Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-01 / 50. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 1. Szombati vendég Nagy Zsolt: „Úgy szeretnék alkotni, mint Tarkovszkij. Ráerőltetni nem fogom magam senkire. Aki engem akar, megtalál. »Én dolgozni akarok.« József Attila.,, Nem kér és nem követel, még a díjakért Éjfél után pár perccel már filmszerepet játszik a metró Nagyvárad téri állomása. Utasok helyett ellenőröké a terep. Antal Nimród készülő alkotása, a Kontroll ellenőrei támasztják a falat a főnök irodája előtt, köztük a Tibort megformáló Nagy Zsolt. SZABÓ G. LÁSZLÓ A síneken most egy úttörővasút- ra illő szerelvény fut végig a metró éjjeli pályamunkásaival. Hűvös van. A fenti fagy lent is érezteti hatását. Nézem a statiszták arcát: egykedvűségükre kórusművet lehetne komponálni. Nagy Zsolttal két jelenete között a sínekkel párhuzamosan futó földalatti folyosón találunk nyugalmas helyet. Párizsban járt nemrég, a Philippe Grandieux-vel forgatott La vie nouvelle (Új élet) című francia filmjének bemutatóján, s pár nap múlva ismét Franciaországba utazik, ahol a Schilling Árpád vezette Krétakör tagjaként a Hazám- hazám! című előadásban láthatja az ottani közönség. Woyzeckjét a németek is dicsérték. Frenetikus alakításával az ő elismerésüket is elnyerte. Búvári Tamás Posztkatona című filmjével tavaly a velencei fesztiválra utazhatott volna. Nem ment. Dolga volt Budapesten. A Hazámhazám!-at próbálta a Nagycirkusz porondján. Nem akart kihagyni egyetlen napot sem. Ez a sebhely az arcán... „szerezte” vagy a sminkestől kapta? Festék. A szerep tartozéka. Van egy jelenet a filmben, amikor összeverekedünk az Újpest szurkolóival. Csúnya bunyó. Ki ez a Tibor, akit a Kontroliban játszik? Falusi srác. Kábítószerezett, aztán leállt róla. Melót keresett, és itt kötött ki mint metróellenőr. Kényszerpálya? Új neki. Két hete van itt. Kereste a lehetőséget. Amúgy rendes, egyszerű lélek. Tiszteli az embereket. Naiv fiú. Lehet, hogy én is ilyen voltam, amikor eljöttem Tuzsérról. Naiv és egyszerű? Igen. Aztán persze tanultam, felnőttem, tapasztalatokat gyűjtöttem. Már nem dőlök be bizonyos dolgoknak. Igyekszem sebezhetet- lenné tenni magam. Tibor már ki tudja védeni a pofonokat? Részben. Nincs könnyű dolga, mert ez itt lent kőkemény világ. Vagy átnéznek rajta, vagy megalázzák az utasok. Nem nehéz megfejteni az okát. Nem szeretjük, ha számon kérnek tőlünk valamit. Rendőr, ellenőr egyre megy. Van bennünk egy furcsa ellenállás velük szemben. Tiborban fokozatosan fejlődik ki a reflex, az a fajta tudás, amellyel kezelni tudja az utasokat. A helyzetek megedzik őt. Bekeményít. Eleinte persze hülyeségeket csinál. Olyan, mint egy kis- kutya. Nem harap, csak ugat. Nem tud bánni a hatalmával. Ezért kap pofonokat. Tegnapelőtt Champs Elysée, ma Nagyvárad tér a föld alatt. Nagy átmenet. De jó érzés! Lelkileg mindkét út bejárható. Az egyik nagyon fönt, a másik nagyon lent. Párizsban a csillogás, itt a tökmaghéjhegyek. Párizs sem fenékig tejfel. Ezt azért látni kell. Filmbemutató, pompa, ragyogás, de nem hittem el, hogy innentől kezdve én vagyok a sztár. Nem szálltam el magamtól. Forgattam egy francia filmben, és az élet megy tovább. Kint sem csak ezt az egy filmet csinálták. Egy pici kis pont voltam, mint más. Nagyon jó érzés, hogy a sors megajándékozott egy ilyen lehetőséggel. De most szédüljek el? Nem vagyok pesszimista. Tudok én örülni sok mindennek. Feleségül vettem egy lányt, gyerekünk lesz, imádom a szakmám, állítólag tehetséges vagyok. Mit akarok még? Van annyi pénzem, hogy nem halok éhen, nincsenek anyagi nehézségeim. Gondok persze vannak, meg a pénz sem annyi, amennyi kellene, de panaszra nincs okom. A francia filmet pedig egy kicsi kis polcra tettem a lelkemben. Oda, ahol az Üstökös Díj van, amelyet a Napóleonért kaptam a Katona József Színházban és a harminc éven aluli tehetség díja a Liliomért. Ha tíz évig semmi nem lesz, akkor is nyugodtan végzem a munkám. Párizs vonzásában milyen volt az Új élet? Nagyon féltem tőle. Nem szívesen nézem magam a vásznon, mert mindig csak a hibákat látom, de Philippe rendezésével elégedett voltam. Szeretem ezt a filmet. Minden összejött benne. A fölösleges képeket kivágták, az erőseket meghagyták. Aki gratulált, azt mondta, nagyon tetszett neki. Én is úgy éreztem, hogy nem vallottam szégyent. Helytálltam, és most megnyugodtam. Nem magyar és nem is francia fiút játszik a filmben. Bóján bolgár maffiózó. De nem egy Don Corleone, hanem egy zilált pitbull. Mindent szétcsap maga körül. Uralkodó típus. A vérében a hatalmi vágy. A Kontroll Tiborja is ízlelgeti már a hatalmat. Ezt a filmet is szeretni fogom. Itt is mindenki kifogástalan. Az egész csapat. Nimróddal főiskolásként dolgoztam először egy reklámfilmben. Az a pénzről szólt, ez meg a barátságról. Luc Besson is készített már filmet a metróról. Érdekes világ ez. Földalatti élet sok izgalommal, érdekes szituációkkal. A történetből az is kiderül, miképpen gondolkodik az ellenőr az utasokról, és az utas az ellenőrről. Gyilok? Kőkemény harc. A metróellenőrök összetartanak? Csapatok vannak. Tibor a vesztesek csapatához tartozik. A lúzerek közé. Ahová a narkolepsziás fiú, a Professzor, aki öreg motoros a szakmában, a zűrös életű, félalko- holista Lecsó, egy másik srác, aki elvágja egy bőrfejű torkát, meg ott vagyok én. Mint kölyökkutya. Hogy milyenek együtt? Kitartanak egymás mellett. Tibor mindegyikükre felnéz. Beviszik őt az élet sűrűjébe, ahol mások a törvények. Van egy sínfutás a filmben. Az mi? Hatalmas kihívás. Be mersz-e ugrani az éjféli szerelvény elé? Ha igen, állomástól állomásig kell futnod a sötét alagútban. Épp tegnap vettük fel azt a jelenetet, amikor a többieket vártuk, hogy kiérjenek az alagútból. Nagyon nagy pillanat volt. Improvizálni szabad? Minden jelenetben kell valami olyat csinálni, amire aztán Nimród azt mondja: „Na, ez az, erre gondoltam!” Ki kell találni valamit. Járatni kell az agyunkat. Van is bennem mindig egyfajta feszültség, félelem, hogy „na, most akkor mi lesz?”, de az a jó, hogy valami mindig kipattan a fejemből. Remek színészek szerepelnek a filmben. Csányi Sándor, Pind- roch Csaba, László Zsolt, Má- tyássy Bence, Milan Mikulcík... ...tényleg kiváló csapat. László Zsolttal nagyon rég szerettem volna már együtt dolgozni. Most ösz- szejött. Nagyon nagy színésznek tartom. A fiú, akit játszik, akár Tuzsérról is jöhetett volna. Onnan, ahonnan ön jött. Tuzsér külön kis „ország” az országban. Gyönyörű, idillikus falu, közel a szlovák és az ukrán határhoz. Tizennyolc éves koromig ott éltem lent. Rengeteg élmény köt oda. Szépek is, rosszak is. Ott él a családom, apám és anyám, ott a focicsapat, a Tisza, a bungallók, amelyekben annyi mindent megéltem! Szerelmeket, csalódásokat. Aztán elmentem Békéscsabára, bekerültem Gáspár Tiborékhoz az otsem tani színházba. De az is csak egy falu volt a fővároshoz képest. Budapest nekem hosszú ideig a mér- téktelenséget jelentette, ahol most kezdem megtalálni a mértéket. Hogy miképpen lehet itt normálisan élni. Ez persze bizonyára azzal is összefügg, hogy társat találtam magamnak, és úgy-ahogy megnyugodtam. Van egy kuckóm, amely olyan, mint Tuzsér. A feleségem mellett is nagyon sokszor ugyanazt érzem, mint odahaza. Valószínűleg ezért is szeretem annyira. Tegnap is hajnalig forgattunk, de ötkor, otthon már javában beszélgettünk. Munkáról, művészetről, kihívásról. Arról, hogy azt hiszed, nem csinálsz semmit, miközben dolgozol. Sokszor bűntudatom van, hogy csak művelődöm, olvasgatok, figyelem az embereket. Szituációkat gyakorolok. Aztán bemegyek a színházba és eljátszom őket. Magammal is, másokkal is elhitetem, hogy ideges vagyok, fáradt vagyok, impotens vagyok, bármi vagyok. Ezeket a helyzeteket gyakorlom. Az emberek egy része kézzelfogható dolgokat csinál, én meg játszom. Szeretnék még én is valamilyen szakmát tanulni, amelyhez egyszer, majd ha öreg leszek, le tudok ülni. Mire gondol? A fát nagyon szeretem. Asztalos szívesen lennék. Vagy ács. Esetleg erdész. A színház is sűrű erdő. Költői kép. Az élet konkrét helyzetek elé állít. Most például gyerekem születik, és egy csomó dolog új értelmet kap. Amióta tudom, hogy jön, a halál gondolata is gyakrabban foglalkoztat. Félek tőle, miközben olyan nyugalmat érzek, mint még soha. A természet rendet tart a földön. Amikor ezen töprengek, boldog vagyok. Apa leszek. Most váltam igazán éretté. Magyarország egyik leggazdagabb embere azt nyilatkozta a minap: ő a színészeket nem nézi semmibe, és hogy be sem engedné őket a házába. Hallotta? Hallottam, és nagyon rosszul esett. Persze, nem vagyunk egyformák mi sem. Vannak herék és gusztustalan színészek, de vannak igazi művészek, akik alkotnak és komoly értékeket teremtenek. Mint a festők vagy a szobrászok. Én is színeket rakok egymás mellé. Csak nem a vásznon és nem a mennyezeten, hanem a színpadon. „Festegetek.” Sorsokat, jellemeket, Hogy aztán ez mennyire hasznos munka, azon én is sokat töröm a fejem. De amikor hallom a visszajelzéseket, akkor egy rövid időre mindig elfelejtem ezt a kérdést, mert tudom, hogy nincs nagy baj. Amikor bekerültem a színművészeti főiskolára, fél évig nem hittem el, hogy hova járok. Tizennyolc embert vettek fel nem is tudom, hány száz vagy ezer jelentkező közül. Felfoghatatlan volt. Aztán ezt is megszoktam. Jó dolog színésznek lenni. Csodálatos dolog. Fantasztikus! A Woyzeckkel úgy érzem, sikerült letennem valamit az asztalra. De nem az a dolgom, hogy ezt értékeljem. Nem is kérek és nem is követelek érte semmit az élettől. Még egy újabb szerepet sem. Sem a díjakért, sem a francia filmért. Csak azt tudom, nincs megállás, tovább kell mennem. És mi következik? Trepljov a Sirályban. Schilling Árpád rendezi a Krétakörben. Nagyon várom. Abban reménykedem, hogy itt is valami nagyon nagy dolog fog történni velem. Mint anno a Woyzeckben. Mert nagy álmaim továbbra is vannak. Kérdezzem, hogy milyenek? Például szeretnék még külföldön forgatni. De Tarkovszkij sem követelt magának semmit, csak dolgozott. Úgy szeretnék alkotni, mint ahogy ő alkotott. Hogy azt mondják rólam: „Igen, ez korrekt ember. Jó színész. Nagyon jó vele egy csapatban.” Ráerőltetni nem fogom magam senkire. Aki engem akar, megtalál. „Én dolgozni akarok.” József Attila.
