszerű szlovák hetilapban a minap fotósorozatot közöltek, amely azt demonstrálja, miként ölti fel Mikuláš Dzurinda Vladimír Mečiar arcát. A fejlett számítógépes grafika segítségével egyébként manapság már képileg egy bolhából is lehet elefántot csinálni... Alig van tehát hírértéke annak, hogy egy politikus arca a szemünk láttára változik át. Ha viszont egyvalamikor kétségkívül demokrata, intelli­gens és elegáns politikusból bizonyos időn belül gátlástalan hazudo- zó válik, az még mindig hírnek számít. Jól tudjuk, hogy a hatalom csúcsán meglehetősen ritka a levegő, meg a tériszony is eluralkodhat az emberen. Előbbi hallucinációkhoz vezethet, utóbbi, a tériszony pe­dig a pánik tüneteit hívhatja elő. Hagyjuk azonban a hasonlatokat, nevezzük nevén a gyereket, vagyis Mikuláš Dzurindát. Színeváltozása ugyanis egyáltalán nem volt előzmények nélküli, következésképpen váratlannak sem nevezhetjük. Jelenlegi politikai vesszőfutása ugyan­is nyilván akkor kezdődhetett, amikor addigi riválisa, Vladimír Mečiar először vesztette el a választásokat, melynek következtében épp ő alakíthatott kormányt. Egy olyan sötét politikai korszakot kö­vetően, amely hemzsegett a törvénytelenségektől, a korrupciótól, melyben politikai indíttatású gyilkosságok, emberrablások játszódtak le, amely evidensen arról szólt, hogy szinte a szó szoros értelmében bűnözők raboltak szét egy országot. Amikor végre legalább látszólag mindennek gátat vetett a civilizáltnak hitt pártok győzelme, az egész társadalom elemi igénye volt, hogy demokratikus úton, ám a lehető leghatározottabban megkezdődjön a bűnelkövetők azonosítása, fel­kutatása és megbüntetése. Annál is inkább, mivel nyílt titok volt, kik azok az emberek, akik a szabad rablást kiötölték, irányították és vég- hezvitték. Igen, Vladimír Mečiarról és az ő holdudvarába tartozó leg­különfélébb gazemberekről van szó. A naiv közember azt hitte akkor, hogy rövid úton hűvösre kerülnek mindazok, akik képletesen bár, de harmadik világbeli diktatúrává, ténylegesen pedig a korrupció, a po­litikai bűnözés gettójává silányították Szlovákiát. Telt-múlt azonban az idő, és tulajdonképpen semmi nem történt. Leszámítva egy-két rendőrségi akciót, emlékezzünk csak vissza Mečiar kommandósok ál­tali előállíttatására vagy titkosszolgálati bizalmasa, a féktelen Ivan Lexa kihallgattatására. Ezek az akciók viszont inkább teatralitásukkal tűntek ki, mintsem eredményességükkel, hiszen Mečiamak a haja szála Sem görbült, Lexa meg ráadásul lelécelt Dél-Aírikába... Nem be­szélve a politikai bűnszövetkezet többi tagjáról, a közismert és névte­len álprivatizőrökről, akiknek többsége a mai napig tisztes vállalkozó képében grasszál és élvezi az annak idején megkaparintott szajrét. Mindez, nyilván nem egészen véletlenül, egy olyan időszakban tör­tént, amikor egy Ladislav Pittner nevű úriember volt itt a belügymi­niszter. Aki a második, vagyis a jelenlegi Dzurinda-kormány idején lett, nyilván szintén nem egészen véledenül, a szlovák titkosszolgálat főnöke... Nyilván nem kell üldözési mániásnak lenni, hogy ezeket a tényeket enyhén szólva is gyanúsnak találja az ember. Ebben a kon­textusban aztán mindjárt más megvilágításba is kerülhet, ami ebben az országban jelenleg történik. Amikor Dzurinda miniszterelnökként jogosuladan titkosszolgálati információkra hivatkozva tisztogat a Nemzetbiztonsági Hivatalban, tulajdonképpen igazolhatatian össze­esküvés-elméleteket gyárt s a rá vonatkozó korrupciós gyanút olyan átlátszó módon igyekszik elhárítani magáról, mint egy alkoholtól bűzlő éretlen diszkópatkány, aki szüleinek azt bizonygatja, hogy csak gyógyteát fogyasztott a bulin... így vált hát a mi jobb sorsra érdemes miniszterelnökünk, Mikuláš Dzurinda valamikori esküdt ellensége, Vladimír Mečiar hasonmásává. Ennek a jellembeli azonosságnak a megállapításához pedig még csak számítógépes grafikusokra sincs szükség. Miközben jól megfigyelhető, miként hallgat, vagyis falaz mi­niszterelnökünknek az ellenzék második legerősebb pártja, amelyet még mindig Vladimír Mečiar neve fémjelez. JEGYZET starthelyet. A dolog úgy fog ki­nézni, akár a Forma-l-ben: az 1-estől a 12-es pályáig a jelenle­gi tagok, mögöttük, a 12-estől a 22-es pályáig a szépreményű újak indulnak. Ezen belül Szlo­vákiának (pontosabban a szlo­vákiai gazdáknak) a 22-es pálya jut. Ez az előkelő hely is csak azért, mert nincs 23 induló. Igaz, nem azért, mert gyengén futottak a selejtezőben, és ezt érdemlik meg, hanem azért, mert saját kormányuk azt állítja, hogy ez így jó nekik. Miközben mindenki tudja, még Miklós és csapata is, hogy a pa­radicsom Kasztíliában és Bur- genlandban éppúgy paradi­csom, akár a Csallóközben, hogy a krumpli a Visztula men­tén is krumpli marad, csakúgy, mint Liptóban vagy Gömörben. A különbség „mindössze” annyi, hogy az egész, unión belüli, az Albiontól a Duklai-hágóig zajló versenyben a szlovákiai gazdák lesznek a legrosszabb helyzet­ben. A szlovákiai médiumok eközben csak arról tájékoztat­nak, hogy az MKP makacsul köti az ebet a karóhoz. Pedig ez a .jótétemény” az északi juhte- nyésztőket ugyanúgy fogja érin­teni, mint az erdőháti káposzta­termelőket. Hogy kinek lesz iga­za, egy év múlva kiderül. Igaz, akkor már késő lesz levonni a konklúziót. Ugyanakkor ne legyenek illúzió­ink, hogy az MKP nem szavazza meg a jövő évi költségvetést. A zsaroláshoz adott az érv: ha az MKP nemmel szavaz, költség- vetési provizórium lesz, ami azt jelenti, hogy a gazdák 6 milli- árdtól esnek el. Ez ám a logika! Játszadozás a számokkal KÖVESDI KÁROLY Nincs ebben az országban sem­mire pénz, konstatálhatjuk a nap minden órájában. Sem az egészségügyre, sem az oktatás­ra, sem az új nemzeti színházra, sem egyébre. Ebből logikusan adódik, hogy a szlovákiai gaz­dák támogatására sem. Körülbe­lül erről szól a kilátástalan vita, melyet az MKP és mezőgazdasá­gi minisztere folytat a kormány- koalíció többi tagjával, akiknek az álláspontját természetesen Ivan Miklós pénzügyminiszter képviseli. Nem állítom, hogy a pénzügyminiszter nem tud szá­molni, ellenben vaskos demagó­gia azt állítani, hogy a szlovákiai gazdáknak nyújtandó közvetlen kifizetések felülmúlják a kör­nyező országokét. Legalábbis az idei támogatásokhoz viszonyít­va, állítja Miklós. És itt van a ku­tya elásva: a viszonyszámok és a valós számok közti ellentétben. Az Európai Unióhoz csatlakozó országok parasztjai akkor kap­ták az első döfést, amikor kide­rült, az EU-s mezőgazdasági tá­mogatásnak csak a negyedét fogják kapni. Ezt sikerült a fe­lére feltornászni, azzal, hogy a nemzeti költségvetések 55 szá­zalékig kiegészíthetik a támoga­tást. Ez magában is azt jelenti, hogy jövőre az uniós tagorszá­gok termelőihez képest az új ta­gországok sánta futása kezdődik, ezen belül a szlováki­ai gazdák kapják a legrosszabb- Én csak a családi költségvetést teszem tönkre, de maga a fél országot juttatja koldusbotra, miniszter úr! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ FINANCIAL TIMES . Az Európai Bizottság bővítési fe­lelőse szerint az EU szigorúan szá­mon fogja kérni a jövőre csadakozó országoktól az olyan megállapodá­sok teljesítését, mint például az élel­miszer-feldolgozó üzemek biztonsá­gi szabványainak uniós szintre eme­lése. „Nem fogunk kompromisszu­mokat kötni. Egyes országok két-há- rom évig tartó átmeneti időszakot kaptak. Ha addigra nem teljesítik a normákat, be kell zárniuk az érintett üzemeket’ - jelentette ki Günter Verheugen a Financial Timesban kö­zölt interjúban. A bizottság novem­ber elején teszi közzé idei megfigye­lési jelentéseit, amelyekben - a jövőre taggá váló tíz ország esetében utoljára - értékeli a csatlakozásra ké­szülők felkészültségét. „Még mindig vannak bizonyos problémák, mint például az EU-alapok kezeléséhez szükséges igazgatási háttér gyenge­sége” - előlegezte meg a biztos a je­lentések egyik várhatóan többször visszatérő megállapítását. Készül je­lentés Törökországról is, amelynek tagsági küátásait Verheugen egyál­talán nem írta le. HÉTVÉG(R)E Ki számot vet, vihart arat Van egy tuti tippem: 7, 39, 50, 55, 66. Tegnap megkér­tem egyik barátomat, ha már úgyis Pesten jár, tegye meg, hogy megteszi ezeket a szá­mokat a lottón. Hanyag moz­dulattal kezébe nyomtam egy kétszázforintost, mond­ván, kérek vissza belőle há­rom és fél milliárdot. JUHÁSZ LÁSZLÓ Lehet, hogy elbíztam magam, de csak azért, mert mostanában félel­metes pontossággal bejöttek a tipp- jeim. Jó, nem mindig volt szó nagy dolgokról, és a legtöbb fejleményt előre lehetett látni. Szóval, mi min­dent hozott az elmúlt 7 nap? A múlt hétvégén biztosan sokan tövig rágták a körmüket, megdől-e Po­zsonyban a világrekord, és hány embert sikerül bepréselni egy busz­ba. Lehúztam pár évet a malomvöl­gyi kollégiumban, így nem ért meg­lepetés, amikor megtudtam, 359- en férnek be a világ legzsúfoltabb tömegközlekedési eszközébe. Ve­lünk ezt a kis mókát annak idején nap mint nap eljátszotta a tömeg- közlekedési vállalat, csak akkor nem rekordkísérletnek hívták az al-. kaimat, hanem reggeli csúcsnak. (Egy ideig a nemi életem is abban merült ki, hogy reggelente begyö­möszöltem magam a sűrűre tömött 39-es buszba.) A pozsonyi tömeg közlekedtetése megérne még egy­néhány sirámot, de most csak egyik kollégám esetét mesélem el, aki ezen a héten megpróbált eljutni a főváros A pontjából B-be - vesztére trolival. Előbb kiesett az áram, ott rostokoltak valahol az út közepén egy örökkévalóságnak tűnő félórán át, majd mikor végre tovább men­tek, kiakadt a troli áramszedője és az egyik utas. A férfi csak ennyit mondott: „Dzurindának mennie kell!” Hétfőn megint csak némán bólogattam, amikor egy közvéle­mény-kutatásból kiderült, amit már addig is tudtam, hogy a lakos­ság kétharmada leváltaná Mikuláš Dzurindát. A miniszterelnök nép- szerűdenségi indexe elérte a 66 százalékot. A többiek biztosan nem olvasnak újságot, és nem néznek tévét. Vagy a kormányfő tanácsa­dói. A keddi Új Szóban címoldalra kívánkozott a hír: a Magyar Koalí­ció Pártja nem indít köztársaságiel- nök-jelöltet. Bevallom, most sem dobtam egy hátast meglepetésem­ben. Természetesen nincs jogom kételkedni abban, hogy az MKP ha akarna, bármikor előhúzhatna a mellényzsebéből egy államfőjelöl­tet, aki legalább olyan jól megállná helyét a Grassalkovich-palotában, mint Rudolf Schuster, azonban a szlovák társadalom erre még nem érett meg, fogalmazott Bugár Béla. Nem izgulok különösebben: ha nem is lesz magyar elnökünk, a je­löltek (és jelöltjelöltek) közül leg­alább hárman beszélik a nyelvün­ket. Ez persze nem jelenti azt, hogy szót is értünk majd valamelyikük­kel. Lám, Arnold Schwarzenegger is milyen jól megtanult angolul. Az erős (akcentusú) osztráknak kellett persze hozzá pár évtized meg né­hány filmszerep, de a héten végre elérkezett az ítéletnap, Az utolsó akcióhős (aki kritikusai szerint po­litikai Ovizsaru, de legalábbis zöld­fülű Junior) bebizonyította, ideje Végképp eltörölni Gray Davist, és mire a tengeren túl is Hull a pely­hes, ő ülhet az eddigi kaliforniai Bármikor előhúzhatna a mellényzsebéből egy államfőjelöltet. kormányzó helyén. Nem volt vá­ratlan a választók döntése, hiszen nem tettek mást, csak átrendezték egy hasonló kvalitású színész ke­resztnevének betűit, hiszen Arnold előtt Ronald régen bebizonyította, az embereknek cirkusz kell. Főleg ott, ahol a kenyérrel keveseknek van gondja. Schwarzenegger első döntése rossz nyelvek szerint az egészségügy reformjával kapcsola­tos: állítólag minden kaliforniai nőnél ingyen és saját kezűleg haj­landó elvégezni a mellrákszűrést. Ahogy az várható is volt, a szlová­kiai agrártermelők ezen a héten sem jutottak 50-ről az 55-re. Egyelőre hiába helyezte kilátásba az MKP, parlamenti képviselői nem szavazzák meg a jövő évi költség- vetést, ha Szlovákia nem pótolja 55 százalékra a gazdáknak járó brüsszeli pénzeket. A tervezett 50 százalékos közvetlen agrártámo­gatás a termelők szerint a költség- vetés kiadási oldalát már csak 650 millió koronával terhelné, nekik vi­szont a túlélésre adna esélyt. Meg­látjuk, hétfőn még érdekegyeztet­nek egyet, bölcs kormányunk meg úgy is úgy dönt, ahogy akar. No jó, nekem sem jöhet be minden tip­pem, tegnap azért ért egy nagy meglepetés. A Nobel-békedíjat ugyanis nem a hatalmas erkölcsi autoritással bíró pápa, de még csak nem is a remek színműveket író Václav Havel kapta, hanem egy irá­ni bírónő. Egyetértek a lengyelek szebb napokat látott szakszerveze­ti vezérével; Lech Walesa ugyanis tegnap kijelentette: neki ugyan semmi baja sincs Sirin Ebadival (jegyezzék meg jól a nevét, tehát még egyszer: Sirin Ebadi), de ő aligha ismer élő embert ezen a földkerekségen, aki jobban megér­demelné a legrangosabb békedíjat, mint II. János Pál pápa. Hozzáte­szem, ismerőseim körében Sírin Ebadi nevét sem ismerték többen, mint Kertész Imréét annak idején. HETI GAZDA(G)SÁG Visszaszoruló korrupció? Mondják, de nem érezzük TUBA LAJOS A kormány a második nekifutásra sem tudott felmutatni egy költség- vetési javaslatot - ezúttal már csak az MKP kötötte az ebet a karóhoz a mezőgazdasági támogatások ügyé­ben. Kíváncsiak vagyunk, meddig tart ki a párt, mit hajlandó kockáz­tatni a parlamentben. Kormány­párt ebben az országban még nem buktatott meg büdzsét, legfeljebb húzta-halasztotta a szavazást. Ez a jövő év elején költségvetési provi­zóriumot jelentene, ami ugyebár a mezőgazdászoknak lenne a legna­gyobb csapás. Mert minden panasz ellenére ők jövőre sok milliárddal magasabb dotációkra számíthat­nak, de ezt egy ideiglenes büdzsé keretében hiába várnák. Szóval: akármerről nézzük, a pluszpénz veszélyben van. Meg van körülbe­lül 95 százaléknyi egyéb vállalkozó és az ő alkalmazottjaik, akiknek vállalkozásai egyáltalán nem szá­míthatnak állami milliárdokra, és a kutya sem kérdezi meg őket, mi­ként élnek majd meg az unióban. A költségvetési vitában egyéb orszá­gos premiert is megértünk. A kor­mány betartott a pedagógusoknak azért, mert ők is betartottak neki. Júniusban hiába ígértek meg az ok­tatásügynek további százmilliókat, mégis sztrájkoltak, majd hiába kap­ták meg a pénzt az iskolák, a peda­gógustársadalom volt az egyetlen réteg, amely egy emberként tett eleget a szakszervezetek felhívásá­nak, erre most a kormány is meg­mutatta a foga fehérjét. Mint tud­juk, a szakszervezeti vezérek azóta kollektíván a politika mezejére lép­tek, kíváncsiak leszünk, vajon a magyar pedagógusok tömegesen íiják-e majd alá a kormány (benne az MKP) leváltásáért szervezett pe­tíciót. Ami, ugye azok visszatérését is jelenthetné, akik idején oly na­gyon félni kellett a magyar iskolák­ban. Vagyis furcsa világban élünk. A héten Gyurovszky László régió­fejlesztési miniszternek a fejéhez vágták, hogy a tárcája nem képes biztosítani a Phare program pénzé­nek elköltését. Erre a támadásra számítani is lehetett és nyilvánvaló volt, hogy a mostani minisztériumi vezetés hiába magyarázza majd, hogy a 2001-ben jóváhagyott, csap­nivaló projektumokhoz nincs sok köze, és ebben az ügyben legfeljebb tüzet olt. Ez ugyanis elég bonyolult ahhoz, hogy a nyilvánosság ne ért­se meg első hallásra, mennyivel könnyebb azt mondani, hogy lám- lám, elúszott sok millió euró. Ezt persze a támadók is tudják, de a po­litikában nem mindig a sokoldalú információközlés a legjobb fegyver. Az egyetlen bibi, hogy a támadás házon belül történt, mégpedig Csáky Pál indította. Pedig ha már küzdeni akar, mint legfőbb instan­cia, számára lenne néhány taná­csunk. Mert ugye, brüsszeli és po­zsonyi minisztériumi szemmel a tá­mogatásra ácsingózó pályázót nem árt kicsit szorongatni, de ennek is vannak határai. Ezt pedig most ép­pen az idegenforgalmi pályázati program menedzselői lépték át az aktuális kiírásukkal, és egyelőre egyetlen magas beosztású illetékes sem mondta, hogy uraim, eddig és nem tovább. Sokkal hálásabbak lennénk, ha Csáky Pál ilyen valódi problémákra figyelne, nem pedig azokat támadná, akik nehéz mun­kával úgy-ahogy működő rendszert teremtettek. A környezetvédelmi minisztérium végre beszélni kezdett a műanyag palackok beváltásáról; már azt hit­tük, hogy csendben eltemeti az ügyet. Tudjuk, a nyomás nagy, s a világkonszernek nagyon értenek lobbi szervezéséhez és a nyilvános­ság megdolgozásához. Érdekes vi­szont, hogy az egyik napilap elekt­ronikus szavazásán a napokban mégiscsak a minisztérium által for­szírozott elképzelés bizonyult a legnépszerűbbnek. A világcégek­nek pedig nem kell hinni, főleg an­nak nem, amely a palackok saját újrafeldolgozását ígéri, közben pe­dig évek óta még újratölthető pa­lackokban sem árusítja termékeit a hazai boltokban. És persze fejezzük be a korrupciós indexszel, mert az emberek már megint valamit máshogy érzékel­nek, mint ahogyan azt az illetéke­sek megítélik. Tény, hogy a hazai társadalomnak a közéleti megvesz­tegethetőséggel kapcsolatos véle­kedése már évek óta egy helyben topog és nagyon lesújtó. Elismer­jük, történt néhány érdekes lépés, de azért elég csak figyelni a parla­mentet, ahol a képviselők egymás után úsztatják el a kemény korrup­cióellenes törvényeket, amelyek pedig jócskán rendet teremtené­nek a lakosság által leginkább sé­relmezett területeken. így azután ne csodálkozzanak, ha a nép ezt is legfeljebb cirkusznak tartja, csak a római polgárokkal ellentétben most már nem elégszik meg vele.

Next

/
Oldalképek
Tartalom