Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)

2003-05-09 / 105. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 9. Kitekintő Az olasz família túlélte a technikai robbanást és a promiszkuitás korát, s azután is egyben maradt, hogy a válás 1974-ben (!) végre szabaddá vált a katolikus Olaszországban is Kevesebb idő jut a „mámmá” makarónijára „Butta la pasta, arrivo!”, vagyis „dobd be a tésztát (a vízbe), jövök!” - a Zoomata olasz statisztikai weboldal szerint mobiltelefonálók va­lószínűleg ezt a mondatot ej­tik ki a leggyakrabban. POGÁR DEMETER Eképpen ösztökéli egy haza­térőben lévő férfiú anyját vagy asszonyát, hogy mire felér, az asztalon már ott gőzölögjön a na­pi betevő makaróni. A felmérések szerint az olaszok csaknem fele mindenekelőtt a családdal és a barátokkal beszél a hordozható készüléken és a leggyakrabban a „famiglia” lelkét, a „mammát” hívja rajta. A tipikus olasz család Magyaror­szágon a klasszikus olasz filmekből „ismerős”. De vajon igazak-e még a nagy asztalt körbeülve makarónit faló, vendettázó és a kötélen szár­adó gatyák árnyékában tányérokat zúzó taljánokról alkotott, immár ötven-száz éves sztereotípiák? A közelmúlt felmérései azt mutatják, hogy igen is, meg nem is. „Mamma mia!” - a nyomdafesté­ket eltűrő indulatszavak közül ma is ezek röppennek fel a leggyak­rabban. Az olaszoknak, különö­sen a fiúknak, még mindig olyan erős az anyjukhoz kötődésük, mintha születésükkor a köldök- zsinórt el sem vágták volna. Az Abacus közvélemény-kutató inté­zet szerint az északibb országok­ban elterjedt egyszemélyes ház­tartásokkal, a szinglimodellel el­lentétben a 29 éves olasz férfiak 70 (!) százaléka még szüleivel él. A társadalmi méreteket öltött „mammone” (mama kedvence) - jelenséget csak részben magya­rázza a magas a lakbér, az egyete­mi tanulmányok elhúzódása, vagy az elhelyezkedési nehézség. Legalább ennyire fontos tényező az anyai kényeztetés, a minden­napi vasalt ing s a mindig teli hűtőszekrény. Az igazsághoz hoz­zátartozik, hogy nagy átlagban a nők is csak 27 éves korukban hagyják él a szülői házat, és egyre inkább csak 30 esztendősen vál­lalnak gyereket. De ez már rég nem azért van, mert a lány csak az esküvő után szakadhat ki a zord atyai felügyelet alól. Az itáli­ai család a hatvanas-hetvenes évek lázadásai következtében li­beralizálódott, és a benne élő nemzedékek úgy döntöttek, hogy továbbra is egymásra támaszkod­nak, de most már szabad akara­tukból. A túlkoros gyermekeikről gondos­kodó szülők időskori támaszaikat látják azokban, akikben a külső és külhoni szemlélő gyakran csak élősködőket lát. Az olasz família túlélte a technikai robbanást és a promiszkuitás ko­rát, s azután is egyben maradt, hogy a válás 1974-ben (!) végre szabaddá vált a katolikus Olaszor­szágban is. Igaz, az állami statiszti­kai hivatal, az Istat adatai arról szólnak, hogy az emberek mintegy háromnegyede ma már egyre rövi­dítené azt a három évet, amely a boldogító „nem!” kimondásához ma még szükséges, ám a felbontott házasságok aránya még mindig itt a legalacsonyabb Európában. Szociológusok szerint az a tény, hogy egy háztartásban kettő vagy több saját jövedelemmel rendel­kező generáció él együtt, jelentős anyagi megtakarítással jár, ami so­kak számára lehetővé teszi az au­tók folyamatos cseréjét, és a csilla­píthatatlan éhségű szépségipar bőkezű etetését. A nem is olyan rég még koldusszegény Itáliában egy átlagfogyasztó évi háromezer eu- rót (mintegy 700 ezer forintot) for­dít ruházkodásra, kétszer annyit, mint a többi EU-polgár. Az elkényelmesedés, az újgazdag­lét élvezete azonban fájdalmasan visszaüt az otthonokra: a „tipikus” olasz család jócskán összezsugoro­dott. A famíliák 71,3 százaléka ma már mindössze háromtagú, mert egy statisztikailag átlagos olasz nő életében mindössze 1,2 gyermeket szül - ami az egyik legalacsonyabb érték világon. Ha ez így megy to­vább, 2030-ra az olaszok fele leg­alább hatvanéves lesz. Ez pedig egyenesen gazdasági romlással fe­nyeget. Lehet, hogy a gyermekekkel való együttgügyögésre fordított idő tényleg lecsökkent, ám amit az olasz család még az állítólagos mo­rális kimerülés közepette sem fog sohasem feladni, az a pereputty- nak nyújtott protekció, a rokonok társadalmi érvényesülésének vagy puszta megélhetésének támogatá­sa. A „hátszél” Olaszországban nem szégyen. „Ha dühös vagy, mert átutalásodat egy ordítóan os­toba banki tisztviselő végzi, vagy ha postaküldeményeddel egy feltűnően lassú, alkalmatlan de önelégült postás piszmog, csilla­podj! Nem tehetsz semmit: őt oda „behelyezték“” - nyugtatgatott egyszer egy Dante és Mussolini or­szágában nálam sokkal nagyobb rutinnal rendelkező kollégám. Az olasz népiélek avatott búvára azt állítja, hogy a család saját érté­kei, és érdekei szerint határozza meg az állammal és a társadalmi intézményekkel való viszonyát. „Az olaszoknál a család iránti hűség az igazi hazafiság” - világít rá egy alapproblémára Barzini a The Italians szerzője. Elmagyaráz­za, hogy azok, akik a harctéren a nemzeti mundérban gyávák, a sa­ját családjuk érdekében képesek lennének dacolni a halásos vesz­éllyel. Az író szerint a legtöbb olasz kettős mérce szerint él. Egyfelől a rokonok és barátok számára fenn­tartott erkölcsi kódexe a becsület­re, a megbízhatóságra, és a nagy­lelkűségre épül. Másfelől pedig egy másik értékrend szerint, amely a kívülállókkal való együttélést szabályozza, hazudni-csalni nem nagy vétek. A sajátjaival elnéző itáliai nemzet- kép-festővel szemben Edward Ban- field amerikai szociológus kímélet­lenül fogalmaz: őszerinte éppen a család a legfőbb akadálya annak, hogy Olaszország olyan egységes, modern állammá váljon, amelynek állampolgárai tisztelik a törvényt. Az olasz vállalatok 90 százaléka ma is családi kisvállalkozás, melyek­nek zöme - ahogy arra az ország legnagyobb munkáltatója, a FIAT válsága is rávilágított - a globalizá­ció következtében egyre veszít ver­senyképességéből. A beruházásra és szövetségre hajló külföldi gazda­sági tényezők pedig, egészen a kö­zelmúltig, alig tudtak érvényesülni az Appennineken meghonosodott családi kapitalizmusban. A derűlátó elemzők szerint ez a rejtélyes, gyakran az állammal is összejátszó rendszer a világgazda­ság kényszerítő realitásainak hatá­sára végre elmozdulhat a fair play felé. „Egyértelműen a családok Itá­liája az igazi Itália, amely évszáza­dok tapasztaltából szűrődött le. Eközben a törvények és intézmé­nyek Itáliája egy hiedelem, egy olyan ország, amelyről az olaszok szeretik azt hinni, hogy volt vagy lesz, de tudják, hogy nem létezik” - adja meg a választ klasszikussá vált könyvében Luigi Barzini. Róma, 2003. május Biljana Plavsics kivétel: hajlandó volt tanúsítani Milosevics bűnösségét, bár először tagadta a vádakat, később elismerte: szerepet vállalt több ezer ember elűzésében Svédországi szabadságon a „női Mengele”? SZABÓ JÓZSEF A „női Mengele”. Nemes egyszerű­séggel csak így nevezte Biljana Plavsicsot, a bukott szerb, majd ju­goszláv államfő felesége, Mira asz- szony. Milosevicsné feltehetően jól tudta, miért adta épp ezt a csöppet sem hízelgő ragadványnevet a bosz­niai szerbek volt elnökének, a hábo­rús és emberiség elleni bűncselek­ményekért nyolcadik éve körözött háborús bűnös Radovan Karadzsics korábban odaadó harcostársának, későbbi helyettesének. A ma 72 éves Plavsics asszony annak idején bioló­giát tanított a nyugat-boszniai Banja Luka egyik iskolájában. A délszláv háború előestéjén csatlakozott a Karadzsics alapította nacionalista párthoz, az SDS-hez, amely gyógy­írt ígért a szerb nemzet vélt és valós sérelmeire,. történelmi bajaira. Biljana Plavsics elfogadta Milose- vicsék javaslatát, amely abból indult ki, hogy a szerbek akkor érezhetik jól magukat, ha egy államban egye­sülnek a más nemzetiségűek rovásá­ra. Plavsics a háború idején többször megismételte, hogy „természetes je­lenségnek” tartja a bosnyálcok kiir­tását. A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés utáni évben, 1996-ban Plavsicsot a Boszniai Szerb Köztársaság elnökévé válasz­tották. E tisztséget két évig töltötte be. Megbízatási ideje alatt a nemzet­közi közösség szemet hunyt szélső­séges múltja fölött, ugyanis korábbi radikális nézeteit feladva már mér­sékeltebb hangot ütött meg. Igyeke­zett a daytoni békeszerződést is vég­rehajtani, amivel hozzájárult az el­lenségeskedések mérsékléséhez, visszaszorításához. A háborús bűnö­sök listájáról azonban nem törölték a nevét. A Nyugat megpróbálta fel­használni az akkor még hatalmon levő Milosevics boszniai szimpati­zánsai ellen. Ez csak részben sike­rült, sőt Plavsics 1998-ban megbu­kott a boszniai szerbek elnökválasz­tásán, majd visszavonult a politiká­tól. Politikai veresége után két évvel megtudta, hogy az ENSZ által alapí­tott hágai Nemzetközi Törvényszék körözi. Rövid töprengés után tár­gyalásokat kezdett a délszláv térség­ben elkövetett háborús bűncselek­ményeket vizsgáló és a vétkesek fe­lett ítélkező ENSZ-bírósággal, majd 2001-ben önként feladta magát, ami akkor még példádan lépés volt a szerbek körében. Bár a bíróság már több meat ügyben mondta ki a ver­diktet, ületve ítélt el bűnösöket (többnyire boszniai szerbeket és horvátokat), Plavsics volt az egyet­len nő a vádlottak, majd az elítéltek között. Azon ritka kivételek közé tartozik, aki hajlandó volt érdem­ben tanúsítani Milosevics bűnössé­gét. Kezdetben ugyan tagadta a vá­dakat, de később beismerte: szere­pe volt több ezer ember elűzésében, az etnikai tisztogatások előkészíté­sében, megszervezésében és végre­hajtásában. Szerbiában és a szerb köztársaságban, amely Bosznia 49 százalékát öleli fel, sokan neheztel­nek Plavsicsra, amiért „elárulta a nemzeti ügyet”. Szemére vetik, hogy beismerve bűnösségét a bos- nyákok és a horvátok tömeges üldö­zésében, alapjaiban rendítette meg a Milosevics-rezsim idején folyama­tosan sulykolt propagandatételt, miszerint a szerbek a (boszniai) há­borúban kizárólag védekeztek. A hágai törvényszék másként ítélte meg Plavsics asszony vallomását és részben megbánó magatartását. Sőt az ellene felhozott legsúlyosabb vádak közül néhányat, így a népir­tást ejtette. Már korábban felmerült a gyanú, hogy vádalku született, és Plavsics enyhe büntetéssel megúsz- sza az egészet. Carla del Ponte há­gai főügyész cáfolta a háttéregyez­séget, de több jel is arra utal, hogy Plavsics korántsem azt az ítéletet kapta, amelyre a boszniai háborút túlélő nem szerbek számítottak. So­kan közülük ugyanis túl enyhének tartják a törvényszék februári ítéle­tét, amelyben a volt elnök 11 év bör­tönt kapott. Április végén újabb meglepetés érte az ítélet ellen ágá- lókat: a hágai Nemzetközi Törvény­szék állítólag megegyezett Stock­holmmal, hogy az exelnök Svédor­szágban tölti le börtönbüntetését. Ha igaz a Stockholmmal kötött megállapodás híre, elképzelhető, hogy Plavsics - tekintettel előreha­ladott korára - egy napot sem ma­rad a rács mögött. A svéd törvények ugyanis megengedik, hogy a hetven éven felüli elítéltek be se vonulja­nak a börtönbe. Biljana Plavsics (Reuters-felvétel) Az al-Kaida a legújabb harci cselekményekben közvetlenül nem vesz részt: a hadszínteret Afganisztánból Pakisztánba helyezte át, a városi gerilla-hadviselés színterére Afganisztánt továbbra is a haduralc ellenőrzik KATONA MAGDA Kabulban az idén sokat esik az eső. Úgy tűnik, az ország megszabadul az öt éve fojtogató szárazságtól, Ka­bul pedig a mindent ellepő portól. A szakadó esőben esernyős biciklisták szállítanak hátsó ülésükön tetőtől talpig kék burkába burkolt lányokat. A szárazságnak vége, de a politikai bizonytalanság továbbra is fenye­gető. Általános a félelem - nemcsak politikusok körében, lépten-nyo- mon aggodalmát fejezi ki az utca embere is -, hogy az iraki háború el­tereli a nemzetközi közvélemény fi­gyelmét az ország előtt álló felada­tokról, s Afganisztán ismét magára marad. Az októberben összeülő al- kotmányozó lója dzsirga lesz hiva­tott elfogadni az ország új alkotmá­nyát, amely tartalmazza az új vá­lasztójogi törvényt, szabályozza po­litikai pártok működését, és jövő nyárra lehetővé teszi általános vá­lasztások kiírását, az országgyűlés megválasztását. Ám az iraki esemé­nyek, valamint a kormányon belül a nyugati demokrácia hívei (az öltö- nyösök-nyakkendősök) és a mu- dzsahid szervezetek (főleg Maszud hívei) közötti ellentétek veszélyez­tethetik e kitűzött célok megvalósí­tását. Ez utóbbiak tradicionális öltö­zetükhöz a szovjetek elleni harc jel­képévé vált lapos posztósapkát, a pakolt viselik. Február 28-án a valaha jobb napo­kat látott, de megsérült és megko­pott Inter-Continental Szállóban tartotta alakuló ülését tizenöt új párt szövetsége, a Nemzeti Demok­ratikus Párt. Ma már hatvan szerve­zet választási szövetsége, amelyben helyet kaptak a nőszervezetek, a de­mokrácia hívei, ismert királypárti­ak, valamint közéleti személyiségek is. Ellenlépésként március 15-én a Rabbani volt elnök iszlám szerveze­téhez közel álló mudzsahid lap ha­sábjain dühödt kirohanás látott nap­világot Karzai elnök és a király hívei ellen. „A nyakkendős, öltönyös Nyu­gat-imádók Amanullah sah és a kommunisták útját járják” - írta az álnév mögé rejtőző szerző. Hamid Mubariz kulturális miniszterhelyet­tes az Anisz című kormánylap ha­sábjain hevesen replikázott. Ezt a kábeltévék betiltása követte (amely rendeletet később visszavonták), majd a mudzsahid hadurak politikai ellenszövetségének megalakulása Afganisztán Nemzeti Mozgalma né­ven. Akadozik az új fegyveres erők megszervezése is. Áz idén hárome­zer új katona kiképzése fejeződik be. Úgy tűnik, Karzai elnök elképze­lése a hetvenezres új hadseregről álom marad. Fahim tábornok, vé­delmi miniszter erős magánhadse­regével Karzai elnök legerősebb ha­talmi ellenpólusa. A kabuliak sze­rint a hetvenezres új nemzeti hadse­reg Fahimnak sem tűnik soknak, hi­szen klánjában hetvenezer tábor­nokjelölt akad. Az új hadsereg ne­hézségeit mutatja nemcsak az, hogy a kiképzett katonáknak az ál­lami zsold többszörösét fizetik a ha­durak milíciái, de az is, hogy szá­mos tábornok kopott uniformisán díszes váll-lap feszül, miközben cipő híján gumipapucsot visel. Az ENSZ által támogatott lefegyverzési program megkezdését, amelyben három év alatt százezer harcost le­fegyvereznek és integrálnak a társa­dalomba, harmadszor napolták el. „Noha a bonni konferencián minden szervezet megígérte, hogy kivonja erőit Kabulból, ez a hajdan világvá­ros ma is úgy néz ki, mint egy nagy katonai tábor” - kesergett Szaid Taj- jib Dzsavad, Karzai elnök biztonság- politikai tanácsadója. A Karzai-kor- mány nagy gondja, hogy a tálibok megdöntése után keletkezett politi­kai űrben felemelkedett hadurak a gyakorlatban nemcsak miniállamo­kat irányítanak, de az összes hatá­rátkelőhelyet ők ellenőrzik, és min­den vámbevétel az ő zsebükben köt ki. Probléma a tartományokban a polgári kormányzás és a katonai pa­rancsnoki posztok szétválasztása is. Az ideiglenes kormány hatalma alig teljed ki a fővároson túlra, Karzai el­nököt Kabul polgármesterének hív­ják. Az iraki háború kezdete miatt elnapolták a március 22-re tervezett afgán-pakisztáni csúcstalálkozót, amelyre szerdán kerül sor. A feltá­madt régi határvitán kívül Karzai el­nök azt kéri partnerétől, hogy a táli- bokat füstöljék ki a határkörze­tekből. Musarraf elnök viszont azt igényli, hogy a Karzai-kormány már a pakisztáni Karacsi kikötőjében szedje be a neki járó vámokat. Ez ugyancsak frusztrálja a hadurakat. A két ország viszonyában további fe­szültséget okoz, hogy számos ismert tálib vezető él háborítadanul Pakisz­tánban. Miután októberben a pa­kisztáni iszlám pártok szövetsége, az MMA abszolút többségre tett szert a határ menti tartományok­ban, az al-Kaida, Hekmatjar és a tálibok szövetségre léptek. Az al- Kaida a térségben lemondott a közvetlen harcról, ezt Hekmatjar szervezetére, a tálibokra és a pa­kisztáni iszlám pártokra bízta. Március elsején pakisztáni területen elfogták Hálid Sejk Mohamedet, az al-Kaida második emberét, majd ál­lítólag a pakisztáni Csamanban le­tartóztatták Bin Laden két fiát is. A tőlük nyert információ szerint Bin Laden, miután a Tora Bora-barlang- ból megszökött, sokáig a kelet-afga­nisztáni Kunar tartományban volt, onnan a pakisztáni Dirbe távozott. Az al-Kaida a legújabb harci cselek­ményekben közvetlenül nem vesz részt. A hadszínteret Afganisztánból Pakisztánba helyezte át, a városi ge­rilla-hadviselés színterére. Egyelőre csendben szervezi újjá kommuniká­ciós hálózatát. Bin Laden partnersé­get hozott létre az iráni héjákkal, ám nem kockáztatta meg, hogy Iránba meneküljön. Feltehetően jobban megbúvüc egy pakisztáni nagyváros forgatagában. Áz aktivizálódó tálib ellenállást Dadulla móllá vezeti, az első tálib vezető, aki a rezsim bu­kása óta a sajtónak nyilatkozott. Tadzs Mohamed móllá titkosszol­gálati miniszterhelyettes és Szafi- ullah Manszur volt tálib miniszter irányítják az újjászerveződő tálib szervezetet. Március 27-én a táli­bok Kandáharban meggyilkolták a Vöröskereszt egy salvadori munka­társát, 30-án pedig rakétatalálat érte az ISAF, a nemzetközi béke- fenntartók kabuli főhadiszállását, ahol magyarok is szolgálnak. Karfai elnök az iraki politikai rende­zéssel kapcsolatosan azt tanácsolta: ne engedjék meg, hogy a Szaddám- rezsim bukása után politikai váku­um keletkezzen, amelyet ellenőriz­hetetlen politikai és katonai erők töl­tenek ki. Óva intett attól, hogy a ter­rorizmus elleni harcot az amerikai­ak és szövetségeseik személyek utá­ni hajtóvadászattal azonosítsák, in­kább a zsarnokságot és a terroriz­must előidéző társadalmi-gazdasá­gi, politikai okok felszámolásában működjenek közre. Emlékeztetett rá: bármennyire megkérdőjelezhető volt Afganisztánban a szövetség a le- vitézlett hadurakkal, ám ezáltal nemcsak a polgárháború volt elke­rülhető, de a zsarnoki rezsim meg­döntéséért belső erők harcoltak, így nem került sor idegen megszállásra, csak korlátozott katonai jelenlétre. Ma már azonban a hadurak nem csekélyebb veszélyt jelentenek a sta­bilitásra, mint a tálib-Hekmatjar-al- Kaida szövetség, s attól függ az egész térség stabilitása, hogy sike­rül-e mindezektől megszabadulni. Ellenkező esetben a nyakkendő és a pakol küzdelmében ismét létrejö­het a mudzsahid pakol és a tálib turbán szövetsége. A szerző Afganiszán-szakértő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom