Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-19 / 165. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 19. Szombati vendéq 7 Nádasdi István kétszer emigrált Magyarországról, az ötvenes évek végétől kezdve Belgiumból követi naprakészen a szlovákiai magyarok sorsának alakulását ' ..... ^ I Trianon nem csak határátrajzolásként érdekelté „Szlovákiában a dolgok minden igyekezetünk ellenére természetellenesen és a felvidéki magyarság kárára alakultak" (Somogyi Tibor felvételei) Nádasdi István 1935-ben született Budapesten, 1956-ban Ausztriába, majd 1957-ben Jugoszlávián keresztül Belgiumba emigrált. Liége-ben, Sa- arbrückenben, később Párizsban összesen négy egyetemi diplomát szerzett. Tudományos kutatóként tevékenykedett a liége-i egyetemen, nevéhez fűződik egyebek mellett Luxemburg területfejlesztési és városrendezési tervének kidolgozása. Kartográfiai és területrendezési témákban számos tudományos munkát publikált. A magyar mellett anyanyelvi szinten beszél franciául és németül. SOÓKY LÁSZLÓ Kétszer emigrált, 1956-ban, majd 1957-ben is. Az első menekülés után miért tért vissza? Az 1956-os forradalom fegyveres harcaiban nem vettem részt, inkább a papírmunkákban és a röpiratok megfogalmazásában serénykedtem. A forradalom leverése után számos barátomnak menekülnie kellett, velük együtt én is úgy döntöttem, elhagyom a hazámat. Az ausztriai gyűjtőtáborba eljutott hírek szerint karácsony körül megnyugodni látszott a helyzet, ezért hazajöttem. Elfogtak, a győri ÁVH néhány napig benntartott, de nem voltam kellőképpen fontos ember a számukra, így elengedtek azzal a kedves figyelmeztetéssel, hogy úgyis találkozunk még. 1957-ben katonai behívót kaptam. Ekkor emigráltam másodízben, mégpedig vízi úton, a Dunán előbb Jugoszláviába, ahol négy hónapig tartózkodtam. Innen mentem tovább Belgiumba. Hogyan fogadták akkor Belgiumban a menekülteket? Belgiumba, de más nyugati országokba is több hullámban érkeztek menekültek. Először nem sokkal az első világháború befejezése után, 1919-ben és 1920-ban, majd a gazdasági válság idején munka- nélküliek és éhezők, aztán a második világháborúban a szövetségesek által elfogadott hadifoglyok és leventék, őket követték az ötvenhatosok, az 1968-as csehszlovákiai magyarok, s a rendszerváltásig a különböző úton-módon menekülők. Belgiumban azon túl, hogy munkát és szállást adtak a menekülteknek, számos fiatal állami tanulmányi ösztöndíjat kapott, így kerülhettem én is az első egyetemre. Ha tovább elemzem a kérdést, nemzeti szempontból meghatározó vezetőkké a volt leventék léptek elő, később pedig a szellemi irányítást azok az ötvenhatosok vették át, akik itt szereztek diplomát, akik egzisztenciát teremtettek maguknak, és ma is jelentős közéleti tisztségeket töltenek be. Hogyan került kapcsolatba a Közép-európai Emberjogi Bizottsággal? Ez hosszú és nagyon bonyolult történet. Az előzőekből már kiderülhetett, hogy emigrációban töltött időm jelentős részét a különböző egyetemeken eltöltött évek kötötték le, majd pedig a tudományos kutatómunkám és a karrierem építése foglalta le a mindennapjaimat. Természetesen így voltak ezzel mindazon sorstársaim is, akik bizonyítani szerettek volna, s különösen azok, akiket odahaza a rendszer ellehetede- nített. Az emigrációban élő magyarság közösségi élete hasonlóképpen, működik, mint minden más országban, tehát megünneplik a nemzeti ünnepeket, alkalmanként kulturális eseményeket szerveznek, s ha szerét ejthetik, karitatív tevékenységet is folytatnak. Mivel a saját egzisztencia megteremtése ott is idő- és munkaigényes, több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nyugati magyarság szellemi és stratégiai segítséget nyújthasson azon honfitársainak, akik a vasfüggöny mögött maradtak és éltek. A jogsértésekről természetesen értesültünk, s erőnkhöz és lehetőségeinkhez mérten mind a népi diplomácia, mind pedig a nemzetközi diplomácia csatornáin keresztül dokumentáltuk e jogsértéseket, s eljuttattuk azokra a helyekre, ahol ezekre érzékenyen reagáltak. A Közép-európai Emberjogi Bizottság létrehozását a romániai falu- rombolások előzték meg, amikor is a Felvidékről származó Tajnay Mária és Krivánszky Miklós a szükséges szellemi és stratégiai háttérrel létrehozta ezt az intézményt. Az erdélyi falurombolások kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a belga parlament minden pártja kiemelt kötelességének tartotta, hogy meghallgassa az onnan érkező tanúkat, mint ahogy azt is, hogy véleményét a nemzetközi színtéren is hangoztassa. Ezeken a találkozókon megfigyelőként vagy tolmácsként vettem részt. A későbbiekben másokkal együtt úgy vélekedtem, hogy a Baszkföldön - ahol korábban kartográfiai kutatómunkát végeztem - szerzett tapasztalataim kamatoztathatnám a bizottság tevékenységén belül is, így lassan ráhangolódtam erre a munkára. Gyakorlati munkát is végzett, vagy csupán intellektuális szinten foglalkozott a nemzetközi közösségek kérdésével? Nem árulok el titkot és talán nem bántok meg senkit azzal, ha elmondom, hogy nagyszüleim kapcsán felvidéki kötődésem is van, s a trianoni határátrajzolás nem csupán mint a földrajz kutatóját, hanem mint embert is érdekelt. Intellektuális és hobbiszinten foglalkoztam a kérdéssel, ha abban az időben professzionalista szinten kezelem a dolgokat, akkor valószínűleg ma én lennék a „nagy nemzetiségi szakértő”. Nem így történt, ugyanakkor nem múltak el nyomtalanul azok a tapasztalatok és szerzett információk azzal kapcsolatban, ahogy Belgium megoldotta az országban korábban uralkodó nemzeti közösségi problémákat a fla- mand, valamint a vallon népcsoport között. Nem utolsósorban meghatározó élményt jelentett számomra, ahogy a kis létszámú német közösség problémáját kezelték és példaértékűen megoldották. Ez a folyamat egy itt élő számára idővel természetessé válik, s természetellenessé, ha más országok törvénykezése diszkriminálja az ott élő nemzeti közösségeket. Nem szeretem például magát a kisebbség szót, mert félrevezető, s mert diszkrimi- nál, hiszen, ha csupán Dél-Szlová- kia egyes részeit vesszük alapul, ahol a magyarság tömbben él, zavart kelt a szó értelmezése. Érintettük ugyan a kérdést, de nem kaptam ldelégítő választ arra, hogy az emberjogi bizottság miért éppen Szlovákiát, ezen belül a szlovákiai magyarságot választotta ki, s kíséri figyelemmel a sorsát, immáron egy évtizede? Egyrészt úgy láttuk, hogy ennek a közösségnek van legnagyobb szüksége a segítségre, hiszen a mečiari időkben a helyzete kilátástalannak tűnt. A csehek vagy a lengyelek ezen a téren nem szorulnak segítségre, Románia pedig az ott élő magyarsággal együtt csak egy későbbi időpontban kerülhet az unió közelébe, ezért az odairányuló összpontosítás elvben csak a szlovákiai magyarságot sújtó megkülönböztetések feloldása utáni időben várható. Azért mondtam, hogy elvben, mert Szlovákiában a dolgok minden igyekezetünk ellenére természetellenesen és a felvidéki magyarság kárára alakultak, ami előtt értetlenül áll az Európai Parlament képviselőinek egy jelentős része is. Kifejtené ezt az álláspontját részletesebben? Ahhoz, hogy valamennyire is tisztán láthassunk, vissza kell térni időben 1993-ig, amikor is a szlovákiai magyar mozgalmak még ellenzékben voltak. Az Emberjogi Bizottság mindig e mozgalmak, különösen az Együttélés és az MKDM választási programjaiban megfogalmazott tézisekből indul ki, s ezek alapján hívtuk fel az EP parlamenti képviselőinek a figyelmét azokra a hátrányos megkülönböztetésekre, amelyek az akkori parlament és kormány részéről a Felvidék magyarsága ellen irányultak. E rendszeres tevékenység eredményét képezték azok a figyelmeztetések, amelyeket Szlovákia szinte havi rendszerességgel kapott az EP- től. 1998-ban, amikor az MKP kormányszerepet vállalt, nem tudta feldolgozni az új helyzetet, s azok az emberek, akik korábban állandó kapcsolatot tartottak fenn velünk, zavarodottságukban megtagadták a Bizottsággal való együttműködést. Igaz, hogy kényes kérdésekről volt szó, de ezek a kényes kérdések a teljes szlovákiai magyarságot érintették. Az EP képviselői készségesen meghallgatták a Brüsszelben megjelent szlovákiai magyar szakértőket, polgármestereket, majd azt mondták, hogy a szlovákiai magyarságnak van választott, legitim parlamenti képviselete, szólaljanak meg ők mind a Beneš-dekrétumok- kal, mind az egyéb hátrányos megkülönböztetésekkel kapcsolatban, ami döntéskényszert jelentene az EP-képviselők számára. Sajnos nem tudtuk elérni, hogy a kérdéskörrel kapcsolatban parlamenti képviselő megszólaljon, ami megkérdőjelezte az egész eddigi munkánk hitelességét, holott addigra már Tajnay Mária figyelemre méltó kapcsolatrendszert épített ki az EP- képviselőkön túl például a bajor tartományi főnökkel is, aki különösen a Beneš-dekrétumok ügyében teljes támogatásáról biztosította a brüsszeli lobbit. E lehetőség elhanyagolását végzetes hibának tartom, mint, ahogy azt is, hogy az MKP nem használta ki az 1968-ban nyugatra szakadt, azóta már egzisztenciát teremtett, a nyugati nyelveket kitűnően beszélő Felvidékről elszármazott emberek által felkínált lehetőséget. Naponta foglalkozik a szlovákiai magyarság helyzetével, a világhálón keresztül naprakész ismeretei vannak. Véleménye szerint mi lehet az oka annak, hogy a felvidéki magyarság választott képviselői megtagadták önökkel az együttműködést, illetve a valós helyzet feltárását az EP-ben? Nem vagyok szlovákiai választó- polgár, így nem ítélhetem meg pontosan azt, mire kapott felhatalmazást az MKP és mire nem a választóitól, ezen belül azt sem tudhatom, hogy hatáskörileg miről mondhat le a választók nevében. Politikai kérdésekben nyilván döntésijoggal rendelkezik, arra viszont feltehetően nincs felhatalmazása, hogy lemondjon a felvidéki magyarságot érintő tulajdonjogi, vagy a kényszermunkára való elhurcolás kapcsán alanyi jogon járó kárpótlásról. Ha ilyén dolgok előfordultak, akkor az egyrészt sajnálatos, másrészt pedig felveti a választó- polgárok bizalmával való visszaélés lehetőségét. Ebbéli félelmeim alapjául azok a Jan Marinus Wiers- mának címzett, s a miniszterelnökhelyettes kézjegyével ellátott jelentések szolgálnak, amelyek a Felvidék magyarságának helyzetét vagy meg sem említik, vagy azokról a pozitívumokról adnak árnyalt képet, amelyek a kormány munkáját kedvező színben tüntetik fel. Ennek az oka természetesen ismert, mivel sem a magyar kormánynak, sem a szlováknak, sem a NATO-nak, de még az Európai Uniónak sem volt érdeke, hogy a nemzeti közösségi problémák a felszínre kerüljenek, ezért mesterségesen azt a látszatot keltették, hogy Szlovákiában magyar közösségi probléma nem létezik. A kérdés az, hogy az ilyen álszent követelésnek milyen mértékben vetheti magát alá egy nemzeti közösséget képviselő kormánypárt, hol van az a határ, amikor már saját választói érdekei ellenében tevékenykedik. A mostanáig kialakult helyzet véglegesnek is tekinthető, hiszen Szlovákiát gyakorlatilag felvették az unióba, mely közösségről Szlovákia lakossága a népszavazás előtt a legminimálisabb tájékoztatást sem kapta meg. Ez is aggodalomra adhat okot, az viszont különösen aggasztó, hogy a népszavazásra azt megelőzően került sor, hogy elfogadták volna az unió alkotmányát. Ha az EU alkotmánya nem rendelkezik a nemzeti közösségek védelméről s a végrehajtás ellenőrzéséről, hanem ezt a jogkört a tagállamok hatáskörébe utalja, egy esetleges szlovákiai kormány- váltás végveszélybe sodorhatja ezt a nemzetrészt. Mik a Közép-európai Emberjogi Bizottság legközelebbi céljai? Alapproblémának kell tekintenünk azt a tényt, hogy egyes felvidéki magyar politikusok saját karrierjük építését a szlovákiai magyarság alapvető érdekei fölé helyezték, s álságos módon ezt erényként tálalták a közvéleménynek. Azt is meg kell említeni, hogy a történelem az utóbbi tíz évben számos olyan lehetőséget biztosított a politikusaik számára, amely tálcán kínálta a nemzeti közösségek jogainak törvényekben való lefektetését, különös tekintettel az uniós csatlakozás által az EP részéről feldobott labdák sokaságára. Az MKP politikusai minduntalan a szlovákság ingerküszöbének az alacsonyságára hivatkoztak, megfeledkezve arról, hogy a magyar nemzeti közösségnek is lehet valamilyen szintű tűréshatára. Ma már úgy tűnik, hogy Szlovákiával a Közép-európai Emberjogi Bizottság csak azon a szinten foglalkozik, amennyire azt az EP egyes bizottságai is teszik: figyelemmel kísérjük az itt élő nemzeti közösségek sorsát, s a visszásságokra alkalomszerűen felhívjuk a figyelmet. Hiába akarunk segíteni ott, ahol központi állásfoglalás alapján nem fogadják el a segítségünket. A bizottság figyelme újfent egyre inkább Románia irányába fordul, mert úgy ítéljük meg, hogy a romániai magyarság rendelkezik akkora szellemi kapacitással, hogy - épp a szlovákiai magyarság példáján okulva - a másként gondolkodás lehetőségeit kihasználva párbeszédet kezdeményezzen az önmagát jelenleg kizárólagosan legitimnek tekintő RMDSZ vezetőivel. Ez a párbeszéd, ha most még vagdalkozásnak tűnik is, már elkezdődött, ami jó szándék feltételezése mellett bíztató jelzések sokaságát hordozza magába abban az értelemben, hogy a romániai magyarság egyrészt felkészültebi ben, másrészt pedig odahaza törvénybe foglalt jogokkal válhat az unió tagjává, ellentétben a Felvidék magyarságával. „Aggasztó, hogy a népszavazásra azt megelőzően került sor, hogy elfogadták volna az unió alkotmányát"
