Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)

2003-09-26 / 221. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 26. Ízvilág Balázs F. Attila Gyermekkorom ízvilága _ zekre is emlékezünk. Ta­* Ián az anyatej ízére is. A I nagymama szilvás lepé­nyére, a Berta néni ordás palacsintájára, a nagy- __ birtokos családból szár­mazó nagynéni fácánle­vesére, juhtúrós puliszkatekercsé­re, amely a bőséges reggelik egyik gyakori fogása volt, az örmény konyha különlegességeire, amelyet a család örmény ágától tanultunk el, a rókagombából, hiripből és fe­nyőaljából készült savanyúságra, Margit nénink madártejére és fran­cia krémesére, a román csobán te­héntúró-darabkákkal dúsított aludttejére, az esztenák zsendicéjé- re, amelytől mindig hasmenést kaptunk, vagy a lapotyára, amelyet nemrég a török Alániában láttam viszont, és örültem, hogy a lányom és a feleségem is megkóstolhatja. Sok gyermekkori ízt elfelejtünk, az­tán egyszer valahol egy étkezés al­kalmával valami módfelett jólesik, s ízlelő sejtjeink emlékezni kezde­nek. Néha azonosítani tudjuk az ízeket, máskor csak annyit tudato­sítunk, hogy ez az íz ismerős szá­munkra. Van úgy, hogy amit gyer­mekkorunkban nem szerettünk, később megkedveljük, néha fordít­va is megtörténik, de általában egész életünk ízskáláját gyermek­korunkban alapozzuk meg, később csak bővítjük, finomítjuk. Sógornőm a savanyú levest és a tárkonyos krumplilevest készíti úgy, mint anyám. Noná, hogy íz­lik! Kisebbik húgom a zöldségle­vest és a töltött káposztát, bátyám a húslevest és a báránysültet, na­gyobbik húgom a zserbót és a po­zsonyi kiflit. Feleségem ízvilága is lényegesen módosult azáltal, hogy igyekezett kulináris igényeimet ki­elégíteni. Szeretem és igényelem a változatos étrendet, az ízek kaval- kádját, hisz gyerekkoromtól mos- tanig családi konyhánk a székely, örmény, mezőségi, szász és mátyusföldi konyhaművészet re­mekeivel gyarapodott. Szerfölött nyomorúságosnak és egyhangú­nak találom azt, ha némely család ünnepi asztalán a rántott hús vált­ja a pörköltet, húsleves a káposzta­levest. A fantáziátlan családi étke­zések miatt menekülnek a gyerme­kek a McDonald’sokba és más sze­mélytelen gyorsétkezdékbe. Aki már gyermekkorában hozzászokik az ízek, zamatok, illatok és kuliná­ris látványok sokaságához, gaz­dagságához, változatosságához, később íztelen műételnek érzi a hamburgert, a Big Macet, a hot do­got és egyéb semleges ízű, soro­zatgyártott masszát. A gyorsétkez­dék lovagja Görögországban nem kóstolja meg a hamuban sült bir­kát, a gyrost, a roston sült szardí­niát, a kagylót, Romániában a miccset, Szerbiában a csevabcsi- csit, Spanyolországban a spenótos rétest, Bajorországban a marha­sültet, Szlovákiában a brindzás haluskát, hanem jó esetben pizzát fog zabálni kólával. Istenem, mennyi élmény tör fel, mint tiszta forrás, ha gyermekkori élményeimet idézgetve mélyebbre ások. A XX. század hatodik évtize­de. Már történelem. Radnót, erdé­lyi kisváros a Maros partján. Ke­letről a Bethlen-Rákóczi várkas­tély határolja, nyugaton épül az ország legnagyobb hőerőműve. A csehszlovákok építik. Felbolydul a település hagyományos élete. Egyre többen hagyják ott a mező- gazdaságot és helyezkednek el az iparban. Második szomszédunk­nak tehenei Vannak. Onnan hord­juk a tejet. Sokszor nézem végig a fejést, és kóstolom meg a finom habos tejet. Akkor még tej íze volt a tejnek, a vajnak vaj íze, a tejföl­nek tejföl íze. A reggeli egy bögre friss tej vajas kenyérrel vagy ka­láccsal. Ebédig belefeledkezünk a játékba. A hatalmas kertben min­denféle gyümölcs, zöldség, bo­gyó. Ha megéhezem, fára má­szom, és cseresznyét ropogtatok, yagy paradicsomot szakítok. Édes, mint a gyümölcs. Nem kell megmosni, nem műtrágyázunk, nem permetezünk. Biotermesztés folyik, még sincs annyi kártevő, mint manapság. A szomszéd kertjében furcsa mó­don a gyümölcsök édesebbek. Ber­ta nénémnek nincsenek gyerme­kei, úgy tesz, mintha nem venne észre, ha áttévedünk a kertjébe. Csak akkor szól ránk erélyesen, ha letörünk egy ágat. Laura néniéknél szilvaízt főznek hatalmas rézüstben. Megállás nél­kül kevergetik. Már esteledik, mi, gyerekek, megvárjuk, hogy átpasz- szírozzák. A magokon marad annyi édes nedű, hogy élvezettel szopo­gathatjuk. Maszatosan megyünk haza anyánk örömére. Marci bácsi vadász-halász. Gyakran hoz nekünk harcsát, csukát, vad- nyulat, fácánt. Halat, vadat azóta is gyakran fogyasztok. Húsvétra bá­rányt vágunk, karácsonyra disznót. Nagy élmény, de ezt sokan megír­ták, én eltekintek tőle. Kemencében sült kenyér, kalács, káposztás, túrós és szilvás lepény. Fejedelmi ülatok és ízek. Ezek is eltűnnek a történelem süllyesztőjében? A globalizációtól megcsömörlött gyermekeink, uno­káink felfedezik-e a természetes ízek zamatát, a sütés-főzés örömét, a la­komák összetartó erejét? (missa bestiális) és szigorú diétára fogták elrontott lelkünket bárányborda olaszosan üriihús paradicsommal borjúcsülök gombával felsál fűszeres mártással olvastam az étlapon ami az elején még kétnyelvű volt hogy tudjuk mit eszünk azóta mindent megetetnek velünk almával töltött fácán velős töltött csirke etc. (Balázs F. Attila: Maszkok, Madách 1992) A kínálás már jókor reggel pálinkával, szalonnával, majd kolbásszal kezdődött, utána pörkölt, lacipecsenye következett Piroslanak már a fürtök... MÉRI MAGDOLNA Ezzel a sorral kezdődik a budai ta­nács latin nyelvű meghívója, amely szüreti mulatságra invitálta polgá­rait majd kétszáz esztendővel ezelőtt. Az idén talán a rendkívül meleg időjárásnak köszönhetően korábban piroslanak a fürtök, ko­rábban érett be a termés. Ezért az­tán lássunk most egy kis szőlő-, és szüreti mulatság történelmet: A szőlő általában októberre érett be, s a hónap 24., Simon-Júda, a szőlő védőszentjének napja után megkezdődtek a szüreti mulatsá­gok. Úgy tartotta a népi rigmus is: szeptember érleli, október mézeli. A szüret megkezdését törvény sza­bályozta, majd szokássá vált. Ha pedig valaki korábban fogott hoz­zá, a faluban megjelölték a kapuját. Vidéki módosabb gazdáknál kalá­kában szedték a szőlőt a barátok, rokonok és ismerősök. A kínálás már jókor reggel pálinkával, sza­lonnával, majd kolbásszal kezdő­dött, utána pörkölt, lacipécsenye vagy pedig gulyásleves következett. A szüreti ebédet többnyire kint főzték a szőlőben, csak a kalácsot és a pogácsát hozták készen. Aztán a hegy tetejéről megindult a szüret, s felhangzott a régi dal: Megkapáltuk szőlőinket három ízben is, Nem sajnáltuk rá erőnket, de van hasznunk is, Fáradozva emlegettük a szüret nevét, Nosza, rajta, vigadozva igyuk a levét.” Aki pedig igazán gazdag volt, még szüretkor sem hajladozott, nem puttonyozott és nem is préselt. Megbízta a vincellérjét, aki aztán levezényelte az egész szüretet. Az­tán szólt a cigányzene, meggyul­ladtak a szüreti tüzek, s meg­kezdődött a pecsenyesütés és a na­pokig tartó bálok. A múlt század elejétől egészen a szabadságharcig a pestiek-budaiak életének fő eseménye volt a szüret. Egy korabeli könyvben így olvasha­tunk erről: „Elől négylovas, felpánt­likázott, zöld gallyakkal díszített szekér haladt, rajta nemzetiszínű posztóval letakart hordón ült a gaz­da, kezében szőlővenyigével. Utána következtek a lányok, asszonyok, karjukon szőlővel megrakott kosa­rakkal. Fejüket, ruhájukat szőlőle­velek díszítették. A menetet víg da­lokat zengedező hangászkar kísér­te, és a dob óriási puffanásaira búg­va feleseltek a napsütötte ormok.” Később divatba jöttek a szüreti ün­nepek. így például a korabeli kró­nika megemlít egy bizonyos Hauer urat, aki a Hét választói fejedelem­hez címzett szállóban szüreti mu­latságokat szervezett. Nagy vigas­ságok közepette szolgálták fel a szüreti étkeket: báránytokányt, juhhúsos kását, káposztás bélest. Sikerét igazolja, hogy vendégei évről évre visszatértek a szüreti mu­latságra. Még egy érdekes történet, Ferenc császár idejéből. „1815-ben Ferenc császár vendégül látta a bu­dai várban I. Sándor orosz cárt és Frigyes Vilmos porosz királyt. Főtt az udvar feje, milyen mulatságot eszeljenek ki a királyi vendégeknek. Végül, az akkori budai polgármes­ternek támadt az az öüete, hogy rendezzenek a Margitszigeten egy igazi magyaros pest-budai szüretet. A királyi fenségeket hintók, majd gyönyörűen feldíszített vitorlás ha­jók vitték a szigetre. Megszólalt a török muzsika. Majd előállott tizen­hat pár leány és fiú magyaros öltö­zetben, a legények puttonyokkal, a leányok pedig kosarakkal. Szedés közben pompás fürtökkel kínálták meg az uralkodókat. A fényes uzsonna után a szüretelők nemzeti táncot lejtettek.” Ilyenek voltak hát a régmúlt szüreti mulatságai, a jelen írást pedig hadd fejezzem be Vörösmarty soraival: „De mit beszélek? Itt a bor. Benne a világok kincse forr, Nap a jövő, a múlt csak hold, Több jó napot, mintamennyi volt.” ÍZLET „Mifka, ifol muftot?" HAJTMAN BÉLA Ha költő volnék, biztos megragadnám az al­kalmat, és verssorokba szedném gondolatai­mat, leginkább magas hőfokú pillanatnyi ér- zeményemet, hogy érett verssé, költeménnyé faragjam jelenlegi archevítő és -pirító állapo­tomat. Ha festő volnék, tükörbe néznék, és keresném az alkonypír színét, addig keverget- ném, míg meg nem találnám az igazi, a meg­váltó színt témavázlatomhoz, a végső meg­örökítéshez. Mivel számomra a próza talaja a legbiztosabb, maradok a mondatláncszemek egybekapcsolásánál, a mondatfonalak szövö­getésénél, a metrum nélküli szövegteremtés­nél. Hogy folydogáló szövegérré, csörgedező szövegpatakká vagy zú­gó szövegfolyammá válik-e, majd kiderül, különben is, döntse el maga a folyékonyan olvasó olvasó. Ilyenkor, szeptemberben, nyárutón, ősz­előn, vagyis a vénasszonyok nyarán nemcsak az új tanévnek és az ökörnyálnak, hanem a szőlőszüretnek is itt az ideje. És ha már szőlő vagy must, akkor persze tökmag is. Most is azt hámozgatom. Csak ezek a rohadt legyek ne röpködnének fölöttem meg a poharam körül! Igen, azok a régi szüretek! Akkor is tökmagot rágicsáltam héjastul. Meg sült szójababbal szórta teli zsebem Lina néni, még mielőtt a trak­torhoz kötött, pléhvödrökkel, mélyöblű fakádakkal, vállszíjas putto­nyokkal megrakott „vlecskára” fel nem ugrottam a rokon gyerekeknek nevezett unokatestvéreimmel. Józsi bácsi, a traktoros, nem győzött rendreutasítgatni: „Nemhogy ugrálni fogtok, ha elindulok! Föl ne áll­jatok! Csak a vödrökön ülhettek!” A felnőtt rokonság biciklire pattant, és irányba vették a nánai szőlőhegyet, a Hegyfarkot. András bácsi, a szőlősgazda, Józsi bácsi jobbján foglalt helyet a traktorban. Mókás ember volt az öreg. Jókat tudott mulatni. Ha ihajtyuhaj kedvében volt, jobb kezével a feje, baljával a fara búbjába csípett, és úgy pörgött kör- be-körbe, a ritmusra. Az ő figyelmeztetését is végighallgattuk, mielőtt köhécselve, aztán fekete füstgomolyagokat köpködve elindult a trak­tor. Élveztük, ahogy hajunkat megfodrozta, arcunkat meg-megcsapta a mezei úton a hűs ellenszél. Mire kizötyögtünk, az öregasszonyok már benn álltak a sorokban. Az emberek meg egymás egészségére vi­gyáztak úgy, hogy koccingatás közben az egészségüket emlegették. „Na még eggyel! A harmadik lábunkba is!” így jutottak közös nevező­re. Ránk, gyerkőcökre sem az asszonyoknak, sem az „embereknek” nem volt szükségük. Hancúroztunk a szőlőtőkék között, bújócskáz- tunk a hajlok körül. András bácsi is, ugyanúgy mint a siheder legé­nyek, puttonyozott. Egyszer az egyik szüret alkalmával komoly fel­adattal bízott meg: a hátakon érkezett puttonyok számát kellett vastag hegyű kőművesceruzával a pótkocsi elülső oldalán rovátkáznom, füg­gőleges vonalkákkal bejelölnöm. Hogy miért, egyáltalán nem érde­kelt, a lényeg az volt, hogy pontosan, ki nem hagyva egyetlenegy stri­gulát sem. Olyannyira komollyá vált a rám bízott feladat, hogy társa­im már-már irigykedtek miatta. Hajba is kaptunk, ezt aztán egy-két bejelöletlen puttony bánta. András bácsinak nem szóltunk erről, ne­hogy elvegyük a jó kedvét. Többet ért nekünk az ő szeretete és bizal­ma, mint a ceruzavonások száma. Mindig volt ránk ideje, volt vicce, mutatványa. Ez utóbbi is a szürethez kapcsolódik. Szőlőszemet tett a csuklójára, s úgy csapott rá a másik kezével, hogy a szőlő a szájában végezte. Nagyon mulatságos volt. Egy egész fürtöt képes volt így sze­menként bekapkodni. Volt mikor mellétrafált, de legtöbbször talált. Úgy, mint a hajdan volt céllövöldékben a jó ütemben eldobott kislab- da a fel-le ugráló, nyitott szájú pléhbábuba. Úgy teltek a kádak szőlővel, mint fogytak zsebeinkből a sült tökmag- és szójababszemek. A szó szoros értelmében kiterített és megterített száraz ebéd elfogyasztása előtt újra szóba jött az egészség. Még az asszonyok is felhörpintettek egy-egy gyűszűnyi császárkörtét. Hogy honnan tudom ennyire pontosan? Leszótagoltam a kisüveg sárga-fe­hér címkéjéről. A traktorpöfögésre felugráltunk a szőlővel megrakott pótkocsira. Vol­tak ám potyautasaink is: a darazsak. Úgy hessegettük őket, mint imént én poharam szájáról a legyeket. S már vissza is zökkentem a je­lenbe. Mellettem a legyek elől őrzött, a pulóveremmel letakart murci- vá érlelődő szőlőital, azt szopogatom kerti íróasztalomnál. Ha valaki eseüeg nyomon követte volna ízletbeli írásaimat, most joggal kérdőre vonhatna: hogyhogy van borom, mikor az egyik alkalommal azért so­pánkodtam, mert elverte ajég a szőlőm? Nos, hála apámnak és a Hegyfaroknak! Ott nem söpört végig ajég. Jó apám megsegített egy- pár puttonyra való szőlővel. Nem is akármilyennel! Huszonkettő volt a mustfoka. Ehhez hozzádaráltam az én csekély, de savtartalomban jelentős két „skopkára” valómat, és így lett belőle húsz fok nagy-nagy megelégedésemre. Hogy mi lesz ebből később, nem tudom. Összehá­zasítottam a hegyfarkit, vagyis a nánait a baracskai szőlőlével. Ilyenre már volt eset, csak nem szőlővel. Lett belőle két gyerek. Épp most mentek ki a faluba biciklizni. Mire visszaérnek, lehet, hogy azt fogják kérdezni, miért vagyok olyan piros. A véremet cserélem, mondom majd nekik, mert ebből, amit itt láttok az asztalomon, legalább 5-7 li­tert kell meginni, hogy kicserélődjék az ember vére... Hogy mivé fog fajulni a mai estém, éjszakám és a majdani kitisztult borom sorsa, maradjon egy újabb ízlet tématitka. Annak viszont már most szerfölött örülök, hogy holnap nem kell munkába mennem. Hát nem szép? Szombaton forr a borom. Még egy-két korty erejéig visszatérek a múltba, András bácsihoz. A címben lévő gyermeknyelvi kérdést ő tette fel egyszer szőlőpréselés közben, mint mindig, mókás kedvében. Ő is válaszolt rá ekképpen: „Nem ifok, merbefofok.” KUKTASAROK Rózsaszín körték Szia, Kiskukta! Ha van otthon sző­lőszüret idején érő körtétek, készít­hetsz belőle rózsaszín körtét. Hozzávalók: 6 darab körte, 6 evő­kanál kristálycukor, 1/2 liter víz, 2 citrom levágott héja, fél citrom leve, 1 kis darab fahéjrúd, 2 evőkanál grá­nátalmaszörp vagy egy kávéskanál bíborszínű ételszínezék, 1 csapott evőkanál kukoricaliszt. Hámozd meg a körtéket, de hagyd őket egészben és tedd egy lábas hi­deg vízbe, hogy fehérek maradja­nak. A cukrot, a vizet, a citromhéjat, a fahéjaidat, a gránátalmaszörpöt vagy az ételszínezéket főzd kis lán­gon, és ha a cukor elolvadt, forrald fel. Tedd bele a körtéket a forró szi­rupba, de előtte rázd le róluk a vizet. Takard be és kis lángon főzd 20-30 percig, amíg meg nem puhulnak. Kanállal szedd ki őket egy tálra. A szirupot tedd vissza a tűzre. Kis tál­ban keverd péppé a kukoricalisztet egykevés vízzel. Ezt add hozzá a szi­ruphoz, míg forrni nem kezd és be nem sűrűsödik. Hogy a fűszerek ne kerüljenek bele, szűrőn keresztül öntsd a szirupot a körtékre. Kissé ki­hűlve tálald. Jó étvágyat! (szh)

Next

/
Oldalképek
Tartalom