Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)

2003-05-10 / 106. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüzö pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János) 2003. május 10., szombat 7. évfolyam, 19. szám A világon számos példa bizonyítja, mennyire fontos, hogy az egészségkárosultak egyenrangúak legyenek, az egészségesek társadalmának sajnos nincs sok fogalma életvitelükről A szívével hallja a hangokat PÉTERFI SZONYA F iatal, temperamentu­mos, akaratos, célratö­rő. Érdeklődési körébe sok minden belefér: az molvasás, a zenélés, az utazás, kerámiakészí­tés és üvegfestés, rajz. És mert diplo­mamunkája megvédésére készül, majd nemsokára államvizsgázik a pozsonyi Komensky Egyetem Peda­gógiai Karának gyógypedagógia tanszékén, nyilvánvaló, hogy a ta­nulást sem veti meg. Az egyetem ki­választása nem volt véletlenszerű, Orosz Angéla ugyanis gyengén- halló. Mielőtt leülünk beszélgetni, kiköti, hogy autorizálni szeretné a riportot. Azért, nehogy túldicséijem. Persze, ebbe nem megyek bele, érveket üt­köztetünk, majd megegyezünk ab­ban, csak akkor javít bele a szöveg­be, ha valami netán nem felel meg a valóságnak. Míg felszeleteli a süte­ményt és elkészíti a kávét, édesany­ját, volt iskolatársamat faggatom lánya hallásromlásának körülmé­nyeiről. - Megszületése után semmi rendellenességet nem tapasztal­tunk, bár bevallom, óvodás korában valami feltűnt nekem. Csak, ugye, nem tudtam megfogalmazni ponto­san mi az, amit furcsállottam. Angi elsősként magas volt, ezért a tanító néni a hátsó padba ültette, s amikor némi hallásproblémája akadt, en­nek tulajdonítottuk. A gondok a má­sodik osztályban jelentkeztek, az ol­vasásnál és a tollbamondásnál. Ha a pedagógus háttal állt és úgy diktált, Angi szavakat, mondatokat hagyott ki - emlékezik Oroszné Hollósy Ka­talin mérnök. A gyermeküket féltő szülők - az apa ráadásul zenész - nyomban orvoshoz fordultak, majd elkezdődött a tortúrák sorozata. Az orrmandula után eltávolították An­géla garatmanduláját, majd egy tömlő segítségével rendszeresen a hallójáratait tisztították. - Hetente háromszor-négyszer is, összesen vagy 150-szer. És mindig kakukkol- nom kellett - ül közénk kuncogva a csinos egyetemista. Végül Katalin asszony megsokallta a hazai orvo­sok hasztalan próbálkozásait, lánya leleteit a világ több klinikáján kon- zultáltatta. Budapesten is megvizs­gáltatta a kislányt, a felállított diag­nózis megegyezett a hazaival. - Na­gyon bonyolult folyamatról, tovább­vitel! zavarról beszéltek az orvosok. Meg arról, hogy Anginak maradék­hallása van csupán. Visszamenőleg nem lehetett megállapítani, hogy mióta. Ezt a lányom sem tudja beha­tárolni. Talán azért, mert nem tuda­tosan, biztosan kényszerből, de száj­ról olvashatott már óvodásként is. Hétesztendős korában a halláskáro­sodás miatt kissé romlottak tanul­mányi eredményei, a hátrányt szor­galommal dolgozta le. - Ez nem is érdekes, folytassuk másutt - veti közbe Angi, s nem bánja a betegsé­gével kapcsolatos kérdéseket sem. ­Szívesen segít édesanyjának, nemcsak akkor, ha vendég érkezik Nincs benne önsajnálat, akaraterő annál több (Somogyi Tibor felvételei) Azt tudom, hogy ötödikes korom­ban hallókészüléket írt fel az orvos, és nem akartam hordani. Talán azért, mert én tudok beszélni, aránylag gazdag a szókincsem is - mert szerettem és ma is szeretek ol­vasni -, és nem akartam különbözni a társaimtól. A pozsonyi Duna utcai alapiskolá­ban a mama a pedagógusok előtt feltárta lánya hallásproblémáját. - Nem okozott gondot odafigyelni a pedagógus magyarázatára, mert ta­nulni is szerettem. Annyit bevallók, kezdetben talán csak az angollal volt bajom, de feltehetően bennem volt a hiba, hiszen a gimiben nagyon megszerettem. Igaz, hetente egy­szer magánórákra jártam, végül an­golból érettségiztem. Majd mielőtt belekezdene pályavá­lasztási dilemmájának ecsetelésébe, megválaszolja kérdéseimet. Arról faggattam, nem gúnyolták-e osz­tálytársai, kapott-e segítséget tőlük éppúgy, mint a tanároktól. - Gye­rekként előfordult, hogy csúfoltak, de nem nagyon szívtam mellre. Ké­sőbb az osztálytársak zöme, néhány baráttól eltekintve, semlegesen vi­selkedett velem. A gimiben anyu ugyancsak felvilágosította a tanáro­kat, nézetem szerint azért is integrá­lódhattam, mert ő is Duna utcai nö­vendék volt. Olykor persze akadtak kisebb zűrök, főleg ha a tanár túl gyorsan beszélt. Nem voltam rest, elmentem utána és megkértem, ma­gyarázzon lassabban, mert nem győzöm a száját nézni és közben gyorsan jegyzetelni is. Tollbamon­dásból viszont felmentettek. Anginak, ami a továbbtanulást illeti, sok mindenhez lett volna kedve. Tet­szett neki a pszichológia, a műépíté­szet. Egyet biztosan tudott, kizáró­lag matematika-, fizikamentes egye­temjöhet számításba. Végül egy csa­ládi ismerős, volt Duna utcai növen­dék tanácsára jelentkezett a gyógy­pedagógiai tanszékre. Azzal biztat­ta, ismer valakit, aki teljesen süke­ten sikeresen befejezte az egyete­met. - Tulajdonképpen előttem szü­leim példája lebegett, anyukám programozó, apu zenész. Nem cso­da, hogy vonzódtam a zenéhez én is. Fuvolázni tanultam, s mit tagad­jam, a tanárom nem volt jó. Ha elté­vesztettem egy hangot, magából ki­kelve kiabált velem. Egyszer apu kí­sért el a zeneiskolába - nekem az külön öröm volt, mert akkoriban külföldön dolgozott és persze a zenetanár ordítása kihallatszott az épületből. Apukám furcsa arckifeje­zéssel mesélte élményét, majd meg­kérdezte, csak nem veled ordított? Nem szép dolog, tudom, de nemmel válaszoltam, hiszen lenyelte volna „kollégáját” - neveti el magát Angi és a mama is. A végzős egyetemista a felnőttek komolyságával beszél ar­ról, hogy társadalmunkban sok az előítélet az egészségkárosultakkal szemben. Mintha az egészségesek közössége nem venné tudomásul a betegek szükségleteit, a normális életbe való beüleszkedés óhaját. - Én valahol önkéntelenül megérez- tem, később már tudtam is, úgy aka­rok élni, mint a többiek. És azt is, hogy nemcsak többet kell tudnom, meg is kell előznöm egészséges tár­saimat.- Csak tisztelni tudom Angi egész­séges önbizalmát, akaratát, bár igaz, hogy édesapjával önállóságra neveltük. Természetesen megviselt bennünket halláskárosodásának a ténye, mégsem kezeltük beteg­ként. Tudatosítottuk, hogy ha a szülő nem hisz gyermekében, ab­ban, hogy képes elérni valamit, ak­kor az a gyerek nem is teljesít. Angi mindig is maga intézte hivatalos ügyeit, tanulás mellett talált időt arra, hogy szabadidőközpontok­ban ismerkedjen meg néhány mű­vészeti ágazattal. Rajzai, kerámiái, üvegfestményei művészi beállított­ságát tükrözik. A zene iránti von­zódása vagy utazási vágya is érthe­tő. Tavaly augusztusban elment Angliába, s bár féltettük, támogat­tuk. Nagyon vártuk első e-mailjét, de halláskárosodása nem okozott kommunikációs problémát - tájé­koztat a mama. Angi nyomban festményt mutat, majd elém teszi a diplomamunkája bekötött példá­nyát. - A magyar tanítási nyelvű oktatási intézményeket - óvoda, alap- és középiskola - látogató hal­láskárosultak integrációját mér­tem fel. Persze adott a kérdés: in­tegrálni vagy sem, illetve ha igen, akkor hogyan? A világon számos példa bizonyítja, mennyire fontos, hogy az egészségkárosultak egyen­rangúak legyenek, mint ahogy az is, az integráció személyre szóló le­gyen. Ebből következik, hogy ide­haza sok még a tennivaló. Az egészségesek társadalmának saj­nos nincs sok fogalma életvitelünk­ről, szükségleteinkről. Vegyük csak a tévés műsorok feliratozását - len­dül bele nagy hévvel. - Pocsék az STV-ben, nem jó az MTV-ben sem, hiszen csak a híradót és hetente ta­lán két filmet feliratoznak. A cseh közszolgálati tévét élvezni lehet, a műsorok 90 százaléka feliratozott. Amikor arról kérdezem, hogyan képzeli el a jövőjét, jóízűen felne­vet. - Azt még nem tudom. Tanít­hatnék, mert külön megszereztem a pedagógiai képesítést, kihívás a doktorátus megszerzése, de jó vol­na, ha meg lehetne élni kerámiaké­szítésből. Es a világ is hívogat... Vannak, akik becsületes munkájukért épphogy megkapják a minimálbért, mások meg többszörösét keresik emezekének, pedig még csak felelősségteljes munkát sem végeznek Ha tudná szegény szemüvegem, micsoda cirkuszt váltott ki! FIALA ILONA A készülő nyugdíjre- ' form állítólag igazsá­gosabb lesz a mosta­ni rendszerhez ké- pest, mert hogy min­denki aszerint nyúj­tózkodhat majd nyugdíjas korá­ban, amennyit aktív korában rend­szeresen folyósít a kiegészítő nyug­díjbiztosítás számlájára. Na most, ez teoretice igazán jól hangzik. Valahogy úgy, ahogy La Fontaine írta a hangyáról és a tü­csökről szóló meséjében: aki szor­galmasan dolgozik (mármint a hangya), tavasztól őszig inasza- kadtáig gyűjtögeti az élelmet, az majd télen élvezheti egész évi munkája gyümölcsét - nem fagy meg és nem hal éhen, mint sze­gény tücsök, aki egész nyáron a ze­nének hódolt, aztán télen elpusz­tult. Tücsökből is csak annyi pusz­tul el - a létszámuk arányait nézve —, mint bármelyik más rovarból, beleértve a hangyákat is, melyek az összegyűjtött élelem ellenére nagyon nehezen vészelik át a telet, s tavaszig jelentősen megcsappan a létszámuk. Na de nehogy azt higgye valaki, hogy forradalmat akarok szítani, hogy talán arra buzdítok, mindenki élje a világát (mint a tücskök), csak az élveze­teknek hódoljon, mert úgyis min­dig azok járnak jól, akik lumpol- nak, csalnak, lopnak, hazudnak, aki pedig szorgalmasan dolgozik, épphogy csak kihúzza valahogy, túléli, de nagyon súrolva a lécet... Visszatérve a nyugdíjreformra - az jutott az eszembe, hogy bizony vannak, akiknek „aktív” koruk el­lenére sincs állásuk, nem tudnak elhelyezkedni, mert egyszerűen nincs számukra munkalehetőség. S vannak olyan alkalmazottak, akik a becsületesen elvégzett munkájukért épphogy megkapják a minimálbért. Mások meg több- * szőrösét is megkeresik emezeké­nek, s még az sem mondható el róluk, amit egyébként komoly magyarázatnak tartok magasabb fizetés indokaként, hogy felelős­ségteljes munkát végeznek. Egy­szerűen csak arról van szó, hogy jól tudnak helyezkedni, alkalmaz­kodni, mindegyik rendszerben le tudták szedni a tejfelt, más szó­val: mindig éltek a kapcsolataik adta lehetőséggel, s mindig azon szorgoskodtak, hogy minél keve­sebb munkával minél nagyobb ha­szonra tegyenek szert. S e tekin­tetben aligha beszélhetünk igaz­ságosságról, ha azt vesszük ala­pul, hogy a havi jövedelmükből élők aligha tudnak folyósítani va­lamit a kiegészítő nyugdíjbiztosí­tás számlájára. Legfeljebb majd a kötelező minimális összeget, de a családjuk azt is meg fogja sínyle- ni. A másik csoport pedig fenn­hangon hirdeti majd, hogy milyen jól kigondolták az új nyugdíjrend­szert. Mert hát ki-ki a maga hoz­zájárulása szerint élvezi majd a nyugdíjas kort. Erről az összehasonlításról pedig eszembe jutott egy eset, amit egy barátnőm mesélt nemrég: Kép­zeld, olyan szerencsétlennek érez­tem magam tegnap délelőtt... Az egyik kolléganőm, illetve nálam- nál jóval magasabb tisztségbe be­sorolt munkatársam, aki - monda­nom sem kell — a munkájához mérten aránytalanul magasabb fi­zetést kap, mint én, akkorát neve­tett a szemüvegem láttán, azt hit­tem, szétpukkan. Az történt ugyanis, hogy eltört a szemüve­gem egyik szára, s mivel nincs tar­talékszemüvegem (hát ugye, az én jövedelmemből nem telik ilyesmi­re), futottam a szemüvegeshez, hogy megjavíttassam. így lett a szemüvegem egyik szára világos- barna, a másik pedig sötétbarna színű. Egy pillanatig méltatlan­kodtam a kétszínű szemüveg fö­lött, hogy talán az eredetit is sötét színűre kellene cserélni, csakhogy egyetlen szemüvegszár 140 koro­nába került, s ez már éppen elég terven felüli kiadás a számomra, még egyszer 140 korona aligha fért volna havi költségvetésembe. Tudod, a két gyerek, egyedül tar­tom el őket... Hogy megörültem, amikor a szemüveges azt mondta, hogy sajnos a jobb szárat nem tud­ja kicserélni, mert ebből a fajtából most csak bal oldali szárai vannak. Az összes többi szemüvegszár pe­dig keskenyebb vagy szélesebb volt az enyémnél. De megígérte, hogy majd rendel pontosan olyat, mint az eredeti volt, s akkor visz- szaveszi tőlem ezt az újat, s kicse­réli világos színűre. Látod, vannak még jó emberek, akarom monda­ni, elég siralmas látvány lehettem, ahogy összekapartam a szemüveg­szár árát, s tehetetlenségem láttán a szemüveges számomra kedvező ajánlatot tett. Csakhogy egy hóna­pig, amíg az új áru megérkezik, fe­lemás szemüveget kellett horda­nom. Hát aztán! - mondtam ma­gamban. Szimmetrikus szemüve­ge bárkinek van, de ilyen felemás! Szóval így történt, hogy rögtön a javítás másnapján az említett kol­léganőm szó szerint kiröhögött a kétszínű szemüveg láttán. De hiá­ba várta, hogy csatlakozom hozzá a hahotázásban, valahogy nem tudtam ráhangolódni az o’hullám­hosszára. Aztán azt mondta: Csak azt ne mondd, hogy nem futja egy rendes szemüvegre, s még mindig folytak a könnyei a nevetéstől. Ne­kem is könnyek tolultak a sze­membe, de ugye tudod, hogy ne­kem nem a nevetéstől. Csak annyit mondtam neki: fiát nem! S ott­hagytam őt, pedig ő hívatott, mert (azt hiszem) valami feladatot akart nekem adni, s mint afféle feljebbvalómat illetlenség volt fa­képnél hagynom őt a feladattal együtt, de a gurgulázó és véget ér­ni nem akaró kacagás valahogy el­lenszegülést váltott ki bennem, pedig sose csináltam ilyet, bárki megmondhatja... Aztán pár perc múlva utánam jött az irodámba, s még mindig nevetve elmondta, hogy előzetes tervet készít a válla­lat a jövőre esedékes kiegészítő nyugdíjbiztosítással kapcsolatban, s mivel nekem már csak legfeljebb 12 évem van a nyugdíjig, hogy le­gyen valami értelme az egésznek, havonta 2000 koronát fog kelle­nem a kiegészítő alapba juttatni. Havonta kétezer koronát? - mond­tam utána vontatottan, s úgy lát­szik, tudtomon kívül jó komikus lehetek, mert kolléganőm haho- tázva vágtatott ki az irodámból. Értetlenül bámultam utána, ő visz- szafordult, egy pillanatra komoly arckifejezést erőltetett magára, s azt mondta: Mit vagy oda, én négyezret fizetek majd havonta. Úgy látszik, bamba tekintetem megint nagyon viccesnek tűnhe­tett, mert nevetős munkatársam ismét harsány kacagásban tört ki. Távoztában majdnem magával vit­te a folyosó bejárati ajtaját...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom