Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)

2003-05-10 / 106. szám, szombat

jt SZÓ 2003. MÁJUS 10. Arcél pj sokszor a mobiltelefon fényénél tanult, ha nem akart felkészületlenül iskolába menni, a kollégiumi nevelők pedig nincsenek tekintettel a sportgimnazisták eltérő életrendjére Egy ígéretes bajnokpalánta Nem könnyű az élete, mégsem kesereg (Szabó Ottó felvétele) \ 14 éves Szoják Alexandra kisportolt alakját sok tini megirigyelhetné. Az előnyös külső mögött azonban ke­mény munka rejlik. Sandra a kassai nyolcéves sportgim­názium tanulója. Mint oda iárónak azonban nem csak az edzéseken és a versenye­ken kell jól bizonyítania, ha­nem emellett helyt kell állnia az iskolában is. Egy-egy fá­rasztó edzés után sem mehet felkészületlenül suliba. KOVÁCS ÁGNES Szoják Alexandra Krasznahorkvá- ralján lakik. Első látásra olyan, mint a többi tini. Mégis, amitől más, az éppen a sport iránt való komoly vonzalma. A kassai nyol­céves sportgimnáziumban a máso­dik évet járja. „Érdekelt a sport. Már kisiskolás koromban is spor­toltam. Hosszútávfutásban verse­nyeztem az iskolai versenyeken, súlyzózásra is jártam. Terep futás­ban hatodikos koromban a harma­dik helyezést értem el járási szin­ten. De jó eredményeket értem el úszásban is. Már ötödikes korom­ban elhatároztam, hogy komoly­abban fogok foglalkozni a sport­tal. Az atlétika, ezen belül a futás állt hozzám a legközelebb. REGGEL HÉTTŐL KÉSŐ ESTIG Sandra számára az iskola már reg­gel hétkor elkezdődik. Az első há­rom óra után ebédig kemény edzés következik, majd ismét tanulás há­romig. A délutáni program pedig kötelezően egy kiadós edzés. Ezen kívül minden kedden és csütörtökön kötelezően úszás, szauna és masz- százs. Ez utóbbi három „kiváltság” vonzó lehet mindenki számára. Csakhogy Sandra tovább meséli a napot és a hetet. „Egy kemény edzés, amely kora este érvéget, sok­szor a vacsorára szánt időbe kerül. Merthogy inkább nem vacsorázok, hiszen másnapra fel kell készülni. Nem nagyon akaródzik már tanulni a fárasztó edzések után. Vacsora­időben sokszor a pihenést válasz­tom. Még ha csak egy fél órára is, de inkább egy kicsit lefekszem. De nem egyszer megtörtént már, hogy éjfél körül ébredtem fel. Akkor pedig már nem lehet tanulni, mert tízkor szigo­rúan villanyoltás van, és a nevelők nem engednék meg. Az a baj, hogy egyáltalán nincsenek tekintettel ar­ra, hogy nekünk sportgimnazisták­nak egészen más az időbeosztá­sunk, mint a többieknek.” Sandra el­mondta, már az is megesett, hogy a mobiltelefon fényénél tanult, ha nem akart felkészületlenül iskolába menni. De van, amikor annyira ki­merült, hogy egyszerűen nem képes tanulni. „Ha ez megtörténik, akkor többet ér egy kiadós alvás, hogy az­tán másnap az iskolába és az edzés­re kipihenten menjek. Persze, sok­kal egyszerűbb annak, aki odahaza lakik és nem kollégiumban, mert az addig tanulhat, ameddig csak akar. Persze, csak ha akar.” Sandrának az iskolai szünidők is másként telnek, mint a többieknek. Az edző minden napra összeállítja neki azokat a sporttevékenységeket, amelyeket vé­gezni kell. Nem engedheti meg ma­gának, hogy a szünidő miatt lero­moljon a teljesítménye ádaga. „Mivel sokat vagyok versenyeken és össz­pontosításon, ezért sokszor elmara­dok a tananyaggal. Gyakran kell kü­lön órákat vennem, főleg matemati­kából. Legtöbbször az ilyesmi hétvé­gére marad” - magyarázza Sandra. PSZICHIKAI LAG IS MEGERŐLTETŐ A tréningek során mindenki más­más sportot űz. Leginkább futásra, magasugrásra, távolugrásra járnak. Vannak könnyebb és nehezebb edzések. Könnyűnek számít az erő­sítő teremben történő edzés. Nehéz a versenyekre való felkészülés. A versenyek előtt egy-két héttel na­gyon erősek az edzések. A verseny előtti egy-két nap viszont a pihené­sé. „Legközelebb áprilisban lesz időmérő edzésünk, majd egész má­jusban, júniusban versenyekre fo­gok járni.” Sandrának az edzéseken a gátfutáshoz a lábait kell erősíteni. Megtudtam, hogy a gátfutás pszi­chikaiig is nehéz sportág. „A gátfu­tásnál nagyon kell összpontosíta­nom a lépésekre, hogy azok kijöjje­nek. Például a 60 méteres gátfutás­nál minden akadály között három lépést kell venni. Természetesen már történt olyasmi, hogy nem jöt­tek ki a lépések. Amikor tavaly a ke- let-szlováldai bajnokságon voltam, akkor bizony beleakadt a lábam az egyik akadályba. A térdemet össze is törtem.” A gátakat eleinte a gátfu­tók magasságához idomítják. Kö­rülbelül derékig kell éljen a növen­dékeknek. Amint a sportoló eléri a 16-ik életévét, a gátak magassága nem változik többet. Függetlenül attól, hogy a futó milyen magasra nőtt időközben. NEM OLCSÓ MULATSÁG Sandrának a legközelebbi idei ver­senye ebben a hónapban lesz. Ad­dig keményen edzenie kell. Nemrég tért haza Spanyolországból, ahol kéthetes összpontosításon vett részt az iskolai atlétikai csapattal. „A csa­ládom igyekszik, a versenyeimen mindig jelen lenni. Bár sokszor job­ban szeretem, ha nincsenek ott, mert akkor még jobban izgulok. Jobb, ha nem tudok a jelenlétükről a verseny alatt, s csak később derül ki, hogy ott voltak. Vagy ha már ott vannak, akkor jobb nem hallani a hangjukat, mert zavar az összpon­tosításban. Már megesett, hogy az egyik versenyen ott volt a bátyám, tudtam is róla, de csendben ülte vé­gig a versenyt. Ez annyira doppin­golt, hogy második helyezett lettem gátfutásban a kelet-szlovákiai atlé­tikai versenyen.” A sportban sok pénz van, azt mondják. De a sport, ha minőségi színvonalon űzik, sok pénzt is visz el. Nincs ez másként a Szoják-családnál sem. „Idáig még nem szponzorálta őt senki. A le­hetőség adott, hiszen egy sportoló, aki egy cég nevét és emblémáját vi­seli a dresszén, az sok mindenről árulkodik. Például arról, hogy jó a sportoló, akit az a cég támogat. Ugyanakkor a jó sportoló mesz- szebb is eljut, mint szűkebb ottho­na, s ha egy bizonyos céget képvisel, akkor arról a cégről tudni lehet, hogy képes a szponzorálásra. Saj­nos, itt a környéken ez még nem be­vett szokás” - sajnálkozik Szojákné. Megtudtam, hogy azért, hogy ő ver­senyezhessen, egy bizonyos össze­get be kell fizetnie az edzőnek, hogy ő versenypályára juthasson. Több fútócipőre van szükség, amelyek egytől egyik jó minőségűek. A táp­lálkozás is másként néz ki, mint a ti­nik többségénél. Aki kamasz, és a tanulás mellett aktívan sportol is, annak nyüván sokkal nagyobb az étvágya. A sportgimnazisták ötször étkezhetnek naponta, több folyadé­kot is kell inniuk. A kóláról viszont le kell mondaniuk. Kötelező vitami­nokat szedniük, sokkal többet és több félét mint másoknak. A fő táp­lálkozási összetevő a fehérje. Vege- tariánizmusról szó sem lehet. Az edzőtáborokat, amelyek évente vannak, szintén fedezni kell a szü­lőknek. Ezek ugyan nem köte­lezőek, azonban pontosan ezek ké­szítik fel őt a nagy versenyekre. Ha ez kimarad, ő is lemarad arról, ami miatt tulajdonképpen ezt az iskolát és a majdani pályát választotta. Ezen kívül évente elviszik őket Spa­nyolországba, összpontosításra. Ah­hoz, hogy valaki oda eljuthasson, alaposan a pénztárca mélyére kell néznie a szülőnek. „A sportgimnázi­um jóval nagyobb anyagi megterhe­lést jelent nekünk, mint a hagyomá­nyos gimnáziumok más szülőnek. Minden pénzünk rámegy.” Szojákné azonban nem kételkedik abban, hogy érdemes. Azért vállalják, mint mondta, hogy a lányának jobb le­gyen. A jövőjéért. Ha ez tetszik neki, ha ezt szereti, akkor ők támogatják ebben. „Biztos jobban örülnék an­nak, hogy ha a lányom jogásznak vagy ügyvédnek tanulna. De ha ő ezt választotta, ha ezt szereti, akkor úgyis hiába a szülői akarat. A pakli­ban benne van azonban az is, hogy bármikor történhet vele baleset az edzések vagy a versenyek során. S utána már nem sportolhat.” SPORT ÉS RENDÖRAKADÉMIA? Sandra negyvenéves koráig spor­tolhat aktívan. Azután valami más után kell néznie. Bár perspektíváról még korai lenne beszélni, ennek el­lenére Sandrának már van elképze­lése arról, hogy a sport helyébe majd mit helyez, ha eljön az idő. „Volt már szó a családban arról, hogy ha befejezem a gimnáziumot, akkor a testnevelési főiskolára je­lentkeznék. Ha az nem sikerülne, akkor másik alternatívaként szóba jön a rendőrakadémia.” Szoják anyuka sem engedi, hogy a lánya csak a sportnak éljen. Folyton ösz­tönzi őt egy „polgári” képesítés megszerzésére. „Most már nem is mondanám neki, hogy álljon le a sporttal, mert nagyon sok pénzébe került a családnak. Most már végig kell küzdenie. Három hónap esélyt adott neki a család, amikor elkez­dett a gimnáziumba járni. Úgy indí­tottuk el, hogy vagy megszokik vagy megszökik.” Mint megtudtam, aki egy ilyen sportgimnáziumba jelentkezik, körülbelül három-négy évbe telik, amíg kialakul, hogy milyen sport­ra alkalmas. Sandránál az első év­ben nyilvánvaló volt, hogy könnyűatlétikára kell járnia, ezen belül pedig gátfutónak és gyorsfu­tónak lenne kiváló. „Ez a mozgá­somból, a lépéseimből, a testtartá­somból adódott. Nem is akartam én mást, csak könnyű atlétikát, ezen belül pedig lényegében mindegy volt. A gátfutáson kívül még a rövid távfutás áll hozzám közel. Bár abból is jócskán részem van, hiszen a gátfutásoknál az edzés szerves része a sprintelés is. Hiszen a csapatversenyeken ebben a sportágban is bizonyítani kell.” A csapatversenyekhez három vagy négy sportágban kell versenyezni­ük. Az elért eredményekből ponto­kat gyűjt a csapat, s így történt meg az, hogy tavaly a kassai kelet­szlovákiai bajnokságot megnyerte az atlétikai csapat. Sandra rendkí­vül korán jött egyéni eredménye pedig szintén tavaly történt, ami­kor a gátfutásban a második helye­zést érte el. Ez éven nehezebb lesz a verseny, mert a szlovákiai baj­nokságra készül. Csak akkor válunk teljes emberré, ha ápoljuk és megőrizzük mindazt, ami kultúránkban egyedi és sajátos: a tájnyelvet, a népdalt, a népmesét, a táncainkat és a hagyományainkat A hattyú szólítása - akihez Nagy László verseket írt „Szólítlak, hattyúi hó-eke, / sátán­palástot széthasító, / te vagy a jó sugarasító, / jó hitem nyerge, rosz- szatirtó,/hogyjobb-magamhoz is jussak el-/emelj föl engem, hadd siessek, / vágj utat árva földieknek / szárnyaddal s torkod élivei! ” - írja Nagy László a Szólítlak, Haty- tyú c. versében. A cím alatt az ajánlás: Énekes Budai Ilonának. BUCHLOVICS PÉTER Mesemondó, énekművész, tanár. A magyar népdalkincs, a népmesék, anekdoták gyűjtője és avatott előadója. Bár önmagát csak népda­lénekesnek tartja, neve évtizedek óta fogalom a szakmában. Életéről és munkájáról zselízi fellépésekor mesélt lapunknak.- Hajói tudom, Ön először az 1968- as Ki Mit Tudón mutatkozott be, ek­kor vált ismert előadóvá... -Valóban, a televíziós középdöntőig jutottam abban a legendás műsor­ban. Az a vetélkedő számos olyan te­hetséget indított el a pályán, akik mára komoly művésszé értek, elég ha csak Gálvölgyi Jánost, Szegvári Menyhért rendezőt, Kincses Veroni­kát, Galkó Balázst vagy a Neoton és a Hungária együttest említem. Ak­kor ott szinte csodabogárnak számí­tottam, hiszen egyedül, zenekíséret nélkül adtam elő eredeti népdalo­kat. Ám a szakmai pályafutásomat igazából az 1970-es országos Rö­pülj, páva!-versenyen kezdtem el, itt a nagydíjat és a Népművészet ifjú mestere címet kaptam meg. Na és a legkedvesebbet: a Kodály Zoltán- különdíjat.- Térjünk vissza a kezdetekhez. Honnan, milyen környezetből indult útnak ilyen gazdag tarisznyával?- Egy szigetközi, Győr melletti kis fa­luban születtem, egy hat házból álló tanyaközpontban. Hároméves ko­romban költöztünk be Gyömörére, az én földi, megtartó emlékeim gya­korlatilag ehhez a településhez köt­nek. Ez a falu a mai napig megőrizte a hitvüágát és a szokásait. Mélyen hívő katolikus közösségben nőttem fel, a húsvéti körmenet, a pünkösdi virágszőnyeg-készítés, a karácsonyi mendikálás hozzátartozott az éle­tünkhöz, s máig élő hagyomány. De említhetem a hangulatos tollfosztá- sokat, a viharlámpa melletti kukori- cafosztásokat, s mindazokat a cso­dálatos meséket, dalokat, története­ket, amelyeket közben a felnőttek szinte észrevédenül továbbörökítet­tek. Amíg az ember kisgyerek, ter­mészetesnek veszi, hogy ebben él. Csak felnőttként értékeli igazán ezt a meghatározó élményt, szellemi út- ravalót, s döbben rá, hogy lélekfor­máló, megtartó ereje volt és van a szülőföldnek. Édesanyám, édes­apám is szeretett és tudott énekelni. Édesapám úgy tudott egy pohár bor mellett mulatni, hogy az egész falu köréje gyűlt. Édesanyám ösztönösen is remek pedagógus volt, végtelen türelemmel, odafigyeléssel bánt a gyerekekkel, az öcsémet és engem például minden este az ölébe vett, énekszóval ringatott álomba, reggel dallal ébresztett, sokat mesélt és ját­szott velünk. Ménfőcsanakra jártam gimnáziumba, itt nagyszerű ma­gyartanárnőm volt, Asbóth Márta néni, ő terelte komolyan a figyel­mem a népdalokra.- A Röpülj, páva! után hogy alakult a sorsa?- Mivel a verseny után már ország­szerte ismergették a nevem, egyre többször hívtak el művelődési há­zakba, zenei könyvtárakba, s jöttek a rádiós, televíziós szereplések. Édesanyám viszont mindenképp szerette volna, hogy diplomát sze­rezzek, ezért közben a soproni óvó­nőképzőt is elvégeztem, ez tehát az eredeti foglalkozásom. Aztán Buda­pesten a zeneművészeti szakiskolát is elkezdtem, s döntenem kellett, hogy mit válasszak hivatásul, mert mindkettő egész embert kíván. Ma­radt a népdaléneklés, s ezzel a profi pálya. 1976-ban, az Egyetemi Szín­padon tartottam az első önálló este­met, ahol Nagy László mondott elő­szót, s akkor kaptam tőle ezt a verset- a legnagyobb ajándék, amit halan­dó kaphat. Hetvennyolcban jelent meg az első nagylemezem.- A hetvenes évek Kádár-korszaká­ban eredeti népmeséket, népdalo­kat előadni és népszerűsíteni egy ki­csit ellenzékinek is számított.- Volt üyen íze a dolognak, igen, de ellenzékinek számított szinte min­den, ami elütött a hivatalos kultúr­politika sulykolta vonaltól. Bár én mindig is öntörvényű ember voltam, nem törődtem azzal, tetszik-e „fönt”, amit csinálok. Egyszer, egy műsorom után odajött hozzám vala­ki és megkérdezte: Ki ellenőrizte az anyagot, hogy maga ilyeneket mond, énekel? Azt válaszoltam, ma­gamnál jobb ellenőr szerintem nem kell. Jártam tehát a saját utam, s mi­vel magasra tettem a mércét, csak a szakmára és a közönségre figyeltem. Persze, talán ha megalkuszom, töb­bet is elérhettem volna, de ezt vég­képp nem bánom, nem is érdekel. A lélek gazdagodjon, ez a lényeg.- Több, mint harminc éve gyűj- tőutakra jár, magyar népmese- és népdalkincsben feltérképezte szinte az egész Kárpát-medencét.- 1971-ben jártam először Erdély­ben, a Mezőségben, s attól fogva minden évben tízszer-tizenötször is kilátogattam, még a legkeményebb időkben is. A hetvenes-nyolcvanas években jött a Felvidék, a kilencve­nes években pedig, pont a délszláv háború, a bombázások idején Tóth- faluban, Szabadkától körülbelül harminc kilométerre vezettem öt esztendeig népdal-népzenei tábort. De a csángóknál és Kárpátalján is gyűjtöttem anyagot. Erre építem a szombat reggelenként a Kossuth Rá­dióban hallható Fúvóm az énekem című műsoromat is, na és persze az élményekre, találkozásokra. Ritka­ságszámba menő felvételek is talál­hatók a hangtáramban, például mezőségi menyaszonybúcsúztató és halottsirató. A halottsirató nagyon személyes műfaj, szinte baráti vi­szonyban kell lenni az adatközlővel ahhoz, hogy megnyíljon, s képes le­gyen mindenfajta szereplési görcs, póz nélkül kitárni a szívét, magnóra énekelni a lélek sebeit. Hála Isten­nek, csodálatos emberekkel hozott össze a sors, említhetem itt a mezőségi Mári nénit, a gyimesieket, de a csíkszenterzsébeti Szász Anna néni és félje, Mihály bácsi is felejthe­tetlen emberek. Áz ének erejéről meséltek példázatot - a saját éle­tükből. A házasságuk kezdetén, az első gyermekük születése után tör­tént. Anna néni a kútra menet a ke­resztanyjától tudta meg, hogy a férje más asszonyhoz is jár. A fiatal asz- szonyt szinte letaglózta a hír, azt sem tudta, hogy ért haza, éjjel-nap­pal zokogott, az édesanyja vigasztal­ta, de ő tovább emésztette magát. Mígnem egyszer naplementekor, kapálásból jövet Anna néni dalra fa­kadt, ahogy ő mondta: Úgy elfacsa­rintotta a szívemet a bánat, hogy ha­sadott meg kettőbe... Mihály éppen akkor ballagott lefelé a dombról, megállt előtte, s kérdezte csende­sen: - Hát te, Anna, kinek fújod ezt az éneket? - Hát kinek fújnám, kendnek. Erre a férje megölelte, s hazatértek. - Azóta se kellett, hogy féltsem a menyecskéktől - mesélte a csíkszenterzsébeti asszony. így tör- tént-e vagy sem, nem tudni. De ami­kor én megismertem őket, már negyven éve éltek boldog házasság­ban és négy gyereket fölneveltek, te­hát abban az énekben mégiscsak le­hetett varázslat.- Hozzánk, a Felvidékhez milyen emlékek fűzik?- Ág Tibor az a zseniális ember, akinek a kísérője lehettem, például Kolonban. Tibor bácsi rendkívül nyitott, készséges ember, s óriási tudása ellenére nincs benne egy szemernyi szakmai irigység, félté­kenység sem. Ez ma ritka erény. De sokat köszönhetek a lédeci Mariká­nak, s Urbán Aladár barátomnak is, aki ipolyvarbói, ipolybalogi gyűjtésemben segített.- Kedvenc tájegysége, népdala?- Természetesen a saját szigetközi, rábaközi népdalainkat éneklem a legszívesebben, mégha ezek nem oly díszítettek is, mint például a mezőségi, moldvai dalok egyike- másika, bár a lészpedi, pusztinai nápdalokat is gyakran énekelem, a moldvai csángók dallamkincséből. Egyébként nincs kedvenc tájegysé­gem, nekem egyformán kedves min­den eredeti magyar népdal, ballada, népmese. Rendkívül gazdag szőtes ez, nem lehet csak egy-két szálat ki­fejteni, mindegyik pótolhatadanul színes, egyéni.- Járt már Amerikában, Németor­szágban, népzenei táborok állandó szakelőadója, s évek óta tanít az Óbudai Népzeneistolában is, ahol több híres tanítvány fordult meg a keze alatt...- Igen, tizenhét éve tanítok Óbudán, ez egy speciális iskola, Magyarorszá­gon kívül csak Bulgáriában van még egy ilyen hely, ahol népzenét, népi hangszereket tanulnak a fiatalok. Ide azok jönnek, akiknek a magyar népzene és népdal a szívügyük, ko­moly felvételi és tehetségvizsga után. A nevesebb tanítványaim kö­zül Szvorák Katalint említeném meg, akit három évig tanítottam, s ma már kollégák vagyunk, de a Téka együttes szólistája, Tárnoki Bea is idejárt. Az egész magyar nyelvterü­letről szívesen várjuk a nebulókat, meggyőződésem ugyanis, hogy csak akkor válunk teljes emberré, ha ápoljuk és megőrizzük mindazt, ami kultúránkban egyedi és sajátos: a tájnyelvet, a népdalt, a népmesét, a táncainkat és a hagyományainkat - ezek a gyökereink, s ezek tartanak meg bennünket a jövőben is. Örök értékek, melyekhez mindenkor biz­ton fordulhatunk.- A tájnyelvet említve, műsorában feltűnt, hogy a székely népmesét ere­deti kiejtéssel, de még a csak ott jel­lemző hangsúlyt, hanglejtést is pon­tosan visszatükrözve adta elő, magá­tól értetődő természetességgel.- Ha az ember sokat és sokszor jár gyűjtőutakra, szinte beléivódik a helyiek beszédmódja, kifejezőké­pessége, szókincse, nem beszélve arról, hogy ezt a szakmát csak így érdemes és szabad művelni. A pa­lóc nyelvjárásnak is megvan a ma­ga bája, egyedisége, hogy felvidéki példát mondjak. Minderre joggal büszkék lehetünk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom