Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)

2003-07-11 / 158. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 11. Gondolat „Nem azért írunk, hogy hidak legyünk, hanem hogy elmondjuk önmagunkat" - Vallató című kötetébe Koncsol László a vele készült interjúkat és publicisztikai írásait válogatta be Megtörténik a nagy leszámolás KOCUR LÁSZLÓ 2002-es könyvhét lis­tájára is felkerült az AB-ART kiadó másik három könyvével egyetemben Koncsol László 16. önálló köte­te, a Vallató. Noha - s ezt Koncsol kapcsán már leírtuk - egy életmű mértékeként nem lehet mennyiségi szempontokat alapul venni, 16 kö­tet 66 év mérlegeként mindenkép­pen meggondolkodtató, főként ha tekintetbe vesszük, hogy szerzőnk első kötete - a Kísérletek és elemzé­sek 1978-ban, 42 éves korában je­lent meg. S hogy e kötet kritikusok általi fogadtatása pozitív volt, ez lé­nyegileg annak tudható be, hogy az 1954 óta publikáló, kritikáival, iro­dalomtörténeti tanulmányaival, műfordításaival az irodalmi életben folyamatosan jelen levő, szerkesz­tőként is tevékenykedő szerző kriti­kai recepciója folyóiratközlésein ke­resztül addigra már megtörtént, ne­ve széles körben ismert volt határon innen és túl. Magunk egy Koncsol- részmonográfia kapcsán szemügy­re vettük köteteit, s az a benyomá­sunk, hogy ezek mindegyike ALAPOS, KIÉRLELT SZÖVEG mintha szerzőnk gyakorolná az is­mert horatiusi intelmet. Maga így vall erről: „Nos, én mindenütt úgy tanultam, hogy a munkadarabot be­csülettel be kell fejezni, szög a csiz­mából, szálka a szekrényből nem állhat ki, s a tárgyaknak tartósan kell szolgálniuk gazdájukat. Ilyen­formán dolgozom szövegeimen, az ihlet indító lökése igen fontos, de nem elég, az ihletett állapot elhódít­ja az embert, sok zavaros dolgot pa­pírra vet, a munkadarabot még ala­kítani kell, az ember ihletett, transz­cendens énje álomba süpped, de föl­serken, megmosdik, megreggelizik, műhelyébe siet és munkához lát a mester, a kézműves. Ez okozhatja, hogy szövegeimet érett anyagként fogadják.”1 Koncsol ezzel a gesztusá­val spontán szembehelyezkedik az­zal az Amerikából mára már hoz­zánk is elért tendenciával, melynek lényegét Géher István maliciózus módon így fogalmazza meg egy, az amerikai esszéről szóló előadásá­ban: „Évente öt-hat konferencia, kétévenként egy könyv, így írja elő a karrier.”2 S napjaink aktív kritikusai közül csak (a kritikaírással mára az egész magyar irodalom számottevő kárára felhagyó) Bán Zoltán And­rást tudnánk ellenpéldaként említe­ni, aki az emberi élet útjának felénél állt csak elő első kötetével. Végigtekintve a közelmúltig a Szlo­vákiai Magyar írók Társasága elnöki tisztét is ellátó szerző kötetein, rög­tön feltűnhet azok sokszínűsége. A 16 kötet közt akad négy, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó, s ezekből utóbb egy vá­logatáskötet; zenetörténeti kismo­nográfia; szórakoztató (és nem utolsósorban tanítható) verstan; helytörténet, bűnügyi krónika; négy kötetre való vers. S természe­tesen ide tartozóként, „AUTENTIKUS" KONCSOL-MÜVEKKÉNT foghatjuk fel a Csallóközi Kiskönyv­tár 30 kötetét is, de minderről elöljá­róban csak annyit, hogy a szerző a Csallóközi Kiskönyvtár - mely a ré­gió teljes feltérképezését, dokumen­tációját tűzte ki célul - koncepciójá­nak kidolgozója, eltűnt kéziratok fá­radhatatlan felkutatója, idegen nyelvű forrásanyagok fordítója, a már kész kötetek szigorú szemű szerkesztője, elő- és utószóírója, név- és tárgymutató-összeállítója egy személyben, aki a sorozat fenn­állása - 1993, ekkor jelent meg A Csallóközi Kiskönyvtár tájékoztatója 48 oldalon - óta egy akadémiai ku­tatócsoport munkáját végezte el. Hogy miképpen lett a kritikusból, a filológiailag rendkívül tájékozott irodalomtörténészből előbb egy csallóközi falu, utóbb egy régió helytörténésze, erről (is) vall a Val­lató, melybe a vele készült interjú­kat és publicisztikai írásait válogat­ta be, valamint három, kötetben ed­dig nem szereplő, az interjúkban megemlített eseményekhez, ill. sze­mélyekhez kapcsolódó versét, így áll össze ez a 271 oldalas kötet. Ahogy a szerző is megemlíti elősza­vában, A KÖTET GERINCÉT A NYOLC INTERJÚ ADJA ezek közt helyezkedik el a többi szö­veg. Természetesen Koncsol László­nak e kötet közreadása után is ma­rad még legalább egy könyvre való kiadatlan írása. Maga úgy fogalmaz, hogy a rostálás során „csak az is-- mértté vált anyag jobbik hányadá­nak” kegyelmezett meg, azonban bizton állíthatjuk, a köteten kívül re­kedt 24 kritikája felveszi a versenyt a kötetbe végül is bekerült szövegek­kel, így csak remélni tudjuk, hogy ezeket egy újabb (kor)dokumen- tumkötetébe szánja. Mert ebbe a könyvébe csak egy szöveget vett fel aktív kritikusi ténykedésének idejé­ből, egy az 1968-as megszállás -nyo­mán készült fejtegetést kritika és társadalom viszonyáról (mely - ter­mészetesen - nem kerülhetett be kö­teteibe), így mentve ki a folyóiratsír­ból. S ez a szöveg azon túl, hogy megbontja a javarészt önéletrajzi jellegű szövegek teremtette homo­geneitást, egyben ellentmondásba is keveredik a szerző gyakran hangoz­tatott álláspontjával. Koncsol elő­szeretettel hangsúlyozza: „A szlová­kiai magyar irodalom helyzetéről vagy állapotáról egyeden felelős szót sem mondhatok, mert alig ol­vastam belőle és róla, nincs rá időm. /.../ Azt tudom, amit annak idején összehordtam felőle. Tizenöt év nagy idő, íróink a másfél évtized alatt több száz könyvet megírtak, s én ezt a rengeteg kötetet az összeha­sonlításhoz szükséges további mű­vek százaival új helyzetemben, nyugdíjas sorozatszerkesztőként és kutatóként sem megvásárolni, sem elolvasni nem bírnám.” Ehhez ké­pest kötetének előszavában azt írja, hogy mikor újraolvasta a Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről c. cikkét, úgy szembesült vele, mint időszerű helyzetjelentéssel, s ilyenként meg is jelentette egy regionális havi­lapban. ÖNKÉNTELENÜL ADÓDIK A KÉRDÉS: ha szerzőnk saját bevallása szerint nem tud felelősen nyilatkozni a szlo­vákiai magyar irodalom kérdéseiről, akkor miből gondolja, hogy 1968-as helyzetjelentése még ma is aktuális. A kommunista diktatúra szerencsé­sen kimúlt, s vele tűnt a szovjet meg­szállás is. A szlovák nacionalista tö­rekvésektől a demokrácia és a nyil­vánosság (talán) meg tudja menteni a szlovákiai magyarságot. A magyar nyelvű felsőoktatás részlegesen megvalósult, s további bővülése vár­ható. Képzőművészeti műhelyek is alakultak, s ma már olyan, eddig marginálisnak számító területekről is egész napos tanácskozást rendez­nek, mint a könyvillusztráció. A két régebbi (részben báb)színházi fesz­tivál, a Duna Menti Tavasz és a Jókai Napok mellé felsorakozott a Falusi Színjátszók Országos Találkozója, az amatőr színjátszás minősége fe­lett a Pódium Társaság őrködik. A zenetudomány és a zenekritika hiá­nyolása még sajnos helytálló, de e téren is számottevő előrelépések történtek, a csehszlovákiai magyar művelődéstörténeten belül monog­rafikus feldolgozást kapott a zene- történet, a kórusmozgalom, vannak profi komoly- és könnyűzenei együt­tesek, zenei fesztiválok. Márpedig esszéjének bevezetőjében ezek hiá­nyát számlálja elő. Ézek után tér rá az „irodalmi hiányok” taglalására, azonban tartunk tőle, ezen állításai­nak aktualitása is némileg megko­pott az idők során. Az első köztársa­ság irodalmáról jó pár tanulmány- kötet született már, pályakezdő író­ink esetében a faluról városba kerü­lés élménye a legkevésbé sem meg­határozó, irodalmunk a politikával nem vállal semmiféle közösséget, s már legfeljebb csak pár idősebb író szeretne a kisebbségi metanarratíva szócsöve lenni. A korábbi egy he­lyett három folyóirat van - ahogy ezt egyébként kötetének befejező részé­ben maga is megemlíti - s olykor - no nem gyakran - még viták is van­nak. Az irodalomkritika terén pedig soha nem látott expanzió tapasztal­ható az elmúlt két-három évben. A fiatal kritikusok és irodalomtörténé­szek éppen a Koncsol László 65. szü­letésnapja tiszteletére rendezett ün­nepség délutánján alapították meg a Sambucus Irodalomtudományi Tár­saságot, mely azóta több konferen­ciát rendezett, 2002-ben pedig kö­zös kötetet jelentetett meg Kor/szak/határok címmel. Abban feltétlenül bizonyosak va­gyunk, hogy a Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről c. esszé - a Kri­tikai jegyzet a kritikáról (Irodalmi Szemle 1963/2.187-188.) és A kri­tika tisztaságáért (Irodalmi Szemle 1970/3. 266-271.) c. szövegekkel egyetemben - a csehszlovákiai ma­gyar kritikatörténet MEGKERÜLHETETLEN DARABJA hogy aktuális lenne, nos, e téren vannak kétségeink, forrásértéke azonban vitathatatlan. Ahogy az interjúké is. A továbbiak­ban bővebben inkább ezekkel foglal­kozunk, a publicisztikákkal csak a rendszer szintjén. A bevezető szöve­get - mely, ha jól sejtjük, inkább elégtételként, mint aktualitása okán került be a kötetbe - egy intetjú kö­veti, történetesen Szabó Györgyé, de a nem a napisajtó számára ké­szült nagyinteijúk (mélyinteijúk?) közül állhatna itt bármelyik. Ezek­nek ui. lényegi vonásai megegyez­nek; s ezek a szövegek így együtt a megíratlan családtörténet felé mu­tatnak. Egy helyen Koncsol ezt írja: „A szerkesztők tudják, müy keserve­sen született meg ez a szöveg, más feladatok satujában élek, holott már évek óta könyvet, valami yaskos munkát álmodom e bonyolult és hi­tem szerint tanulságos históriáról”, ill. „Könyvet, mindenre kiterjedő magán-, család- és társadalomtörté­neti szöveget kellene az embernek írnia, hogy a megélt idők az ő olva­satában plasztikusan kirajzolódja­nak”. Ismerve Koncsol László mun­kapreferenciáit, az egész életét átha­tó szolgálatetikát - vö. „... én pedig nagyon hamar tudatosítottam, hogy szerepem a szolgálat. Pedagógus voltam, s a pedagógus mit csinál? Szolgál. Később kiadói és lapszer­kesztő voltam, s ez is szolgaszerep. Elég korán kritikus lettem, ő pedig szintén az irodalmat szolgálja. Most mint helytörténész szolgálok to­vább.” - nem valószínű, hogy ez a koncsoli nézőponton átszűrt ma­gán-, család- és társadalomtörténeti könyv valaha is elkészül. Ugyanak­kor a (fél) múltat, különösen ha az olyan viharos volt, mint Kelet-Kö- zép-Európában, dokumentálni kell, egy alapvetően történészi beállított­ságú kutató ilyen irányú (mel­lék) törekvésében nincs semmi meg­lepő. S ha mindezt meg/leírni nincs is ideje, legalább magnószalagra mondja. Ezzel egyebek mellett MEGTÉPÁZZA AZT A MÍTOSZT IS mely szerint nagy íróink a múlt rendszerben az asztalfióknak írtak nagy műveket, várva a kellő pillana­tot, hogy elővehessék onnan. Ehhez képest a csehszlovákiai magyar iro­dalomban a rendszerváltozás óta a Fábry-naplón kívül legfeljebb Tóth László irodalomból való kiüldözése idején írott, az Irodalmi Szemlében közreadott naplóját említhetnénk, így aztán Koncsol 2000-ben is úttö­rőnek számított, mikor közreadta monumentális terjedelmű levelezé­sét Ľudovít Pezlárral, az SZKP KB fő­titkárával, mely utóbb ebbe a kötet­be is bekerült. Ezek az interjúk elbeszélt történe­lemként, Oral Historyként is olvas­hatók. A kötet lapjain a magán-, csa­lád- és társadalomtörténet koncsoli interpretációja bomlik ki. Hayden White írja A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás c., meghatározó jelentőségű tanulmányában, hogy „A történelmi helyzetekről és folya­matokról adott magyarázatainkat tehát inkább az határozza meg, hogy mit hagyunk ki ábrázolásaink­ból, semmint hogy mit veszünk be. A történész ugyanis tapintatát, de megértését is azzal mutatja meg, hogy mennyire képes egyes tényeket brutálisan kihagyni azért, hogy má­sokat megérthető történetek alkotó­elemeiként bevegyen.”3 Természete­sen sok minden egyéb történt az idők során, de Koncsol László ezeket a társadalmi eseményeket preferálta magán-cselekményesítésekor (emplotment - White terminusa). A koncsoli történelemképzés a gálya- rabperekig nyúlik vissza. (Miskolczi Bodnár Mihály, Zarándokoljunk el Berencs várába). Fontos megálló 1848^49 is. Tudjuk, hogy Koncsol Széchenyiről, Petőfiről, Vörösmar- tyról egyaránt fontos tanulmányt írt, 2000. március 15-én Pozsony­ban elmondott ünnepi beszédében pedig Kossuth és Széchenyi koncep­cióját állította szembe. Most egy népdal kapcsán a forradalom gaz­daságra való kihatását gondolja vé­gig, az ötletet a Csallóközi Kiskönyv­tár egyik kötetéből merítve. (Egy mohi parasztdal titkairól) A követ­kező lényeges állomás Trianon, mely atyját, Koncsol János dereg- nyői református lelkipásztort Ma­gyarországon kívülre vetette. Kon­csol „visszatestvériesülés” iránti vá­gya mély humanizmusáról tesz ta­núbizonyságot, azonban jelen hely­zetben e sorok írója erre meglehető­sen kevés esélyt lát. (Ne kihívást, engesztel(őd)ést) Ezt a vüágháború és a jogfosztottság éveinek katakliz­mái követik, mindezekről Roncsol­nak már személyes tapasztalata van, így ezeket interjúiban mondja el. Bár világháborús élményeit - s ez filológiai szempontból is érdeklő­désre tarthat számot, mivel csak­nem változatlan formában - leírta már a Nemzedékem útjain c. köteté­nek Szülőföld c. esszéjében is. Az in­terjúkban rendre előkerülő iskola­élményt: A HATÁRON VALÓ ÁTSZÖKDÖSÉSEKET Sárospatak reneszánsz szelleméért, a dunaszerdahelyi polgári gyorstal­palót és a komáromi gimnáziumban szerzett tapasztalatait pedig a Nem­zedékem útjainból kiparancsolt, ké­sőbb a Törmelékben - és érthetetlen módon a Válogatott kritikai dolgo­zatokban is - megjelent Iskoláim c. esszéjében. Mindezekből - és egyéb, a család/társadalomtörténeti ösz- szegzés, a nemzedéki perspektíva jeleit mutató, összegző jellegű írá­sok meglétéből - arra következtet­hetünk, hogy ennek a sokszor és so­kat emlegetett családtörténetnek a gondolata már korábban is foglal­koztatta szerzőnket. Aki - mint írtuk - a jogfosztottság évei alatt diák volt, így a politikai történéseknek nem lehetett aktív részese. Azért a jogfosztottság egy sajnos máig ren­dezetlen, feloldatlanul maradt prob­lémájára, gróf Esterházy János sor­sára is felhívja a figyelmet, de nem indulatokat szítva: gondos füológiai háttérmunkával, egy jugoszláviai szlovák költő, Palo Bohuš emlékezé­sét közreadva. (A gróf és útitársai) A grófra, s az általa - egyedüliként - meg nem szavazott zsidótörvényre utalás történik az E. B. Lukáčról szó­ló - személyes szálakkal átszőtt, s a transzcendenciába tágított - meg­emlékezésben. A törvényt egyéb­ként a szintén parlamenti képviselő E. B. Lukáč megszavazta... (Ne félje­nek, kolléga úr...) A reformmozgal­mak fellángolásáról, letöréséről, s a nacionalista szlovák kommunisták, Husák és Okáli - valamint magyar keretlegényeik - által levezényelt konszolidációról, majd a ’80-as évek „utolsó bekeményítéseiről” Ron­csolnak húsbavágó személyes ta­pasztalata van, ez idők magántörté­nelme az inteijúkban mondatát el. A csehszlovákiai és a romániai rend­szerváltásról pedig az akkor frissen induló Nap c. hetilapban fejti ki véle­ményét friss szellemű, messze a szlovákiai magyar újságírás átlag- színvonala felett álló publicisztikái­ban. (Vétlen demokráciát; Vér, va­sárnap, Temesvár, Egy közelképre, Vasfüggönytipróban, Köpcsény felé) S napjaink megváltozott helyzeté­ben, az EU- és NATO-csatiakozás előtt álló Szlovákia lehetőségeit la­tolgatva foglal állást az esetlegesen létrejövő egyesült Európa kérdéseit illetően. Ezzel zárul a koncsol- magántörténelem. Melynek az ÉVSZÁZADOKRA VISSZAVEZETETT CSALÁDFA mellett a legizgalmasabb részei azok, amelyek a husáki Csehszlová­kia levegőtlen, perspektívát nélkülö­ző mindennapjaiba engednek bete­kintést. A társadalomtörténet kuta­tója is bizonyosan nagy haszonnal olvassa majd ezeket a szövegeket, mert ezek közvetve bepillantást en­gednek a rendszer működésének lo­gikájába (?), a titkosszolgálati mód­szerekbe, megfigyelésekbe, lehall­gatásokba, besúgásokba, kihallgatá­sokba, de a diktatúra hétköznapjai­ba, a szlovákiai magyarok minden­napi életébe is. Olyan információk birtokába jutunk, hogy a kiadói szfé­rában mennyi volt az átlagkereset, hogy működött a kiadó, milyenek voltak egy szellemi szabadfoglalko­zású esélyei stb. De ami az iroda­lomtörténeti érdeklődésű olvasó számára hallatlanul izgalmassá te­szi a kötetet: lapjain megtörténik a nagy leszámolás! Az mára szinte közhelyszerűen ismert, hogy Kon­csol 1983-ban leadott kéziratát az 1984- es kiadói évből átsorolták az 1985- ösbe, majd a kiadó igazgatója, Sárkány Árpád, akinek az irodalom­hoz kevés, a párthoz annál több kö­ze volt, személyesen hozta vissza a nyomdából, kilenc lektorral olvas­tatták el, majd visszadobták, hogy ideológiai szempontból nem megfe­lelő, s az előleget is visszafizettették a szerzővel. A kötetből további rész­leteket tudunk meg, megtudjuk, mi­ként számolt le a csehszlovákiai ma­gyar irodalom (politika) egyik leg­jobb kritikusával, valamint a szerző (ennek következményeként) a cseh­szlovákiai magyar irodalommal. Persze az esélyek nem voltak egyen­lők, s a módszerek is alapjaiban kü­lönböztek. Mert a rendszer a nagy leszámolást véresen komolyan gon­dolta, Roncsolt egzisztenciális vég­veszélybe sodorva ezáltal, de nyüvá- nosan nem írt vagy mondott sem­mit, sokáig azt sem lehetett tudni, miért e hajsza, miért akarják az iro­dalomból kiüldözni a középszert meghaladni merő szerzőt. Koncsol- monográfiájában Filep Tamás Gusz­táv megemlíti azt a lehetőséget, hogy vallásossága, ül. származása adott rá okot; Tóth László szerint egyetlen bűne az volt, hogy egyma­ga okosabb volt, mint üldözői együttvéve.4 Éppen ezért egy szűk körön kívül nem lehetett pontosan tudni, Ml IS TÖRTÉNT TULAJDONKÉPPEN A SZERZŐVEL mi is történt tulajdonképpen a szer­zővel, miért nem publikál jó ideje, miért nem jelenik meg rég heharan­gozott kötete. 1987-es interjújában még maga sem gondolta, hogy vég­leg hátat fordít az irodalomnak: „- Végül terveidről kérdezlek, jövőbeli feladataidról, elképzeléseidről. -Némi líra, egy kevés irodalomtudo­mány, további műfordítások, renge­teg tanulás - és helytörténet éjjel­nappal.” Később azonban a helytör­ténészi munka - melyet a nulláról kellett kezdenie - végképp elszólí­totta az irodalomtól. Ekkor kezdte meg saját nagy leszámolását, nem pedig a diszkreditálására irányuló törekvések idején. S mint tudjuk, „ami sokat van mondva, az egy- szercsak (sic!) elkezd lenni. Ami sokszor van mondva - lehetőleg sok helyen: folyóiratokban, különféle tanulmányokban, előadásokon, konferenciákon, esetleg tanköny­vekben, szótárakban, ... - az egy- szercsak (sic!) ismerősként fog hangzani, mint a Henkel, az Omo vagy a Persil, része lesz a tudós szá- jalásnak, a tudós közszáj beveszi, beveszi és kiadja.”5 Koncsol pedig nem fukarkodik annak hangoztatá­sával, hogy nem érdekli a kritika, nota bene elhibázott döntés volt, hogy annyi energiát ölt bele olyan tevékenységbe, mely voltaképpen senkit nem érdekel. Énnek illusztrá­lására álljon itt néhány idézet a je­len kötetből válogatva. „Az igazság az, hogy ha visszatekintek elmúlt életemre, kár volt ennyi energiát öl­nöm a kritikába, az irodalomtörté­netbe, írói terveimbe, amennyit be­léjük öltem.” „Őrült és gazember lettem volna, ha végképp leveszem a kezem egy fantazmagória végett, amely, mint kiderült, csak nekem volt fontos, a családomról. /.../ Jó, tudom, magam választottam ezt a sorsot, de az is igaz, hogy nem ma­gamért s nem a magam dicsőségére tettem, mert ugyan miféle dicsőség egy csenevész ldsebbségi irodalom kritikusának dicsősége.” „Hány em­bert érdekel igazán mélyen a kriti­ka? Ötöt, tízet, tizenötöt, ha az egész kortárs magyar irodalmi köz­véleményt tekintjük.” „Dubának azt mondtam,..., hogy soha többé nem írok kritikát.” S ez az erős tagadó gesztus vüágít csak rá igazán, mennyire is fontos része volt Koncsol László életének kritikusi korszaka. Ui. helytörténé­szi pályafutását csak ebből a néző­pontból képes szemlélni, s ezt el­mondja minden alkalommal, ami­kor az irodalomról kérdezik, azaz életének ezt a tényét túlcselekmé- nyesíti, s olyan intenzív jelentéssel tölti fel, hogy MÉG MOST IS ALAKÍTJA ÉSZLELÉSÉT vüágra való reagálását, mikor ezek­nek a dolgoknak már rég el kellett volna felejtődniük.6 Sőt, egy ízben maga is pszichoszomatikus elhárító funkcióval ruházza fel ezt a „sokat- mondást”: „És őszintén szólva köz­ben, egy kicsit önvédelemből is - hogy tudniillik kibíijam ép ésszel, hogy ki kellett kopnom a hivatásból, amelyre majdhogynem egész éle­temben készültem, s amelybe úgy bedolgoztam magam - el kellett ma­gammal hitetnem, hogy az irodalom nem is olyan fontos, mint hiszik. Hogy vannak ennél, és főként a kriti­kánál, amelynek elsősorban művelő­je voltam, sokkal fontosabb diszciplí­nák is, üyen például a történettudo­mány, a helytörténeti kutatás.” Most utalnánk vissza a dolgozatunk elején említett White-tanulmány egy má­sik, a cselekményesítéshez kapcsoló­dó passzusára, amely az Odorics ál­tal tematizált „beveszi és kiadja”- problematikájára is rímel. Eszerint: „Egy adott történelmi helyzet konfi­gurálásának a mikéntje attól függ, hogy a történész milyen finoman ü- leszti össze a specifikus cselekmény­szerkezetet és azt a történelmi ese­ményhalmazt, amelyet egy bizonyos fajta jelentéssel kíván felruházni. Ez pedig, lényegét tekintve irodalmi, más szóval fikcióteremtő művelet.”7 Huber Howe Bancroft amerikai tör­ténész Közép-Amerika, Mexikó és az Egyesült Államok nyugati részének történetét 39 kötetben írta meg. Koncsol László mikor e sorokat írom, 30 kötetnél tart, s tervei sze­rint még ebben az évben további két kötet fog megjelenni. S bár ezek na­gyobbik részét nem ő írta, hogy mi került be a sorozatba, azt javarészt ő döntötte el, s a szövegekhez olvasási - így egyben cselekményesítési - irányt kijelölő paratextusokat is ő ír­ta. így Koncsol László a valaha írt legnagyobb csallóközi história szer­zője, mi több, spiritusz rektora, s így vitathatatlanul a legnagyobb élet­művet magáénak mondható cseh­szlovákiai magyar író. Jegyzetek 1A meg nem jelölt forrású idézetek a Vallatóból származnak. 2 Géher István: Elképzelt antológiák. Helyzetkép-adalékok az angol­amerikai esszéhagyomány utóélet­rajzához. Alföld, 2002/2. 35. 3 Hayden White: A történelmi szö­veg mint irodalmi műalkotás. In: Kis Attila-Atilla - Kovács Sándor s. k. - Odorics Ferenc (sžerk.): Testes könyv I. Ictus és Jate Irodalomel­mélet Csoport, Szeged, 1996. 344. 4 Tóth László: Mint vércsepp fölé. Jegyzet Koncsol László Fáby- díjához. Nap, 1993/46.18-19. 5 Odorics Ferenc: Dekonstrukt- orálás. In: Kovács Sándor s. k. - Odorics Ferenc: Posztmagyar. Ictus, Szeged, 1995. 43. 6 Vö. White i. m. 340. 7 Uo. 338.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom