Új Szó, 2003. szeptember (56. évfolyam, 201-224. szám)
2003-09-20 / 216. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. SZEPTEMBER 20. MINDENNAPI KENYERÜNK Lázadó fiák ÉDES ÁRPÁD Ige: „Egy hírnök érkezett Dávidhoz, és jelentette: Absolonhoz hajolt az izráeliek szíve! Akkor ezt parancsolta Dávid mindazoknak a szolgáknak, akik vele voltak Jeruzsálemben: Jértek, fussunk, mert másképpen nem tudunk elmenekülni Absolon elől.” A múlt század 50-es, 60-as éveinek fiatalsága a „beatnemzedék”, a lázadó ifjúság volt. Célként nem egy konkrét dolgot, hanem magát a tagadást fogalmazták meg maguknak. A teljes szabadságot abban vélték elérni, hogy tagadták a társadalmi szokásokat. A lélek szabad szárnyalását egy kis droggal és alkohollal segítették, a mindig magasabbra jutáshoz kellően emelve a dózisokat. Természetesen az erkölcs sem maradhatott szűk családi körbe szorítva, megszületett a szexuális szabadság gyakorlása. Amerikából indult ez a mozgalom, hisz Európa akkor még csak éppen eszmélt a II. világháború traumájából, az új kommunista rendszerben meg a szólás is igencsak veszélyes volt, nemhogy a lázadás. És mivel Amerikában ez a koreai, majd később a vietnami háború ideje, hát mindjárt a háborút is tagadták, egy kis szimpátiát keltő béketörekvést kölcsönözve az egésznek. Mire mindez átért Európába, sokat konszolidálódott, s mire a vasfüggönyön is átjutott, a kezdeti nagy hullámokat kavaró vihar egész megszelídült. A köztudatba mégis úgy íródott be ez a korosztály, mint a „lázadó nemzedék”. Ám a lázadás nem csupán az ő jellemzőjük volt. Szinte minden ifjúságban legalább csírájában ott van, és ahogy az a csírákra jellemző, ha megfelelő táptalajt kapnak, hamar szárba szöknek, s elterebélyesedve mindent elborítanak. Amikor meg fojtogatva nehezedik ránk, csodálkozunk, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet. Nem volt ez különbül Dávid családjában sem. Pedig eddig csupa jót tudtunk róla! Hogy lehet hát akkor ez? Fölháborodva tehetjük föl a kérdést: vajon miként fajultak idáig a dolgok?! Hogy lehet az, hogy a saját fia, ráadásul Amnón halála után a szokásjog szerint akár a trón egyik várományosa is lehet az, aki ellene fordul! Dávid pedig, aki annyi győztes csatát és háborút vívott, most oly bárgyúan, csata nélkül is vert sereggel távozik, menekül Jeruzsálemből. Próbáljuk megkeresni, mi volt a táptalaja, a melegágya Absolon lázadásának. Mert nagyon elhidegült a viszony apa és fia között. Olyannyira, hogy évekig nem beszéltek, Dávid látni sem akarta Absolont. Nem csoda, ha belegondolunk abba, hogy Absolon korábban testvérgyilkosságot követett el, megölve féltestvérét, Dávid elsőszülött fiát, Amnónt. Ám mielőtt gyorsan kárhoztatnánk a gyilkost, tudnunk kell, hogy ez az Amnón rútul megbecstelenítette Absolon szép húgát, Támárt. A megszégyenített, kivetett leány bátyja házában talált menedéket, a bűnös pedig sértetlenül éli tovább az életét, és Dávid azon túl, hogy felháborodik, mégsem tesz két éven keresztül semmiét Tétlenségét bizonnyal nagyban segítette, hogy ő maga is hasonló dologban találtatott bűnösnek, mikor vétkezett Betsabé- val. Végkifejletként beteljesedőben a prófétai ítélet Dávid fölött: „Éppen saját házadból fogok bajt hozni rád. Feleségeidet szemed láttára veszem el, és másnak adom...” (lSám. 12,11.) Mindez nem könnyíti, és nem is teszi semmissé Absolon vagy Amnón bűnét, azt sem mondja, hogy mindezért csupán Dávid viseli a felelősséget, de azért egyértelműen le kell szögeznünk, hogy a lázadás ott szunnyadó csírájának melegágyát többen öntözgették, kapálgatták, trágyázgatták. A lázadás vége sem jobb a kezdeténél: tudjuk, hogy Absolont Dávid király kifejezett kérése ellenére Joáb, a hadseregparancsnok megöli. De a győztes forradalmakról is följegyezték, hogy fölfalják gyermekeiket. (Lásd a francia forradalomtól a kommunista forradalmakig!) Amikor lázadunk, vagy éppen mi vagyunk a lázadás elszenvedői, jó, ha megkérdezzük magunkat, mennyiben vagyunk mi az előállt helyzet okozói! Az elhallgatott bűnök, a tisztázatlan, homályos ügyletek, a kompromisszumnak álcázott megalkuvások előbb utóbb visszaütnek. Vajon Jézus lázadt-e a Gecsemáné kertben, mikor azt kérte, hogy múljon el tőle a keserű pohár? A Golgotán felrótta-e az Atyának, hogy miért hagyta őt cserben? Az első alkalommal odajutott, hogy mégis „legyen úgy, ahogy te akarod!” Másodszor pedig azt mondta: „Atyám, kezedbe teszem le az én lelkemet!” Majd végül: „Elvégeztetett!”...a mi lázadásaink bocsánata is..., kegyelemből. A szerző református lelkész Titkon reménykedik, hátha megállítják, hátha mégis van annyira fontos, hogy ne legyen mindegy, marad-e vagy megy Világgá megyek! CSALÁD fjúsági irodalmunk tele van olyan romantikus történetekkel, melyben a családi házból elszökött, otthonától messzire vándorolt gyerekek felnőtt segítség nélkül is boldogan élik világukat. Huckleberry Finn vágányán szeli a habokat tutaján, és Harisnyás Pippi is remekül szórakozik kis barátaival. Az olvasmányélmények alapján tehát a vüággá menés sok gyerek számára jó ötletnek tűnhet. Utcán csavargó, ismerőstől ismerőshöz költöző, szökött gyereknek lenni azonban a valóságban cseppet sem ilyen vidám és önfeledt dolog. Mégis, sok kamasz életében előáll az a pillanat - csalódás, csúnya veszekedés után -, amikor a szülőktől való elköltözés tűnik az egyetlen járható úrnak. SZÖKÉSBEN Évente több ezer gyerek szökik meg otthonról. Akadnak köztük egészen kicsik is, de ez ritkább. Az átlag életkor 16 év körül van. A rendőrségi statisztikák szerint a szökött gyerekek fele 24 órán belül visszatér otthonába, és jórészt a többiek is előkerülnek 2-3 napon belül. Viszonylag kevesen vannak azok, akik tovább is távol maradnak, vagy rendszeresen elszöknek otthonról. Ezek azok a gyerekek, akik igazán veszélyeztetettek, mert ők többnyire tényleg megoldhataüan helyzetből, súlyos bántalmazás, elhanyagolás vagy in- dokoladan korlátozás elől menekülnek. A kamaszok többsége nem gondolja komolyan, hogy elhagyja otthonát. Mivel azonban egy tizenéves már fizikailag kevésbé függ a családjától, az elköltözés tulajdonképpen könnyen kivitelezhető, ezért az ezzel való fenyegetőzést mindig komolyan kell venni. A „nincs szükségem rátok, jól megleszek nélkületek is...” kijelentések kétségbeesett segélykiáltásként foghatók fel: a gyerek saját helyzetét vagy szüleivel való konfliktusát küátástalannak érzi. Leggyakrabban a figyelem, a tisztelet és a szabadság hiányára panaszkodnak, és az elköltözéssel nagyobb függetlenséget és odafigyelést szeretnének kiharcolni. Szüleiket általában túlságosan szigorúnak és merevnek látják, akik sokat követelnek, de kevés érzelmi támaszt és megértést tudnak adni. Mivel a viták rendszerint veszekedésbe és újabb tiltásokba fulladnak, a gyerek nem hisz abban, hogy problémái tárgyalásos úton megoldhatók: a hozzá intézett ultimátumokra ő is ultimátummal felel. „Akkor elköltözöm!” Ugyanakkor titkon reménykedik is, hátha megállítják, hátha mégis van annyira fontos, hogy ne legyen mindegy, marad-e vagy megy. A SZÜLŐ SZEREPE Mit tegyünk tehát, ha gyermekünk azzal fenyegetőzik, hogy világgá megy? Bár a kijelentés valószínűleg az indulatok hevében hangzik el, mégsem intézhetjük el annyival, hogy „ugyan már, butaságokat beszélsz, hiszen hová is mennél”. A tinédzserek nagyon önérzetesek tudnak lenni, különösen, ha az önállóságukról és szabadságukról van szó. Ha provokáljuk őket, biztosan bebizonyítják, hogy nekik van igazuk. A gúny és a korlátozás tehát csak olaj a tűzre. Ne mondjuk ezért, hogy: „Tessék, máris csomagolhatsz, majd én segítek!”, és a bejárati ajtót se la- katoljuk be, mert akkor majd kimászik az ablakon. Ha nem akaijuk, hogy elköltözzön, mert féltjük, és mert nagyon hiányozna, akkor ne szégyelljük, hogy mérgesek, tehetetlenek és kétségbeesettek vagyunk, minden bizonnyal gyermekünk is az. Vannak tehát közös érzéseink és fájdalmaink, ez azonban nem kell, hogy azt jelentse, hogy már nem is szeretjük egymást. Gyermekünknek éreznie kell, hogy nincs az a harag vagy csalódás, ami az iránta érzett szeretetünket és gondoskodásunkat veszélyeztetné. A kamaszt, aki számtalan nehezen szabályozható érzelemmel küszködik, megnyugtatja, ha azt látja, hogy léteznek olyan emberi kapcsolatok, melyet még az egészen nagy indulatok sem tesznek tönkre. Amikor az elköltözés kétségbeesett fenyegetése elhangzik, legjobb, ha az éppen zajló veszekedéstől elvonatkoztatunk, és leszögezzük: bármi legyen is a vitánk kimenetele, bármennyire csalódott lesz akár ő, akár mi, szülők, mégsem szeretnénk, hogy elköltözzön. Mondjuk el, hogy nem csak aggódnánk érte, hanem nagyon hiányozna is, és hogy mi is szeretnénk, ha kevesebb veszekedés volna itthon, és mindannyian jobban kijönnénk egymással. Kérdezzük meg, szerinte hogyanTehetne ezt elérni! Az ilyen őszinte, kooperatív hang megadja a gyereknek azt a tiszteletet és figyelmet, amire annyira vágyott, és megerősíti abban, hogy szülei talán mégiscsak szeretik őt. OKOS KOMPROMISSZUM Az otthoni konfliktusok persze nem mindig oldhatók fel gyorsan és könnyen. Lehetnek helyzetek, amikor mindkét fél joggal vágyik egy kis szünetre, pihenőre. Ha ezt el tudjuk fogadni, nem kell, hogy gyerekünk szökésben legyen, vagy egyszer s mindenkorra máshová költözzön. Miért ne mehetne néhány hétre a nagymamához vagy a keresztanyjához, ha annyira meg van sértődve ránk, vagy annyira idegesítjük őt. Van olyan helyzet, amikor egy tinédzsert már nem nagyon lehet akarata ellenére otthon tartani. Ilyenkor mégiscsak jobb, ha nem az utcára, vagy számunkra ismeretlen haverokhoz költözik, hanem olyan helyre, melyről mindketten tudjuk, hogy biztonságos. Minden bizonnyal könnyebben hazatalál majd, ha nem mi küldjük el, de nem is tartjuk visz- sza erőnek erejével, (s) Vissza a kisiskoláshoz, a kölyök gyerekhez - csapatbarátságok VEKERDY TAMÁS Akarati életével kialakított társadalmi formája a csapat, a banda, az indián törzs. (Vagy legalábbis volt régen, amikor a gyerekek még nem ültek folyton a képernyők előtt.) Ez- vagy legalábbis ez volt - a barátságok klasszikus ideje. Egy példa: A gyerekek úgy ötéves koruk körül értik meg, hogy mi a hazugság. Ilyenkor még úgy fogják föl, hogy elsősorban a felnőttnek nem szabad hazudni. De előfordulhat, hogy az ötéves kisfiú bizalmasan így szól az apjához:- Apa! Délután idejön Őszi, és én azt mondtam neki, hogy mi láttunk egy ufót itt leszállni a kapu előtt. Te, ne mondd, hogy nem láttunk! Jó? Helytelen volna ilyenkor azt mondani, hogy:- De kisfiam! Könnyebb a hazug embert utolérni, mint a sánta kutyát! - és így tovább. A kisgyerek ugyanis koníabulál. Összemeséli a valóságot és fantáziáját. Ez ötéves korban még természetes. (A hetedik életév után neurotikus jegy lehet.) Mit tegyünk? Mondjuk, kis grimasszal bólintunk. Azután elkövetkezik a kölyökkor. És a barátságokkal kialakul a betyárbecsület. Most elsősorban egymás között nem szabad hazudni - az indián mindig igazat mond -, a felnőttnek, egymás védelmében, ha muszáj, lehet. Az osztályfőnök belép az osztályterembe, és látja, hogy az egyik sarokból Laci éppen eldobott egy kis labdát, amelyik kiverve az ablakot, kirepül az utcára. Azt is látja, hogy kedvence, Tivadar, pontosan látta az egész eseményt. Megáll szemben az osztállyal és megkérdezi:- Ki volt az? Senki nem jelentkezik. Felszólítja kedvencét, Tivadart:- Tivikém, ki volt az? Tivi feláll, nyakától a feje búbjáig elvörösödik, lehajtja a fejét, és úgy mormogja:- Nem tudom, tanár úr, kérem! Az osztályfőnök megrendül, Tivadar hazudik?- Tivikém! Csalódtam benned! Aki hazudik, az lop is! Az ilyen emberek kerülnek a Kék fénybe! Holott: Tivadar morális fejlődésének életkorilag tökéletesen megfelelő szakaszát éli, ugyanúgy, mint a konfabuláló ötéves gyerek a magáét. Azt, hogy semmilyen körülmények között nem szabad - nem szabadna - hazudni, mert ez saját személyiségünket is roncsolja, csak a felnőttnek kell, kellene megértenie. (Sajnos, erre az időre azonban többnyire úgy megokosodik, hogy ilyen érzelmi belátást is igénylő megértésre nem lesz többé képes, hanem úgy gondolja, hogy „ez az élettel velejár”, és nem is küzd ellene, időnként egyenesen megoldásnak tekinti, bár valami rossz érzés azért mindig megmarad, és a sorozatos hazugság idővel szétmarja a kapcsolatokat és a személyiséget.) Ebben a kis kitérőben azt szerettem volna érzékeltetni - a barátságról és a becsületről, a kortárs csoportok fontosságáról szólva -, hogy milyen félreértésekbe keveredhetünk, ha nem vesszük tekintetbe az életkori sajátosságokat, a legegyszerűbb kérdésekben sem. A kölyök hitvilága, vallása most már nem a mesében, hanem a mondában, a mítoszban talál otthonra. Az ő hőse most már nem János vitéz, aki a Himaláján át megy Magyarországról Franciaországba, miközben egy-két csillagot is leakaszt az égről, hanem Toldi Miklós, a mondái hős, aki a majdnem belátható történelemben él, és földrajzilag is pontosan követhető úton kíséri Magyar- országról Olaszországba Lajos királyt. És akkor vessünk még egy pillantást a kamasz-, majd az ifjúkorra is. A KAMASZ A kamasz életérzését Karácsony ezzel a két szóval jellemzi: totem-tabu. Vagyis titok és külön világ. A kamasz elkülönül, sokszor önmagának és környezetének is fájdalmas módon küzd önállóságáért, szakítja ki magát - szerencsés esetben átmenetileg - a család érzelmi burkából, és a benne születő önálló személyiséget hordozza és őrzi valamiféle titokként, amibe éppen a hozzá legközelebb állóknak nem adhat bepillantást. Érzelmi élete - művészete - a középkori céhvilágból eredő „remek” szóval jellemezhető. A segédsorból mesterré előlépő legény vizsgadarabja a remek, amibe minden tudását belesűríti. Ez az érzelemvilág „mindent egy lapra” hangulatban él, a rajongás, az ideálképzés hangulatában. Ha vannak még kamaszkori művek - mint ahogy 40-50 évvel ezelőtt még voltak akkor ezekben, legyenek regények, drámák, festmények, naplók, tán eposzok, az egész világ benne van. Társas formája - Karácsony szavával - a szerzet. De azt is mondhatnánk, hogy a másokat kizáró kellemetlen, exkluzív klikk. (Az a régi pedagógiai jelszó, hogy a klikkeket robbantani kell, a kamasz is tartozzon az egész osztályhoz, az egész iskolához, az egész úttörőcsapathoz, mélypszichológiai tudatlanságból és a belátás teljes hiányából fakad.) És végül, a kamasz hitformája: eskü-átok. Fekete-fehéren lát. Vagy felesküszik valakire testestül-lelkes- tül, vagy mindenestől ki- és elveti őt. A kamasznak ideálra volna szüksége. Egészséges volt, hogy régen szerelmesen rajongtak egy-egy tanárért, tanárnőért a kamaszok, nemi különbség nélkül. Ma pótideálok - például zenekarok - lépnek a személyesen is megélt ideál helyébe. Nem az a baj, hogy zenekarok, hanem hogy csak a képernyőn vagy a pódiumon léteznek a rajongó számára, és nem személyes kapcsolatban. AZ IFJÚ Az ifjú életeleme: a harc. Életérzése akkor van rendben, ha harcolhat. Joga van harcolni a felnőtt világba való bejutásért, a felnőtt világ megváltoztatásáért. Művészete, érzelmi élete rituális, maga által megteremtett, szentesített hagyományokat követ. Tudománya, értelmi élete: dogmatikus. A felismert egyetlen igazsághoz vagy egyetlen rendszerhez ragaszkodik. Társas élete liturgikus. Mindig ugyanabban a sörözőben, mindig ugyanazokkal, mindig ugyanannál az asztalnál, mindig ugyanazt fogyasztva - és így tovább. És végül hite: a kétely! Karácsony felfogása szerint csak a kételyen áthaladva küzdhetjük ki valódi, személyes hitünket. A kételkedő ifjú felnőtt társa, partnere a vitapartner, aki a végtelenített disputákban mindig újra megvallja saját hitét, kitéve azt az ifjú marcangoló kételkedésének. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)
