Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-06 / 30. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 6. KOMMENTÁR Ki kit és mit oszt meg? MALINAK ISTVÁN Egy hete, amióta nyolc európai vezető aláírta az amerikai politika támogatásaként felfogható nyilatkozatot, a kontinens megosztottsága a vezető téma a nyugat-európai lapokban, a vitát még a Columbia tragédiája sem tudta háttérbe szorítani. Van az egésznek egy furcsa mellékíze - a jól nyomon követhető szándékos félre- és belemagyarázás miatt. Mindjárt az első: amikor a közös levelet nyilvánosságra hozták, Brüsszelből azonnal úgy kommentálták: a szerzők az EU öt tagállamának és három tagjelölt országnak a vezetői. Kérdés, miért nem azzal kezdték, hogy a levelet nyolc NATO-tagország vezetői írták alá, igaz, közülük három még csak uniós tagjelölt. Tény, később további EU-tag- jelöltek is csatlakoztak - köztük és elsőként Dzurinda -, ami az alaphelyzeten mit sem változtat. így mindjárt jobban érthető az is, miért ad ki - vagy egy hónapja - heti rendszerességgel a brüsszeli NATO- központ szűkszavú nyilatkozatokat arról, hogy a szövetség - nagyköveti szintű - tanácsülésén ismét nem tudtak dönteni annak az amerikai kérésnek az ügyében, amellyel a washingtoni kormány fordult a NATO-hoz. A farizeusság további jele: nem az az elemzések fő témája, hogy az öt EU-és NATO-tagország vezetői miért írták alá, hanem az, hogy az EU-tagjelöltek miként járulnak hozzá Európa megosztottságához, a közös uniós külpolitika megtorpedózásához. Éspedig azért, mert szembe mertek helyezkedni a német és francia akarattal. Pillanatnyilag, a csadakozás előtt, elsősorban a tagoknak, így a brit, olasz, spanyol, portugál és holland kormányfőnek van módja az uniós külpolitikát formáim. Azok, akik a nyüt levél kapcsán nyolcak bandájáról beszéltek, a kelet-európai csaüakozókat Washington, jobbik esetben London csaüósállamainak is nevezték. Azok, akik azonnal Schröder és Chirac - fogadaüan - prókátoraiként léptek fel, nem nevezhetők Berlin és Párizs szatellitjeinek? Az így felállított képlet nagyon ádátszó. Aki másként mer gondolkodni, mint a német-francia akarat diktálná, máris Európa árulója. Pedig Schröder új keletű USA-ellenessége nem önzeden európai érdek, csupán választási pecsenyéjét sütögette rajta. Az nem volt túlkapás, hogy egyik minisztere Hiderhez hasonlította Busht? A franciák Amerika-ellenességét sem a szent célok diktálják, ez náluk szinte nemzed sport. Berlin és Párizs szatellitjeinek nem tűnt volna fel a lényeg? Az, hogy két hete, a német-francia kiegyezést rögzítő Elysée-szerződés aláírásának negyvenedik évfordulója alkalmából ők ketten olyan új, példa nélkül álló formákat is rögzítő együttműködési megállapodást kötöttek, amely szinte előrevetíti: német-francia áldás nélkül az Unióban majd levegőt sem lehet venni. Látni kell, ki beszél itt megosztásról; ki és mi az, aki, illetve ami megoszt. Sok igazság van azokban az érvekben, amelyek Amerika vüágpolitikai diktátumának veszélyeire hívják fel a figyelmet. De arra is ügyelni kell, hogy érzékeny az a határ, ahol az Európa számára több szempontból hasznos (és persze megkerülhetetíen) német-francia tengely német-francia diktátummá erősödik vagy silányul. Kinek az ízlése szerint. JEGYZET Ne menjenek sehová! JUHÁSZ KATALIN A minap az egyik konzumcsator- na reggeli műsorvezetője úgy búcsúzott a kedves nézőktől, hogy bújjanak vissza az ágyba, ne induljanak sehová, hiszen nagy a hó odakint. Ha poénra próbáljuk venni a felhívást, lazán el lehet siklani felette, ám ha mélyebben belegondolunk, bizony akár polgári engededenségre való felbuj- tásnak is tekinthető. Azért vagyok ilyen humortalan, mert mostanában minden reggel erre a „laza” műsorra kelek, így fél kilencig számos ehhez hasonló kiszólást hallhatok. Magamra vessek, mondják most önök, miért néz valaki valamit, ha naponta felmegy tőle a cukra. Nos azért, mert a szép álmokból a prózai valóságba való átmenet így a leg- zökkenőmentesebb. E rendszeres reggeli önkínzással vezeklek bűneimért, azért a napi ádag kétszáz hazugságért, amennyit egy felmérés szerint állítólag elkövetek. Olyan negyven-ötven ki is jön, ezért hát a másfél órás La- za©-nézés. A konzumcsatornán sorozatsztárok a műsorvezetők, vigyorognak, egyszerre beszélnek, egymást hahotázzák túl, dobálják végtagjaikat, és kutyába se veszik a szegény hüledező riportalanyokat. A képzett tévés újságíró meg jobb híján híreket olvas fel hajnalban. Ezen a reggelen sem volt ez másképp. Kezdődött az ötvenes éveit taposó természetvédő laza letegezésével, folytatódott a műsorvezető aznapi horoszkópjának elemzésével és végződött az ominózus felszólítással. Kinéztem az ablakon, tényleg ramaty idő volt. Zuhogott a hó, süvített a szél, a fene se akar üyenkor munkába menni. Miért ne fontolnánk meg a szimpatikus tévésztár ajánlatát? Gondoljanak bele. Ha csak a nézők egyharma- da bújt vissza az ágyba, már mennyi autóval és tömött villamossal kevesebb emberanyag nehezítette aznap a közlekedést! A végén persze győzött a józan ész. Megvártam még, amíg Soma elkészít egy teljesen szokványos tejfölös csirkemellet, miközben idéz a Védák könyvéből, majd bevágtam magam mögött az ajtót, és kiléptem a való világba. FIGYELŐ BELGRÁDI SAJTÓ A belgrádi napüapok tegnap általában címoldalas cikkekben írtak Jugoszlávia megszűnésről és a helyébe lépő új állam, Szer- bia-Montenegró megalakulásáról, az írások többségéből azonban kiérződik a kétkedés az államközösség életképességében. A Glas Javnosti Pezsgőbontás a próbaállamra című cikkében megjegyzi, hogy a szövetségi parlament díszülésén, amelyen kihirdették az új állam megalakulását, csak Zoran Djindjics szerb kormányfő volt jelen azok közül a politikai vezetők közül, akik ellátták kézjegyükkel a szerb-monte- negrói államjogi kapcsolatok átalakítását körvonalazó belgrádi megállapodást. A Politika című lap rámutat arra, hogy a keddi nap történelmiként volt beharangozva, ugyanakkor a díszülésről hiányoztak a történelmi és ünnepi díszletek. A Danas című lap Az ötödik Jugoszlávia vége című írásában ugyancsak azt emeli ki, hogy az új állam megalakulását kihirdető parlamenti díszülésen nem jelent meg sem a podgoricai vezetés, sem Vojiszlav Kostunica, aki közel harminc napig marad még az államfői tisztségben. A Danas elemzésében rámutat arra, hogy a, jugoszlávság” nemcsak az első modern pánszláv eszme volt, hanem a páneurópai gondolat csíráját is jelentette. Túlzások nélkül mondható, hogy a jugoszláv eszméért vagy ellene hárommillió ember veszett el számos háborúban.- Maguk hallottak ilyesmiről? Azt mondja az uram, hogy az uniós szabványok szerint legalább húsz kilót kell fogynom és harminc évet fiatalodnom... (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ NOVY CAS Ivan Lexa levelet írt a napüapnak, melyben arról panaszkodik, milyen sanyarú a sorsa a börtönben. A titkosszolgálat volt igazgatója Róbert Remiás meggyilkolására való felbuj- tás miatt van két hónapja vizsgálati fogságban. A rácsok mögött könyvet ír arról, hogy az állam mennyire sárba tiporja alkotmányos jogait. A írás lassan megy, mivel sem írógépet, sem hordozható számítógépet nem kapott. Sőt a könyvéhez feltétlenül szükséges segédanyagokat sem juttathatta be hozzá családja. Hozzátartozóival eddig csak kétszer találkozhatott, akkor is csak egy vastag üvegen keresztül beszélhettek soksok őrrel körülvéve. A közvetlen kontaktust nem engedélyezik neki, még telefonon sem beszélhet családjával, bár ő felajánlotta, hogy saját költségén hívja majd őket, sőt akár le is hallgathatják őt. Azt állítja, csak a közelmúltban kapta meg az engedélyt arra, hogy naponta válthasson fehérneműt, s erről is maga Daniel Lipsic igazságügy-miniszter döntött. Szintén pozitívumként jegyzi meg, hogy nemrég vegyszerekkel kiirtották a svábbogarakat a cellájából, így már nem kell rájuk vadásznia. Alekszandr Prohanov megénekelte a Szovjet Birodalmat, amíg létezett, és hű maradt hozzá összeomlása után is Miről dalol a „szovjet Kipling” vagy a „vezérkar csalogánya”? Vlagyimir Zsirinovszkij, a megtévesztő nevű Liberális Demokrata Párt vezetője minden bizonnyal világszerte a legismertebb az oroszországi szélsőjobboldal képviselői közül. Zsirinovszkij azonban mintha szelídülne - vagy csak vigyáz parlamenti helyére. Az orosz fasizmus veszélye azonban semmiképpen sem lebecsülendő. E. FEHÉR PÁL A napokban számolt be a moszkvai Izvesztyija arról, hogy évek óta folyamatosan meggyalázzák Oszip Mandelstamnak, a XX. század egyik költőóriásának Vlagyivosztokban felállított szobrát. Mandelstam ugyan tősgyökeres szentpétervári volt, aztán moszkvai lakos lett, majd először Voro- nyezsbe száműzték egy Sztálin-el- lenes verse miatt, de Vlagyivosztok közelében halt kínhalált valamelyik városkörnyéki táborban. 1998-ban leleplezett szobrát azonban nem Sztálin titkos vagy nyílt hívei gyalázzák meg folyamatosan. (Letörik egyes részeit, leöntik festékkel, pontosan úgy, mint ahogyan a pozsonyi Petőfi- szoborral tették az idegengyűlölők.) A folyamatos kegyeletsértésnek - a tekintélyes moszkvai lap szerint - egyetlen, de annál „nyomosabb” oka van: Mandelstam zsidó volt. (Abban is közös a szobor Petőfi és a szobor Mandelstam sorsa, hogy az orosz költő emlékm?vét ugyanúgy zárt területre, az egyetem udvarára menekítik, ahogyan a magyar poéta a Medikuskert lakója lesz...) Létezik tehát az orosz fasizmus, hiszen demagógiája hamisan gyors orvoslást ígér egy átmeneti társadalomnak: a hajdani birodalom helyreállítását, az idegenek kiűzését. Ideológiája részben az orosz nacionalizmusra épül, amely - úgymond - hálátlansággal vádolja az állam nem orosz nemzetiségű, sok tíz milliónyi lakosságát, mert asszimiláció helyett nemzeti identitásuk megőrzésére törekszenek, részint pedig a cári időkből öröklött, aztán Sztálin uralmának utolsó éveiben felélesztett antiszemitizmus fegyvertárát sem átállják használni. Az orosz nacionalizmus egyik ismert és unalomig ismételt érve, hogy az októberi forradalmat és a vörös terrort a bolsevik vezetésben nagy számmal feltalálható „idegenek”, főleg zsidók szervezték. Ilyenkor szokták emlegetni, hogy Trockij eredeti neve mégiscsak Bronstejn volt, Zinovjev és Kamenyev ugyancsak zsidó volt, nem is szólva arról, hogy Lenin valamelyik ősének az ereiben állítólag szintén folydogált némi zsidó vér, az viszont kétségtelen, hogy az Uljanov családnak tatár felmenői ismertek. És hát, Dzsugas- vili-Sztálin sem minősíthető tősgyökeres orosznak, noha nagyon szeretett volna annak látszani, de a haláláig megmaradt erős grúz akcentusa is árulkodott származásáról. Említettem már, hogy Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij (egyáltalán nem mellesleg: ugyancsak zsidó származású) egyre kevesebbszer zsidózik, viszont akadnak és nem is kevesen, akik pártját szélsőjobbról előzik. Az egyik gyülekezetnek már a neve is sokat elárul: a Nemzeti Bolsevikok pártjáról van szó. Vezérük a kilencvenes évek elején pornográf regényei révén kétes világhírnévre szert tett és emigránsként a brezsnyevi éra idején francia állampolgárságot is szerzett író, Eduard Limonov. Ő azonban börtönben van: fegyveres szervezkedésért ítélték el. Hívei Limonka címmel egy jelentéktelen lapocskával próbálják életben tartani a mozgalmukat, ám - úgy látszik - csekélyke eredménnyel. Annál népszerűbb az a másik író, aki pártot ugyan nem szervezett, ennél óvatosabb, de Zavtra (Holnap) című lapja annál népszerűbb. Alekszandr Prohanov az író neve. A most hatvanöt esztendős Prohanov annak idején repülőmérnöki főiskolát végzett, de úgynevezett irodalmi karrierjét nagyon későn, a brezsnyevi korHát, Dzsugasvili-Sztálin sem minősíthető tősgyökeres orosznak. szak alkonyán kezdte. 1982-ben jelent meg Egy fa Kabul központjában című regénye, amely az afganisztáni agressziónak a hatalom által megrendelt, ám teljesen visszhangtalanul maradt dicshimnusza volt. Visszhangtalan maradt ez a valóban tehetségtelen, az ötvenes évek elejének legrosszabb szabályai szerint készült regény az irodalmi élet mértékadó részében, amely teljesen tisztában volt ennek a katonai kalandnak a tragédiájával, de annál komolyabban érződött a hatása Prohanov életében: írószövetségi titkárt és főszerkesztőt csináltak belőle. És a hasonszőrű irodalmi hivatalnokok roppantmód megdicsérték. Egyetlen szemelvényt idézek egy róla szóló, rendelt cikkből: „Sokféleképpen nevezték Prohanovot, amikor a Birodalom szolgálatába lépett: „a vezérkar csalogánya“, „a polcsopfőnökség • tisztiszolgája“, de igazán megszolgálta azt, hogy ő legyen a „szovjet Kipling“. Megénekelte a Birodalmat, amíg létezett a Birodalom, és hű maradt hozzá összeomlása után is. Azok közül a kevesek közül való, akiknek volt bátorságuk, hogy megőrizzék eszményeiket a sárdobálások és a gúnyolódások ellenére, amelyekkel a peresztrojka korszakában akarták tönkretenni. Hűséges maradt a Birodalomhoz, noha azok, akik nálánál összehasonlíthatatlanul több anyagi javat szereztek - elárulták...” Véletlenül került kezembe Prohanov 2002-ben Moszkvában megjelent új regénye, amely az úgynevezett birodalmi eszméhez való hűség újabb bizonyítéka. A cím idézet a Koránból: Akik az éjszakába indulnak... A regény a mostani, a másodiknak nevezett csecsen háború idején játszódik, azaz a jelenről szól, még pontosabban Pu- tyin 2000-es elnökválasztási kampányának történéseit idézi fel. Két helyszínen. Az egyik a csecsen front, ahol az orosz katonák hősies harcot folytatnak a kegyetlen, sőt szadista Baszajev terroristacsoportjaival. A másik pedig a moszkvai újgazdagok fényűző társasága. Talán felesleges említeni, hogy milyen hatalmas a kontraszt, ami minden bizonnyal igaz is, hiszen az orosz hadsereg életkörülményei valóban kegyetlenek, és a moszkvai újgazdagok életstílusa semmivel sem marad el, sőt jelentősen meghaladja, mondjuk, az ugyancsak a vadprivatizáció során meggazdagodott szlovák társaik pompáját. Az egyik ilyen újgazdag (vagy orosz terminológiával élve: újorosz) Paruszinszkij kerti mulatságot rendez az új, megválasztandó államfő támogatására. A szerző kiemeli, hogy mind Paruszinszkij- nek, mind vendégei többségének (ők is újgazdagok) görbe és nagy orra van, szóval küllemükkel is jelezni óhajtja a szerző, hogy zsidókról van szó, s ők azok, akik ténylegesen irányítják a volt Birodalmat. Egyebek mellett a csecsen háborút éppen úgy, mint ahogyan markukban tartják a pravoszláv egyházat és a leendő elnököt nem. Különben ez a regénybeli leendő államfő nemcsak külsejében hasonlít Putyinra, hanem olyan átlátszó célzások is elhangzanak, hogy „germanofil” meg hogy „felderítő volt”. Igaz, azt talán még Putyin is elégedetten olvasná, hogy hasonlít a Háború és béke hősére, Andrej Bolkonszkij hercegre. A püspököt leszámítva ő az egyetlen pravoszláv ebben a társaságban. Ám mi okból támogatja ez a mindenható Paruszinszkij a leendő elnököt? Azért - és most Prohanovot idézem -, „mert létezik egy grandiózus projekt. Az orosz-zsidó állam megteremtéséről van szó! Egyesül a zsidó zsenialitás, a vakmerő zsidó gondolkodás és szervezőkészség az orosz tartalékokkal és azzal az orosz képességgel, hogy nagy cél érdekében áldozatokat tudnak hozni. És ezzel az egyesült erővel Oroszország a XXI. század vezető hatalmává lesz. Ez a projekt „Kazár Birodalom“ kóddal már m?ködik, már léteznek a titkos, milliárdos pénzügyi alapok. A A püspököt leszámítva ő az egyetlen pravoszláv a társaságban. leendő Elnök ezt fogja megvalósítani. Ennek az embernek abban rejlik a nagysága, hogy megteremti az eurázsiai zsidó-orosz államot!...” És mindehhez hozzáteszi: „A csecsen háború kibékíthetetlen konfliktust teremtett az iszlám és a pravoszláv hit között... A leendő Elnök a csecsen háborút eszközként használja a választási győzelem érdekében. És ekként a markunkban tarthatjuk. Mert a mi támogatásunk nélkül nem tud dűlőre jutni az iszlámmal és a mi szövetségünk Oroszországgal a csecsen csontokon alapozódik...” Hogy mindez lázálom? Hogy Putyin politikája még csak nem is hasonlít az ilyesfajta fantazmagóriákra? Annál rosszabb a tényeknek! Alekszandr Prohanovot nemrég láttam a moszkvai televízió heti politikai vitaműsorának egyik résztvevőjeként. Ott ült kövéren és magabiztosan. Pontosan úgy, ahogyan Csurka szokott megjelenni a budapesti tévék képernyőjén, holott egészen biztosan nem is tudhatnak egymásról. Partnerei ellen- véleménye, az adatok egyetlen pillanatra sem ingatták meg rögeszméiben vetett vakhitét. Természetesen ellenfele ő ennek az átkozott projektnek, ennek a zsidó-orosz birodalomnak, amely kizárólag az ő fantáziájában létezik. Az ő célja: ama bizonyos Szent Oroszország feltámasztása. Lehetőleg amolyan Mandelstamok nélkül. A baj, a meghökkentő tény az, hogy Alekszandr Prohanov regényei nemcsak kapósak, hanem még tekintélyes irodalmi díjakra is felterjesztették írójukat.
