Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-22 / 68. szám, szombat
18 Családi kör ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 22. MINDENNAPI KENYERÜNK Az ostoros férfi HALKO JÓZSEF „Elítélem a kereszténységet, s a keresztény egyház ellen azt a legszörnyebb vádat emelem, amilyet vádló egyáltalán a száján kiejthet... A keresztény egyház minden értéket értéktelenné tett, minden igazságból hazugságot, minden erényből lelki aljasságot csinált.” E vádak megfogalmazója egy protestáns lelkész fia, volt teológusjelölt, később a „halott Isten” filozófusa, Friedrich Nietzsche. A keresztények elleni további támadásai (Az Antikrisztus, Bálványok alkonya) olyan megállapításokban fejeződnek ki, melyek szerint az ő hitük az „együttérzés” vallása, a „gyöngék” vallása. Nem tudom, mi volt a valódi alapja Nietzsche véleményének a „gyöngék együttérző vallásáról”. Lehet, hogy a tartalom nélküli, pusztán érzelmi szinten megnyilvánuló kereszténységet volt alkalma megtapasztalni. Lehet, hogy a nyim- nyám spiritualitást látta, az inkább bénítót, semmint serkentőt. Lehet, olyan „hívőket” ismert, akik képtelenek voltak bármi jót valóra váltam. Az is lehet, hogy a keresztények annak az „édes Jézusnak” a torzított képét mutatták be neki, aki mindent tolerál, mindent megenged és senkinek sem mond ellent. Az üyen, bizony, valóban a gyengék vallása lehet, mely még inkább gyengíti őket. A rózsaszín, retusált, kiszínezett, igazán „édes” Jézus, amilyennek a szentképek is ábrázolják néha: az ilyen Krisztus - természetesen - a mai ember számára is elfogadhatatlan. Az e vasárnapi evangélium, a nagyböjti út kellős közepén új, talán megdöbbentő adalékkal egészíti ki a Krisztus-képet. A kéz, mely eddig gyógyított, felemelt és áldott, egyszeriben ostort tart: „Akkor kötelekből ostort font, és mindnyájukat kizavarta a templomból (...), a pénzváltók pénzét szétszórta, az asztalaikat fölforgatta. A galambárusoknak pedig azt mondta: Vigyétek el innen ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn2,15-16) Most mondják, muszáj volt az evangélistának elrontania az oly szép jelenetek folyását, és éppen templomi környezetben? Hisz „olyan kedves” volt az például, amikor József Máriával itt ajánlották fel Jézust! Vagy amikor végül tizenkét évesen itt találtak rá! Es akkor egyszerre csak egy ostoros férfi válik Belőle. Hová tűnt a szeretete? Sehová. Éppen itt meztelenítette le teljesen legbelsőbb radikalizmusát. Jézus szeretetének semmi köze ahhoz a megalkuvó félelemhez, mely gátolja az igazság kimondását. Épp ellenkezőleg. Akiket szeret (s akikért ő maga ostorozva lesz), kiűzi bár a templomból, de nem azért, hogy örökre elmenjenek, hanem hogy ugyanabba a templomba megújult, elmélyült, megtisztult szándékkal térjenek vissza. Az Atyához hű Jézus nem tűrheti, hogy az Ő házát kupeckedéssel szentségtelemtsék meg. Már a templombeli közbelépését megelőzően is többször fellépett az Isten dolgaival való bárminemű, főleg vallási kalmárkodás ellen. A mézesmázos, látszólag szeretetteljes passzivitástól, a „hagyjuk annyiban” mentalitástól élesen elhatárolja magát: „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot.” (Mt 10, 34) Az ostor suhogása s a kard csapása hasonló - és kortársai, ismerve az Ószövetség próféciáit, ezt nagyon jól meg is érthették. A zsidóknak címzett újszövetségi levél szerint „Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek s velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk.” (Zsid 4,12-13) Jézus szava élesen, de elkerülhetetlenül „csapta meg” például Pétert, valóban megítélte szíve gondolatait, mikor a Mester azt mondja: „Távozz előlem, sátán!” (Mk 8,33) Péter ugyanis le akarta őt beszélni szenvedéseiről, az ember dolgaival törődött, nem Istenéivel, s ez volt ördögi. A radikális tévedés hasonlóan radikális ítéletet követelt. Ami a farizeusokat sem kerülte el: „képmutatók”, olyanok, mint a „meszelt sírok”, kívül szépek, belül tele a holtak csontjaival, tisztátalanságaival, „minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek.” (Mt 23, 5) Szent dolgokkal üzletelnek, csak hogy tekintélyt és elismerést szerezzenek maguknak. Mellesleg nem úgy tűnik, mintha a farizeusok kora mára lejárt volna: mindazoknak, akik szent templomokban filmeztetik, fény- képeztetik magukat, vagy ráadásul egyenes adásban veszik magukhoz Krisztus testét, ugyanakkor nem szégyellnek nyilvánosan kérkedni kétes múltjukkal, szóval mindazoknak üzeni a vasárnapi evangélium: „Ne tegyétek vásár- csarnokká - politikai és társadalmi ambíciók piacává - Atyám házát!” Ez nem elutasítás, hanem kiút hamvazószerda ismételt felhívásával: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15) Nem, Nietzsche úr, a Krisztus-hit valóban az erősek hite. Mert Isten igazságának léce igen magasan van ám! Aki el akarja érni, annak nagyon meg kell erőltetnie magát, szenvednie kell, nőnie. És erősödnie. A szerző római katolikus pap Kedvcsináló családalapításhoz: A kisbabának nemcsak finom tej illata van, hanem olykor éktelenül büdös is Kölyökkóstolgató Ifi V * í Varga Domokos ^||P | V ^ Kölyökkóstolgató || E u . ?! Élte SZŐCS HAJNALKA O lvastam egy könyvet. | Rögtön be is soroltam a szép, kedves olvasmányok lcategóriájá- gggjgg,! ba. Ide olyan könyvek tartoznak, amelyek kedvesen szólnak hozzám, némi humorral fűszerezve, és legfőképpen a lelkemből beszélnek. Ez egy pici könyvecske, nincs száz oldal sem, igaz, rövidített kiadás került a kezembe, az ilyenre mondjuk, hogy „rövid és velős”. Minden benne van, amit tudni kell a családalapításhoz. Na, ne legyenek rögtön pajzán gondolataink, nem „arról” van szó benne, hanem a lelki dolgokról. A könyv címe Kölyökkóstolgató, a szerzője Varga Domokos, akiről tudni kell, hogy hét gyermek boldog atyja, így biztosan tudja, mit beszél. Olyanokat ír férfi létére a nők érzelmeiről, érzéseiről, hogy magamban meg is kérdeztem, honnét tudja ezt? E könyv első fejezete A legtisztább szerelem címet viseli. Arról szól, hogy a kisbabának nem csak finom tej illata van, hanem olykor éktelenül büdös is. így igaz, mégis imádjuk a picit, hiszen a kisbabának a lába illatosán bűzlik, ami egy csodás anomália, képzavar, de így van. Csókolgatjuk az apró testet, és ha olyan gusztusos combjai vannak, mint az én fiamnak, akkor bizony szeretnénk beleharapni is a kiskölyökbe. Ez a kö- lyökkóstolgatás. így ír róla a szerző: „A kóstolgatás legjobb alkalma a fürdetés utáni állapot. A kicsi először még tiszta meztelen, s azután is csak egyenként kerülnek fel rá a szükséges ruhadarabok. Van tehát bőven alkalom, hogy a frissen mosott hajába szagoljunk, hogy megpacskoljuk azt a patyolat arcát, fenekét, hogy megharapdáljuk a csöpp orrát, fülét, vagy akár a nagylábujját is; hogy hol a nyakát, hol a hasát, hol a derekát csiklandozzuk meg egy-egy váratlan csókkal, míg hangos kacagást nem csiholunk ki belőle... De csöndesebben is örülhetünk neki, szelíd simo- gatással tapintva ki bőrének legbársonyosabb tájait. A talpát például, mely oly finom, oly puha még, hogy nem csak az ujjaink bögyét, a szánkat is jólesik végighúzogatni rajta. Mi ez? Szerelem? Ha úgy tetszik, az. A legtestibb és mégis a legtisztább szerelem. Nemcsak a lélek eshet áhítatba. A testi szerelem is áhítatos.” Bizony, én is csodálkozva figyelem kisbabám domborait, csókolgatom, harapdálom, az anyák tudják, miért. Mondja is a férjem folyton, minek kell azt a gyereket egyfolytában nyalni-falni. De azért el tudom képzelni, hogy titokban az apák is ilyeneket tesznek. Eszembe jut az a filmjelenet, amikor az apuka csókolgatta a kislányát, de amikor benyitottak rá, rögtön úgy tett, mintha valami teljesen mással foglalatoskodna éppen. Vajon miért szégyellik a férfiak, ha ellágyulnak? Ők úgy érzik, férfíaüan az ilyesmi, de nekünk, nőknek inkább komikusnak tűnik az a nagy igyekezet, amellyel el akarják titkolni, hogy egy pici babának nem lehet ellenállni. Pláne, ha saját húsvér. De menjünk egy cseppet vissza az időben. Először van a nagy várakozás időszaka, csak azután jöhet a gyerekcsókolgatás. Manapság, mikor minden úgy felgyorsult, kilenc hosszú hónapig várni valamire, valakire, az szinte a végtelenség. Én is mondtam gyakran, hogy ez nem nekem való, négy-öt hónap is elég volna. Aztán amikor elérkezett a „terminus”, meg szépen csendben el is múlt, akkor kezdett a terhesség tényleg teherré válni, nem az előző 9 hónapban. Addig lehetett képzelődni, vajon milyen lesz a pici, hogy mennek majd a dolgok nálunk ezután, és mi mindenre fogom majd megtanítani a kis jövevényt. A hosszú hónapok alatt be lehet szerezni ezt is, azt is, de nem túl korán, mert az ember mindig egy kicsit babonás, és nem túl rózsaszínűt, és nem túl kéket, mert a baba szereti megtréfálni az ultrahangos kivizsgálást végző orvost. Várakozás és „anyagbeszerzés” közben szerettem meg a halványzöldet, a világossárgát és a drappot. Lassan elkészül a gyerekszoba, vagy legalábbis az a sarok, ahol a kiságy áll majd, és lassan felkészül a lelkünk. Nagyon izgalmas ez a várakozás, de persze teli van aggódással is. Varga Domokos így ír erről: „Ennek a készülődésnek is megvan a maga öröme. Egy kicsit olyan formán, mint a karácsony előtti időknek, bár meglepetésre ezúttal nemigen számítunk. Legyen csak az a gyerek egészen normális, közönséges, se keze, se lába, se füle, se orra ne legyen extra, még a súlya se; legyen csak egyszerűen háromkilós, mint a gyerekek általában, és ne másfél, és ne öt; kész, kibújt foggal se szülessen, mint a táltos gyerekek, hat ujja se nőjön a jobb kezén; mint némelyik Árpád-finak; a haja lehet hosszú, mert az nem számít semmit, de az sem számít, ha rövid és pihés, mint a legtöbb gyereké... nem, itt nem érdemes másért izgulni, csak hogy ne étje az embert semmi meglepetés. Még annyi se, hogy fiút vár és lánya lesz. Vagy lányt és fia születik.” A végén teljesen mindegy, mi van, vagy éppen mi nincs a kölyöknek a pici lába közt, az anya rögtön szereti gyermekét. Ebben a könyvben is azt olvastam, miért ne szeremé, hiszen megszenvedett érte. Ezt én sosem értettem, hiszen amitől szenvedünk, azt általában utáljuk. Két gyermek után sem mondanám, hogy azért szeretem őket, mert megszenvedtem értük. Ha csavarok egyet a gondolaton, és megszenvedtem értük (és még gyakran meg is szenvedek), mert szeretem őket, az már közelebb áll az igazsághoz. De az anyai szeretetnek valójában nincs oka. Az csak úgy van. Belülről fakad minden indíttatás nélkül. És itt jut eszembe az Apai örömök című fejezet. A könyv először itt nyűt ki a kezemben, emiatt az írás miatt tetszett meg rögtön: „A férfiak nem szenvedtek a szüléstől, nemigen van hát miért szeretniük a világra jött magzatukat. Mit szeressenek rajta? Volt egy tanárom, aki későn nősült, s a szokottnál is nehezebben tört bele a házaséletbe. Fülem hallatára fakadt ki egyszer: a felesége képes a nemrég született gyerekük pelenkáját mutogatni neki, hogy mi van benne, szépet vagy csúnyát csinált-é a kicsi. Fel volt háborodva. Úgy érezte, a méltóságán esett csorba.” Pedig a pelenkafigyelés nagyon fontos feladat. Van, aki kávézaccból olvas ki ezt-azt, az anya a pelenka tartalmából. Az apák nem. Szegények, olyan nehéz belerázódniuk az apaszerepbe. Mert „ehhez az egész gyerekhez eleinte még nem érzik, hogy túl sok közük volna. Jó, annak idején megcsinálták. Összekalapálták. De az nem volt olyan sok ügyességet kívánó, fárasztó munka, hogy túl büszkék lehetnének rá. Biztatják magukat: a te fiad (vagy: a te lányod), szeresd! De a szívükben még aíig geijedezik egy kis meleg önnön magzatuk iránt. Amelyik fiatal félj szerelmes a feleségébe - és emellett elég szelíd, alkalmazkodó természetű -, az ő kedvéért természetesen igen tisztességtudó apának bizonyul már eleitől fogva. Addig-addig, hogy még maga is elhiszi: örömét leli a gyerekben. Holott az igazi örömök az ő számára akkor kezdődnek, mikor a kicsi valami módon már válaszolni tud: mosollyal, mozdulattal, hanggal reagálni az apai mosolyokra, mozdulatokra, hangokra. A férfitermészet üyen. Önzőbb, mint az anyáké? Talán csak másféle.” Ez a könyv olyan: megmutatja, miért jó gyereket nemzeni, szülni. Persze, azért a nehezébe is enged betekinteni, de a végén mégiscsak az derül ki: megéri szülőnek lenni. Olvassák el a nők, akiknek jólesik, hogy van, ki megérti őket, és valamit megtudhatnak a férfilélekről. Olvassák el a féljek, akik sokszor bizonytalanok, nem tudják, mit érez a feleségük, nem tudják, mit szeretne, mert azért néha, nekünk se könnyű beszélni az elvárásainkról. Aztán döntsék el együtt, jöjjön- e a baba. Jöjjön, hiszen szülőnek lenni jó... EMBERNEVELŐ A számítógép - otthon VEKERDY TAMÁS Szóljunk néhány szót a számítógépről is. Ha otthon számítógéppel dolgozunk, természetesnek kell tartanunk, hogy a kisgyerek, mint mindent, ezt is utánozni akarja. Nem kell eltiltanunk attól, hogy munkánk végeztével ő is próbálkozzon az egér húzogatásával, a pötyögtetéssel. Hamarosan nagyon ügyes lesz, ami nem válik kárára, ha az időkorlátokat - kezdetben néhány perc, nagyobbacska gyerek esetében tíz-húsz perc - betartjuk. Arról azonban erőteljesen lebeszélnék mindenkit, hogy számítógépes játékokat vegyenek a kamaszkorúnál fiatalabb gyereknek, hogy aztán óráit megint csak egy képernyő előtt töltse a virtuális agresszió válogatott izgalmai között. ___________Függőség___________ Ah ogy a játszani, vagy a mesét hallgatni nem tudás hátterében úgyszólván mindig megtaláljuk a képernyők hatását, gyakorta bukkan fel az iskolai figyelemzavarok hátterében is lehetséges összetevőként. Bánjunk hát csínján a képernyővel, ha tényleg jót akarunk gyermekünknek. És ne felejtsük el a hetvenes évek első felében végzett nyugat-németországi vizsgálat megállapításait se. Családoknak nem is jelentéktelen összeget fizettek annak idején azért, hogy néhány hónapra lemondjanak a televíziózásról. A családok és a családtagok zöme ezt örömmel vállalta. A mélyinterjúk tanúsága szerint nemcsak a fizetségért, hanem mert arra gondoltak, hogy ezentúl majd megint mennek kirándulni, biciklizni, horgászni, újra többet fényképeznek, elolvassák az éjjeliszekrényeken felhalmozódott könyveket - és ezer más hobbinak hódolnak, amit a televízió beköltözése és uralomra jutása óta többé-kevésbé abbahagytak. Az derült ki azonban, hogy mindezt nem csinálták! Tédenül, rosszkedvűen tébláboltak a házban és a ház körül, vagy hanyatt fekve bámulták a mennyezetet, fejfájós állapotban. Egyszóval: megvonási tünetek léptek fel, bizonyítva, hogy a résztvevők a televíziótól függőségi állapotba kerültek, a televízió úgyszólván kábítószerként hatott, mely rabul ejtette az őt élvezőket, (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001) HÍVATLAN LÁTOGATÓK Ezüstös pikkelyke SZTRECSKÓ RUDOLF ezüstös pikkelyke ( L e p i s m a saccharina) nagysága 7-10 mm. Jellegzetes a három hosszú pot- rohfüggeléke és ezüstös csillogása. Ezt a csillogást a testét borító apró pikkelyektől kapja. Ha a rovart megfogjuk, ezeknek a pikkelyeknek nagy része az ujjunkhoz tapad. Testalkata évmilliókkal ezelőtt letűnt ősök jegyeit hordozza ma is magán - erre utal másik neve, az ezüstös ősrovar. Szárnyaltán, de gyorsan fut. Különös a szaporodása, amire éjszakai életmódja miatt csak nemrég derítettek fényt: a hím egy spermát tartalmazó cseppecskéktől csillogó fonalat húz ki, s ezeket a cseppecskéket a nőstény a tojócsövével leszedegeti. A természetben és a lakásokban egyaránt gyakori. A nyirkos helyeket, így például a lefolyók és fürdőkádak környékét kedveli. Jóformán minden ehetőt megrág, még a tapétát és a könyveket is, s ezzel jelentős károkat okoz. Mivel legszívesebben az édes dolgokat kóstolgatja, a népnyelv cukroskának is nevezi. Kedvező körülmények között nagyobb mértékben elszaporodhat - ilyenkor megfelelő rovarirtó szer használata szükséges. Hogy elejét vegyük megtelepedésének, meg kell szüntetnünk a számára kedvező életfeltételeket: a szivárgó lefolyókat, a csöpögő csapokat. A fürdőszobából a párával telt levegőt mindig szellőztessük ki.
