Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-11 / 158. szám, péntek
Kitekintő - hirdetés ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 11. Egy ország, ahol még a diplomata-lakótelep is feltűnően elhanyagolt, pedig ezekre a kirakatnegyedekre még a legszegényebb államokban is kínosan ügyelnek Kettéfűrészelt gukkeren figyelnek a mongolok Mongol sámán szertartást végez Dzsingisz kán születésének évfordulóján Delgerkhaanban (írja Halasz felvétele) A lámák éppen gyülekeztek a Gandan kolostor két termében. Többségük már a helyén ült, beszélgettek, néhá- nyan a szent szövegeket bújták, egy-kettő elrévült. A felelősök nagy, tízliteres, gyönyörűen megmunkált edényekben hozták a Körösi Csorna pályájából Magyarországon is ismert faggyús teát. Zöldes, áttetsző, nem egyenletes sűrűségű folyadékban lebegtek az öklöm- nyi, néha annál is nagyobb, sárgás faggyúdarabok. KRAJCZÁR GYULA A gondolat, hogy ezt meg kell inni, már a puszta látvány alapján is riasztó lenne az idegennek. Nagyobb sokkot okoz azonban a szaga. Hadosztályra való halzsíros kozák csizma kisebb feszültséget okoz a gyanútlanok gyomorszájában, mint ez a néhány vödör tea az enyémben. A lámákat láthatóan nem zavarja. Hogy zavarná őket ilyen apróság, hiszen még a turistákat is elviselik. Ott bóklászunk még közöttük néhányan, nézegetve a falon körben elhelyezett vitrinek ezernyi szoborszentjét. Vagy vegyünk egy másik teret. Én eddig azt hittem, a pekingi Tie- nanmen térnél szegényesebb, fan- táziátlanabb térkompozíciót még nem alkottak építészek. S akkor kétórányi repülőút után rábukkantam Ulánbátor főterére. Tudom, engem azért tartanak, hogy erre is találjak szavakat, a kihívás azonban rendkívüli. A rettenthe- tetlenül lovagló Szuhe Bátor még rendben van. Emlékeztem rá régi könyvek lapjairól, s ezek a kővagy bronzhősök a világon mindenütt karéjozzák a lovaikat. Ugyanennek a lovasnak a mauzóleuma miatt már ingattam a fejem, ezt a szokást igazából sosem sikerült megemésztenem. Maga az építmény nem is sikerült sokkal szebbre, mint akár Leniné, akár Maóé. De erre még mindig azt mondja az ember, hogy az ő dolguk, ha nekik ez valamiért jólesik, hát építsenek mauzóleumokat. A sivár, gondolattalan, haslövés- szerű építmények azonban kikezdik a szemet. Az invenció nagyjából ott ért véget, hogy a tér észak-déli tájolású, jól érzékelhetően az egész délről van elképzelve. Ez kínai hatás. Nem azért, mert Kína délre van, hanem mert ezt tartalmazza a kínai építészeti és térrendezési kánon. Ennek megfelelően a legfontosabb épület az északi végre kerül, s az ott is van egy ormótlan, szürke, oszlopos, rideg középület formájában. Itt székel az államfő, a kormányfő és a törvényhozás. Valami itt is felrémlik a múltból, a Nagy Népi Hurál, amit a gimnáziumban mindig csak nagy népi du- rábelként emlegettünk. A szocialista durábel aztán itt is érvényesül a téren. Az oldalépületek az említett kínai kánonban nem nagyon hangsúlyosak, s nem nagyon hangsúlyosra is sikerültek. Ami lényeges, az maga az észak-dél tengely. Minden, ami fontos, erre a tengelyre kerül, ugyanakkor ez egy út is egyben. Vagyis a ráhelyezett kapukon és épületeken keresztül lehet menni, legfeljebb nem mindenkinek, de az már nem építészeti kérdés. Na most a múlt század második felének álmodói erre a tengelyre tették rá kétszer is Szuhe Bátort, egyszer ugye lovas szobor, s egyszer mauzóleum formájában. A hagyományos felfogás szerint Szuhe Bátor megkerülhetetlen, viszont áthatolhatatlan is. A mongolok persze percet sem törik a fejüket ilyen ostobaságokon. Keleties komótossággal kaparják, törik az aszfaltot a téren, gigászi kandelábereket állítanak, ötpercenként pakolgatják a terelőbójákat innen oda, majd onnan ide. Generálfelújítás van. Legalábbis itt a téren, pedig az egész városra ráférne. Vagy az országra. Itt még a diplomata-lakótelep is lepattant, pedig ezekre a legszegényebb országokban is ügyelnek. Mintha a húsz-huszonöt évvel ezelőtti, leg- leharcoltabb dunaújvárosi lakótelepet látnám, s az egyetlen árulkodó jel a büszkén lengő francia trikolor. Ugyanakkor vannak a városnak pezsgő részei, boltsorokkal, kifogástalan éttermekkel, rengeteg dél-koreaival, s még rengéte- gebb utcagyerekkel. S ha már a számosságnál tartunk, a legrenge- tegebben a részegek vannak. Talán, mert régen jöttem el otthonAz elmúlt öt évben Ulánbátor lakossága egyharmadával nőtt. ról, talán, mert Kínában soha nem látok az utcán részegeket, mindenesetre kábító tapasztalat volt a sok kóválygó, fetrengő, totálisan beszívott figura látványa. Ahogy hallottam, a lakótelepeken leginkább a középosztály él. Pedagógusok, állami alkalmazottak, stabil munkahellyel rendelkezők. Nagyon vigyázni kell, persze, ezzel a középosztály kifejezéssel. Megismerkedtem egy tanárnővel, aki korábban egy állami iskolában havi 48 dollárért tanította angol és orosz nyelvre a gyerekeket. Most nagyon szerencsésnek érzi magát, hiszen gyökeres fordulat állt be az életében: elcsábította egy alapítványi iskola havi 150 dollárért. Igaz, az élet sem túl drága, s persze nem is túl jó. Akik kinn születnek a városszéli jurtákban, nem nagyon szárnyalhat a képzeletük a jövőjüket illetően. Pedig a televíziónak köszönhetően már lenne hova szárnyalnia. A jurtavárosok pedig nőttön nőnek. Az elmúlt öt évben Ulánbátor lakossága egyharmadával nőtt. A külső területeken szabadon lehet területet foglalni, csak be kell jelenteni, hogy a hatóság ellenőrizhesse, nem foglalta-e el azt már valaki más. S jönnek be a nomádok, nagy ZIL- eken szállítják a jurtát, letelepszenek a város szélén, s aztán ott nem igazán csinálnak semmit. Kis földmunkával kialakítják a jurta helyét, felépítik, majd elkezdenek kerítést emelni. Nem is kerítést, hanem szabályos, embernél magasabb palánkot. Hogy miért, azt ötnapnyi kérdezősködés után sem sikerült kiderítenem. Az állatokat nem itt tartják, s a terület dombossága miatt a magánélet sem rejthető el ezzel a módszerrel a kíváncsi szemek elől. A kíváncsi szem ráadásul megszokott, mondhatnám szerves része a mongol életnek. Kedvenc időtöltés, hogy ül az ember a dombon, s gukkerrel studírozza a többieket. Nem ritka, hogy egymást nézik. S hogy milyen költséghatékony e sajátos mongol médium, megvesznek egy gukkert, azt kettéfűrészelik, mintegy két távcsövet állítva így elő, s máris megduplázták a nézőszámot. A szokás egyébként a pusztában alakult ki. Ha kinn, a végtelen terekben találkozol egy ballagó vagy heverésző emberrel, s megkérdezed tőle, hogy az a nyolcszáz méterre legelő tehén vagy kecske kié, biztos, hogy azt is meg tudja mondani, hol található az illető. Az az egy kockázat van, ha véletlenül nem arra a tehénre gondol, amelyre mutattál, s eltérő a tulajdonos, öt-hat dombbal is odébb küld, mint ahová te mennél. A gukkerozó szokás tehát a puszta kényszerében alakult ki, de behozták a városba is. Természetesen próbálkoznak a beköltözött nomádok ez- zel-azzal, hiszen azért jöttek ide. Eladják az állatokból származó termékeket, megpróbálnak mindenféle munkát elvállalni, szereznek, eladnak, s természetesen ez a városi nomád vidék a legnagyobb utánpótlásbázisa a prostitúciónak. Mindenesetre az egzisztencia következő szintje, hogy - főleg fából lévő - házakat, vagy inkább házikókat emelnek a palánkon belülre. Nem vagyok benne száz százalékig biztos, de az volt a benyomásom, hogy a jurta funkciója ebben az esetben a nagyszobáénak felel meg. (Csak emlékeztetőül: a nagyszoba hiánygazdaságokban az a nappali, amelyben a családfő és felesége mellesleg alszik is.) Amikor hetedikes voltam, az úttörőszövetség kijelölt egy mon- góliai nemzetközi táborozásra. Úszott velem az örömtől a világ, már akkor is megvolt bennem a csavargó természet, de érthető okoknál fogva csak fejben csavarogtam. Aztán egy héttel az indulás előtt lemondták, máig sem tudom az okát. Azóta több mint harminc év telt el, s bár egyre moderáltabban, de még mindig haragszom. Egy baráti társaságban Ulánbátorban elmeséltem a történetet, s a sok szakértő mindjárt jelentősen össze is különbözött, melyik lehetett az a tábor, amelyikben én nem táboroztam. Végül egy Gyuri nevű, egykor Magyarországon tanult mongol kiderítette a végső igazságot, s másnap már robogtam is kifelé a magyar követség Land Cruiserén. Helyenként akkorákat pattantam a terepjáróban, hogy a nyelvem komoly veszélyben volt, de aztán abban maradtam magammal, hogy ostoba, felnőttes gondolkodás azzal nyugtatnom magam, hogy milyen szörnyű lehetett volna ugyanez az út 1971-ben egy ZIL-en vagy Ikaruson. A tábor egy hosszú-hosszú, gyönyörű, zsákutcában végződő völgy legvégében van. Itt már reggelente és esténként júliusban is befagy az embernek mindene. Korrekt úttörőtábor, a világ bármely pontján elmenne, itt pedig kifejezetten feltűnő. Faházak, zuhanyzók, étkezde, látszik rajta, hogy folyamatosan karbantartják. Aztán megint előbújt a korlátolt felnőttes gondolkodás: találtam egy kinti vizesblokkot. Semmi tető, csak szépen sorakoznak egymás mellett a csapok egy palánkon. Csak erősítette a savanyú életérzést, hogy amint beljebb mentem, ismerős arcot láttam. A tábor közepén, természetesen szoborban, ott feszített Csojbal- szan elvtárs, Moszkva egyik földi Egyetlen magyarázatot sem tudok mondani, de az ember jól érzi magát. helytartója. Az étkezdében pedig felidéztem az 1971-ben kapott intést: oda csak akkor menj, fiam, ha bármit meg tudsz enni. A tábor üres volt, bár egy néni azt állította, minden évben jönnek gyerekek. Szerencsére kísérőmül szegődött barátom kizökkentett szürreális hangulatomból, mondván, Gyula, te baromi jól érezted volna itt magad. Pedig már éppen kezdtem megbocsátani annak, akire harminc éve haragszom. Nem jött neki össze. Mongóliában ugyanis ez á legkülönösebb. Egyetlen magyarázatot sem tudok mondani, de az ember jól érzi magát. Állítólag a mongol is. Ilyen ország nincs. Ulánbátor, 2003. július Jó hír :) Petit Kjub A héten az alábbi előfizetőinknek kedvezett a szerencse: Fridrich Slíž, Cabaj Ing. Rántó László, Pozsony Raska László, Pered A nyerteseknek gratulálunk! Az ajándékot postán küldjük. Az orosz-csecsen háborúban a távolság nem óvja meg a védtelen polgári lakosságot a merényletektől Moszkva mára ismét frontváros lett SZALAI ZOLTÁN Háromnegyed év tűzszünet után Moszkva újból frontvárossá vált. A hangulat háborús: az orosz fővárosba vezető utak mentén a rendőrök a gumibotjukkal idegesen hadonászva állítanak félre minden nem moszkvai rendszámú teherautót. A pályaudvarokon a különleges belügyi egységek katonái egyik kezüket a gépkarabély elsütőbillentyűjén tartva ellenőrzik a Kaukázusból érkezők okmányait. A tusinói reptér légvonalban ugyan jó kétezer kilométerre található Csecsenföldtől, a szakadárok azonban a hét végi újabb véres bombamerénylettel emlékeztették a moszkvaiakat arra, hogy ebben a háborúban a távolság önmagában nem véd meg. A brutális tusinói merénylet mindössze egy nappal azután történt, hogy Putyin elnök október elejére kitűzte a helyi elnökválasztást a sza- kadár köztársaságban. Bár a terroristák ezt előre aligha tudhatták, az időzítés mégis szimbolikus. Moszkva, amely több mint tíz éve nem tudja megoldani a konfliktust, a márciusi sikeres népszavazással a háta mögött és az októberi elnökválasztás sikerének réményében úgy véli-vélte, megtalálta a rendezés kulcsát. A referendum a béke - hirdette a felirat a fél évvel ezelőtt a grozniji főutcán. A referendum nem béke - adta meg a „csattanós” választ a tusinói robbanás. Az orosz logika abból indult ki, hogy a központilag manipulált referendummal a népakarat mintegy megerősítette a szakadár köztársaság Oroszországhoz tartozását. Az ezt követő elnök- és parlamenti választások pedig lehetővé teszik, hogy ne kelljen tárgyalóasztalhoz ülni a sza- kadárokkal. Hiszen Maszhadov csecsen elnök elvesztette legitimitását, az újonnan megválasztott, Moszkvához hű helyi politikai elit tagjaival pedig ki lehet majd egyezni. így, legalábbis papíron, az év végén esedékes orosz választások előtt lezárható a csecsen konfliktus. Tusino után azonban újra világossá vált, hogy egy-két kérdéses legitimitású népszavazás kevés a csecsenföldi politikai bomba hatástalanításához. Még akkor is, ha Moszkva az elmúlt hónapokban kétségtelenül több fontos külpolitikai-propaganda győzelmet aratott a „csecsen fronton”. Először is sikerült megszabadulnia Lord Juddtól, az Európa Tanács csecsen ügyekben illetékes jelentéstevőjétől. Judd, aki néhány héttel ezelőtt éppen a referendum előkészületeinek ellenőrzése ügyében járt a helyszínen lesújtó véleménnyel tért vissza. A brit politikus szerint a voksolást el kellett volna halasztani, mivel a fegyverek árnyékában aligha lehet demokratikus voksolásról beszélni. Az ET azonban nem hallgatott Juddra, aki le is mondott posztjáról. Az orosz diplomácia további sikerként könyvelheti el, hogy az Egyesült Államok az év elején három csecsen szervezetet is terroristának minősített. A csatanyerések azonban nem fedhetik el a tényt, hogy Moszkva magát a háborút elvesztette. Mégpedig a legfontosabb fronton: nemcsak a csecsének, hanem az oroszok szívében és fejében is. A társadalom belefáradt a - kisebb-nagyobb szünetekkel - majdnem tíz éve tartó háborúba. Tavaly ősszel a közvélemény-kutatások először jelezték: az emberek többsége (60 százalék) a béketárgyalások megkezdése mellett van. A társadalmi hangulatváltozást érzékeli a politikai elit is. Miközben nem is olyan régen a vezető politikusok közül szinte kizárólag Grigorij Jav- linszkij, a liberális Jabloko párt vezetője szorgalmazta a megegyezést, ma már olyan konzervatív és óvatos politikusok is az eddigi csecsen politika megváltoztatásának szükségességéről beszélnek, mint Jevgenyij Primakov volt miniszterelnök, vagy Arkagyij Volszkij, a gyáriparosok szövetségének elnöke. A győzelmi jelentések ellenére Moszkvának ugyanis a csecsen ellenállást legfeljebb meggyöngítenie sikerült, de megtörnie nem. Tusino azonban nemcsak orosz, hanem csecsen szempontból is tragédia. Az üyen akciók csak arra jók, hogy megtorpedózzák az amúgy is csak csigatempóban haladó alkufolyamatot. Putyin elnök ma már akkor sem ülhetne le a tárgyalóasztalhoz, ha történetesen akarna. Ellenkező esetben olyan benyomás keletkezhetne, hogy a Kremlre a terror eszközeivel nyomást lehet gyakorolni. Tusino igazi drámája, hogy az oroszokat és a csecseneket még az eddiginél is kilátástalanabb helyzetbe sodorta. Ma Csecsenföldön egyeden dolog bizonyos: a kegyeden háború folytatódik. Moszkva, 2003. július
