Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-20 / 141. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 20. Hosszúlépés soridőben HAJTMAN BÉLA Pünkösd havának első napjaiban nyílnak meg országszerte a strandok. Kezdetét veszi a fürdőidény. Megtelnek termálvízzel a für­dőmedencék, a standosok is felállítják naper­nyőiket, az úszómesterek végigkorzóznak az öitözőfülkék előtt. A strandidény kezdetén nem kell még sípjaikba fújniuk, ha tehetik, süttetik, közben-közben kenegetik magukat mindenféle napolajjal, hogy minél előbb le­barnuljanak. Mikor megkezdődik a főszezon, farukat riszálva hófehér trikóban illegnek- bülegnek a madártávlatból partra vetett he- ringeknek tűnő, pokrócokon pihegő test- és bájhalmok között. A strandfürdők kinyitásával együtt megnyílnak a sörkertek és a kü­lönféle vendéglátó-ipari kerthelyiségek is. A buszmegállók vagy vo­natállomások közelében létesített kertvendéglők igencsak nagy népszerűségnek örvendenek kies hazánkban. Nemcsak a járataikra várakozók múlatják ott fölös idejüket, hanem egy-két menetrend­szerűen visszatérő helybéli is szívesen lehűti torkát a habzó serital­lal. Legalábbis a szájpadlás- és torokszárító rekkenő hőségben ez dukál. A kísérőital hódolói - ha még bugyellárisuk és állóképessé­gük engedi - egy-egy felest is megkockáztatnak; ezen fölöttébb bát­rabb „ékelők” asztaltársaságát ildomosabb nagyobb ívben elkerül­ni. Ugyanúgy a városközpontok félreeső helyein is turistacsalogató sör­kertekre bukkanhatunk. Manapság már nemcsak a reklámtáblák, hanem a hangfalakból bömbölő zeneszó is azt a célt szolgálja, hogy minél többen tévedjenek be, ha nem is épp fecskendőnyi szomjol- tásra az arra járók. Siheder koromban én sem vetettem meg az efféle szolgáltatásokat. Főleg, ha baráti társaság tagjaként ejthettem szerét az ilyen látoga­tásoknak. De egy jó könyv is megteszi a hozzárendelt sörrel az ár­nyékot adó lombok alatt. Biz’ isten jólesik ilyenkor a napfényben megcsillanó, jobb helyeken púposra megcsapolt sör. A minap munkahelyem húséból kijövet éreztem meg a levegőben, hogy itt van újra a sör(özés) szezonja. Söridő. Mivel szabadidőmből már feleannyi sincs, mint hajdanán, a buszomra siettem. Odahaza a szőlőskertembe vezetett utam, mert a szárazság ellenére is igencsak elburjánzott a tőkesorok közt a gajz (így mondják ezt errefelé). Napestig kapáltam'. Maradt a tyúkhúrból másnapra is, de jólesett végigtekinteni a kitaposott nyomomban elfonnyadt gyomokon. Hát még milyen jólesik munka közben és utána jó hideg fröccsöt hör- pinteni! Mióta e nemes munkára adtam fejem, inkább a boromat iszogatom. Melegben szódával. Módjával. Talán azért is, mert meg­dolgozik érte a szőlősgazda. A szőlő levében benne van a gazda iz­zadsága is, szokták volt mondogatni az idősebbek. Mondanom sem kell, a borivásnak megvan a maga kultúrája és filozófiája. Hamvas Béla is segít nekünk ebben eligazodni: mit mikor mivel kell a gara­ton lecsúsztatnunk. Az ünnepi asztalnál, a pince hősében, munka­végzés közben a sor végére érvén, szertartásszerűen. így járja ez fa­luhelyen. Persze a sörkertek itt is megtelnek, de valamit is magára adó borosgazda a kapanyél után nem a krigli, hanem a lopótök fü­léhez nyúl elsősorban. Nem kell ehhez kurázsi, csak néhány akó bor. Kénytelen vagyok szomorúságomnak is hangot adni: környékün­kön végigsöpört a jég a kerteken. Oda a szőlő is. No, de túl kell ten­nünk magunkat a búskomorságon. Addig, míg van a hordóban, üvegballonokban nedű, ne hagyjon el bennünket a derű. S ha el­fogy? Marad a szikvíz. Azért ne vessük meg a sört sem! Főleg olyan­kor ne, mikor a strandok standjai előtt sétálgatván igazi szomjoltóra vágyunk. Jobban hűsít akármilyen nyálösszeterelő márkás üdítő­nél. Csakhát túl a harmincon, negyvenen (évekre gondolok!) a po­cak is megereszkedik. De hát mindennek ára van. Még a víz melletti esztelen sütkérezésnek is. Lehámlik a bőr. Inkább egyszer-kétszer rúgjunk ki a hámból jókedvünkben! Úgy is ritkábban jár ki az em­berfiának a jókedvből és örömből. Addig is csapoltassunk magunknak egy korsóval, vagy töltsünk bo­rospoharainkba, fröccsentsünk hozzá egy kis szódavizet, akár sör­idő van, akár nincs. Bár, nálam mindig az van, ha Hrabalt olvasok. Ha a tokaji írótáborban megihletett költők versantológiáját venném elő, nemcsak a dalom, borom is fogytán lenne. (Vers) mértéket szabok poharazgatásaimnak. Nyugodt tempóban, lassú spondeusokban iszom. Tá-tá, tá-tá, tá... Hosz-szú-lé-pés-ben... RÓZSI NÉNI LEVELE A doborgazi kemencék titkai CZAFIK ROZÁLIA Sok szeretettel gondolok az ízvilág olvasóira, és nagyon boldog vagyok, mert a mai napig kapok visszajelzéseket azokra a receptjeimre, melye­ket több mint egy éven át főztem e nagyszerű melléklet oldalán. Ha ezeket sok év elteltével egyszer megtalálja valaki, aztán megint megír­ja, biztos, hogy őseink konyhája fennmarad az utókor számára. A mi kis falunkban, Doborgazon, mely a két Duna közé van szorítva, azt hittük, megáll az élet, mert a fiatalok elköltöztek a gátépítés alatt. Igaz, hosszú a tél, meg ha ködösek az őszi napok, nem jár a komp, de mihelyt kimosolyog a nyári nap, már pe­zseg is az élet. Nagyon sok pozsonyi építkezik itt már, s innen járnak dolgozni a városba. Bár a gyümölcsfáink kiszáradnak, mert nincs talaj­víz, de szúnyog sincs nálunk, mióta eltűntek a pangó vizek. Két évvel ezelőtt rendeztük meg először pár ügyes emberrel A doborgazi kemencék titkai elnevezésű egynapos ízfesztivált. Annyi volt a vendég, amennyire nem is számítottunk. Tavaly aztán még jobban felkészültünk, nem is maradt éhen senki a sok érdeklődő közül. Ez idén megint július második szombatjára készülünk. Lesz itt min­den, mi térségünk ízkultúráját jellemzi: hal, halászlé, disznótoros fi­nomságok s az elengedhetetlen lepények. Én pedig az ízvilágból is ismert, jól bevált étkeket fogom sütni-főzni megint. Az égiek legyenek hozzánk kegyesek, hogy jó idő legyen július 12-én. Nagy szeretettel várok mindenkit - találkozunk Doborgazon! Mizser Attila Gyermekkorom ízvilága F ogas kérdés. Jó no, lehetne feladat. Az ízvilág, főleg a gyer­mekkoromé. Forszí- rozni, rögtön az embrionális vízvilág után. Az még elment, mondja anyum, utána lettem én, de aztán már egészen más, önkényes ízek jönnek, jöttek. Nekem. Igen, a fogas sem még egy halétel re­ceptjének a kezdete. Legyen inkább a tejfogak területe. Mikor is már kint a teljes arzenál. Eszköz minden ehe­tőségre. Harapjunk hát bele. A köze­pébe, amint azt mondják, úgy sze­rettem. Részint tényleg anyumék után kel­lett rohangálnom, hogy mégis, hogy és mikor mit, mikor nem, illetve az­tán meg mikor, és miért épp azt sze­rettem. Persze, bizonyosan az is rendkívül árulkodónak tetszhet, hogy nem emlékszem. Vannak ugyan jóté­kony, sokat sejtető, jósló jelek, me­lyek csak úgy beugranak, mikor is például a spenótos tányér elé kipa­kolva az egész családi fényképal­bum, és a gyűjteményben, szájma­gasságban, lassan mindenki zöld, mert mielőtt hajlandó lettem volna azt az undorítónak tetsző zöld trutyit lenyelni, előtte végig kellett etetni dicső családfám. Ha jól em­lékszem, a déditől kezdtünk balról, a tesómig bezáródón, és a tanulság ebből csupán annyi, hogy a spenótot ezek szerint nem igazán díjaztam. Ez, gondolom, aztán egyetemi, iro­dalmi tanulmányimra is kihatott, hathatott. Betett. Érti, aki érti. parti túra túlnő a taps a nézőtéren a ritmus rám szakad amikor felállók és indulok pestről de a hídfőnél a jól ismert sörmárka már a markában tart felismerek pár vontatót és nem érzem a beton hogy remeg * Tájtonik Elérem a kantint, a pult némán ébred, mint szénsav üvegben, dolgozik a végzet. Szóvá teszem és tettem tett, ami váltja, legyen, ami lenne; szikvíz szikkadt számba! (Mizser Attila: Hab nélkül, AB-ART, 2000) Amúgy meg, úgy gondolom, min­dent szerettem. A legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig. Abban az idő­ben az ember még nem igazán tud­ja, hogy mi az, amitől valaminek igazán jónak illik lennie, vagy leg­alábbis illemből annak kéne érezni, merthogy gasztronómia meg ilyes­mi, csupa későbbi izé. Furcsa idegen szavak. Akkor még csak ami a szem­nek, illetve a pocinak oké. A többi el­hanyagolható. Vagyis a nemtetszés jele a szigorúan összeszorított száj és a heves fejrázás. És végül, ha mindez hatástalan marad, elviselhe- teden, fejből előtörő, féktelen hang­hatás. Ez bejön. Még ma is, csak hát az eredmény... Szóval szerettem a főzeléket (zöld­bab, lencse, krumpli stb.), a bécsi szeletet, a palacsintát, a paprikás krumplit meg a rakottat, a tésztafé­léket és mindenfajta sütit. Amire azt mondták, süti, ott letet­tem a fegyvert. Ha tudták volna, hogy müyen egyszerűen bevehető várként működöm. A sütemény a bűvös szó. A Szezám tárulj. Ott ke­lepcébe kerültem, onnan meg va­gyok fogva. Kész. Egyik kedvenc édességem, mint most utóbb a családi „szakácskönyv- tározás”, mustrálgatás után kide­rült: a rácsos linzer fantázianévre hallgató ínyencség volt. Ez már így aztán be is ugrik, olyan házi gyárt­mányú prousti madeleine. Kellett bele csoki, dió, fahéj és porcukor bő­ven, minden, amivel meg lehetett hódítani. Két rész tésztából állt ösz- sze a végeredmény. A másik tésztá­ból rácsot lehetett csinálni a már meglevő tetejére, innen a név, aztán tojásfehéije rá, sütés és kész. A friss, meleg, gőzölgő tepsi rabja lettem, ha a rács mögé nem is kerültem. Egy másik kedvencem a női szeszély fantázianévre hallgat. Ezt anno, tuti nem értettem, csak élveztem benne a barackízt. Ma már a nevén is el­gondolkodom. Most mondja anyum: női szeszély. Nem tudom, mire utalhat, mindenesetre sokat sejtet. De hát nem csak sütiből állt a világ, emlékeim szerint fanatikus rajongó­ja voltam például a zsíros kenyérnek tormával, ebből naponta több tucat katonát is képes voltam eltüntetni. Amíg családi házban laktunk, a csi­gák és bogarak szemlélődése köz­ben rájártam a tányérra felaprózott falatkákra. Nass kerti mozival. Utána igazi bérházi panellakó let­tem. De ez a kert felszámolásán túl, a kaják, a választék vonatkozásában nem nagyon módosított semmit. Emlékszem anyum hatalmas, általá­ban vasárnapi, illetve ünnepnapi fő­zéseire, amelyek közül mindegyiket szerettem. Nem nehéz feladat, ha az embernek a sült pipivel vagy a töl­tött káposztával, vadassal vagy fasí- rozottal kell békét kötnie. Egyedül talán a töltött paprika nem jött be, ott a cukor arányára voltam kegyet­lenül háklis. Azt a mai napig nem fo­gyasztok máshol, s otthon is csak mértékkel. Ezen kívül még két es­küdt ellenségem volt, illetve van: a paradicsomleves (talán hasonló okokból) és a zöldborsófőzelék Ge­het, mert a spenótra emlékeztet). Egy ideig a levesnek sem láttam ér­telmét, nehezen tudtak megdumál­ni, hogy azt a zsírkarikás, pépes cér­nametélttel tarkított képződményt miért is kell a jobbnál jobb vasárnapi falatok előtt mindenféleképp bela­pátolni. Ez mára megváltozott, hogy a Latinovits-féle levesjelenet hatott- e, vagy ez egyfajta genetikai kód, mely aztán váltott, azt nem tudom, de az mára tény, hogy ami leves (kü­lönösképp gulyás), az nagy valószí­nűséggel jöhet, ja és a lecsó, ha nem leves is, de erről majdnem megfe­ledkeztem, pedig kihagyhatatlan. Mint az iskolai évek, amelyekről ilyen tekintetben persze szintén le­het beszélni meg írni, de azt úgy nagyjából mindenki ismeri. Leg­alábbis a konyhára vonatkozó részt. Vagy hát azért menzája szabja, nem kell mindent egy kalap alá venni, de kevés kivételről hallottam, és arról is biztos csak a szabály miatt, amely főleg erősít. Mondjuk, érdekes feladatra ösztö­nözhetett bárkit, hogy mit lehetett egy étkezdéi vagdalt húsból előbá­nyászni, de az már inkább a kvíz vi­lága, s a lehetőségek közül a legtöbb megoldásnak az ehetőséghez való­jában kevés köze volt. Az iskolai büfé sem büszkélkedhe­tett magas nívóval, de azért én időn­ként veszettül megkívántam az ott fellelhető szalámis zsömlét, pedig hát a szalámi épp alig volt észlelhető a kissé szikkadt zsömlében, és a nye­lést biztosító, megoldó vaj is csupán a zsemle közepén, egy kis kockában volt fellelhető, és ha az ember elju­tott odáig, és a vajat egyben becup- pantotta, onnan a zsemle másik fe­lének a begyúrása már olajozottan működött, működhetett. Le volt va- jazva. Most ez persze nem kritika akart lenni, mert valamilyen kiszámítha­tatlan okból én ezt rendkívül szeret­tem, különösképp „sárgamálnával” (már csak a nyelés szempontjából is), mert ugye az idő tájt csak így színről lehetett azonosítani az üdí­tőt, jó no, gyengébbek kedvéért malinovkát. Ezenkívül bejött még az ilyen helye­ken fellelhető mustáros virsli, ame­lyet furcsa mód társaságban mindig nagyobb élvezettel tudtam fogyasz­tani. Hja, mondhatják, aki még né­mileg május elsejéken cseperedett fel, az olyan nagyon ne is csodálkoz­zék ezen. így szocializálódott. Hát igen. Szerettem még, és ez a mai napig mind szokásban, mind ízben furcsa­mód maradt, mármint a szerdai és szombati piaci lángos, amely csak ekkor van, és csak ekkor jó, de ilyen­kor nagyon, csak úgy natúr, mellőz­ve a són kívül a mai vállalkozók kí­nálta összes öntetvariációt és -lehe­tőséget. Persze, aztán úgy az érettségim kör­nyékén már komolyan jelen voltak a hamburgeresek, a későbbi gyorsbü­fék partizánjai, ezt még értettem és ízleltem is, de megmondom őszin­tén, mára már gőzöm sincs, hogy mi a különbség a különféle cégek me­nüi között. Néha, naná, betérek, rá­harapok, nem vinnyogok kifejezet­ten, csak, mondjuk, annyira már nem az én világom, lehet, kinőttem, ízlés dolga. vasárnapi anziksz a rágás marad az éhség helyén az aktus meg a nagyi porcelán spárgán zokni a bérház udvarán suta sercegés puccs a zenén így folyik el szörpös délután és rászárad akár egy kelevény ott éktelenkedik a tenyerén zsebébe dugja hősünket mulyán idény tovább esünk a kerületbe vissza és ha a csapat kitan minimum két év az újra start filózza míg öt felest benyal puhul mint piskóta tejben serpenyőben az eltűnő vaj nem fordul semmi ez nem tavaly vissza már nem jön se gól se csaj rád múvi hidd el haver hogy én beérem ennyivel miközben kedvenc korsóm mohón meghúzom megpörgetem néha glancos glóbuszom (Mizser Attila: szakmai gyakorlat külföldön, Kalligram, 2003)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom