Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-07 / 104. szám, szerda
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. MÁJÚ TALLÓZÓ KOMMENTÁR Powell missziója MALINAK ISTVÁN Fontos év lesz a világpolitikában 2005, akár fordulópontot is jelenthet. Powell amerikai külügyminiszter a hét végén visszatér a Közel-Keletre, ahol az elmúlt hétvégét is töltötte, ami bizonyítja: Washington nemcsak felismerte, hogy a terrorizmus elleni harcnak, a radikális iszlám szervezetek eliminálásának egyik kulcskérdése az izraeli-palesztin viszony rendezése, hanem elszánta magát a megoldásra. Ezúttal a fő téma a kvartett neve alatt futó, valójában főleg az USA bábáskodásával kidolgozott, útitervnek nevezett csomag, amely 2005-re az önálló palesztin állam megteremtését is tartalmazza. Bush elnök nemrégiben azt mondta, az amerikai katonák addig maradnak Irakban, amíg meg nem szilárdul az új rendszer - amely semmiképpen sem lehet iráni típusú (síita) iszlám diktatúra -, vagyis akár még két esztendeig. Könnyű kiszámolni: 2005-ig tolta ld az amerikai katonai jelenlét határidejét. Nem valószínű, hogy pusztán véletlen egybeesésről lenne szó. Az tény, hogy a Bush-adminisztráció vagy százezerrel akarja csökkenteni Irakban állomásozó katonáinak számát, helyükbe - az iraki lakosság és a nemzetközi közvélemény számára is elfogadhatóbb megoldásként - nemzetközi erőket telepítenének. Egyelőre csak találgatások, sajtóhírek szólnak arról, hogy az USA mindezzel együtt négy katonai bázist tartana fenn Irakban, tehát a teljes kivonulás szóba sem jöhet. Ami érthető, ha Amerika a közel-keleti rendezés ütőerén kívánja tartani a kezét. Tehát Iraknak nemcsak a Szaddám-rezsim bukása előtt volt stratégiai jelentősége a térségben, ez a szerepe megmarad, természetesen alapvetően más hangsúlyokkal. Elég a térképre nézni: Irak Szíria és Irán között terül el. Eddig Bagdad mellett ez a két ország nyújtotta a leghathatósabb támogatást a zsidó állam likvidálására felesküdött szélsőséges iszlám-palesztin szervezeteknek, ezért az elmúlt hetekben ez a két állam volt a nagyon kemény amerikai figyelmezeté- sek-fenyegetések fő címzettje is. Az amerikai katonai jelenlét mindenképpen visszatartó erőt jelenthet a békefolyamatot nem egyszer szó szerint is felrobbantó radikálisok számára. Mindettől eltekintve, nagyon bonyolult és nehéz folyamat lesz az izraeli-palesztin béke megteremtése a sok évtizedes kudarcsorozat után. Az említett, három szakaszos útitervnek csak a fő körvonalait ismeijük, a részleteket nem. Azt sejteni lehet, hogy tele van buktatókkal, Izrael máris tizenöt pontban foglalta össze megjegyzéseit-tófogásait. A kezdet, vagy mondhatjuk úgy, hogy az első szakasz legfontosabb feltételei a palesztin terrortámadások leállítása, a szélsőséges csoportok felszámolása, a másik oldalon pedig a zsidó telepek építésének leállítása - többnek a felszámolása is -, az izraeli hadsereg kivonulása a második intifáda alatt újból megszállt palesztin területekről. De még ezeket a látszólag pofonegyszerű kritériumokat is lehet eltérően értelmezni. A palesztin vezetés felrója: Izrael azt szeretné, ha a szélsőségesek lefegyverzését könyörtelen fegyveres harc útján valósítanák meg, tehát valamiféle palesztin polgárháború árán. Ok először tárgyalni akarnak a fegyverletételről a Hamásszal, az Iszlám Dzsiháddal, az al-Aksza Mártíijainak Brigádjaival. Más kérdés, hogy ezek önként talán sosem teszik le a fegyvert, ezért fontos hátországaik - Szíria és Irán - kiiktatása az iraki amerikai katonai jelenléttel is. Egyébként vannak biztató jelek és még nagyobb számban kérdőjelek. A legfontosabbak: biztató az új palesztin kormányfő, Abbász elszántsága. Kérdés, mennyire sikerül kiiktatni az USA és Izrael számára elfogadhatatlan Arafatot. Ma még nem tudni, mit hoz az izraeli belpolitikában Micna távozása a Munkapárt éléről, sikerül-e ismét tető alá hozni egy nemzeti egységkormányt. Sokat elárul, hogy például Arafat ettől fél a legjobban. JEGYZET Sebeőlc Brother JUHÁSZ KATALIN A kukkolós műsorokat elemző írásokban a kereskedelmi tévék társadalomhülyítő aknamunkája mellett egyre gyakrabban foglalkoznak etikai és morális kérdésekkel. Mi az, ami még megengedhető, és mi az, ami leveri a limbólécet. A Való Világban lassanként már csak az kelthet fel némi figyelmet, aki meztelenül jelenik meg a képernyőn, a valaha normális színművész pedig felfokozott izgalmi állapotban fejhangon visítozik a fülünkbe. A konkurens Big Brother viszont mostanában mint irodalmárt is irritál engem, mert legújabb áldozatuk egy szegény szerencsétlen író. Sebeők János könyveinek elolvasásával már akkor megpróbálkoztam, amikor az állatkerti ketrecben ücsörgött demonstratívé. Nem feladatom a minősítés, biztos akad, akinek bejön ez a fajta irodalom, ám a szerző magasabb eladott példányszámra vágyhatott, mert pár hónapja felbukkant a TV2-s pörgésben, („mint aki halkan belelépett...”). Lassan nincs műsor nélküle, ugyanolyan házi sztár lett, mint Győzike, Gianni vagy Szulák Andrea. Persze szabadság van, tudom én, mindenki azt csinál, amit jónak tart, ám hősünk nem biztos, hogy fel tudja mérni a helyzetet. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy számára idegen közegbe került, ismeretlen terepre lépett, és szépen beszippantotta a fekete lyuk. Már a VIP-ek közé is udvari bolondnak kellett, ezt a feladatot tisztességesen el is látta. Azóta vezetett reggeli műsort, szerepelt esti tóksóban, hivatásos csodabogár lett, most meg ismét beköltözött a házba, hadd röhögjön rajta az ország. A fején föld- gömb-kalap, a szájában rózsa, a szemével gurgulázik, a lábával twistet jár. A könyveit meg bizonyára szétkapkodják. Ez lenne az irodalmi érvényesülés új módszere? Legközelebb nyolc írót zárnak össze nyolc pornósztárral? Kedves Nagy Testvér, ez azért kissé durva húzás volt...- Blöki, most már jó melegek vannak, ezért ide költöztem és kiadtam bérbe a lakásom, hogy legyen pénzem ennivalót venni a családomnak és neked... (Peter Gossányi rajza) A spanyol védelmi minisztérium zarendelte Kirgizisztánban álló: sózó katonáit, valamint a Koszt ban szolgálatot teljesítő spanyol tonákat és csendőröket, hogy az iraki humanitárius misszióra v< nyelje át őket - írta a madridi laj védelmi minisztérium elsődlej nek tartja azt a célját, hogy 1500 tonát és legkevesebb 125, de hetőleg inkább 250 csendőrt ki jön Irakba. Ezért hazarendelte egy éve Kirgizisztánban levő katc it, akik az egykori szovjet köztár: ág fővárosának repülőterén telj tettek szolgálatot a Tartós Szab ság nevű misszió keretében. A szovóban levő spanyol katonák zül 800-at szintén hazarendelr nem csökkentik viszont a Boszi Hercegovinában állomásozók s mát, mivel ott az Európai Unió marosan átveszi az ellenőrzést a I TO-tól. A csendőrség ugyanak hazarendelte Koszovóból az Eb égisze alatt ott tartózkodó 128 t ját. Koszovóban ezek után csak spanyol csendőr és 800 katona i rad, a NATO kötelékében. Bush már most sem sebezhetetlen, de a reagani mosolyra képes főparancsnok személyén egyelőre nem fog a goly Harci mezben az amerikai elnöl Hadipilóták öltözékében és sisakjával a hóna alatt George W. Bush szinte halmozta az - újraválasztási kampányához annyira fontos - jelképeket. AVAR JÁNOS Mivel mégiscsak le kellett zárnia (ha csupán egyetlen csataként is) egy háborút, s így legalább átmenetileg kilépnie a főparancsnok oly hálás és népszerű szerepéből, az elnök mindent megtett, hogy ez a kép maradjon meg a szavazók emlékezetében. Hemzsegtek a szimbólumok, hiszen az a sisak a harcias nemzeti játék, az amerikai futball képzetét is keltette, együtt a tojáslabdával előretörök yardokat számláló szóhasználatával: egy győzelmet letudtunk, a többi még hátra van. Nagyon - talán túlságosan is - tó volt ez találva. Semmibe véve az elemi biztonsági előírásokat, Bush a másodpilóta ülésében hajtotta végre a nem kockázatmentes leszállást az anyahajó fedélzetére, s persze annak éppen Lincolnról elnevezett- nek, nem mellékesen pedig a világ legnagyobb méretű tengeri alkalmatosságának kellett lennie (ötven kilométerre a parttól várakozva a főparancsnokra, aki néhány órával utóbb hajóhídon is felmehetett volna a fedélzetre). Evégett az elnök képes volt - a hadipilóták számára kötelező - „túlélési” úszóleckéket is venni a Fehér Ház medencéjében. Csak aztán éppen ez ne forduljon a visszájára: Bush apja volt az igazi, világháborús harci pilóta, akinek tényleg túl kellett élnie (gépe lelövé- se után) az óceánba zuhanást. A fiú viszont - hasonlóan politikus kortársainak zöméhez - ellazsálta a vietnami háborút, bár most hangsúlyozott nosztalgiával emlegette hátországi hadipilóta emlékeit. S egy évszázada, Teddy Roosevelt óta az első elnök volt, aki mundérba bújt: az utolsó exgenerális államfőnek, Eisenhowernek erre nem volt szüksége. Az már a tömegmédia iróniája és a költő igazolása, hogy nem a való fontos, hanem annak „képi” mása: már a hollywoodi propagandafilmekben katonáskodó Reagant is férfiasabbnak hitték honfitársai, mint a háborús hős idősebbik Busht. Kiaknázva hát a végsőkig e szerep lehetőségeit, s álszerényen csupán „egyetlen győzelemként” könyvelve el az iraki háborút, e mostani elnöknek éppen főparancsnokként kellett kimondani a zárószót, mert a hadsereg megköveteli a dolgok lezárását. De üzenni kellett azoknak a külföldi államoknak is, amelyek a háborúból kivonták magukat, viszont. béke- fenntartásra és humanitárius segítésre készek. S ami kivált ironikussá tette a jelenetet, az ifjabb Bush parádézása a világvezetői pózban, anyahajós háttérrel: hiszen elnökjelöltként élcek sorát kellett tűrnie a - nehezen tagadható - nemzetközi politikában való járatlansága miatt, sőt ő maga is igyekezett a befelé forduló Amerikát részesíteni előnyben, a rá akkor még árnyékot vető elődje botor „nemzetépítési” próbálkozásaival ellentétben. Hát most elnökségének - és újraválasztásának - talán egyik fő kérdése lesz, hogy sikerül-e neki nemcsak Szaddám-mentes övezetté, hanem működő országgá is felépítenie Ira- kot, s nem lepik meg őt is, mint egykor a balszerencsés Cartert Iránban, a síita ajatollahok. Amúgy a másik kulcskérdést, a gazdaság helyzetét tekintve ifjabb Bush egyelőre tényleg Carterra hajaz: száz éve nem választottak újjá elnököt, ha első periódusában zuhantak a részvényárfolyamok. Vajon meg tud-e majd küzdeni a harci pilóta emlékképe a gazdaság háborgó tengerén tehetetlenül hányódó államférfi látványával, ha jövő ilyenkorra nem javulnak a dolgok, s legyen elnökjelölt bárki demokrata, bizonyosan a clintoni kormányzás 23 millió új munkahelyére fogja emlékeztetni a szavazókat. Meg arra a hatalmas költségvetési többletre, amelyet Bush makacs adócsökkentése deficitté változtatott. Mindenesetre az újabb háborúját is simán megnyerő elnököt „erős vezetőnek” látó biztos többség hasonló arányban véli azt is, hogy az adócsökkentései a tehetőseknek kedveznek. S egyelőre vele is szembeszegezhető a Reagan- nek Cartert kiütő híres szónoki kérdése a választóhoz: „Jobban él, mint az elnök hivatalba lépésekor?” Ma erre a szavazók fele nemmel felel, s alig tíz százaléka mondhat rá igent. De vajon lesz-e még ilyen letaglózó kérdésre lehetőség a jövő őszi tévévitákban, s ki fogja feltenni a ma még „kilenc törpeként” emlegetett demokrata elnökjelöltek közül. Akik hétvégi karolinai tévévitájukban nem annyira Busht bírálták, mint inkább egymást próbálták időben tósiklatni. Másfél esztendővel a választások előtt ez persze mindig így van a hivatalban levő elnök esetében, hiszen nemcsak Clinton tűnt ismeretlen senkinek a - szintén iraki győztes - Bush papa árnyékában, hanem Carter Fehér Házában ilyentájt még azért imádkoztak, hogy a „biztosan megverhető” Reagan legyen a republikánus kihívó. A Lincoln fedélzetén felsejlő háborús - és nemzetközi - háttér kétségtelenül Bushnak kedvez, még ak is, ha netán egy igazi hadfi, a v nami háború sok kitüntetéses he Kerry szenátor kerülne tó győzte: a kilencek közül. Ám a ma lej kább esélyes demokrata jelöl mindegyike jó szimattal kiállt iraki háború mellett, s története: azok a hatalmas amerikai fölé biztosító csataeszközök jórészt Clinton-korszak fegyverfejleszté: nek köszönhetők. Okét tehát alig lehet majd a bagdadi csodafegyv rel leteríteni. Miközben azért Bush már most s sebezhetetlen, ha a reagani mosc ra képes elnök-főparancsnok s mélyén egyelőre nem fog is a goi Csapatának legendás egysége mi ha megbomlott volna, a Powell- é Rumsfeld-tábor már mérgezett r lakat lődöz egymásra, ami különb a carteri végzet egyik összetev volt, csak akkor Vance-Brzeziní párharcnak hívták. S hát őt is fen geti ultráinak hírhedt képességt globális „lesre futásra”. A szerző hírlapíró Angyalbőrben. Ifj. George Bush - hasonlóan politikus kortársainak zön hez - ellazsálta a vietnami háborút. (CTK/AP-felvét LEVÉLBONTÁS FIGYELŐ TH E WALL STREET J OU R N AL Bernard Kouchner volt francia egészségügyi miniszter, aki csaknem két évig a koszovói ENSZ- misszió vezetője volt, azt ajánlotta az amerikaiaknak, hogy vegyék igénybe az európaiak együttműködését Irakban, mert egyedül nem boldogulhatnak az ország problémáival. Az amerikai lap európai kiadásában közölt cikkében Kouchner az amerikaiak régi barátjaként arra buzdította a washingtoni kormányzatot, hogy vonja be az ENSZ-et az iraki újjáépítésbe. Kouchner kifejtette: mivel Iraknak nincs semmilyen tapasztalata a demokrácia és a szólásszabadság terén, továbbá a társadalom különböző elemei mindig készen állnak a polgári erőszakra, a lakosság kétharmadát alkotó síitáknak vezető szerepet kell játszaniuk a leendő kormányban. Másként aligha lehet elkerülni egy szélsőséges iszlám rendszer kialakulását. Nem elég a segítség Nemcsak akkor kell szeretni az embereket, amikor fiatalok és egészségesek, hanem akkor is, amikor öregek és betegek - mondta évekkel ezelőtt egy ismerősöm. Lássuk csak, hogyan is van ez manapság! Végigmehetünk száz városi lakáson, míg egy idős emberrel találkozunk. A lakások zárva, a szülők dolgoznak, a gyerekek iskolában-óvodában, a nagypapa vagy a nagymama az öregotthonban. Pár évvel ezelőtt műsorral vendégszerepeltünk egy ilyen intézetben. Megrázó élmény volt. Körülbelül kétszáz idős ember ült a teremben, és olyan várakozással néztek, hogy könny szökött a szemembe. Egyhangú életükben nagy esemény volt a műsoros est. Visszaidézte fiatalságukat, elhozta közéjük a kinti világot, amelyből ők már örökre tó vannak zárva, és a vidám műsor végén sírtak az idős emberek és könnyeztek a szereplők. Megértem, hogy az idős, magányos embereken segíteni kell. Köszönet jár a szociális intézkedésekért, hogy megfelelő otthonokban helyezik el őket, de annak, aki egy-két, esetleg több gyermeket felnevelt, miért kell öregotthonban élnie, ahol szinte észrevétlen fejezi be életét, és a hozzátartozók csak táviratból értesülnek a szomorú eseményről. Nagyon érzéketlenek ma az emberek. Eladatják a nagyszülővel a kis családi házát, a darabka szőlőt, kertet, a pénzt elköltik, az idős embert pedig bedugják az öregotthonba. Jó dolga lesz, enni kap, melegen lesz, s vele egykorú emberek közé kerül. Ezt mind a saját gyermekeik előtt tárgyalják meg, míg az idős szülő az udvaron motoszkál és a kutyájával beszélget. Nem gondolnak arra, hogy ezzel saját sorsukat pecsételik meg. A gyermek emlékezni fog erre a beszélgetésre, és szüleit, ha máj megöregednek, ő is bedugja egy hasonló intézetbe. Lehet, hogy ré; módi vagyok vagy túl sok olyan re gényt olvastam, melyben a haldol ló embert aggódó szeretteik veszi körül, utolsó pillantása az unokái ra esik, bennük is tovább él, és megbékélve hunyja le szemét, me nem élt hiába. Szerintem annak a embernek, akinek van tető a feje felett, van ennivalója, fűtött lakás kutya kötelessége lenne gondoskodni idős szüleiről, nem az állarr ra bízni őket. Petri Etel Garamsalló
