Új Szó, 2003. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
2003-10-11 / 234. szám, szombat
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. OKTÓBER 11. VENDÉGKOMMENTÁR Arcok és jellemek BARAK LÁSZLÓ Egy népszerű szlovák hetilapban a minap fotósorozatot közöltek, amely azt demonstrálja, miként ölti fel Mikuláš Dzurinda Vladimír Mečiar arcát. A fejlett számítógépes grafika segítségével egyébként manapság már képileg egy bolhából is lehet elefántot csinálni... Alig van tehát hírértéke annak, hogy egy politikus arca a szemünk láttára változik át. Ha viszont egyvalamikor kétségkívül demokrata, intelligens és elegáns politikusból bizonyos időn belül gátlástalan hazudo- zó válik, az még mindig hírnek számít. Jól tudjuk, hogy a hatalom csúcsán meglehetősen ritka a levegő, meg a tériszony is eluralkodhat az emberen. Előbbi hallucinációkhoz vezethet, utóbbi, a tériszony pedig a pánik tüneteit hívhatja elő. Hagyjuk azonban a hasonlatokat, nevezzük nevén a gyereket, vagyis Mikuláš Dzurindát. Színeváltozása ugyanis egyáltalán nem volt előzmények nélküli, következésképpen váratlannak sem nevezhetjük. Jelenlegi politikai vesszőfutása ugyanis nyilván akkor kezdődhetett, amikor addigi riválisa, Vladimír Mečiar először vesztette el a választásokat, melynek következtében épp ő alakíthatott kormányt. Egy olyan sötét politikai korszakot követően, amely hemzsegett a törvénytelenségektől, a korrupciótól, melyben politikai indíttatású gyilkosságok, emberrablások játszódtak le, amely evidensen arról szólt, hogy szinte a szó szoros értelmében bűnözők raboltak szét egy országot. Amikor végre legalább látszólag mindennek gátat vetett a civilizáltnak hitt pártok győzelme, az egész társadalom elemi igénye volt, hogy demokratikus úton, ám a lehető leghatározottabban megkezdődjön a bűnelkövetők azonosítása, felkutatása és megbüntetése. Annál is inkább, mivel nyílt titok volt, kik azok az emberek, akik a szabad rablást kiötölték, irányították és vég- hezvitték. Igen, Vladimír Mečiarról és az ő holdudvarába tartozó legkülönfélébb gazemberekről van szó. A naiv közember azt hitte akkor, hogy rövid úton hűvösre kerülnek mindazok, akik képletesen bár, de harmadik világbeli diktatúrává, ténylegesen pedig a korrupció, a politikai bűnözés gettójává silányították Szlovákiát. Telt-múlt azonban az idő, és tulajdonképpen semmi nem történt. Leszámítva egy-két rendőrségi akciót, emlékezzünk csak vissza Mečiar kommandósok általi előállíttatására vagy titkosszolgálati bizalmasa, a féktelen Ivan Lexa kihallgattatására. Ezek az akciók viszont inkább teatralitásukkal tűntek ki, mintsem eredményességükkel, hiszen Mečiamak a haja szála Sem görbült, Lexa meg ráadásul lelécelt Dél-Aírikába... Nem beszélve a politikai bűnszövetkezet többi tagjáról, a közismert és névtelen álprivatizőrökről, akiknek többsége a mai napig tisztes vállalkozó képében grasszál és élvezi az annak idején megkaparintott szajrét. Mindez, nyilván nem egészen véletlenül, egy olyan időszakban történt, amikor egy Ladislav Pittner nevű úriember volt itt a belügyminiszter. Aki a második, vagyis a jelenlegi Dzurinda-kormány idején lett, nyilván szintén nem egészen véledenül, a szlovák titkosszolgálat főnöke... Nyilván nem kell üldözési mániásnak lenni, hogy ezeket a tényeket enyhén szólva is gyanúsnak találja az ember. Ebben a kontextusban aztán mindjárt más megvilágításba is kerülhet, ami ebben az országban jelenleg történik. Amikor Dzurinda miniszterelnökként jogosuladan titkosszolgálati információkra hivatkozva tisztogat a Nemzetbiztonsági Hivatalban, tulajdonképpen igazolhatatian összeesküvés-elméleteket gyárt s a rá vonatkozó korrupciós gyanút olyan átlátszó módon igyekszik elhárítani magáról, mint egy alkoholtól bűzlő éretlen diszkópatkány, aki szüleinek azt bizonygatja, hogy csak gyógyteát fogyasztott a bulin... így vált hát a mi jobb sorsra érdemes miniszterelnökünk, Mikuláš Dzurinda valamikori esküdt ellensége, Vladimír Mečiar hasonmásává. Ennek a jellembeli azonosságnak a megállapításához pedig még csak számítógépes grafikusokra sincs szükség. Miközben jól megfigyelhető, miként hallgat, vagyis falaz miniszterelnökünknek az ellenzék második legerősebb pártja, amelyet még mindig Vladimír Mečiar neve fémjelez. JEGYZET starthelyet. A dolog úgy fog kinézni, akár a Forma-l-ben: az 1-estől a 12-es pályáig a jelenlegi tagok, mögöttük, a 12-estől a 22-es pályáig a szépreményű újak indulnak. Ezen belül Szlovákiának (pontosabban a szlovákiai gazdáknak) a 22-es pálya jut. Ez az előkelő hely is csak azért, mert nincs 23 induló. Igaz, nem azért, mert gyengén futottak a selejtezőben, és ezt érdemlik meg, hanem azért, mert saját kormányuk azt állítja, hogy ez így jó nekik. Miközben mindenki tudja, még Miklós és csapata is, hogy a paradicsom Kasztíliában és Bur- genlandban éppúgy paradicsom, akár a Csallóközben, hogy a krumpli a Visztula mentén is krumpli marad, csakúgy, mint Liptóban vagy Gömörben. A különbség „mindössze” annyi, hogy az egész, unión belüli, az Albiontól a Duklai-hágóig zajló versenyben a szlovákiai gazdák lesznek a legrosszabb helyzetben. A szlovákiai médiumok eközben csak arról tájékoztatnak, hogy az MKP makacsul köti az ebet a karóhoz. Pedig ez a .jótétemény” az északi juhte- nyésztőket ugyanúgy fogja érinteni, mint az erdőháti káposztatermelőket. Hogy kinek lesz igaza, egy év múlva kiderül. Igaz, akkor már késő lesz levonni a konklúziót. Ugyanakkor ne legyenek illúzióink, hogy az MKP nem szavazza meg a jövő évi költségvetést. A zsaroláshoz adott az érv: ha az MKP nemmel szavaz, költség- vetési provizórium lesz, ami azt jelenti, hogy a gazdák 6 milli- árdtól esnek el. Ez ám a logika! Játszadozás a számokkal KÖVESDI KÁROLY Nincs ebben az országban semmire pénz, konstatálhatjuk a nap minden órájában. Sem az egészségügyre, sem az oktatásra, sem az új nemzeti színházra, sem egyébre. Ebből logikusan adódik, hogy a szlovákiai gazdák támogatására sem. Körülbelül erről szól a kilátástalan vita, melyet az MKP és mezőgazdasági minisztere folytat a kormány- koalíció többi tagjával, akiknek az álláspontját természetesen Ivan Miklós pénzügyminiszter képviseli. Nem állítom, hogy a pénzügyminiszter nem tud számolni, ellenben vaskos demagógia azt állítani, hogy a szlovákiai gazdáknak nyújtandó közvetlen kifizetések felülmúlják a környező országokét. Legalábbis az idei támogatásokhoz viszonyítva, állítja Miklós. És itt van a kutya elásva: a viszonyszámok és a valós számok közti ellentétben. Az Európai Unióhoz csatlakozó országok parasztjai akkor kapták az első döfést, amikor kiderült, az EU-s mezőgazdasági támogatásnak csak a negyedét fogják kapni. Ezt sikerült a felére feltornászni, azzal, hogy a nemzeti költségvetések 55 százalékig kiegészíthetik a támogatást. Ez magában is azt jelenti, hogy jövőre az uniós tagországok termelőihez képest az új tagországok sánta futása kezdődik, ezen belül a szlovákiai gazdák kapják a legrosszabb- Én csak a családi költségvetést teszem tönkre, de maga a fél országot juttatja koldusbotra, miniszter úr! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ FINANCIAL TIMES . Az Európai Bizottság bővítési felelőse szerint az EU szigorúan számon fogja kérni a jövőre csadakozó országoktól az olyan megállapodások teljesítését, mint például az élelmiszer-feldolgozó üzemek biztonsági szabványainak uniós szintre emelése. „Nem fogunk kompromisszumokat kötni. Egyes országok két-há- rom évig tartó átmeneti időszakot kaptak. Ha addigra nem teljesítik a normákat, be kell zárniuk az érintett üzemeket’ - jelentette ki Günter Verheugen a Financial Timesban közölt interjúban. A bizottság november elején teszi közzé idei megfigyelési jelentéseit, amelyekben - a jövőre taggá váló tíz ország esetében utoljára - értékeli a csatlakozásra készülők felkészültségét. „Még mindig vannak bizonyos problémák, mint például az EU-alapok kezeléséhez szükséges igazgatási háttér gyengesége” - előlegezte meg a biztos a jelentések egyik várhatóan többször visszatérő megállapítását. Készül jelentés Törökországról is, amelynek tagsági küátásait Verheugen egyáltalán nem írta le. HÉTVÉG(R)E Ki számot vet, vihart arat Van egy tuti tippem: 7, 39, 50, 55, 66. Tegnap megkértem egyik barátomat, ha már úgyis Pesten jár, tegye meg, hogy megteszi ezeket a számokat a lottón. Hanyag mozdulattal kezébe nyomtam egy kétszázforintost, mondván, kérek vissza belőle három és fél milliárdot. JUHÁSZ LÁSZLÓ Lehet, hogy elbíztam magam, de csak azért, mert mostanában félelmetes pontossággal bejöttek a tipp- jeim. Jó, nem mindig volt szó nagy dolgokról, és a legtöbb fejleményt előre lehetett látni. Szóval, mi mindent hozott az elmúlt 7 nap? A múlt hétvégén biztosan sokan tövig rágták a körmüket, megdől-e Pozsonyban a világrekord, és hány embert sikerül bepréselni egy buszba. Lehúztam pár évet a malomvölgyi kollégiumban, így nem ért meglepetés, amikor megtudtam, 359- en férnek be a világ legzsúfoltabb tömegközlekedési eszközébe. Velünk ezt a kis mókát annak idején nap mint nap eljátszotta a tömeg- közlekedési vállalat, csak akkor nem rekordkísérletnek hívták az al-. kaimat, hanem reggeli csúcsnak. (Egy ideig a nemi életem is abban merült ki, hogy reggelente begyömöszöltem magam a sűrűre tömött 39-es buszba.) A pozsonyi tömeg közlekedtetése megérne még egynéhány sirámot, de most csak egyik kollégám esetét mesélem el, aki ezen a héten megpróbált eljutni a főváros A pontjából B-be - vesztére trolival. Előbb kiesett az áram, ott rostokoltak valahol az út közepén egy örökkévalóságnak tűnő félórán át, majd mikor végre tovább mentek, kiakadt a troli áramszedője és az egyik utas. A férfi csak ennyit mondott: „Dzurindának mennie kell!” Hétfőn megint csak némán bólogattam, amikor egy közvélemény-kutatásból kiderült, amit már addig is tudtam, hogy a lakosság kétharmada leváltaná Mikuláš Dzurindát. A miniszterelnök nép- szerűdenségi indexe elérte a 66 százalékot. A többiek biztosan nem olvasnak újságot, és nem néznek tévét. Vagy a kormányfő tanácsadói. A keddi Új Szóban címoldalra kívánkozott a hír: a Magyar Koalíció Pártja nem indít köztársaságiel- nök-jelöltet. Bevallom, most sem dobtam egy hátast meglepetésemben. Természetesen nincs jogom kételkedni abban, hogy az MKP ha akarna, bármikor előhúzhatna a mellényzsebéből egy államfőjelöltet, aki legalább olyan jól megállná helyét a Grassalkovich-palotában, mint Rudolf Schuster, azonban a szlovák társadalom erre még nem érett meg, fogalmazott Bugár Béla. Nem izgulok különösebben: ha nem is lesz magyar elnökünk, a jelöltek (és jelöltjelöltek) közül legalább hárman beszélik a nyelvünket. Ez persze nem jelenti azt, hogy szót is értünk majd valamelyikükkel. Lám, Arnold Schwarzenegger is milyen jól megtanult angolul. Az erős (akcentusú) osztráknak kellett persze hozzá pár évtized meg néhány filmszerep, de a héten végre elérkezett az ítéletnap, Az utolsó akcióhős (aki kritikusai szerint politikai Ovizsaru, de legalábbis zöldfülű Junior) bebizonyította, ideje Végképp eltörölni Gray Davist, és mire a tengeren túl is Hull a pelyhes, ő ülhet az eddigi kaliforniai Bármikor előhúzhatna a mellényzsebéből egy államfőjelöltet. kormányzó helyén. Nem volt váratlan a választók döntése, hiszen nem tettek mást, csak átrendezték egy hasonló kvalitású színész keresztnevének betűit, hiszen Arnold előtt Ronald régen bebizonyította, az embereknek cirkusz kell. Főleg ott, ahol a kenyérrel keveseknek van gondja. Schwarzenegger első döntése rossz nyelvek szerint az egészségügy reformjával kapcsolatos: állítólag minden kaliforniai nőnél ingyen és saját kezűleg hajlandó elvégezni a mellrákszűrést. Ahogy az várható is volt, a szlovákiai agrártermelők ezen a héten sem jutottak 50-ről az 55-re. Egyelőre hiába helyezte kilátásba az MKP, parlamenti képviselői nem szavazzák meg a jövő évi költség- vetést, ha Szlovákia nem pótolja 55 százalékra a gazdáknak járó brüsszeli pénzeket. A tervezett 50 százalékos közvetlen agrártámogatás a termelők szerint a költség- vetés kiadási oldalát már csak 650 millió koronával terhelné, nekik viszont a túlélésre adna esélyt. Meglátjuk, hétfőn még érdekegyeztetnek egyet, bölcs kormányunk meg úgy is úgy dönt, ahogy akar. No jó, nekem sem jöhet be minden tippem, tegnap azért ért egy nagy meglepetés. A Nobel-békedíjat ugyanis nem a hatalmas erkölcsi autoritással bíró pápa, de még csak nem is a remek színműveket író Václav Havel kapta, hanem egy iráni bírónő. Egyetértek a lengyelek szebb napokat látott szakszervezeti vezérével; Lech Walesa ugyanis tegnap kijelentette: neki ugyan semmi baja sincs Sirin Ebadival (jegyezzék meg jól a nevét, tehát még egyszer: Sirin Ebadi), de ő aligha ismer élő embert ezen a földkerekségen, aki jobban megérdemelné a legrangosabb békedíjat, mint II. János Pál pápa. Hozzáteszem, ismerőseim körében Sírin Ebadi nevét sem ismerték többen, mint Kertész Imréét annak idején. HETI GAZDA(G)SÁG Visszaszoruló korrupció? Mondják, de nem érezzük TUBA LAJOS A kormány a második nekifutásra sem tudott felmutatni egy költség- vetési javaslatot - ezúttal már csak az MKP kötötte az ebet a karóhoz a mezőgazdasági támogatások ügyében. Kíváncsiak vagyunk, meddig tart ki a párt, mit hajlandó kockáztatni a parlamentben. Kormánypárt ebben az országban még nem buktatott meg büdzsét, legfeljebb húzta-halasztotta a szavazást. Ez a jövő év elején költségvetési provizóriumot jelentene, ami ugyebár a mezőgazdászoknak lenne a legnagyobb csapás. Mert minden panasz ellenére ők jövőre sok milliárddal magasabb dotációkra számíthatnak, de ezt egy ideiglenes büdzsé keretében hiába várnák. Szóval: akármerről nézzük, a pluszpénz veszélyben van. Meg van körülbelül 95 százaléknyi egyéb vállalkozó és az ő alkalmazottjaik, akiknek vállalkozásai egyáltalán nem számíthatnak állami milliárdokra, és a kutya sem kérdezi meg őket, miként élnek majd meg az unióban. A költségvetési vitában egyéb országos premiert is megértünk. A kormány betartott a pedagógusoknak azért, mert ők is betartottak neki. Júniusban hiába ígértek meg az oktatásügynek további százmilliókat, mégis sztrájkoltak, majd hiába kapták meg a pénzt az iskolák, a pedagógustársadalom volt az egyetlen réteg, amely egy emberként tett eleget a szakszervezetek felhívásának, erre most a kormány is megmutatta a foga fehérjét. Mint tudjuk, a szakszervezeti vezérek azóta kollektíván a politika mezejére léptek, kíváncsiak leszünk, vajon a magyar pedagógusok tömegesen íiják-e majd alá a kormány (benne az MKP) leváltásáért szervezett petíciót. Ami, ugye azok visszatérését is jelenthetné, akik idején oly nagyon félni kellett a magyar iskolákban. Vagyis furcsa világban élünk. A héten Gyurovszky László régiófejlesztési miniszternek a fejéhez vágták, hogy a tárcája nem képes biztosítani a Phare program pénzének elköltését. Erre a támadásra számítani is lehetett és nyilvánvaló volt, hogy a mostani minisztériumi vezetés hiába magyarázza majd, hogy a 2001-ben jóváhagyott, csapnivaló projektumokhoz nincs sok köze, és ebben az ügyben legfeljebb tüzet olt. Ez ugyanis elég bonyolult ahhoz, hogy a nyilvánosság ne értse meg első hallásra, mennyivel könnyebb azt mondani, hogy lám- lám, elúszott sok millió euró. Ezt persze a támadók is tudják, de a politikában nem mindig a sokoldalú információközlés a legjobb fegyver. Az egyetlen bibi, hogy a támadás házon belül történt, mégpedig Csáky Pál indította. Pedig ha már küzdeni akar, mint legfőbb instancia, számára lenne néhány tanácsunk. Mert ugye, brüsszeli és pozsonyi minisztériumi szemmel a támogatásra ácsingózó pályázót nem árt kicsit szorongatni, de ennek is vannak határai. Ezt pedig most éppen az idegenforgalmi pályázati program menedzselői lépték át az aktuális kiírásukkal, és egyelőre egyetlen magas beosztású illetékes sem mondta, hogy uraim, eddig és nem tovább. Sokkal hálásabbak lennénk, ha Csáky Pál ilyen valódi problémákra figyelne, nem pedig azokat támadná, akik nehéz munkával úgy-ahogy működő rendszert teremtettek. A környezetvédelmi minisztérium végre beszélni kezdett a műanyag palackok beváltásáról; már azt hittük, hogy csendben eltemeti az ügyet. Tudjuk, a nyomás nagy, s a világkonszernek nagyon értenek lobbi szervezéséhez és a nyilvánosság megdolgozásához. Érdekes viszont, hogy az egyik napilap elektronikus szavazásán a napokban mégiscsak a minisztérium által forszírozott elképzelés bizonyult a legnépszerűbbnek. A világcégeknek pedig nem kell hinni, főleg annak nem, amely a palackok saját újrafeldolgozását ígéri, közben pedig évek óta még újratölthető palackokban sem árusítja termékeit a hazai boltokban. És persze fejezzük be a korrupciós indexszel, mert az emberek már megint valamit máshogy érzékelnek, mint ahogyan azt az illetékesek megítélik. Tény, hogy a hazai társadalomnak a közéleti megvesztegethetőséggel kapcsolatos vélekedése már évek óta egy helyben topog és nagyon lesújtó. Elismerjük, történt néhány érdekes lépés, de azért elég csak figyelni a parlamentet, ahol a képviselők egymás után úsztatják el a kemény korrupcióellenes törvényeket, amelyek pedig jócskán rendet teremtenének a lakosság által leginkább sérelmezett területeken. így azután ne csodálkozzanak, ha a nép ezt is legfeljebb cirkusznak tartja, csak a római polgárokkal ellentétben most már nem elégszik meg vele.