Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-22 / 194. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 22. tényezőre vezethető vissza: valamennyi környező országban emelkedik a lakosság átlagéletkora, a házasságkötés időpontja kitolódik, s a bizonytalan szociálisgazdasági helyzet sem kedvez a gyermekvállalásnak. Másrészt az egyes területeken kimutatott magyar etnikai reprodukció kisebb a magyar nők biológiai reprodukciójánál. Ennek megvilágítására meg kell különböztetnünk két fogalmat: a (magyar) nők biológiai reprodukcióját a (magyar) nők etnikai reprodukciójától. Az első esetében a valamennyi magyar nő által szült gyermekek számát értjük, a második esetben csak a magyar nemzetiségűként anyakönyvezett gyerekeket. A hivatalos népmozgalmi statisztika nemzetiségi bontásban csak e másodikat tartalmazza. (Szilágyi N. 20-2: 77-78). Azaz a kimutatott népmozgalmi adatokban AZ INTERGENERÁCIÓS ASSZIMILÁCIÓ EGYIK VETÜLETE látensen benne foglaltatik. Általánosságban elmondható, hogy annál nagyobb a biológiai és az etnikai reprodukció közti különbség, minél magasabb a vizsgált etnikumok körében a vegyes házasságok aránya. Mivel a vegyes házasságokból született gyermekek döntő többsége a többségi nemzethez, és csak egy kisebb része tartozik a kisebbségihez. (Szlovákiában ez az arány 1:4- hez, Erdélyben 1:3 körül mozog. Gyurgyík 2002, Szilágyi N. 2002) Az elmúlt évtizedekben valamennyi környező országban élő magyar közösségen belül a természetes szaporodást felváltotta a fogyás. A szlovákiai magyarság körében 1995-től, a Vajdaságban már a hatvanas évek végétől, Erdélyben feltehetőleg a nyolcvanas évek végétől, kilencvenes évek elejétől, Kárpátalján pedig feltehetőleg a kilencvenes évek második felétől magasabb a magyar halálozások száma a születéseknél. (Kiss 2003, Molnár 2003). A tömegében megmutatkozó fogyás mellett azt is meg kell néznünk, hogy milyen a természetes szaporodás arányszáma az egyes területeken: Látható, hogy Szlovákia esetében a legkedvezőbbek (1,5- 1,9), s Vajdaság esetében a legkedvezőtlenebbek az értékek (- 10,7). (Sebők 2003) Ebből pedig következtethetünk arra is, hogy az egyes területeken milyen természetes alapjai vannak a magyarság reprodukciójának. A MIGRÁCIÓ KÉRDÉSÉNEK TISZTÁZÁSA az előzőnél is összetettebb feladat. Már szóltunk róla, hogy a nemzetközi vándorlás „regisztrált” összetevőjét tartalmazzák az egyes országok népmozgalmi statisztikái. A probléma abból adódik, hogy a nem regisztrált, „rejtett” migráció esetenként nagyságrendekkel nagyobb a kimutatott mozgásoknál. Két népszámlálás közti időszakban zajló „rejtett” migrációs folyamatok közvetlenül nem ragadhatok meg, utólag a továbbszámított adatok és az utolsó népszámlálás adatának különbözeteként jelentkeznek. Részleges információt kaphatunk a rejtett migráció nagyságáról az egyes célországok idegenrendészeti adatainak elemzése alapján. Végül számításba kell vennünk a migrációs folyamatok nagyságának értékelésénél a népszámlálás két időpontjában a számba vett népesség eltérő meghatározásából adódó eltéréseket is. A rendelkezésre álló adatokból látható, hogy igen csak tág határok között változik az egyes területeken élő magyarok elvándorlásának becsült nagysága. Ez több tényezőből fakad. Egyrészt az azonos területre vonatkozó becslések is különböző megközelítésből indulnak ki. Egyesek csak a más országokban letelepedetteket, más becslések pedig a már külföldön tanulókat, dolgozókat is eltávozottaknak minősítik. Külön problémát jelent a jugoszláviai háborús események következtében elKárpátalján disszimilá- ciós nyereség mutatható ki a magyarok irányába. Ez azonban elsősorban nem az ukrán-magyar relációban bekövetkezett esetleges változásokra utal, hanem arra, hogy a kedvezménytörvény hatására a kárpátaljai cigányok, de ukránok és szlovákok egy része is magyarnak vallotta magát. menekültek tömegeire vonatkozó adatok értelmezése. Ismeretes, hogy a kilencvenes-években 20 ezer vajdasági magyar telepedett le külföldön, s mintegy 60 ezren menekültek el, de nem tudjuk, hogy mennyien tértek közülük vissza. Más kérdés, hogy a nép- számláláskor nem kis számú otthon nem tartózkodó magyart is összeszámoltak, akik huzamosan már külföldön élnek, és vélhetőleg nem is térnek haza. Ide sorolhatjuk a 2002-es romániai nép- számlálás egyik sajátosságát, mely szerint a Román Statisztikai Hivatal több mint félmilliós népességfogyatkozással nem tudott elszámolni. Helyi elemzők szerint ez abból adódott, hogy 10 évvel korábban valamennyi külföldön tartózkodót összeírtak, 2002-ben pedig csak az egy évnél rövidebb ideje külföldön tartózkodókat vették számba. (Horváth 2003). Ez a módszertani különbség természetesen az erdélyi statisztikai magyarok lélekszámcsökkenésé- hez is jelentős mértékben hozzájárult. A kárpátaljai magyar elvándorlás becsült alsó és felső határa közti nagy különbség abból adódik, hogy a ténylegesen eltávozottak mellett már eltávozottként veszi számba a külföldön, elsősorban Magyarországon tanulókat és dolgozókat. A szlovákiai magyarok alacsony becsült vándorlási vesztesége abból adódik, hogy a szlovákiai magyar munkavállalók egy jelentős része naponta ingázik magyarországi munkahelyére, továbbá viszonylag alacsony azoknak a száma, akik a magyar- országi letelepedés mellett döntenek. A harmadik meghatározó tényezőt, amely jelentős mértékben hozzájárult az egyes régiókban élő magyarok számának csökkenéséhez, asszimilációként tüntettük fel. Valójában helyesebb lenne nemzet-, illetve nemzetiségváltásról beszélni, mivel az asszimiláció egy komplex többdimenziós folyamat, mi pedig a nemzeti hovatartozás változását egy változóval a magukat magyarnak vallók számával mérjük. Áz asz- szimiláció belső és külső tényezőit több vonatkozásban ismerjük, s ez lehetőséget ad a népszámlálási adatok megfelelőbb értelmezésére. Mivel az asszimiláció mértéke közvetlenül - a népszámlálási és népmozgalmi adatokból - vagy nem, vagy csak nagy nehézségekkel becsülhető, a mérlegkészítés során általában úgy határozzák meg, hogy a lakosság számának változásából kivonják a természetes szaporodást és a vándorlási különbözetet. Ez azonban komoly fejtörést okozhat akkor, ha a képletbe bevont adatok is bizonytalan becsléseken alapulnak, másrészt időközben különböző irányú, gyakran formális nemzetváltásokra kerül sor, ezért a valós asszimilációs trendek rejtve maradnak. Az egyes területeken végbemenő asszimilációs folyamatok intenzitása több tényezőre vezethető vissza. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar népesség asszimilációja az egyes területeken élő magyarság és többségi etnikum közti társadalmi távolsággal fordítottan arányos. Tekintetbe kell vennünk a környező országokban élő magyarok és a többséget alkotó nemzetek tágan értelmezett társadalom- és településszerkezetének, közösségi értékeinek, normáinak, életmódbeli különbségeinek eltéréseit. Egyes területeken A FELEKEZETI HOVATARTOZÁS KÜLÖNBSÉGE is meghatározó. A 2. táblázatban az asszimilációs folyamatok nagyságának adatai a migráció becsült értékének minimális értéke esetére számítva jelennek meg. Ebből adódik, hogy az asszimiláció feltételezhetően a legtöbb területen magasabb a táblázatban feltüntetett értékeknél. Az évtized folyamán a területenként bekövetkezett teljes nemzetiségváltások értéke ettől is magasabb, mivel a magyar születések száma nem tartalmazza a magyar biológiai és etnikai reprodukció különbségét. Adataink jelzik, hogy Szlovákiában a magyarságfogyás legnagyobb mértékben az intenzív asz- szimilációs folyamatokra vezethető vissza. Azt is tudjuk, hogy a szlovák nemzetiség irányába zajló jelentős hasonulás mellett nem elhanyagolható a romák irányába kimutatható nemzetváltás sem. Kárpátalján ezzel szemben disszi- milációs nyereség mutatható ki a magyarok irányába. Ez azonban elsősorban nem az ukrán-magyar relációban bekövetkezett esetleges változásokra utal, hanem arra, hogy a kedvezménytörvény hatására a kárpátaljai cigányok, de ukránok és szlovákok egy része is magyarnak vallotta magát. A kérdés az, hogy ez a többé-ke- vésbé kezdetben FORMÁLIS HOVATARTOZÁS-VÁLTÁS a magyar nemzeti közösséghez tartozók számát valóban gyara- pítja-e, vagy megmarad adminisztratív aktusként. Másrészt itt is feltételezhető, hogy magyar- ukrán/ruszin vegyes házasságokból származók nagyobb arányban a többségi nemzetiséget gazdagítják. Az erdélyi magyarság körében az asszimiláció a legkevésbé meghatározó magyarságfogyást eredményező tényező. (Természetesen igen jelentősek a területenkénti eltérések). A vajdasági magyarok esetében egy másfajta disszimiláció jelentkezik, ahol éppen a többnemzetiségű területeken vegyes párú házasságokban élők körében volt magas korábban az ún. jugoszláv nemzetiségűek aránya. Jugoszlávia megszűnése után ezek egy része (újra) magyarnak vallotta magát. Ebből adódóan kimutatható egyfajta formális etnikai visszatérés, azonban ettől a magyar-szerb interetnikai kapcsolatok jellege feltehetőleg nem változik, s a magas arányú vegyes házasodás is jelentős mértékű magyarságfogyást eredményez. Az, hogy a magyar származású jugoszláv nemzetiségűek egy része 2002-ben magyarnak vallja magát, s esetleg valójában egy évtizeddel ezelőtt is a magyar közösséghez tartozott; ez igazából csak azt jelenti, hogy ennyivel kellene a z 1991-ben kimutatott magyarok számát növelni, s ily módon a kilencvenes évek fogyása a kimutatottnál lenne nagyobb. A négy régióban kimutatott népesség-fogyatkozást meghatározó tényezőket vizsgálva látható, hogy területenként változó az egyes tényezők súlya. Még azonos sorrend esetében is teljesen eltérő hátterű események következményeiről van szó. Felmerülhet a kérdés, hogy kimu- tathatók-e az egyes környező országok magyarságfogyásában olyan általános tenenciák, melyek más társadalmi jellemzőkkel is kapcsolatosak. Az egyes területek magyarságfogyását (a kilencvenes években) jellemző változások egy része több területen is kimutatható, mások (esetleg az adatok hiánya miatt) csak egy-két területen jelentkeznek. 1. Szlovákiában például megerősíthető, de Erdélyben is kimutatható, hogy a népességfogyatkozás mértéke az egyes településeken az ott élő magyarok arányával fordított arányban zajlik. A legnagyobb csökkenés a szór- ványjellegű településeken mutatkozik, s a legkisebb pedig az erős, mintegy 80% feletti magyarlakta településeken. 2. Szintén a szlovákiai magyarság vonatkozásában egy korábban elterjedt meggyőződés kérdőjele- ződött meg, illetve került sor ennek pontosítására. A közvélekedés az asszimilációs folyamatok nagyobb intenzitását tételezi fel a városi közegben, mint a községekben. Ami megkérdőjeleződött, nem e folyamatok lefolyásának a jellege, hanem annak hatásmechanizmusai, összetevői.2 3. Több területen is kimutatható a magyarság körében egyfajta dezurbanizáció. Erdélyben jelentős mértékben csökkent a városokban élő magyarok aránya, egyfajta megtorpanás figyelhető meg Szlovákiában is, ahol a nagyvárosokból való kivonulás mellett a magyarság egyre intenzívebben a nagyobb falvakban, illetve kisvárosokban koncentrálódik. A Több területen is kimutatható a magyarság körében egyfajta dezurbanizáció. Erdélyben jelentős mértékben csökkent a városokban élő magyarok aránya, egyfajta megtorpanás figyelhető meg Szlovákiában is, ahol a nagyvárosokból való kivonulás mellett a magyarság egyre intenzívebben a nagyobb falvakban, illetve kisvárosokban koncentrálódik. kárpátaljai dezurbanizációnak igen sajátos prózai okai vannak: nyolc város faluvá minősítését kérte, mivel a falvakban olcsóbb a villanyáram, mint a városokban. 4. Kimutathatók olyan folyamatok is, melyek ténylegesen vagy látszólag ellentmondásosan zajlanak az egyes területeken: ilyen a magyar-roma nemzetiségváltások iránya. Kárpátalján a romák egy része magyarnak vallotta magát. Szlovákiában a korábban magukat magyarnak valló cigányok egy része pedig romaként identifikálódon. Míg az első esetben a státustörvény hatása volt a meghatározó, a szlovákiai változások esetében pedig csak feltételezéseket fogalmazhatunk meg: valóban a roma identitás erősödéséről van szó, vagy inkább a magyarlakta területeken élő romák egy részének asszimilációs stratégiájáról, mely a szlovák irányba történő váltást a roma hovatartozás-vállalás köz- beiktatásával lépi meg. A népszámlálási eredmények és a vázolt folyamatok értelmezéséből adódik, hogy a környező országok 2000 körüli népszámlálási adatainak feldolgozása több vonatkozásban is eltér a korábbi évtizedektől. A kilencvenes évektől a határon túli magyarság vizsgálata területén minőségi változások figyelhetők meg, elkezdődött a határon túli magyar társadalomtudomány nagykorúsodása.2 3 A folyamatok jobb megismerését segítheti elő az is, hogy a kilencvenes években országonként eltérő mértékben, de általában növekedett a nyilvánosságra hozott, tervezett, illetve hozzáférhető adatok terjedelme. Egyfajta tudományos szemlélet- váltásra mindenképpen szükség van ahhoz, hogy a 2000 utáni népszámlálások nemzetiségi vonatkozású adatait értékeljük, a végbement folyamatok okait vizsgáljuk. Tanulmányom bevezető részében utaltam rá, hogy az ezredforduló utáni első cenzus a környező országokban élő magyarság számának mintegy 300 000 ezer fős csökkenését mutatta ki. A hét ország területén élő magyarok száma napjainkban nem sokkal haladja meg a 2,4 millió főt. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy MILYEN VÁLTOZÁSOK ELÉ NÉZHETÜNK ebben az évtizedben? Feltehetőleg valamennyi területen a természetes fogyás egyre nagyobb mértékű lesz, a vándorlási folyamatok területenként eltérő jellege a következő években sem mérséklődik, s az Európai Unióhoz csatlakozó országokban a migráció intenzitása még növekedhet is. Kérdés, hogy az egységesülő európai keretekben a helyi magyar közösségek és a többségi nemzetek interetnikus kapcsolatai más sémák szerint alakulnak-e mint korábban. Kérdés, hogy a táguló európai keretek alternatívát je- lentenek-e a nemzetállamok többségére jellemző, a kisebbségi és többségi etnikumok kapcsolatait alá és fölérendelt viszonyként meghatározó paradigmán. Felhasznált irodalom: Szilágyi N. Sándor (2002): Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról különös tekintettel az asszimilációra. Magyar Kisebbség 4. Kiss Tamás (2003): A romániai magyarság az 1992-es és a 2002- es népszámlálások tükrében. (Kézirat) Horváth István (2003): A 2002- es népszámlálás előzetes adatainak ismertetése és elemzése (Kézirat) Molnár József- Molnár D. István (2003): Kárpátalja népessége és magyarsága a 2001. évi ukrajnai népszámlálás hozzáférhető eredményeinek a tükrében. (Kézirat) Sebők László (2003): A 2002-es szerbiai népszámlálás kérdőjelei, különösen a Vajdaság vonatkozásában. (Kézirat) Gyurgyík László (2003): A szlovákiai magyarság lélekszámcsök- kenésének okai (Kézirat) 2. TÁBLÁZAT A magyarság lélekszámát meghatározó tényezők becsült nagysága négy határon túli területen az 1990-es években Terület Fogyás Természetes szaporodás ezrelékben Vándorlási különbözet Asszimiláció* Szlovákia 46 768-2000 1,5-1,9-2000-42 768 Kárpátalja 4 195-5 000-3,0-5000-30 000 5 805 Erdély 187 100-80 000-5,0-90 000-120 000-17 100 Vajdaság 49 284-30 000-10,7-20 000-60 000 716 * - az asszimiláció értéke a vándorlási különbözet minimális értéke mellett 1A szomszédos országok egész területén a fogyás mértéke nagyobb, mint (csak) a Trianon előtti Magyarországhoz tartozó területeken. Továbbá vannak olyan területek is, amelyek már nem minősülnek szomszédos államoknak a 90-es évek elején bekövetkezett állami keretek változása miatt, pld. Csehország. 2 Adataink szerint a falvakban 7,3%-kal, a városokban 9,9%-kal csökkent a magyarok aránya. Ugyanakkor valamennyi településtípuson belül a városokban kisebb mértékben csökkent a magyar népesség aránya, mint a falvakban. Ez a látszólagos ellentmondás a magyar népességnek a települések urbanizációs típusai, a falvak és városok etnikai jellege szerinti megoszlására vezethető vissza. A falusi településeken élő magyar népesség kisebb arányban él magyar kisebbségű, vagy szórványjelle- gű településeken, míg a városokban ezzel ellentétes tendencia figyelhető meg. Ily módon a városoknak a magyar népesség aránya szerinti kedvezőtlenebb megoszlása eredményezi a falusiaknál magasabb arányú népességfogyatkozást. Ezért úgy tűnik, meg kell kérdőjeleznünk azt a régóta közszájon forgó sokszor ismételt, bizonyosságként kezelt feltételezést, mely a szlovákiai magyarság asszimilációját az urbanizációs és migrációs folyamatokkal közvetlenül hozza összefüggésbe. Okkal feltételezhetjük, hogy a városi jellegű települések irányába mutató migráció nem azért vezet jelentős mértékű nemzetiségváltáshoz, mert a vándorlás városokba irányul, hanem azért, mert a migránsok által megcélzott városias jellegű településeken a magyarok aránya alacsonyabb, mint a magyarlakta falvakban (a magyarlakta településhálózatban a községek inkább magyar többségűek, illetve magyar domináns többségűek, a városok pedig inkább magyar kisebbségűek), amelyek a migránsok nagy részét kibocsátották. Ez a felismerés mindamellett semmit sem von le abból a történelmi tapasztalatból, hogy a csehszlovák érában sokkal gyökeresebb mértékű magyarságfogyatkozás volt kimutatható a városokban, mint a falvakban. 3 Ennek több aspektusa tapintható ki. (Eltekintve az egyes régiókban kisebb- nagyobb sikerrel végrehajtott intézményteremtési kísérletektől.) Az egyik leglényegesebb, hogy egyre több helyen megtörténik a leszámolás (illetve felmerül ennek szükségessége) az egyik legmakacsabb kisebbségi mítosszal, mely a konkrét (általában kedvezőtlen) társadalmi tények okainak vizsgálata helyett azok tényértékét megkérdőjelezve, struccpolitikát folytat, elveti az azokkal történő szembenézést, elodázza a diagnózisok felállítását és a cselekvési stratégiák megfogalmazását. (Természetesen itt nem a szükséges forráskritikáról van szó, hanem a nyilvánosságra hozott adatok a priori elutasításáról, s megálmodott, elképzelt „adatokkal“ történő helyettesítéséről.) Az összefüggések feltárására koncentráló tanulmányok megjelenése, melyek immár releváns elméleti és módszertani apparátussal dolgoznak. (Itt sincs szó a dokumentum jellegű adatok értékének megkérdőjelezéséről, ezeknek tudományos jelentősége a rendszerváltás előtti időszakban kiemelkedő jelentőségű volt, mivel sokszor csak közvetett módon lehetett egyes országok bizonyos összetételű etnikai adataihoz hozzájutni, s adatok szintjén történő publikálásuk is kiemelkedő jelentőséggel bírt.)
