Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-29 / 122. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 29. Kitekintő Az Azerbajdzsánnal öt éven keresztül vívott karabahi háborút ugyan Örményország nyerte meg, de a területgyarapodást nem ismerte el egyetlen állam sem Csak messziről nézhetik az Ararátot az örmények Az elérhetetlen Ararát, az 1700 éves Hor Virap-kolostorral az előtérben (Képarchívum) Mi, magyarok, talán némileg megértők vagyunk, amikor azt látjuk, hogy egy alig dunántúlnyi országban a dicső régmúltat és a mostaninál tízszer-tizenötször nagyobb területű országot mutatnak a minden utcasarkon kapható térképek. BÁN CSABA A különbség az, hogy ez a büszkén vállalt „birodalom” egy rövid évszázadon keresztül állt csak fenn, és ennek is már másfélezer éve. Ezenkívül egy másfajta térkép is nagyon szembeötlő Jereván utcáin: ez a kilencvenes évek friss hódítását, a Hegyi Karabah vidékét jelzi a piros-kék-okker örmény nemzeti színekben. Ha egy népre lehet mondani, hogy a történelem keresztútjain helyezkedik el, akkor talán éppen Örményországra illik leginkább ez az állítás: keletről Perzsia, nyugatról Bizánc, majd Törökország, északról pedig a kazárok, később a tatárok, majd az oroszok nyomása alatt próbált fennmaradni. Amikor az első világháború alatt a megújhodó Törökország a világtörténelem első hivatalosan elismert népirtásában néhány hónap leforgása alatt más- félmillió örményt ölt meg, csak az orosz intervenció mentette meg a népet a teljes pusztulástól. A hagyományosan benépesített terület parányi töredékével - és Moszkva egyre erősödő befolyásával - megelégedni kénytelen Örményország csak 1991-ben nyerte el a hét-nyolc évszázaddal korábban elveszített függetlenségét. A főváros minden pontjáról kitűnően látható Ararát központi helyet foglal el az örmény néplélekben. Jereván és a havas csúcsú szent hegy között azonban a XX. századi világ egyik leginkább őrzött és legkevésbé átjárható határvonala húzódik. Sokáig ez a NATO és a Szovjetunió közötti határt is jelentette, az utóbbi tíz évben pedig a karabahi terület elfoglalása miatt szenvedi el az ország Azerbajdzsán és Törökország határblokádját. A lényeg az, hogy az Ararát ott van egy karnyújtásnyira, de soha el nem érhető. „Ez a mi örökös délibábunk” - írja a FÁK államaiban élő örmény diaszpóra hetilapja. Jerevánban az Opera melletti ligetes téren tartják az amatőr festők hét végi kirakodó vásárukat, ahol a vásznakon a legnépszerűbb motívum persze az Ararát, az előtérben pedig az 1700 éves Hor Virap- kolostor, ahol a kereszténységet terjesztő Gergely 12 évig raboskodott. Nemcsak Noé hegye szerepel élénken a köztudatban és a híres örmény konyak címkéin. A történelmi kollektív tudatalattit minden élvezeti cikk próbálja a tudat felett tartam. A jereváni konyakgyár exkluzív terméke az „Ani” borpárlat: ez egy középkori főváros neve. A legnépszerűbb cigaretta a „Van” (a kereszténység előtti örmény kultúra bölcsője), a legkedveltebb sör pedig a „Kilikia” (örmény királyság a keresztes háborúk idején). Manapság ezek a váro- sok-térségek egytől egyig a szinte el- érheteden Törökország részei. Az Azerbajdzsánnal öt éven keresztül vívott, 1994-ben lezárult karabahi háborút ugyan Örményország nyerte meg, de a területgyarapodást nem ismerte el egyeden állam sem, és a gazdasági tartalékok felmorzsolódtak. Az egymáshoz szoros kulturális és rokoni szálakkal kapcsolódó azeriek és törökök közé ékelt ország azóta is a Baku és Ankara által fenntartott határzár és kereskedelmi embargó következményeit nyögi. A városokban még pár évvel ezelőtt is csak napi néhány órában volt áram, vezetékes víz pedig manapság is csak napi néhány órában van. Mivel a két leghosszabb határ zárva, marad az északi és a déli kijárat. Iránnal jók a kapcsolatok: az autók iráni benzinnel járnak, a családok iráni mosóporral mosnak. A középkori perzsa birodalom provinciájaként töltött évszázadokat békévé oldja az emlékezés. Jómódú teherá- ni családok Jerevánba járnak kirándulni, hogy asszonyaik legalább néhány napig európai ruhában, csador nélkül sétálhassanak az utcán. A „nagy” északi - és egyeden keresztény - szomszéddal, Grúziával egészséges rivalizálás folyik. A Szovjetunió szétesésével azonban sok kereskedelmi és személyes szál szakadt el, és a kapcsolatok fejlődésének a pocsék minőségű utak sem tesznek jót. A két főváros közötti távolság alig haladja meg pl. a Budapest és Bécs közötti távot, de egy kis szomszédolás 8-10 órás zötykölő- déssel jár csak az egyik irányba. Nem közveden szomszéd ugyan, de stratégiailag és gazdaságilag a legfontosabb partner továbbra is Oroszország, ahol jelentős számú diaszpóra is él. A Moszkvával szembeni bizalmadanságot, egyben a külvilágtól való folyamatos fenyegetettség érzését kiválóan jellemzi az a széles körben, mindenki által vallott meggyőződés, hogy az 1988 decemberi földrengés valójában nem is földrengés volt, hanem egy titkos föld alatti katonai raktár szándékos felrobbantása. Hogy miért? Természetesen azért, hogy a Bakuval konfliktusba keveredő örményeket meg- rendszabályozzák - egyébként is a Fekete-tenger hullámai alatt olyan orosz bázisok vannak, ahonnan bármikor a vüág bármely pontján képesek földrengéseket előidézni. Az örmények világát valóban megrengető sokk a folyamatos elvándorlás. Az emigráció első hulláma messze a középkorba nyúlik vissza - Erdélybe például a XVII. során telepedett le sok örmény kézműves és kereskedő. A jelentős nyugati diaszpóra (a három és fél milliós „óhazai” lakosság kétszerese) legnagyobb része azonban 1915-ben menekült el a törökök üldözése elől, de az utóbbi tíz évben is sokan vándoroltak ki. A világról alkotott kép természetesen erősen függ életkortól és társadalmi helyzettől. Két rövid példa: Aram 1947-ben, 15 évesen költözött át a szüleivel együtt Szíriából - ahol még most is jelentős örmény ajkú népesség él - a férfihiánytól szenvedő Szovjetunióba. Hároméves mur- manszki katonai szolgálat, majd 40 évnyi kőművesség után („én építettem Jerevánt”) most 70 évesen saját képeslapjait árulja egy 1400 éve épült templom romjainál (háttérben az Ararát). Két fia, menyei és unokái munkanélküliek, egyedül ő visz haza kevéske nyugdíjat és a képeslapokból befolyó pénzt (egy csütörtöki napon mi voltunk a héten az első vásárlói). Vahan jómódú, belvárosi értelmiségi család 19 éves fia, aki divattervezői babérokra tör, és hamarosan egyéves „nyugati” (Kairó) ösztöndíj várományosa. Az apuka által vezetett utazási iroda a kelet-anatóliai örmény nevezetességekhez szervez csoportokat a gazdagabb honfitársaknak. Az egyetemen arabot tanult anyuka az Emírségekbe jár konferenciákra és vásárolni, és a családhoz tartozik némi párizsi rokonság is. Jereván-Budapest, 2003. május Jereváni koldusok (Reuters-felvétel) A nemzeti kisebbségek elfelejtik a nyelvüket, mivel a családban alig beszélik, az iskolában meg hátránynak tartják Hogy mondják frízül, Németország? DUNAI PÉTER Brit film tárja föl az otthonokba zárt lányok kálváriáját Irgalmatlan nővérek DUNAI PÉTER Hány keletffíz ember kell ahhoz, hogy beverjenek egy szöget a falba? Huszonkettő... Egy tartja a szöget, egy a kalapácsot, a többi húsz meg ide-oda tologatja a falat. Két kelet- fríz ül egymás mellett. - Uram, a kalapomon ül. - Na és? Talán már menni készül? A frízeknek, akik Németországban, Hollandiában az Északi-tenger partvidékén élnek - mint a fenti viccek jelzik -, nincs igazán jó hírük a németek körében. Az etnikai viccekben olyan szerepet játszanak, mint a magyaroknál a tótok, oláhok, papjancsik, vagy az oroszoknál a csukcsok, az angoloknál meg az írek. Ma a frízek az öt németországi kisebbségi státusú népcsoport egyikét alkotják. Nyelvük három országhoz, Hollandiához, Németországhoz és Angliához kötődik. 1900-ban, Vilmos császár Németországában 20677 ember vallotta magát fríznek, ma számukat valamivel többre becsülik. Kik tartoznak ma Németországban a kisebbségekhez? Az Európa Tanács (ET) Németország által is aláírt keretegyezménye szerint a frízeken kívül a dánok, a szorbok (vendek), a német romák és szintik. A frízek döntő többsége kérte, hogy ne minősítsék őket nemzeti kisebbségnek, maradjanak népcsoport, ám nyelvüket, amely két alcsoportban tovább él (keletfríz és északfríz), a besorolástól függetlenül ápolják. Minthogy Németországban semmiféle bejelentési vagy hivatalos regisztrációs kötelezettség nincs, a kisebbségek számát szövetségeik, érdek-képviseleti szerveik adatai alapján általában becsléssel állapítják meg. Érdekes a németországi szintik és romák nyelvükhöz való viszonya. A két nemzeti kisebbséget összefogó szinti és roma központi tanács kívánságára Németországban nem folyik szervezett nyelvoktatás eme két nyelv egyikén sem, noha Németország is elismeri az 1999. január elseje óta érvényben lévő európai chartát a helyi vagy a kisebbségi nyelvek védelméről. Németországra, ahol a romák, szintik szétszórtan élnek, a charta második része vonatkozik. Ez azonban általános jellegű, csak a célokat fogalmazza meg. Németország az ET-ben önként vállalta, hogy a roma nyelv védelmében önmaga által ledolgozott, szigorúbb, részletes programot valósít meg. A szinti és a roma vezetők ugyanis ennél kevesebbet akarnak, azt tartják, nyelvüket közösségükben, szóban kell ápolni, nincs szükség rá, hogy az állami iskolarendszerben „kívülállók” oktassák, avagy tanulják. Kivételt képeznek az egy településen nagyobb számban élő „külföldi” roma gyerekek, akiknek az állami iskolákban szerveznek romanyelv-oktatást. Hessen eddig az egyetlen tartomány, ahol részletes, 35 pontból álló romanyelv-védő program működik. A szorbok (vendek), akik magukat a nyugatszláv népcsoportba sorolják, körülbelül ezerötszáz éve élnek a mai Kelet-Németország délkeleti részén, Szászországban, a Lausitz- vidéken, Bautzenben, kisebb részük Brandenburgban. Hatvanezerre becsülik a számukat, egyes források szerint csak minden második szorb beszéli anyanyelvét, amelynek van írott változata is, Latin betűt használnak, a szorb írás leginkább a lengyelre hasonlít. Valamennyi német- országi kisebbség közül talán a szorboknak van a leginkább kidolgozott nyelvvédő szervezete (a dánok mint kisebbség erre nem szorulnak rá, minthogy van anyaországuk, a frízeket láthatóan kevésbé foglalkoztatja a téma, a romák-szintik pedig megoldják közösségükön belül). Jó néhány tudós van, aki azt tartja: a kis - saját anyaország, bázis nélküli - nyelvek (Németországban a szorb, fríz) sorsa a kihalás. A folyamat késleltethető, de nem feltartóztatható. Maguk a nemzeti kisebbségek felejtik el a nyelvüket, mivel a családban már alig beszélik, az iskolában a gyerekek felesleges tehernek, mi több, hátránynak tartják. Mit lehet ma kezdeni egy szorb diplomával? - kérdik. Nincs-e több értelme ango- lűl tanulni, mint szorbul? Sem az EU, sem a német kormány nem osztja ezt a cinikusnak tűnő, de a gyakorlatot tekintve vélhetően nem teljesen alaptalan nézetet. Az Európai Unió egyik tanulmánya a szorbot a fennmaradásukban fenyegetett európai kisnyelvek körébe sorolja. Bautzenben a Szorb Intézet (Serbski Institut) átfogó nyelvápoló, kutató tevékenységet folytat, így szorb nyelvű kivonatokat készít az Európai Unió legfontosabb szabályairól, dokumentumairól, ám aki részletesen akarja tanulmányozni őket, az inkább a német változatot olvassa el. Van szorb gimnázium, ahol ezen az egzotikusnak tűnő kis nyelven tantárgyak egész sorát oktatják, vannak német állami támogatással, szorb nyelven kiadott könyvek. A szorb nyelv szókincse, olvassuk, egyre bővül, ám vélhetően kifejezőerőben, pontosságban már nem éri el azt a szintet, amit az aktív, „nagy” nyelvek, a német, francia vagy az angol. Berlin, 2003. május Most, évtizedek múltán kezdenek beszélni arról itt, hogy a XX. század ötvenes-hatvanas éveiben a két nagy nyugatnémet egyház (ka- tolikús, evangélikus) által fenntartott ifjúsági javítóintézetekben a rájuk bízott gyerekek ellen milyen kegyetlenségeket követtek el. A német „gazdasági csoda”, az ade- naueri talpra állás időszakának eme, mindmáig nagyjából ismeretlen, sötét oldalát csak a baloldali-emberjogi mozgalmak, a ‘68- asok tudták megtörni, friss levegőt bocsátva a fülledt, még a poroszhitleri hagyományokat, erkölcsöket őrző világba. Hírek szerint a német tévék is megvásárolják a BBC Ausztráliában készült kiváló filmjét, amely arról szól, ahogy a „méltatlan” bennszülött anyáktól két-három emberöltővel ezelőtt elragadták a gyerekeiket, hogy állami intézetekben neveljék fel őket. A németországi irgalmatlan nővérek hasonló sorsú áldozatait azonban egy brit film ébresztette fel, amely az írországi katolikus Magdaléna-otthonokba zárt „megesett” lányok kálváriáját, rémtörténetét tárja fel. Gisela Nurthent, a német apácák egykori áldozatát hasonlóan hurcolták el gépkocsival 1961-ben, ahogy a BBC-filmben a fehér rendőrök a színes bőrű ausztrál bennszülött gyerekeket viszik el. Az ötvenes évek bigott-prűd Nyu- gat-Németországában a 15 éves Gisela Nurthen megbocsáthatatlan bűnt követett el, azzal, hogy elment táncolni, és csak másnap reggel jött haza. Az anya, az éber szomszédok, a tanárok, a papok feljelentették. A hatóságok büntetésképpen két évre beadták a dort- mundi irgalmas nővérek által fenntartott egyházi javító-nevelő intézetbe. A hatvanas években Németország két nagy történelmi egyháza háromezer (!) javítóintézetben mintegy kétszázezer gyereket fegyelmezett. A német hatalmi struktúrához mindmáig szervesen kötődő egyházak, a szerzetesek, apácák igyekszenek a feltárást akadályozni. Eközben a hamburgi hetilap adatai szerint egyházi intézményekben egészen a kilencvenes évek közepéig gyakoriak voltak a verések, a „bűnös” gyerekeket jéghideg vízzel teli kádakba kötözték. Anémet egyházak - a Vatikán jóváhagyásával - elzárkóznak a múlt feltárásától. Akárcsak tíz évvel ezelőtt, amikor papok által kiskorúak, fiatalkorúak ellen elkövetett pedofil, homoszexuális bűncselekményekre fény derült. Az egykori, ifjúságvédelmi, egyházi dossziék „eltűntek”, a tettesek hallgatnak. Berlin, 2003. május (Illusztrációs felvétel) Szorb asszony népviseletben (Fabrizio Bensch felvétele)
