Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-15 / 62. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 15.

Arcél - hirdetés

9

Beszélgetés Kiss Mihállyal, aki a konszolidáció legnehezebb időszakaiban sem adta fel: a titkosszolgálat zaklatásai ellenére folytatta építő munkáját a felvidéki kulturális életben

Szorongás és bizakodás

„A párt - melynek tagja soha nem voltam - kínosan ügyelt a látszatra, s velem kapcsolatban is igénybe vette a felfelé való buktatás intézményét" (Dömötör Ede felvétele)

A látszólag megváltozott rendszerben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltozás előtt is volt élet ebben a régióban. Arról is, hogy a két háború között, majd a második világháborút követő időszakban milyen megrázó, olykor esendő közdelem folyt nemzetrészünk megmaradását és túlélését illetően. Hajlandóságot mutatunk arra vonatkozóan is, hogy nagyvonalúan, olykor fölényesen foglalkozzunk a kisebbségi létnek ezzel az időszakával, mely kor tevő emberei járatlanok voltak ugyan, talán műkedvelők is, de erős hittel rengeteget tettek azért, hogy a Felvidék magyarsága önbecsülésében ne csüggedjen, a nemzettudata erősödjék.

SOÓKY LÁSZLÓ

Egyre nehezebb hitelesen visszaemlékező embert találnunk, mert az első generáció már elment közülünk, azok pedig, akik a múlt század hatvanas éveinek elején tűntek fel, egyre elszántabban készülődnek az öröklét felé.

Kiss Mihály, a Csemadok Komáromi Területi Választmányának titkára negyven évvel ezelőtt került a kulturális forgatagba, holott a gimnázium elvégzése után műszaki pályára készült. '

Magyarországon, Révkomárom- ban születtél 1943-ban, mivel ez a város akkor még az anyaországhoz tartozott.

Valóban így van, az eredeti anyakönyvi kivonatom víznyomatában a magyar címer található. Hatvanéves koromra sikerült beszereznem egy másik dokumentumot, a magyar igazolványt, mely valamüyen szinten visszasorol a nemzetemhez. Komáromban születtem és itt élek ma is, de senki nem moshatja le rólam azt, hogy búcsi vagyok, érzelmileg mindig ehhez a faluhoz kötődöm.

Müyen volt a közeg, a búcsi gyerekkor?

A születésem időpontja egyértelműen jelzi, hogy a háború kellős közepén láttam meg a napvilágot, másfél éves voltam, amikor két ízben is átvonult falumon a front, de ilyen élmények nem maradtak meg bennem. Magáról a háborúról és a politikai viszonyokról a fogságból ötvenévesen hazatért nagyapámtól hallottam, ő az orosz fronton, majd a fogságban szerzett tapasztalatai alapján egészen más képet festett az akkori szovjet csodáról, mint az itthoni propaganda. Játszottam és rosszalkodtam, mint a többi gyerek, az 1956-os magyar szabadságharcról viszont még ma is erős képek ugranak be, amelyek a szorongás és a bizakodás pillanatnyi érzéséből fogantak.

Az alapiskola elvégzése után Komáromba kerültél.

Szerencsém volt, hogy felvettek a magyar gimnáziumba, egyrészt mert akkoriban kiváló tanári gárda oktatott, másrészt pedig mert megismerkedhettem Gáspár Tibor tanár úrral, aki emberi és tanári magatartásával, sugárzó nemzettudatával meghatározta számomra azt az utat, amelyet feltett szándékommá vált bejárni. Tőle kaptam tisztességes információkat az országcsonkításról, a párizsi békeszerződésről és még számos olyan eseményről, amelyek nemzetrészünket érzékenyen érintették.

Az érettségi után mégis a műszaki pályát választottad.

Látszólag ez valóban ellentmondásnak tűnik, mégsem az, mivel az akkori kassai ipari a szakma mellett tisztességet és emberséget is oktatott. Aki ismerte Putankó vagy Vörös tanár urakat, pontosan érti, amit mondok, ezért nem véletlen az, hogy a későbbi időkben az onnan kikerült, s az ország minden szegletébe elkerült szakemberek műszaki tudásuk mellett magukkal vitték a

magyar kultúrát és történelmet is, és nem fukarkodtak annak terjesztésével, sokszor a hatalom intéseinek ellenére is.

Ennyi iskola elvégzése után nem következhetett más, csak a sereg.

1962 őszén vonultam be megvédeni szeretett hazánkat az akkor éppen Kubát ostromló amerikai kapitalistáktól és imperialistáktól. Az akkor divatos 24 hónap helyett 26-ot szolgáltam, összesen tizenhárom állomáshelyen. Nagy élmény volt számomra, amikor 1963 májusában gépfegyverrel a kezemben megvédhettem Novotny köztársasági elnök elvtársat a húsért tüntetők lincselé- sétől. Számos olyan gyakorló politikai oktatásban részesültem, amelyeket a szelektáló történelemkönyvek ma nem említenek.

A haza egyenruhás megvédése után nekiláttál a haza felépítésének.

Igaz, ami igaz, alaposan nekigyür- kőztünk! Visszakerülve a hajógyárba, előbb a gyártásban, majd pedig a szakmámban, a gyártástervezési osztályon dolgoztam. Alig telt el egy év, amikor közvetlenül az árvíz előtt barátaimmal létrehoztuk a Petőfi Ifjúsági Klubot, amely a prágai Ady Endre, a pozsonyi József Attila és a Kassai Új Nemzedék után negyedikként alakult meg az országban. Ekkor kezdtem el komolyabban a kultúrával és a kulturális rendezvények szervezésével foglalkozni. Hidni kell, hogy ebben az időben a felvidéki falvakban és városokban közel ezer magyar színjátszó együttes és hagyományőrző csoport működött, s az akkor szárnyait bontogató országos rendezvényeken való szereplési lehetőség rangot jelentett, boldogságot, a másik oldalon pedig életre szóló haragot, amely csak akkor oldódott, ha az együttes a következő évben szereplési lehetőséget kapott. Az 1965-ös Jókai-napokon mindvégig jelen voltam.

Ebben az időben kerültél a világot jelentő deszkák közelébe, sőt rendezői ambícióidat sem titkoltad.

A Jókai-napokon szerzett élmények tömkelegé ösztönzött arra, hogy Gáspár Tiborral és a korán elhunyt Izsák Lajossal együtt megrendezzük az első irodalmi összeállításunkat, a Kassai dalokat, mellyel eljutottunk az országos seregszemlére is. Innen egy pályázat kapcsán szinte egyenes út vezetett a Csemadok komáromi járási irodájába, ahol megbízatásom szerint kulturális szakelőadó lettem. Ekkor alakult meg a Szlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, s a nyári iskolaszünet idején Komáromban tartották a próbákat. Itt találkoztam először az énekkar akkori szervező titkárával, Gyurcsó Pista bátyámmal, így lehetőségem nyílt arra, hogy a csemadokos munkát, annak szakmai és érzelmi alapjait egy ilyen lelkes és becsületes embertől leshettem el. Máig titok előttem, hogy ezt a szakmát kitől tanulták meg ők.

Ez már a nyári ifjúsági táborozások kezdeti időszaka volt.

A 65-ös árvíz levonulása után velünk együtt mind az Ady Endre, mind a József Attila klub tagjai részt vettek Path község újjáépítésén, ahol kialakult egy tettre kész szervezői csapat. Ez a mag szervezte a táborozásokat is, ami Körtvélyesen kezdődött, majd Abarán, Pincén, Keszegfalun, Kéménden folytatódott. E táborokban Duka Zólyomi Árpáddal, Duray Miklóssal és Kurucz Sándorral együtt láttuk el a fő- és alvezetői tisztségeket, amelyek akkor felelős beosztást jelentettek.

Aztán bekövetkezett 1968. Köz- veden közelről élvezhetted a titkosrendőrség vendégszeretetét.

Hatvannyolc szele már egy évvel korábban benne volt a levegőben, csak a kivitelezés másmilyenre sikeredett, mint azt mi elképzeltük. Az események hatására a főiskolai és ifjúsági klubok vezetőivel elhatároztuk, hogy létrehozzuk a Magyar Ifjúsági Szövetséget. Részt vettünk a CSISZ temetésén, majd az országban elsőként, az ukránokkal együtt

bejelentettük szövetségünk megalakulását. Forradalmi idők voltak azok is, a nagy eufóriában észre sem vettük, hogy lassan-lassan bekerítettük önmagunkat, hiszen senki nem gondolt arra, hogy a körülöttünk ügyködők közül sokan a titkosrendőrség besúgói. Ezért nem lepett meg bennünket különösebben, amikor a szövetség 1970-es betiltása után .jótevőink” viszonylag pontos információkat szereztek rólunk. Maga a konszolidációs időszak és annak hatalmi kivitelezése már jelentős lelki próbának bizonyult a számomra.

A MISZ irányítóinak többsége elveszítette a munkahelyét. Neked müyen sorsot szánt a hatalom?

Előre látható volt az, hogy a visszarendeződési folyamat szed néhány áldozatot, Uyen tömeges szellemi terrorra viszont nem készültünk fel. Engem az rendített meg leginkább, amikor tudomásomra jutott, hogy Gáspár Tibort elbocsátották a gimnáziumból. Tudtam, hogy ez a sors várt rám is, érdekes módon az a Lőrincz Gyula mentett meg bennünket, akitől ilyesmit a legkevésbé sem vártunk. Vélhetően e döntésben az is közrejátszott, hogy Gáspár tanár úr neve ismert volt a nyugati világban, és a párt központi bizottsága megkímélte magát a fölösleges bonyodalmaktól, nem voltunk mi akkora halak az ő számukra. Fél évig maradhattam még a Csemadokban, de aztán véglegesítették a határozatukat és mennem kellett. Itt tapasztaltam meg először, hogy a párt - melynek tagja soha nem voltam - müyen kínosan ügyelt a látszatra, s velem kapcsolatban is igénybe vette a felfelé való buktatás intézményét. Komáromból ugyan mennem kellett, de választhattam, hogy Ógyaüán vagy Bátorkeszin lehetek kultúrház-igazgató. Igaz, hogy kul- túrház éppen akkor és éppen ott nem volt, de a funkció az funkció! Ógyallát választottam, de nem feleltem meg a párt elvárásainak, nem tudtam jó gyerekké válni. Gyallai tartózkodásom harmadik hónapjában a gimnáziumban megalapítottam az irodalmi színpadot, a komáromit távirányítással tovább működtettem, úgy, hogy a járási fesztiválon már két irodalmi színpaddal vettem részt. Az ületékesek mindkettőt betiltották, mert értékelésük szerint dekadens és nihüista volt, nem tükrözte a szocialista ifjúság lelkületét.

Ez idő tájt veled együtt másokat is letiltottak.

Az 1970-es Jókai-napok előtt betiltották mind Vass Ottó, mind Havasi Péter, mind Újvári László műsorát azzal a felkiáltással, hogy mindany- nyian forradalmat akarunk kirobbantani a Jókai-napokon.

Elkezdődött a pangás időszaka.

Ezek után még két évet vegetálhattam Ógyaüán, állandó akadályoztatások, küiaügatások és a titkosrendőrség gyengéd, de nagyon őszinte és rendszeres érdeklődése mellett. Az asztalukon a magamé meüett Dráfi Mátyás, Gáspár Tibor és Gálán Géza dossziéját láttam. Többek között arról igyekeztek meggyőzni, hogy Nagy Jánossal mi ketten irányítottuk az akkori járási pártbizottság munkáját. Mindezt módszeresen cáfoltam, így kerültem vissza 15 évre a hajógyárba a rajztábla meüé. Ez idő tájt került Komáromba dr. Bajnok István, vele és több más barátommal együtt rendszeresítettük az őrsújfalusi nyári táborokat, a titkos- rendőrség pedig rendszeresítette a mi kihaügatásainkat. 1977-ben sem magánemberként, sem mint szak- szervezeti tag nem tiltakoztam a Charta 77 ellen, kértem, olvassák fel, hogy tudjam, mi ellen kell tiltakoznom, ha nem értek egyet vele, ehelyett a hajógyári titkosszolgálat irodájában olvasták fel a jogaimat.

Hosszú időre megváltál a színpadtól is.

Ót év múltán, 1983-ban jelentkeztem egy új, Rákóczi-összeállítással, ami úgy érzem, ma megint időszerű lenne. Ugyanebben az időben a Kisebbségi Jogvédő Iroda anyagainak tévesztéséért szinte állandó vendége lettem a titkosrendőrségnek, mint később kiderült, kihaügatásokon nemcsak ott vettünk részt, hiszen előfordult, hogy a kocsmaasztal meüett egyszerre három barátom is, mint beszervezett besúgó po- harazott velem. Még mielőtt Duray Miklós Amerikába távozott volna, előző este Dunaradványon, a Fisterék pincéjében még megfogalmaztuk a magyar iskolák megmentésére irányuló felhívásunkat, majd Bajnok Istvánt valamivel hosszabb időre beidézték.

89-re már évekkel korábban készülődtél.

Lényegében már a hetvenes évek elejétől. Nekünk 89 novemberében nem keüett szervezkednünk, mert a társaság, mely korábban is tette a dolgát, már az első este találkozott s megfogalmazta azt a lokális programot, amely Komáromra és környékére vonatkozott. A mozgalmi sodródások idején az Együttélésbe kerültem, ott politizálgattam mindaddig, míg el nem jött az 1998-as nagy három párti összeborulás, s létre nem jött a szlovákiai magyar egy- pártrendszer. Az utóbbi időben egyre terhesebbé vált számomra a politikai tevékenység, az én lelkiismeretemmel nem egyeztethető össze az, ami a magyarság terén most folyik. Nem csupán a überáüs eszmék diadalra jutása és a karrierpoütizálás a viszszataszító, hanem a párton belü- ü viselkedés, magatartás és a választóktól való teljes elszakadás is. A politikai és közéletből való kimaradásomat a betegségemre való hivatkozással legalizálhatom, belül viszont - és ezzel nem vagyok egyedül ugyanazokon a vívódásokon megyek keresztül, mint a hetvenes években. Mostanra odáig jutottam, hogy Győry Dezsőt emlegetve magamat keü biztatnom, mert a mi vezetőink közreműködésével leépül minden struktúra, amely a magyarságot összetartaná ebben a hosszúra sikeredett régióban.

Kiszámítottam, hogy a szervezési munka feszített idegáüapotában, ami nagyjából negyven évig tartott, 495 000 cigarettát szívtál el.

Az infarktus óta, amióta kijöttem a kórházból, sóvárogtam a nikotin után, most naponta egyet-egyet elszívok. Vele, s nélküle sincs elegendő levegőm. Ez most a lábadozás időszaka számomra, s talán a Felvidék magyarsága számára is.