Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-15 / 110. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 15 KOMMENTÁR Kinek forog a vagyon? PÁKOZDI GERTRÚD Nincs irigylésre méltó helyzetben a Nemzeti Vagyonalap. Úgyszólván behajthatatlan adósságok behajtására kényszerül: a Meciarék által a nemzeti, úgymond, tőkeképző réteg javára privatizált állami vagyon vételárával még'371 új tulajdonos tartozik. Nem kevéssel: közel 16 milliárd koronával. A vagyonalapiak már próbálkoztak az adósság behajtásával. Kevés sikerrel. Előfordult, hogy az adós cég időközben megszűnt létezni, az ilyennek tehát nyilván bottal üthetik a nyomát. Több mint 200 vállalattal szemben már csődeljárás folyik, az alap pedig 60 adós cég esetében indítványoz ilyen lépést. A vagyonalapiak a csődeljárásos módszertől azt remélik, hogy az adós vállalatok értékének legalább 10 százalékát sikerül megszerezniük. Most már késő azon vitatkozni, hogy jó volt-e vagy sem a tulajdonosváltásnak Szlovákia által választott formája. Minden rendszerváltó ország megpróbálkozott valamilyen módszerrel, miközben nyilvánvaló volt, hogy az új tulajdonosok úgyszólván mindenütt nagyon előnyös üzletet kötöttek, akár hazai, akár külföldi vevő kezébe került az egykori közös vagyon. Annyira előnyös üzletet azonban kevés rendszerváltó országban kötöttek a magánosítók, mint némelyeknek sikerült Szlovákiában, amikor Meciarék a külföldi tőke dominanciájának megakadályozására bagóért juttattak mesés tulajdonhoz a mozgalomhoz hű embereket. Hajói körülnézünk, látjuk, hogy az így privatizált vagyon egy része némi fáziseltolódással mégiscsak külföldiek kezére került, akik ráadásul jól is működtetik. Valószínűleg igaza van annak a gazdasági elemzőnek, aki szerint egy újabb nagyprivatizációs folyamat ma sem végződne sokkal jobb eredménnyel, mint amilyennel 8-10 évvel ezelőtt zárult. Törvényt ugyanis mindenre lehet alkotni, és legfeljebb erkölcsi szempontból ítélhető el, aki élt a könnyű meggazdagodás tálcán kínált törvényes lehetőségével. Ma meg örülhetünk annak, hogy azért akad néhány vállalat, amelynek eladása annak idején az állam számára ugyan nem volt előnyös, de ma is prosperál. Értsd alatta: termelnek, adót fizetnek, munkaalkalmat teremtenek. Meg persze, ha a piactól függő vállalatok gazdasági érdeke úgy kívánja, létszámot csökkentének, aminek ugyan nem örülhetünk, de ez - ha tetszik, ha nem - minden működő piacgazdaság velejárója. Ha a tulajdonos törvényt nem sért, nincs baj. A bajt azok az újgazdagok jelentik, akik ugyancsak törvényes keretek között időközben megszabadultak olcsón szerzett vagyonuktól, s így vált a vagyonalappal szembeni tartozásuk behajthatatlanná; azok, akik hozzá nem értése miatt lett a korábban viszonylag jól működő vállalatból „csődtömeg”... A sort folytathatnánk, de a milliós tartozások attól még tartozások maradnak, jóllehet, ezernyi helye lenne minden koronának. Egyelőre abban reménykedhetünk, hogy a csődeljárások eredményesek lesznek, s ha sok pénzt nem is hoznak az államháztartás konyhájára, profiltisztítás után életre lehelik a lassan egy évtizede haldokló vállalatokat. JEGYZET Híradás a végekről SZÁSZI ZOLTÁN Látod-e, édes öcsém, hová fejlődtünk? Mert én mostanában nem nagyon, de ha lámám, se tudnám már eldönteni, higgyek-e még saját fülemnek, saját két szememnek. Minap mendegéltem, csak úgy a házak között, hát, látom nagy bötűkkel kiírva, hogy a város híres műemlékének javítására jótékonysági gyűjtés szerveződik, s hogy ez ügyben ki ki tehetsége szerint művészetével is hozzájárulva a gyűjtéshez, ingyen fellép. Mondom magamban, nosza, erről íródeák lévén postagalambot küldök a jó hírrel az én kenyéradó gazdámnak, tegye már bé az újságba, hogy minő dicséretre méltó tevékenységbe fogtak az atyafiak. Hanem hát csak jó lenne azt is tudni, kik és mit fognak előadni tudásuk legjavából. Mennék én kérdezni, édes öcsém, de akármerre kérdezek, azt mondják nekem, hogy kóbor deákokkal itten nem foglalkoznak. Kérdem, miért. Mondják erre, ne is kérdezzem, ne csináljak nekik álmatían éjszakákat, de kóbor deákokkal ők biza nem beszélgethetnek. Nem erősködék hát tovább, nem akarva álmatlan és gondterhelt éjszakát okozni senkinek se, de csak belém ütött a gondolat, hogy jó volna utánajárni, ki s miért nem szívleli a kóbor deákokat e helyütt. Képzeld, édes öcsém, nem derült ki! Mindenütt csak vállon veregettek, biztatgat- tak, hogy csak írogassak, csak koptassam a lúdtollat, megjárjam a végeket, de ők bizony nekem mondani ezenkívül még azt se mondhatják meg, hogy ki s miért tiltotta meg az én fajtám vagy személyem számára való akárminő, helyben történő dolgoknak elmondását. Hát, legyen meg az úrnak akaratja, bólintottam, s aztán lovamat hazafelé irányítva elballagtam a végeknek e fura helyéről. Bár tudom én, bár sejtem én, ki is lehet kiskirály e helyütt, mondani mégse lehet. Mert hátha nem is ő az! Hátha nem is gondolta komolyan! Hátha csak megtévedett, és buzgó alattvalói félreértették az ő helyben mindenható szavát! No, mondtam is otthon az asszonynak, így áll már minálunk a világ sora. Kiskirályok mindég is voltak, csak azt kell még figyelembe venni, hogy csak a nagy királyoknak adatik meg a méltóság. Azt meg el ne felejtsem megírni erről a kiskirályról, hogy biza ennek sokféle nyelve, meg több hátsója van. így for- dulhatik az elő, hogy egyszerre ül meg sok lovat, igaz, egyiket se jól, meg az is, hogy hosszú nyelvvel igen sok mindent el lehet intézni. Beszélgetve, intrikálva, fenyegetőzve meg más egyebet csinálva is. Más híradásom most nincsen a végekről, de ha volna se mondhatnám, mert főpénz van az én fejemre tűzve, és szóvirágba kell elmondanom, hogy mezítelen a király, a szolgákon meg vastag a pápaszem. FIGYELŐ LA STAMPA Békés úton, felvilágosító munkával, az ellenzéki erők mozgósításával, a polgári engedetlenség eszközével szeretné meg- dönteni a jelenlegi iráni rendszert ifjabb Reza Pahlavi, az 1978-ban trónjáról elűzött iráni sah Washingtonban élő fia, aki erről a La Stampának adott interjújában beszélt. A független olasz napilap tudósítója washingtoni szállodájában kereste fel a néhai uralkodó legidősebb, most negyvenhárom éves fiát. Titkára előzetesen megsúgta az újságírónak, hogy ne használja se a „felség”, se a „herceg” megszólítást, nevezze csak Iráni Reza Pahlavinak az interjúalanyt. A „trónörökös” az interjúban úgy véli: hazájában megérett a helyzet arra, hogy a nép megfossza hatalmától az ajatollaho- kat.- Ez a festmény teljesen felfoghatatlan számomra, akárcsak egynémely politikusunk európai uniós kampánya... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ FRANCIA SAJTÓ A keddi kétmilliós, egész Francia országot érintő munkavállaló megmozdulás jelentőségét érté kelve a szerdai francia sajtó feli dézi a nyugdíjreform ellen 199! decemberében kirobbant tömeg Tüntetéseket, amelyek megrendi tették Alain Juppé akkori jobbol dali kormányzatát, s két évve később bukásához vezettek. A Li bération vezércikke kiemeli, hog a május 13-i mozgósítás méretei ben vetekszik a hét évvel ezelőtt kormánybuktató demonstrációk kai. A baloldali-liberális lap véle ménye szerint a „fekete kedd nyomán Jean-Pierre Raffarin mi niszterelnök egy évvel kinevezés' után olyan helyzetben találja ma gát, amelyet mindenképpen sze retett volna elkerülni. „A Raffa rin-kormánynak mindent latb. kell vetnie, hogy megmentse a re formokat” - írja a Le Figaro, cikkében kitartásra buzdítja a mi niszterelnököt. India és Pakisztán: amióta vannak atomfegyverei a két országnak, sokkal valószínűtlenebbé vált közöttük a háború Atomhatalmi derűlátási hullám Kisebb mértékű optimizmushullámot indított el a pakisztáni vezetők legutóbbi javaslata, hogy a két délázsiai rivális, India és Pakisztán egyaránt szerelje le nukleáris fegyvereit. ONDREJCSÁK RÓBERT A kezdeményezést sokan úgy értékelték, hogy győzött a józan ész és megindult egy folyamat, amely elvezet Dél-Ázsia atomfegyver-mentesítéséhez. Sajnos, ezek a remények nem helytállóak. A pakisztáni kezdeményezés célja sokkal inkább az ország imázsának javítása és a tárgyalási pozíciók megerősítése volt, mint a nukleáris leszerelés. Sőt, ha Pakisztán végrehajtaná a saját maga által kezdeményezett leszerelést, ezzel kifejezetten ártana saját stratégiai érdekeinek, ami, ugye, nem lehet egy ország vezetésének célja. Minden felelős vezetés legalapvetőbb célja, hogy a lehető legmagasabb szintű biztonságot próbálja meg elérni saját országa számára, és olyan irányban formálja a regionális biztonsági környezetet (a nagyhatalmak esetében a globális biztonsági környezetet), amely leginkább megfelel nemzeti érdekeinek. Olyan országok esetében, amelyek számára a legfőbb biztonsági kihívást nem a határain túlról érkező veszélyek jelentik, vagy ha igen, akkor sem tudnák ezt atomfegyverekkel kezelni, nem elsőrendű szempont a nukleáris fegyverkezés. Ebbe a kategóriába tartoznak például a délamerikai országok. Ennek következtében például az említett térség két hatalma, Brazüia és Argentína lemondott az atomfegyverek beszerzéséről. Hozzájuk hasonlóan alig több mint tíz éve a Dél-afrikai Köztársaság szerelte le kis atomarzenálját - egyébként ez volt az eddigi egyetlen eset, amikor egy ország önként megvált atomfegyvereitől. Csakhogy a világ legnagyobb része nem tartozik ebbe a kategóriába. Az atomfegyverek birtoklásának több oka lehet. Az egyik, a nagyhatalmi státus garantálása, demonstrálása és az „elrettentés” biztosítása minden potenciális ellenféllel szemben. Ebbe a csoportba tartozik az USA, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Kína, az „új atomhatalmak” közül pedig India. Az indiai nukleáris arzenál kifejlesztésénél nem olyan szempontok döntöttek, hogy mi a jó vagy rossz, esetleg mit szól hozzá a világ (pacifista) közvéleménye. A legfőbb ok a regionális biztonsági környezet értékeléséből fakadt: Új-Delhiben úgy értékelték, hogy csak atomfegyverek segítségével lehet bebiztosítani, hogy az ország képes legyen szembenézni a Kína jelentette kihívással és megfelelő ellensúlyt képezzen. Az indiai stratégák úgy gondolták, hogy atomfegyverek nélkül országuk eleve hátrányos pozícióban van a legfőbb riválissal, Kínával szemben, ezért a nagyobb mozgásszabadság érdekében szükség volt erre a lépésre. Az atomfegyverek kifejlesztésének másik oka az lehet, ha egy ország úgy értékeli, potenciális ellenfelei olyan fölényben vannak vele szemben, amely- lyel szemben már nem képes hagyományos eszközökkel biztosítani a kellő egyensúlyt. Ebbe a csoportba tartozik például Pakisztán vagy Izrael. Egyértelmű, hogy a pakisztáni atomfegyver legfőbb oka a nyomasztó indiai fölény szinte minden kategóriában. Ha India és Pakisztán között háborúra kerülne sor, amelyet hagyományos fegyverekkel vívnának meg, a pakisztáni fegyveres erőknek - szövetségesek nélkül - nem sok esélyük lenne az indiai hadsereggel szemben. A szövetségesek közül pedig egyedül csak Kína jöhet számításba, a kínai segítségben azonban nem bíznak meg feltétlenül a pakisztáni stratégák (beavatkozna-e például Peking a pakisztáni oldalon akkor is, ha Kína is le lenne foglalva egy másik konfliktussal, esetleg az indiai-pakisztáni összetűzés egy szélesebb regionális konfliktus része lenne, amelyben a kínaiaknak saját stratégiai érdekei lennének veszélyeztetve - például Atomfegyverek nélkül országuk eleve hátrányos pozícióban van. a Tajvani-szorosban). Pakisztán pontosan ilyen eshetőségre készült fel azzal, hogy kifejlesztette saját elrettentő erejét. Ennek legfőbb célja, hogy elrettentse Indiát, nehogy az esetleg kísértésbe essen és megtámadja az országot akkor, amikor a fő pakisztáni szövetséges nem tud Iszlámábád segítségére sietni. Erre utal a hivatalos pakisztáni doktrína is a nukleáris fegyverekről - ezek célja a „minimális elrettentés” biztosítása. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy Pakisztánnak maximum 30 robbanófeje lehet (természetesen itt figyelembe kell venni a gazdasági összefüggéseket is). Ezek alapján tehát milyen következményei lehetnének, ha a két ország úgy döntene, hogy leszereli nukleáris fegyvereit. India pozíciói a térségben automatiku san meggyengülnének, mivel ke vésbé lenne képes ellátni a Kínává szembeni regionális ellenpólu szerepét. Pakisztánnal szembei ugyan még mindig jelentős fölény ben lenne, azonban egy indiai-pa kisztáni konfliktus esetén sokka nehezebben tudná visszatartan Pekinget, hogy beavatkozzon ; konfliktusba, mivel nem lenni meg a kockázata a kínaiak számá ra annak, hogy az összecsapá nukleáris konfliktussá fejlődik Csökkennének India esélyei arr; is, hogy saját érdekei mentén befő lyásolja Dél-Ázsia helyzetét. Pa kisztán szempontjából vizsgálv: egy ilyen jellegű leszerelés a jelen légitől sokkal magasabb szintű emelné a kockázati tényezőket. In diával szemben gyakorlatilag meg szűnne az egyetlen pakisztáni kéz ben levő eszköz, amelynek segítsé gével túl magas szintre lehet emel ni egy Pakisztán ellen indítandi indiai támadás kockázatát. Atom fegyverek nélkül ugyanis nem csal hogy sokkal gyengébbek a pakisz táni fegyveres erők, mint az indiai ak, hanem Pakisztán elveszteni annak a lehetőségét is, hogy je lentős pusztítást legyen képe okozni keleti szomszédjának. lg egy konfliktus esetén nem marad na más biztosíték, mint a szövetsé gesek segítsége, ami viszont a má említett okok miatt csődöt mond hat. Paradox módon tehát a sokka magasabb szintű pusztítás le hetősége, amelyet az atomfegyve rek „garantálnak” egy magasabl szintű stabilitást eredményez Dél Ázsiában (is). Amióta India és Pa kisztán atomfegyverekkel rendel kező országok, sokkal való színűtlenebbé vált közöttük a há ború, mint azelőtt akármikor. Bírósági döntés alapján a cseh államnak vissza kell adnia egy szudétanémet család örökösének az opocnói kastélyt Megkérdőjelezték a Benes-delcrétumokat? KOKES JÁNOS Bírósági döntés alapján a cseh államnak vissza kell adnia egy szudétanémet család örökösének az opocnói kastélyt, amelyet a II. világháború után a Benes-dekrétu- mok alapján koboztak el az akkori csehszlovák hatóságok. A több mint kilenc éve húzódó ügyben kedden fellebbviteli eljárásban döntött a megyei bíróság a keletcsehországi Hradec Královéban. Az opocnói vadászkastély tulajdonosa a II. világháború idején Josef Colloredo-Mansfeld német nemes családja volt. A II. világháború után, amikor a csehszlovákiai német és a magyar kisebbséget kollektív módon háborús bűnösnek nyilvánították, megfosztották állampolgárságától és vagyonától, ez az épület is állami kézre került. Josef Colloredo-Mansfeld ellen az volt a konkrét vád, hogy a világháború alatt, 1940-ben német birodalmi állampolgárságot kért, majd kapott is, és hogy együttműködött a nácikkal. A család ma Görögországban élő egyik utóda, a 62 éves Kristina Colloredo-Mansfeld festőnő testvérével, Jerommal együtt a kilencvenes években a kárpótlás keretében követelte vissza családja egykori vagyonát. Azt állította, hogy Josef Colloredo-Mansfeld sosem volt német állampolgár, mindvégig megőrizte csehszlovák állampolgárságát, így neki utódként joga van a vagyonra. A Hradec Králové-i bíróság szerint az államnak nem sikerült bebizonyítani, hogy Josef Colloredo-Mansfeld német állampolgár lett vplna a háború alatt, illetve, hogy lemondott csehszlovák állampolgárságáról, így utódjának ki kell adni a vadászkastélyt a hozzá tartozó épületekkel, parkkal és földekkel. A keddi döntést már csak a legfelsőbb bíróságon lehet megtámadni. A pardubicei műemlékvédelmi intézet, amely a kastélyt eddig kezelte, még nem döntött arról, hogy kihasználja-e ezt az utolsó lehetőséget. Jirí Svec, az intézet igazgatója elmondta, hogy nem ért egyet a bíróság határozatával. „Ez bizonyos értelemben megkérdőjelezi a Benes-dekrétumo- kat, mert Colloredo-Mansfeld 1940-ben német birodalmi állam- polgárságért folyamodott. A bíróság azonban úgy döntött, ahogy, s nekünk ezt tiszteletben kell tartanunk” - nyilatkozta Svec. Az elmúlt évek folyamán több egymással ellentétes bírósági döntés született ebben a sokat vitatott és nagy figyelemmel kísért perben. A perújrafelvétel során 2002-ben egy járásbíróság döntött úgy, hogy a vadászkastélyt is vissza kell adni a Colloredo-Mansfeld családnak. Pavel Dostál kultuszminiszter a döntést azonnal a Benes-dekrétu mok felülvizsgálatának minősítet te, a műemlékvédelmi intézet pe dig fellebbezett. Ezt most a megye bíróság elutasította. A Colloredo Mansfeld család jogi képviselőji igazságosnak minősítette az ítéle tét. Kijelentette, hogy Josef Collo redo-Mansfeld bizonyíthatóan an tifasiszta volt, s vagyonának há ború utáni elkobzása igazságta lan volt, mert az csupán nemzeti sége alapján történt. A rene szánsz vadászkastélyban egyebei között nemzetközi hírű és rendkí vüli értékű régi fegyver- és fest ménygyűjtemény is van. A csalác már korábban visszakapot Opocno környékén mintegy 500( hektár erdőt és néhány tucat épü letet. A család közölte, hogy ; kastélyt változatlanul múzeum ként fogja üzemeltetni, és a nagy közönség előtt továbbra nyitv; lesz minden része.
