Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)

2003-08-22 / 194. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 22. KOMMENTÁR Véres kedd MALINAK ISTVÁN Augusztus 19-e az volt. A bagdadi ENSZ-központ elleni terrortáma­dásnak 24 halottja és több mint száz sérültje, a jeruzsálemi buszrob­bantásnak 20 halottja, s ugyancsak több mint száz sérültje van. A külpolitikában járatlanok is érezhetik, hogy a kettő valamilyen mó­don összefügg, és nemcsak azért, mert mindkettő öngyilkos merény­let volt. A bagdadi akció tetteseit szakértők csak sejtik, a jeruzsálemi- ét már ismerjük. Mindkettőnek ártatlan polgári áldozatai vannak - ők is voltak a tudatosan kiválasztott célpontok, ami csak fokozza a merényletek embertelenségét és veszélyességét -, s mindkettő fordu­lópontot is jelent a maga nemében. Irakban eddig a szövetséges, főleg amerikai katonákat támadták. A civilek, az újjáépítés, a huma­nitárius segélyek szervezői elleni támadás olyan új elem, amely már az al-Kaidához hasonló „klasszikus” terrorszervezetek keze nyomát viseli magán. Az afganisztáni tálib rezsim elleni háború tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az arab terroristák beszivárgásáról szóló elmé­let nem alaptalan. Valószínű, hogy Washington átértékeli iraki stra­tégiáját, szakértők első reagálásai szerint vagy a csapatlétszámot nö­veli, vagy nagyobb szerepet enged az ENSZ-nek. Tegyük hozzá: ha így folytatódik, mindkettőre szükség lesz. Mindkét merénylet a békés megoldás lehetőségére mért csapást, ami a jeruzsáleminél tűnik elő markánsabban. A Hamász megsér­tette az önként vállalt tűzszünetet, bizonyítva: sosem gondolta azt komolyan, s ebben az izraeli kormánynak volt igaza. A Hamász be­rúgta a nagy palesztin öngólt. Izrael és az USA már az unalomig is­mételgeti, hogy az útiterv megvalósításának, az önálló palesztin ál­lam létrehozásának elsődleges feltétele a terrorakciók leállítása. A Hamász bizonyította: nem akar Izraellel békében élő palesztin álla­mot, nem mondott le alapvető céljáról - az évtizedes arab álomról -, a zsidó állam likvidálásáról. A merénylettel igazolta az oly sokat kifogásolt izraeli intézkedések létjogosultságát, mint amilyen pél­dául a biztonsági kerítés építése. A Hamász a nemzetközi közvélemény arab(palesztin)barát részét is rádöbbenti, hamis az a jól hangzó propaganda, amely szerint van egy agresszív zsidó állam és vannak a szegény elüldözött paleszti­nok. Az arab államok tengerébe beékelődött kis Izraelt megalakulá­sának másnapján megtámadták, s azóta is önvédelmi háborúk soro­zatába kényszerítették. Nem az izraeli állam, hanem a szomszédos arab rezsimek gyűlöletpolitikája következtében kellett anno több százezer palesztinnak elhagynia szülőföldjét. Az 1947-es ENSZ- mandátum két állam létrehozását irányozta elő a történelmi Palesz­tina területén, a palesztin állam megteremtésének lehetőségét ép­pen az arab rezsimek torpedózták meg. A Hamász most megismételné a történelmi hibát - ha csak rajta múlna. Hangsúlyozni kell: e szervezet még nem deklarálta (a PFSZ már megtette), hogy lemond a zsidó állam megsemmisítéséről. Ha ezt megtenné, azzal önnön létét kérdőjelezné meg. És nem a Ha­mász az egyetlen ilyen szervezet. Mindez felveti a kérdést, megte- remthető-e így, béke nélkül, lényegében a terrorra építve egy új ál­lam. Tudna-e minimális biztonsági garanciákkal szolgálni Izraelnek akkor, amikór jelentős, fanatikus erőit évtizedek óta a zsidó állam megsemmisítésének eszméje élteti. Válaszút elé érkezett az egész közel-keleti helyzet. Vagy fennmaradnak a terrorszervezetek és nem lesz palesztin állam, vagy felszámolják a terrorszervezeteket. De ki, mikor és milyen eszközökkel? Nos, ez ma a világpolitika egyik legfogasabb kérdése. JEGYZET Tankok árnyékában SZÁSZI ZOLTÁN Halvány emlék az a nyár, csak egy éjszaka éles képe, a sze­mekben viliódzó rémület és fé­lelem rian elő még most is gyakran a múltból. A nappali ingyen légiparádét éjszakai mo­torzúgás, fenyegető moraj vál­totta fel. Álltunk az ablak mö­gött, apám szitkozódva csendre intett minket, pedig mi ujjongva számolgattuk a tankokat, a te­herautókat, a páncélosokat, s csak akkor döbbentünk meg igazán, amikor másnap kenyé­rért indulva felbolydult, ideges méhkassá változott az amúgy nyugodt dél-gömöri kisváros, gyerekkorom kulisszája. Autó autó hátán, félárbocon csupa- csupa fekete zászló, mintha egyszerre százával haltak volna meg a városkában. Sorok az üz­let előtt, a piac üresen, a Fő té­ren pedig katonai dzsipek, ciga­rettázó, idegen nyelven ka- rattyoló katonák. Amúgy csend. Rádió sehonnan nem szól, a ke­nyeres pultnál dolgozó kedélyes néni morózus, a vasüzlet kira­kata betörve, gyerekésszel fel­foghatatlan feliratok néhány házfalon. Furcsa, idegen lett a világ. Aztán hazafelé a posta sarkán két tank. Irdatlan ma­gas, mérhetetlen súlyúnak tűnő monstrumok. Anyám levelet do­bott fel a postán, mindenütt so­rok, végeláthatatlanul és szo­morú fegyelemben. Elkalandoz­tam, el a tankok felé. Alig négy és fél évesen vonzott, hogy a többiek, néhány alig nagyobb gyerek szintén ott sündörgött az acélszörnyek körül. Árnyék­ban álltunk, a monstrumok ár­nyékában. Szinte sikoltva kere­sett az anyám. Akkor nem tud­tam még, mitől is félt. Nem is­mertem még mást a jelennél. Nem tudtam, mi a félelem. Semmit nem tudtam a múltról. Nagyapám, aki az óceánon túl járt a megélhetésért, a nyomor árnyákéban élt. Apám felett egy világégés villódzásai játszottak árnyjátékot, hol német, hol orosz fegyver árnya, aztán egy darab tenyérnyi fehér papír, a kitelepítés hírét hozó bumáska árnyéka, meg 56-é, mikor halla­ni lehetett, micsoda lövöldözés van a túloldalon, Ózd tájékán. Most apámra, rám, korosztá­lyomra újra fegyver árnyéka vetődött. 1968 nyarán, alig négy évesen semmit se tudtam a történelemről. Csak annyi bi­zonyos, valahogy ebben a dél- gömöri kisvárosban sok lett me­gint az árnyék. Ki tudja mennyi emberöltőn át tarthat ez így? Megint csak a derengő fény jut? Jött az új korszak. Konszolidá­ció, hetvenes évek, a szocialista haza megvédésére mindig kész­nek kellett lenni, mindörökké a rettenthetetlen és megbontha­tatlan és győzelmes meg a fene tudja milyen nagy testvérünkkel kellett osztozni a honi fénye­ken. Aztán később árnyékban kellett megmutatni a DDR turis­táknak, merre is a magyar ha­tár. Hogy sóvárogva nézhessük, elkezdték bontani a falat Berlin­ben. Sötét és árnyék a bárso­nyosnak nevezett akármi is most már. Csalatkoztam a simo- gatásában. Árnyékos a ma. Ecetfa nemzedék lettünk, kinőve a belső udvarból, fel a fény felé. Akkor tankok árnyé­kában, ma a belső sötéttől félve, holnap napkeltét remélve euró­paiként emlékezem egy nyári estére, amikor számoltuk uj­jongva a tankokat. Szörnyű ez a szárazság. Úgy csökken a tó vízszintje, mint a nyugdíjasok életszínvonala... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ SME Egy átlagos család jövő januártól 550 koronával fizet majd többet a'la­kás fenntartásáért. Az áremelkedé­sek az adótörvény módosítása miatt várhatóak, mivel az eddigi 14 száza­lékos adót egységesen 19 százalékra emelik. A most kidolgozott javaslat még csak előzetes, mivel ezt nem az energiaszolgáltatók, hanem az őket felügyelő hivatal készítette elő. Pon­tosított előrejelzések csak szeptem­berben várhatóak. Legjobban a gáz ára fog emelkedni, a hivatal 35,3 százalékos áremelést javasol. Egy négyszemélyes család számára csak ez legalább havi 350 korona pluszki­adást jelent majd. A vállalatok való­színűleg nem fizetnek majd több pénzt mint idén, ugyanis a piacgaz­dasági trend olyan, hogy a nagyfo­gyasztóknak mindig olcsóbban ad­ják a gázt, mint a kisfogyasztóknak. A szakszervezetek vezetői már jelez­ték, ha a bérek emelkedései nem érik el az infláció mértékét, nem fo­gadják el a javaslatot. VISSZHANG, Ad: Üres koporsó kerül Rózsahegyen a mauzóleumba, Új Szó, augusztus 16. Még néhány szó Csernováról Az Új Szó augusztus 16-i szá­mában a lap főszerkesztője cikket írt Hlinka koporsójá­nak elhelyezése alkalmából a csernovai eseményekről. Az íráshoz néhány megjegy­zést fűznék. Érdekes meta­morfózison ment át az ese­mény. Az államhatalmi bru­talitás sajnálatos eseményét később a legendagyártók a magyar-szlovák ellentétek szimbólumává torzították. BALASSA ZOLTÁN Röviden az eseményeket a követ­kezőképpen foglalhatjuk össze. A ma már Rózsaheggyel összeépült Csernován a helybéliek templomot építettek. Ennek felszentelésére a település szülöttjét, Andrej Hlinkát kérték föl, aki sokat tett azért, hogy a templom elkészüljön. Csak hát Hlinka ennek nem tehetett ele­get, mivel Párvy Sándor (1848- 1919) szepesi püspök részben, majd teljes mértékben eltiltotta hi­vatásának gyakorlásától. Ugyanis a lobbanékony plébános az 1906-os választások idején Vavro Srobár mellett korteskedett. Amiatt kellett bíróság elé állnia, mert - a vád sze­rint - a magyar nemzetiség ellen uszított és izgatott választási fel­szólalásaiban. Ismerve Hlinka lob­banékony természetét és írásban megjelent véleményeit, ez a vád nem tűnik egyáltalán túlzó megáll­apításnak. Majd az a gyanú merült föl, hogy rózsahegyi plébánossá való megválasztására nem a leg­tisztességesebb körülmények kö­zött került sor. Párvy a Vatikánnál szimóniával (szentségárulással), azaz lelki dolgokkal, egyházi tiszt­ségekkel vagy javakkal való, nye­részkedéssel, ezek áruba bocsátá­sával vádolta meg Hlinkát. A plébános kihasználva a rendel­kezésére álló időt, saját ügyében elutazott Bécsbe, majd Rómába, s azután cseh- és morvaországi kö­rútra indult, ahol mint hőst és vér­tanút ünnepelték. Ott érte a cser­novai tragédia híre. Itt is elkapta a hév és tett néhány meggondolat­lan kijelentést, ami miatt, még to­vábbi büntetést róttak ki fa. 1906 végén a rózsahegyi megyei bíró­ság két évre ítélte a fentebb emlí­tett vádak miatt. Büntetését Sze­geden kellett letöltenie 1907. no­vember 30. után. Hlinkának az ügy lezárásakor bo­csánatot kellett kérnie püspökétől. Az is eléggé beszédes tény, hogy a Vatikán a történtek után mint „sa- cerdos turbulentusra” (zajongó, háborgó, forrongó pap) tekintett, s a Csehszlovák Köztársaság mega­lakulása után nem volt hajlandó őt olmützi püspökké kinevezni. Csernova lakossága hibásan mérte föl lehetőségeit, hiszen Hlinka semmi esetre sem szentelhette vol­na föl templomukat. Párvy a szlo­vák Martin Pazúrik (1859-1936) liszkófalui dékánt bízta meg az ün­nepélyes szertartás elvégzésével, aki Pereszlényi Zoltán szolgabíró­val és tizenhárom szlovák anya­nyelvű csendőrrel érkezett. A la­kosság meg akarta akadályozni a felszentelést és körülvette az ér­kezőket. Az első kocsin ülő Veveri- ca járási hajdú - aki csernovai szü­letésű szlovák volt - még jobban felzaklatta a tömeget pökhendi vi­selkedésével. Ugyanis ostorral kor­bácsolni kezdte az embereket. Mi­után a csendőrparancsnoknak nem sikerült feloszlatnia a töme­get, tűzparancsot adott. Tizenöt ember veszítette életét és nagyjá­ból kilencvenen sebesültek meg. A hajdú később megtagadta a tanú- vallomást a bíróság előtt, mivel ro­koni kapcsolatban állt két vádlot­tal. 1908 március elején 40 vádlot­tat ítélt el a rózsahegyi bíróság 6 hónap és 3 év közötti szabadság- vesztésre, hat személyt fölmentett. A történethez hozzátartozik, hogy sokáig Pazúrikot tartották a tragé­Hlinkának az ügy lezá­rásakor bocsánatot kel­lett kérnie püspökétől. dia egyik fő bűnösének. 1918 után Hlinka rehabilitálta és annak köze­li munkatársai közé tartozott. Az államhatalom beavatkozásáról volt tehát szó a tiltakozó parasz­tokkal szemben, amiben semmi nemzetiségi szempont nem ját­szott szerepet. Ä rendcsinálás ilyen módja semmi esetre sem volt szerencsés és humánus, az nem vi­tás. De nem szabad szem elől té­vesztenünk, hogy Romániában ugyanabban az évben tört ki az utolsó európai parasztfelkelés. A hadsereg 11 000 parasztot mészá­rolt le. 1904 elején Szentpétervá­ron több mint 1 000 munkást ölt meg a katonaság. De az I. Csehszlo­vák Köztársaságban is a csendőrség több alkalommal fegyverét hasz­nálta a sztrájkoló munkások ellen. A csernovai tragédia tehát önma­gában semmi esetre sem volt a ma­ga korában rendkívüli esemény. Rendkívülivé a nemzetközi vissz­hang tette, mely nemzetiségi összecsapásként értelmezte az ügyet. Ez sokat ártott a Magyar Ki­rályság megítélésének, de a cser- novaiaknak semmit sem segített. A Monarchia idejében az állam­fogház nem jelentett a politikai foglyoknak különösebb megpró­báltatást. Hlinka cellája alig kü­lönbözött bármely kolostor szer­zetesi cellájától. A páter szabadon olvashatott, imádkozhatott, leve­lezhetett és egyéb intellektuális tevékenységet folytathatott. Miu­tán Hlinka letöltötte a 27 hónapot és egyházi vonalon is rendeződtek ügyei, 1910-ben felszentelhette szülőfaluja templomát. Mikor az­után a csehszlovák hatóságok 1919. október 12-énéjfélkor-vá­lasztott képviselőként - letartóz­tatták és a morvaországi mírovi börtönbe szállították hazaárulás vádjával, akkor a szegedi állam­fogház szanatóriumnak tűnt szá­mára, és olyan kifakadásra ra­gadtatta magát, hogy a csehek egy év alatt több kárt okoztak a szlovákoknak, mint a magyarok ezer év alatt. VISSZHANG A komáromi Imanap szelleme kötelez Örömmel vettük tudomásul az Új Szó e napokban megjelent cikksoro­zatait a szlovákiai magyar püspök ügyében. Az egymás után közölt nyilatkozatok sokat érnek, függetle­nül azok pozitív vagy éppen negatív jellegétől, vonásaitól. A magyar püs­pök ügyében 14 év alatt ilyen konk­rét állásfoglalások, nyilatkozatok nem láttak napvilágot. Az Imanapi bizottság nevében örömmel csatlakozunk azokhoz az írásokhoz, amelyek nem pontosí­tást, inkább kiegészítést kívánnak. A bizottság ügyvivő csoportja több ü- letékes egyházi hatóságnál és méltó­ságnál tett látogatást a magyar püs­pök ügyében. Sokol érseknél két al­kalommal voltunk audiencián. A Magyar Katolikus Püspöki Konfe­rencia titkáránál hasonlóan kétszer jelentünk meg meghallgatáson, Po­zsonyban pedig a nunciatúrán személyesen a nuncius úr tárgyalt velünk hosszasan. Sajnos, a Szlovák Püspöki Konferen­cia elnöke elutasította a találkozást, mondván, nem tartja időszerűnek. Ezen kívül a pápának két alkalom­mal adtunk át több ezer aláírásos fo­IBS lyamodványt. Az egyiket Pozsony­ban, a másikat pedig Rómában. A nuncius kivételével - sajnos - min­denhol és mindenkinél szent ügyünk mostoha kezelését tapasz­taltuk és tapasztaljuk ma is. Szomo­rú, hogy a Szentszék is ennyire távol tartja magát a közel félmillió ma­gyar hívő kérelmétől, pedig erre vo­natkozóan vannak kedvező példák, közéjük sorolható Erdély, Kárpátal­ja, Vajdaság, valamint a nyugati vi­lág számos állama, ahol ugyancsak magyar püspöke van a helyi ma­gyarságnak. Az imával kért ügynek a Szlovák Püspöki Konferenciánál még annyi tisztelet sem jutott ki, hogy időben választ kapjunk leve­lünkre, amelyben kértük a püspöki kar elnökét, Tondra püspök urat, ad­jon lehetőséget a találkozásra a Ko­máromi Imanapi Bizottság képvi­selőivel. A közel küenc hónap vára­kozás után elküldött válaszban ol­vashattuk az elszomorító hírt: a Szlovák Püspöki Konferencia eluta­sítja a szlovákiai magyar katoliku­soknak azt az igényét, hogy saját, magyar ajkú püspökük legyen... 2001. szeptember 10-én a Szlovák Püspöki Konferencia állandó bizott­sága közös ülést tartott a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ál­landó bizottságával. Az ülésen fog­lalkoztak a szlovákiai magyar püs­pök kérdésével is. A tárgyalásról kö­zös nyüatkozatot adtak ki, amely szerint Szlovákiában nincs szükség magyar püspökre... A magyar hívek pasztorációja ádagon felüli. (A Ma­gyar Távirati Iroda híreiben is olvas­ható volt a hír). Mélyen bántó számunkra a Ma­gyar Katolikus Püspöki Konferen­cia Seregélyi püspök vezetésével tárgyaló bizottságának állásfogla­lása. Az Imanapi Bizottság azonnal felvette a kapcsolatot a Magyar Ka­tolikus Püspöki Konferencia titká­rával, Veres András püspök úrral és kérte a találkozás lehetőségét, ami nyomban meg is történt. Meghall­gatásunk során sajnálattal állapí­tottuk meg, hogy a magyar egyházi vezetés mennyire tájékozatlan ügyünkben és mennyire távol áll tőle. Kértük a titkárt, sürgessék meg a bizottság soron következő ülését és kerüljön ismételten prog­ramra a magyar püspök kérdése, melyhez kellő és bő tájékoztatást nyújtanánk. Nehéz eligazodni a szlovák püspöki konferencia szóvivőjének, Gavenda úrnak nyilatkozatán, mely szerint jómaga is többször közöttünk volt az Imanapon. Ha ez így volt, miért nem jelezte legalább egy paptestvérének a vizitet? Miért nem az oltárnál imád­kozott velünk? Vagy utólag kérjünk elnézést, ha talán nem vettük észre? A magyar hívők élénk érdeklődéssel vették tudomásul, hogy a Szentatya vatikáni nunciusa Pozsonyban fogad­ta az Imanapi bizottság küldöttségét. Igaz, nem ígért semmit, de legalább érdeklődve meghallgatott bennün­ket. Híveink örömmel vennék, ha a következő Imanapon a szentmisét a lengyel származású pap-diplomata mutatná be, amiről szó is esett a ta­lálkozó során. Félő, hogy a pápai szentmisékre kevés magyar hívő megy el, mivel az egyház semmibe nézi őket. Azonban sokan remény­kednek, hogy a közzétett cikkek kö­zelebb hozzák óhajuk teljesítését. Imanapi ügyvivő bizottsági tagok: Nagy Géza, Bartakovics István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom