Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)

2003-07-08 / 155. szám, kedd

2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 8. KOMMENTAR Örömtelen aratás PÁKOZDI GERTRUD Faluhelyen az aratás megkezdése mindig egyfajta örömünnep volt a mezőgazdasági termelőüzemek, magángazdák részére. Az idén az utóbbi évek legszárazabb tavaszát, kora nyarát követően az időjárás a legtöbb helyen elvitte a várt gabonatermés 30-40 százalékát, de van, ahol a felét is. A határ siralmas képet mutat, a hektáronkénti 6 tonna körüli hozamokra most legfeljebb nosztalgiával gondolnak a termelők, akik lesik a felhők járását; legalább a kukoricaföldekből szeretnének valamit kihozni. De ha folytatódik a szárazság, öntözni meg nincs miből, arról is le kell mondaniuk. Dél-Szlovákia szárazság által leginkább sújtott területein - többek között a Dunaszerdahelyi járásban - attól tartanak, hogy bevételkiesés következtében a termelők harmada, fele csődbejut. A mezőgazdasági miniszter egyelőre óvakodik attól, hogy konkrét ígéretet tegyen az esetleges kártérítésre vonatkozóan. Nem akar úgy járni, mint elődje három éve; becslések alapján előre 1,6 milliárdot folyósítottak a szárazság következményeinek enyhítésére, majd 700 milliót visszafizettettek a termelőkkel. Kiderült, sok helyütt másra használták fel az így folyósított pénzt. Talán ezért óvatosabb most a Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Kamara is, amely kártérítés kérdésében egyelőre még nem fordult a kormányhoz. A mezőgazdaság azonban a szárazságtól függetlenül is bajban van. A termelési költségek szüntelen növekednek, a felvásárlási árak pedig arcpirítóan alacsonyak, így a gazdálkodóknak országos viszonylatban ez év első felében közel 5 milliárd koronás bevételkieséssel kell szembenézniük. Nem csoda, hogy sok helyütt tartanak csődtől, miközben a parlament törvényhozó műhelyéből sorra olyan törvények kerülnek ki, amelyek újabb és újabb terheket raknak a mezőgazdasági termelőkre (is). Elég, ha csak az üzem­anyag-drágulást, meg az adóterhek növekedését említjük. Hogy mindennek következtében mi vár a fogyasztókra? Valószínű­leg az élelmiszerek újabb drágulási hulláma, hiszen a gabonahiány törvényszerűen a gabona árának emelkedésével jár. Az aratási ered­ményektől, meg a világpiaci áraktól függ, hogy mennyit és mennyi­ért kell majd importálnunk. A mezőgazdasági termelőt, persze, nemcsak a kedvezőtlen időjárás sújtja. Ezzel a tényezővel többé-kevésbé mindig számol, és számol vele minden agrártermeléssel foglalkozó ország kormánya is. Az már más kérdés, hogy Szlovákiában a végrehajtó és törvényhozó hatalom már jó egy évtizede nem érdemben kezeli az ágazat gond­jait, és sokan azzal utasítják vissza az agrártermelők követeléseit, hogy a támogatások révén csak pazarolja az adófizetők pénzét. Mintha az illetékesek még mindig nem akarnák észrevenni, hogy az Európai Unióban az állam nagyon is törődik a mezőgazdasági ter­melés ésszerű és áttekinthető támogatásával. így képesek termelé­sük korszerűsítésére, aminek köszönhetően még a szárazság okozta káraik sem olyan nagyok, mint azokban a szlovákiai mezőgazdasági üzemekben, amelyek földjén az elavult kombájnok után abból a ke­vésből is sokkal több szem marad a tarlón... JEGYZET A bíró és a zsurnaliszta JUHASZ KATALIN A múlt hét csütörtökén úgy éreztem magam, mint nyolca­dikban a matekórán, amikor nem volt kész a leckém, ráadá­sul pisilnem is kellett, de persze meg se mertem moccanni. A Majsky-ügyben döntő kerületi bíró ugyanis olyan hangulatot teremtett a tárgyaláson, mintha a teremben helyet foglaló újság­írók is a vádlottak padján csü­csülnének. Külön köszöntött bennünket, ez még hagyján, megértem már ilyet szüreti mu­latságokon és tárlatnyitókon, ám ahogy telt az idő, egyre több intő felhívást címzett a zsurnalisztákhoz, például sze­mélyes biztonsága érdekében nevének elhallgatását kérte. Szerinte a törvény értelmében erre joga van, mint ahogy meg­tilthatja a tárgyalóteremben a fotózást és kikapcsoltathatja a tévékamerákat. Élt is ezzel a lehetőséggel, hang­súlyozva hogy ha a lapokban mégis talál képeket, beperli a lesifotósokat. „Az újságírók nem nyomozók, nem is bűnügyi szakértők, és a Majský-úgyben sokan közülük túllépték hatás­körüket. Tűrhetetlen, hogy ne­kik köszönhetően az igazság­szolgáltatást indokolatlan táma­dások érik, többek közt a legfel­sőbb politikai körökből. Ha ez így megy tovább, lépéseket kell tennünk saját védelmünk érde­kében” - konstatálta a bíró, és jól tette, mert én mindaddig nem is tudatosítottam, mekkora veszélyt jelentek rá nézve. A kollégám még rosszabbul járt, őt magához intette, mert gyanús lett a diktafonja. „Véletlenül nincs benne kamera?” - tette fel a kérdést a bíró, elméletben fel­találva a beépített kamerás dik­tafont. Kollégám elmagyarázta, hogy a pislogó sárga fény csak a felvétel-funkciót jelzi, és min­den ilyen szerkezeten megtalál­ható. Ezen a ponton még a vá­dat képviselő kerületi ügyész is kajánul elmosolyodott. Aztán a bíró távollétében durván lete­remtett egy „ide-oda szaladgá­ló” riporternőt, aki kiosont a te­remből. Végül pedig két rágógu­mizó újságírót „vádolt meg” az­zal, hogy nem tisztelik eléggé a Szlovák Köztársaságot. Szóval kabaré volt a javából, mintha maga a tárgyalt ügy nem lenne éppen eléggé burleszk-szerű. Még szerencse, hogy én meg­úsztam dorgálás és fekete pont nélkül... TALLÓZÓ EL PAÍS Irak egyre inkább lidérces álommá válik az Egyesült Államok számára; Washington képes volt gyorsan megnyerni Irakban a háborút, de nem képes gyorsan biztosítani a tar­tós békét - írta hétfői kommentáijá- ban az El País baloldali liberális spa­nyol lap. A spanyol hírmagyarázó kiemeli: az Irakban állomásozó amerikaiak és britek már annyi ka­tonát vesztettek a békében, mint amennyit korábban a háborúban, és semmi jele, hogy szűnnének a meg­szálló erők elleni támadások. Geor­ge Bush elnök vonakodik további amerikai katonákat küldeni a már Irakban állomásozó 150 ezres állo­mány erősítésére, hiszen már így is eléggé megcsappant a népszerűsé­ge. A spanyol lap szerint Bush ezért növeli a nyomást az európaiakra, hogy „segítsenek elmosogatni Irak­ban a rossz amerikai konyha piszkos tányérjait“. - Veszélyes közállapot­ok várnak Irakban az európai csapa­tokra, de hasznos lehet szerepük a megbékélés és a helyi államigazga­tás kiépítése szempontjából. Közép-Európában a történelem tudományával szemben újra politikai elvárásokat hangoztatnak Lesznek valamikor EU-konform történelmi tankönyvek? Rendesebb politikusok és közéleti ambíciótól fűtött tör­ténészek álma, hogy hamaro­san egyeztetik a nemzeti tör­ténelmek oktatására szolgáló tankönyveket, amelyek ek­ként megfelelhetnek az Euró­pai Unió elvárásainak. E. FEHÉR PÁL Természetesen az előítéletektől, a téves adatoktól, az egymásra szórt rágalmakkal telített legendáktól hu­manista kötelesség megtisztítani a tudományt éppen úgy, mint a tan­könyveket. Nem is annyira új ez az igény: jóval a rendszerváltás előtt is működtek olyan szakemberekből és állami tisztviselőkből összeállított vegyes bizottságok, amelyeknek ilyesfajta feladata lett volna. Az ak­kori szabály a legtöbbször úgy hang­zott, hogy jobb hallgatni a „szennyesről”, mint a nemzetek kö­zött az évszázadok során keletkezett konfliktusokat felemlegetni. Csu­pán azt a kuriózus, de - szerencsére - végrehajtatlan maradt rendelke­zést említeném meg itt csaknem fél évszázad távolából, amikor „cseh­szlovák szakértők” (ugyan kik lehet­tek e derék emberek?) kifogásolták és a magyar félnek kihagyásra java­solták a Toldiból a cseh vitéz legyőzetésének jelenetét, mivel Tol­di győzelme állítólag sértette a Csehszlovák Szocialista Köztáraság állampolgárainak önérzetét, egy­szersmind a proletár internaciona­lizmust. Ezt a gyakorlatot, persze, régen elfe­lejtették: a vadhajtásokat is, meg azt is, ami hasznos volt, ahogyan ez már lenni szokott. Újabban már az Euró­pai Unió valóban létező elvárásait il­lik emlegetni és az örökös példa: lám, a francia-német kapcsolatok­ban müyen sikeresen sikerült alig fél évszázad alatt a nacionalizmus mér­gét kölcsönösen semlegesíteni. Az egyik legjobb cseh történész, a Píemysl-dinasztia uralkodásának alapos szakértője, Dušan Tŕeštík azonban a prágai Lidové novinyban nemrég közzétett esszéjében kétel­kedik, hogy Közép-Európában ez a brüsszeli modell egyáltalán alkal­mazható. Tŕeštík szerint még a fran­cia-német közös törekvés is, hogy a történelem ne sértsen mai nemzeti érzéseket, mellőzi az angol-francia, illetve az angol-német közös múl­tat. Ugyanakkor „teljesen mellőzi Közép-Európa történelmi valóságát és a történelem indikálta érzékeny­ségeket mind a szuverenitás, mind a biztonság területén, amelyek súlyos sebek következményei voltak”. Tŕeštík arra is céloz, hogy a fran­cia-német múltban nem létezett alá- és fölérendeltségi viszony, a tan­könyvegyeztetés két nagyhatalom versengését érintette,’ amely egé­szen más hatalmi viszonyokra utal, mint a közép-európai nemzetek his­tóriája, amelyben - sajnos, ám való - az „uralkodó”, vagy „uralkodásra termett” népek kategóriája egyálta­lán nem volt ismereden, és sokak tu­datából még ma sem tűntek el olyan fogalmak, mint például a „Kárpát­medencei vezető hatalom” már ré- ges-régen nem létező fenyegetése. A cseh tudós eszmefuttatásának lé­nyege, hogy a történelem tudomá­nyával (közvetíenül pedig a tan­könyvekkel, mint a tudás megszer­zésének alapjával) szemben újra po­litikai elvárásokat hangoztatnak. Ha korábban - mondjuk - Moszkvából érkezett, most Brüsszelből hallatszik az óhaj. A történészek most szakértőként szerepelhetnek azokban az úgyne­vezett történeti vitákban, amelyek­ben azok a politikusok a hangadók, akik céljaik eléréséhez szükségesnek vélik a múlt - vélekedésük szerint - őket igazoló dokumentumait is fel­vonultami. Tŕeštík álláspontja: „semmi nem igazolja jobban ezt a tényt, mint a racionálisan magya- rázhataüan divat: évtizedek óta a vi­lág mazochista módon bocsánatot kér a történelemért. Mindenki bo­csánatot kér mindenért: az amerikai elnök a rabszolgaságért, a katolikus egyház az inkvizícióért, Franciaor­szág az algériai háborúért... Ezzel a bocsánatkérő kortárs nemzeti vagy társadalmi közösségek önazonosítá­sa a történelmi bűnök, a társadalmi vétkek alapján történik. A nemzete­ket, vagy más társadalmi közössége­ket nem a dicső győzelmek, hanem a szégyenteljes bűnök kapcsolják össze. Áz a törekvés, hogy valamifé­le páneurópai bocsánatkérésre len­ne szükség a második világháború és következményei miatt, amely az európai parlament napirendjén sze­repel, az Európai Unió alapját a kö­zös bűnben és nem a győzelemben látja.” Nem is kétséges, hogy Dušan Tŕeštík indulata mögött a Beneš- dekrétumok okán feléledt, valójá­ban azonban sokkalta régebbi cseh-német vitát találhatjuk meg. Tŕeštík szerint a történelmi bűnök alól senkit nem lehet felmenteni, sem a győzteseket, sem a vesztese­ket, de azért nem feledhető - és a történetírás objektivitását sérti -, ha Sértette a „csehszlovák önérzetet”, hogy Toldi legyőzte a cseh vitézt. egy-egy háború, az adott esetben a második világháború kirobbanásá­nak okait feledésre ítélik és relativi- zálják a fasizmus fölött aratott győzelem jelentőségét, amely vége­redményben lehetővé tette az új eu­rópai közszellem formálódását, a megosztott Európa helyett egy kö­zös Európa-haza formálását. A gond nem csupán a cseh-német kapcsolatok problémája. Nemrég a Duna Tévé Gömbös Gyuláról köz­vetített portréfilmet a „Vitatott sze­mélyiségek” című, egyébként több­nyire sikeres sorozatában. Arról a Gömbös Gyula miniszterelnökről van szó, aki az európai államférfiak közül az elsők között vizitált az ép­pen hatalomra került Hitlernél és vita tárgya lehet, hogy Hitler (Füh­rer), vagy Mussolini (Duce) nyo­mán szólíttatta magát saját pártjá­ban „Vezérnek”. A müncheni láto­gatás magyarázata az volt a tévé­filmben, hogy Gömbös voltakép­pen gróf Bethlen István külpolitiká­ját folytatta ezzel, hiszen mindket­ten Németországnál kerestek támo­gatást a trianoni békeszerződés esetleges revíziójához. Csakhogy Bethlen a weimari Németország, tehát egy polgári demokrata állam szövetségét kereste, Hitlert pedig a kezdet kezdetétől utálta, Gömbös viszont a nácik segítségében re­ménykedett és a totális állam képe sem volt idegen tőle, és ki tudja mi várt volna Magyarországra, ha be­tegsége és korai, 1936-os halála nem akadályozza tervei megvalósí­tását. Hogyan lehetníhát közös ne­vezőre hozni, mondjuk, Gömböst és az ellene elszántan küzdő, még következetesen demokrata Benešt, akit ebben az időben, konkrétan 1935-ben még a magyar pártok is támogattak, amikor Masaryk utód­jának megválasztották? Persze, ez a Beneš még nem fogalmazott né­met- és magyarellenes dekrétumo­kat, de még nem volt második vi­lágháború sem... A politika mindig jelen van a törté­netírásban, ha tagadják művelői, ha bevallják ezt. AXX. század egyik leg­jelentősebb történetfilozófusa, a bé­csi származású, s ezért a közép-eu­rópai viszonyok iránt különösen ér­zékeny Karl J. Popper fogalmazta meg: „Nem lehet anélkül történel­met írni, hogy állást ne foglalnánk a társadalom, a politika és az erköl­csök alapkérdéseit illetően”. A poli­tika, természetesen, rendelhet konf­liktusmentes történetírást, de ez ép­pen annyira támadható lesz tudo­mányos hitel szempontjából, mint a gyűlöletbeszéd. Természetesen, nem kétséges, hogy a békülés és a közös európai megértési nyelv kívá­natosabb. A gyűlöletnyelv elutasí­tandó. De talán nem a történelem­hez kellene kötni a békés európai együttélés szándékát. Az EU-kon- form történelmi tankönyv - enyhén szólva - támadható lesz, ha egyálta­lán megszületik. A tények utólagos megváltoztathatóságát kell elutasí­tani és természetesen megérteni: nem a múlt a legfontosabb tényező életünkben, ha erről egyetlen percre sem feledkezhetünk meg, hanem sa­Szándékosan hagyták nyitva azt a kérdést, mi legyen, ha egy vagy több tagország nem erősíti meg az alkotmányt, bár azt igyekeztek mindenki számára elfogadhatóvá tenni Giscard ď Estaing az európai alkotmány kockázatairól MTI-BESZÁMOLÓ Valéry Giscard ď Estaing, az első eu­rópai alkotmányos szerződés terve­zetét kidolgozó konvent elnöke az amerikai The Wall Streeet Journal európai kiadásában (WSJE) megje­lent interjújában kifejtette, hogy szándékosan hagyták nyitva azt a kérdést, mi legyen, ha egy vagy több tagország nem erősíti meg az alkot­mányt. Tisztában van azzal, hogy van több olyan tagország, amely az európai rendszer peremén helyez­kedik el, nincs mélyen beágyazódva az unióba, de a maga részéről remé­li, hogy a kormányközi értekezleten mégsem fogják szétszedni a konvent tervezetének kompromisszumait. Hangsúlyozta, hogy a szerkesztés során elmentek addig a határig, amíg a reformokat még bármely tagország képes elviselni. Az alkot­mány ratifikálásának elmulasztásá­val járó kockázatról Giscard így be­szélt: „Tegyük fel, hogy 22 ország el­fogadja az alkotmányt, három nem. Ez nem jogi, hanem politikai kérdést vet fel. Ha a 22 ország az EU összné- pesség legalább 85 százalékát képvi­seli és ha politikai vezetőik kimond­ják, hogy az alkotmány ezzel el van fogadva, problémák lesznek a többi hárommal. Akkor fel kell tenni nekik a kérdést, meg akarnak-e maradni az unióban. Természetesen, ha vala­melyik nagy ország utasítja el, akkor más helyzet áll elő. Akkor megbu­kott az alkotmány. De ez az es­hetőség teljesen valószínűtlen.” Gis­card kezdeményezésére felmérést készítettek arról, akarják-e a tagor­szágokban az emberek a közös kül- és védelmi politikát. A többség min­denütt akarja, csak Angliában utasí­tották el csekély többséggel a közös külpolitikát. Az angol bizalmatlan­ság eloszlatása végett helyettesítette a „szövetségi“ szót a „közösségivel“, de franciául a két szó közjogilag ugyanazt jelenti. Ami pedig Éurópa keresztény gyökereinek az alkot­mányban való rögzítését illeti, el­mondta, ő és családja hívő katoli­kus, minden vasárnap szentmisét hallgat. Mint francia katolikus, híve azonban a vallás és a közélet elvá­lasztásának. Úgy véli, a kérdés leg­jobb megközelítése a történeti leírás volt, kezdve a görög és római örök­séggel, a vallási értékeken át a felvi­lágosodásig. Itt meg van említve a vallás és az időbeli egyezésből vilá­gos, hogy a kereszténységre utal. A szöveg szerinte messzebb megy e té­ren, mint bármely más előző.- Apjuk, ne mindig az áremeléseken dörmögj, hanem azt nézd meg, hogy hol lesznek akciók! (Lehoczki István rajza)

Next

/
Oldalképek
Tartalom