Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-20 / 66. szám, csütörtök
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 20. A világ legnagyobb Egyesült Államokon kívüli légibázisa Németországban van - a bázisrendszer akkora, mint a volt Nyugat-szlovákiai kerület Ramstein-Landstuhl - az iraki béke utolsó órái A C-5-ös Galaxy éppen egy katonai kamiont nyel el Ramsteinben (Népszabadság-felvétel) Guten Tag, váljon csak itt, mindjárt jönnek magáért, mondja a barátságos német tábori csendőr őrnagy, a támaszpont nyugati kapuja biztonságáért felelő csoport feje. Kint a gépkarabélyos katonák német alapossággal vizsgálják át a bázisba behajtó autókat, amelyeket sátorszerű építménybe terelnek be. DUNAI PÉTER Kinyittatják a csomagtartót, kerekeken guruló tükröt tolnak a járművek alá. Az amerikaiak, a támaszpont gazdái el vannak ragadtatva a németek hatékonyságától. - Két nap alatt úgy beletanultak, mintha egész életükben ezt csinálták volna - áradozik a 86-osok egyik tisztje a Kaiserslautem Americanban, a támaszpont lapjában. Tényleg így gondolja, vagy csak most, a nagypolitika szintjén erősen befelhősödött német-amerikai kapcsolatok miatt aggódva lenne kényszeroptimista? Hannon alezredes, az USA-n kívüli vüág legnagyobb amerikai légi támaszpontjának, Ramstein AB parancsnokának, Martin tábornoknak az adjutánsa diplomatikusan tompítja a kényes kérdés élét: mi katonák és nem politikusok vagyunk. Dicshimnuszokat zeng a házigazdákról, az együttműködésről. Ném lakik bent a támaszponton, mint a főnöke, hanem kint a civil világban, a környékbeli kis pfalzi német falvak egyikében bérel házat. - Aztán meg- szokták-e hívni a szomszédok egy kis sörözésre - kérdem a fiús képű, de már öbölháborús veterán amerikai hadfit. - Hát persze, húzódik széles mosolyra a szája, még együtt is grillezünk. „Öltözzön fel rendesen, ha jövendőbeli házigazdájával találkozik... Igazodjon a Hausord- nunghoz, a német házirendhez... Tartsa tisztán a lakást, amit bérel, és tisztán is adja át, amikor elköltözik” - idézetek az amerikai légierő és a hadsereg Németországba, Ramste- inbe érkező katonáit felkészítő programjából. Amerika, a szuperhatalom igyekszik behúzni oroszlánkörmeit, nehogy érzékeny szövetségeseit még jobban megbántsa. „Hajtson defenzíven. A németek, az európaiak az autót agresszívabban és gyorsabban vezetik. Az autópályán a belső, gyors sávból igyekezzen minél előbb kihúzódni a lassabb, jobb oldali, külső sávba, ne feledje a jobb- kézszabályt”. A gondos szervezők arra is figyelmeztetnek, az ideérkezők az USA legtöbb államában természetes magánfegyvereket, Vietnamból hozott trófeapisztolyokat hagyják otthon, Németországban szigorú szabályok korlátozzák azok viselését, használatát. Itt, Rajnavidék-Pfalz szőlőskertes- gyümölcsfás, dombos-hegyes festői tartományában évtizedek óta élnek együtt amerikai katonák meg a német civilek láthatóan kölcsönösen előnyös szimbiózisban. Ramstein légi támaszpont a környék legfontosabb munkaadója, németek tízezreinek biztosít kenyeret. Ami nem kis dolog a mai bizonytalan vüágban. Az idevalósi Pfaff, a híres varrógépgyár csak vegetál, a csőd szélén tántorog és a szomszédban lévő kai- serslautemi Opelnek sem megy olyan jól, embereket kénytelen elküldeni, mondja kísérőm, a 86. légi- szállító-ezred sajtosa, Petra Day. Ramsteinbe évente egymilliárd dollárnyi (nem egészen negyvenmilli- árd koronányi) tőke áramlik a tengerentúlról elköltendő fizetések, katonai beruházások formájában. A bázisrendszer akkora, mint a volt Nyugat-szlovákiai kerület. Negyvennégyezer ember, nagyrészt amerikai, dolgozik, szolgál itt. Ramsteinben mozik, nagyáruházak, templomok, szállodák állnak az itt lakók, az amerikai hadsereg „magán légi- társasága”, globális személyszállítószolgálata átutazói rendelkezésére. Az ötvenes években épített, azóta ugyan felújított, katonai drappra vakolt lakótelep mögött, a domboldalban hatalmas területen feltépték a markológépek a jó pfalzi rizlingnek annyira tetsző vöröses talajt. NATO- központ épül. Ahogy a támaszpont hetven kilométernyi városi útjain körbehajtunk, mindenütt építkezésekbe bodunk. Ramstein, ellentétben a német gazdasággal, virágzik. Véletlen, hogy - túl a bázisok nagy politikai jelentőségén - az amerikai támaszpontokban rejlő üzletet megszimatoló lengyelek, bolgárok, románok nagy érdeklődést tanúsítanak Ramstein iránt? Szeretnének néhány, Németországból talán keletebbre telepítendő bázist „megcsípni”. Nem kéne a Taszár környéki magyaroknak is ödetekért körbenézni errefelé? Bár nálunk a magyar-amerikai bázistörténet szeren- csédenül indult, de talán még nem késő. A lengyelek, bolgárok tanulnak az első „keleti” támaszpont, Taszár hibáiból. És megcsodálják a támaszponton a BMW-lerakatot, a Commissaryt, a ramsteini bázis egyik hatalmas katonai élelmiszerdiszkontáruházát, amely tele van német árucikkekkel, zöldséggel, Bajorországból származó friss hússal. Ramstein egyre jobban integrálódik környezetébe. Itt aranyéletük van az ingatlanbiznisszel foglalkozóknak. A Kaiserslautern Americanban négy vaskos oldalt tesznek ki a kiadó lakás-, családiház-, villahirdetések. Samu bácsi nagyvonalú, a Pentagon átvállalja a tisztek lakbérét. A korábban gyakorlatilag teljesen önellátó amerikaiak gazdasági okokból fokozatosan bekapcsolódtak a környező német városok közmű-, szennyvíz- tisztító-, vízellátó rendszerébe. A hatalmas, a légierő és a szárazföldi csapatok által közösen fenntartott, sok német alkalmazottat foglalkoztató kórház is a bázison kívül, Landstuhl- ban, a közeli kisvárosban működik. Várja, mondják, az Irakból, Kuvait- ból a támaszpont öt Nightingale mentőrepülőgépén nagy valószínűséggel hamarosan érkező sebesült katonákat.Vihar előtti csend, vészes nyugalom üli meg a környéket. Jobbra feljebb, a repülősök által köténynek nevezett sávokon ólomszürke óriás madarak, elrugaszkodásra kész szállítógépek, C-5-ös Ga- laxyk, C-141-es StarLifterek, C-130- as Herculesek guggolnak, karmaik, a hatalmas fekete gumikerekek egyelőre a beton réseibe kapaszkodnak. Feljebb olajzöldre festett, lezárt, különleges katonai szállítógép-konténerek százai fogják körül a raktár- épületeket. Mi van bennük, hová viszik őket? Nem kötik az orromra. Az enyhe lejtő körülfogta végeláthatatlan kifutópálya mellett magányos őrdzsip araszol. Egy sas lassú köröket ír le a levegőben a fenyőerdő mellett, lesi a szép kora tavaszi napsütésben előbátorkodó egereket. Akárcsak az Irak egén köröző, a tűzparancsot váró F-16-osok, vagy az F-117-es Nighthawkok. A langyosodé avarból most bújnak elő az első harangvirágok. Az iraki béke utolsó idilli órái Ramsteinben. Ramstein-Landstuhl, 2003. március Az észak-iraki kurd lakosság menekül a városokból - többnyire már elkészültek az evakuációs tervek, Dühök környékén például öt befogadótábort állítottak fel Az egymillió lakosú, bibliai Ninive is támadás célpontjává válhat SPÄT ESZTER Menekül Dühök. A jobbára kurdok lakta észak-iraki település lakossága már döntött. Kezdődik a háború. Reggel óta tartanak kifelé a megpakolt kocsik a városból. Délutánra csökkent mind a gyalogos-, mind az autóforgalom. Félig-meddig már üres a város. Esküvői kocsi halad el mellettem, de ezúttal nyoma sincs a hosszú kocsisornak, amely a mennyasszonyt szokta követni, teli barátokkal és családtagokkal, akik a zsebkendőiket lengetik kifelé. Most mindössze egyetlen kocsi halad szegény mennyasszony nyomában. Integernek, én is nekik, legalább az én szerencsekívánataim kísérjek, ha már a rokonok, barátok nem merték megvárni az esküvőt.- Aki nem távozott ma, majd megy holnap. Te nem menekülsz? - kérdi a srác a zeneboltban, ahol éppen kazettát veszek.- Nem. A magyarok nem félnek - próbálom öregbíteni hazám hírnevét. - És te?- Én megyek bizony. Holnap reggel. Vissza a falumba, Bamemi mellé. A sarkon egyetemi ismerősbe futok, ő is holnap indul, vissza a falujába. A piacon kedvenc gyümölcsléárusom, szintén megkérdi:- Hát te, nem mész? Ó marad, de egyedül, a családja ma reggel már távozott. Úgy tűnik, ez az általános képlet. A férfiak maradnak, de a családjukat biztonságba helyezik vidéken. Délután üres az egyetem rektorátusa, hiába próbálok komputerhez férni. A „teásfiú” szerint próbálkozzam holnap reggel, akkor megint bejörmek, de most a családot menekítik. Ó is csak egymaga maradt. Ha tényleg kitör a háború, megy a család után. Yezidi barátom, akivel tegnap még kirándulást terveztünk egy város környéki barlanghoz, halálideges. Nem tudja, hogyan menekítse a családját - ő marad. Ők a „túloldalról” jöttek három évtizede, nincs hát hova futniuk. Kocsi sincs, persze. Pár hónapja adta el „könnyelműen”, hogy a város szélén épülő új házukat befejezhesse. Ajánlom neki Lalisht, a yezi- dik szent helyét, lévén hogy a három, amúgy zakhoi (a határváros) ületőségű yezidi leányzó a kollégiumból szintén odakészül a családjával. Mert persze a kollégium délután háromra kiürült, rajtam kívül senki sem maradt. Kész szerencse, mert így nem tör ki a botrány, amikor megjelenek a ko- leszben egy ugatós négylábúval. Amadaiaba hazamenekült barátnőm, jobb megoldás híján, rám bízta a kutyáját. Jó lesz nekem őrzővédőnek háborús időkben. A város túlsó végéből közel egy óra az út hazafelé - gyalog megyünk, nemcsak mert egészséges, és végezze csak el a dolgát a kutyus, hanem mert taxit szinte lehetetlen fogni. Át a szegénynegyeden, majd a bazáron, és végül a bevásárlóutcán. Elsöprő siker. Azt hiszem számos du- hoki fogja egy életen át társítani a „2003-as háború” emléket a „szőke külföldi nő, szőke kutyával” látványával. Ennyi mosolyt rég kaptam. Csoportostul követnek a gyerekek végig az utcákon. Öregek mosolyognak rám elnézően, mások rosszallóan csóválják a fejüket - a muzulmánok szemében tisztátian állat a kutya -, de most ők vannak kisebbségben. A piacon korzózó fiatal férfiak lelkesen simogatják a buksi fejet - bár lehet, hogy csak a kivételes alkalomnak örülnek, most nem „szégyen” egy idegen nőhöz szólni. Hallom is kurdul „Na, melyik a szebb?” De valahogy a máskor olyan idegesítő sértés elmarad a megjegyzésekből. Nem tudom, ezt a kutyának köszönhetem, vagy a háború hozta ki mindenkiből a humánusabb oldalt. Még be kell vásárolnom. Idegeskedem, hogy oldom ezt meg a zsúfolt, tolongó gyümölcspiacon egy gyáva kölyökkutya kíséretében. De a máskor zsúfolt piac üres, az ismerős árusok elhűlve vigyorognak az új „testőrre”, ám utóvégre könnyedén túlteszik magukat a dolgon, szinte természetesnek veszik. Betudják a háborúnak. Míg az iraki Kurdisztán katonasága Szaddám, és egy esetleges török invázió megállítására készül, a civil hatóságok sem tétlenkednek. Az ő feladatuk a „túloldalról” érkező menekültek fogadása, és a helyi lakosság menekülésének megszervezése. Pillanatnyilag a menekültek fogadása tűnik aktuálisabb kérdésnek. Az olajban gazdag Kirkukból, ahol komoly harcokra számítanak, már napok óta érkeznek a kurd menekültek. Főleg fiatal, katonaköteles korú férfiak, akik tartanak tőle, hogy a „megelőző csapás” politikáját nemcsak Amerika tette magáévá, hanem egy kurd felkeléstől tartó Szaddám is. A kirkuki menekültek kérdése azonban inkább az arbüi hatóságokat érinti. Az északi Duhokban eddig kényelmesen készülődtek, méghozzá a mintegy félórányi autóútra fekvő Mosul (a bibliai Ninive) lakosságának fogadására, hiszen a reptér és egyéb katonai létesítmények mellett elterülő Mosul célpontnak számíthat majd. Könnyen elképzelhető, hogy a körülbelül egymilliós Mosul lakosainak egy része a relatíve biztonságosnak számító kurd régióban keres majd menedéket. Erre pedig fel kell készülni. Bár a menekültekkel kapcsolatos teendőkért elsősorban a kormányzó és munkatársai felelősek, fogadásukból, elszállásolásukból a civü szervezetek is kiveszik a részüket, így például „biztonsági csoportokat” állított ki a diákszövetség, az ifjúsági szövetség, a nőegylet, a pedagógusok szakszervezete, az agráregylet és így tovább, hogy adott esetben kiki tudása és képessége szerint segítse a rászorulókat. A duhoki nőegylet vezetőnője pél- dáukkapcsolatba lépett mind a 373 lánnyal és asszonnyal, akik az ő segítségükkel, vagy biztatásukra végezték el a egészségügyi tanfolyamot az elmúlt évek folyamán. Égy sem utasította vissza a segítségnyújtást. így most 61 könnyen mozgatható csoportba osztva várják, hogy szükség esetén sérülteket vagy betegeket lássanak el, a sátrak felállításánál, vagy a Világélelmezési Program által biztosított élelmiszer, takarók, hordozható olajkályhák és egyéb szükséges felszerelés kiosztásánál segédkezzenek. Mivel a civil szervezeteknek saját közlekedési eszközük nem igen van, a csoportok összehangolása, és szállításuk a kormányzóság feladata És mi lesz a 250 ezres Dühök lakosságával, ha „valami mégis félresikerül”? A kérdés, bár a hatóságok nem akarnak feleslegesen nyugtalanságot kelteni, nem megkerülhető. Senki sem szeretné, hogy megismétlődjenek az 1991-es események, amikor a lakosság fejvesztve menekült a bombázott varosból. Volt, aki mezítláb gyalogolt három napon keresztül hatéves kislányával a hátán. Éjszakánként tüzet sem mertek rakni, nehogy a fény odavonzza a katonákat. Bár a hivatalos vélemény szerint, ez most nem történhet meg, most „garancia van arra”, hogy Amerika és Nagy-Britannia megvédi őket. így hát - bár a lakosság erről még mit sem tud - már elkészültek az evakuációs tervek. Fő cél annak a megakadályozása, hogy az emberek a határ felé meneküljenek, ezért a Dühök környéki hegyekben öt tábort állítanak fel, az ENSZ és a Habitat segítségével (bár a nemzetközi szervezetek már távoztak, a szükséges eszközöket, anyagot és élelmiszert hátrahagyták.) Egy hirtelen menekülés esetén persze komoly probléma a közlekedés, hiszen nincs mindenkinek saját kocsija, és bár Duhokban minden második kocsi taxi, valószínű, hogy a taxisofőrök veszély esetén a saját családjuk menekítésével lesznek elfoglalva. Ezért a munkásszakszervezet vállalta a felelősséget, a bizottságokkal együttműködve ők biztosítják minden kerület számára a szükséges közlekedési eszközöket. Az optimista prognózis szerint ezekben nem lesz hiány. Szükség esetén - és semmiképpen sem előbb - rádión értesítik a lakosságot, kerületenként hol gyülekezzenek az evakuáláshoz. Persze a fő cél a pánik elkerülése. (Ez nem teljesen sikerült. Bár azt is mondhatjuk, egyelőre pánik nincs, azért elővigyázatos menekülés folyik.) így csak lépésről lépésre akarnak haladni. A tervek szerint két nappal a bombázások kezdete előtt (már ha tudják, mikor kezdődnek) értesítik majd a duhokiakat, mely táborok vannak készen. Aki fél a városban maradni, mehet oda. Evaku- áció pedig csak akkor elképzelhető, ha Dühök valóban veszélybe kerül. De nem aggódnak. Az emberek már tapasztaltak, 1991 sok mindenre megtanította őket. A lakosság egy része feltételezhetően már a háború kezdete előtt visszahurcolkodik szülőfalujába. Állítólag a duhokiak nagy része már beruházott sátrakba és óriási nejlonlepedőkbe. Véd a hideg éjszakák ellen Dühök, 2003. március Menekülő iraki kurd család igyekszik falura (Reuters-felvétel)
