Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-28 / 49. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 28. A mama smórja HAJTMAN BÉLA A minap végigdőltem pamlagomon, s a gyermekkoromban használt ételneveken töprengtem el. Nem az ételfajta összetevőit, hanem a szónak, a megnevezésnek a hangzás- világát ízlelgettem, függetlenül attól, hogy nyelvészetileg kifogástalan-e az adott ételnek a neve, vagy sem. Az ételneveknek ugyanis, kiváltképp, ha kedvencekről van szó, érzelmi töltetük van. Például a lágyra főtt tojás számomra nagyon sokáig „lábtojás” volt, s ezt őrizte meg örökre az emlékezetem. Akárhányszor felidézem ezt a már beidegződött kifejezést, magam elé képzelem azt a kisfiút, aki körül a jóságos, apró termetű nagymama serénykedik: teát forral, tízórait csomagol, gondosan szedegeti le a héjdarabkákat a remegő „lábtojás- ról”, majd a kisfiú cipőjét köti be, hogy ezzel is perceket nyerjen neki az iskolába való készülődéskor, közben a Kossuthon Pintér Dezső olvassa fel aznapi jegyzetét. Vagy ugyanez másnap, csak tejbegrízzel, és csakis azzal, hiába adja tudtomra a Magyar értelmező kéziszótár, hogy „ez a szó magyartalan, helytelen, ezért használata a gondosabb fogalmazásban vagy az igényesebb beszédben kerülendő”. Egyszerűen nem tudom és nem is akarom száműzni szókincsemből ezeket a „magyartalan” kifejezéseket. így vagyok a pampuskával, puszedlivel, nudlival, dedellével és dorkedlival többek között. Legfőképp érzelmi telítettségük miatt nem tudok róluk lemondani. Mert kötődnek valakihez, valakikhez, valamüyen helyzethez, alkalomhoz, s többletjelentésük miatt dominánssá, meghatározóvá válnak. Milyen jólesett, mikor megtudtam, hogy Mikszáth nyelvében a pam- puska ugyanúgy pampuska, és nem fánk! És milyen jó érzés az, mikor egy társaságban az őseinktől átvett, örökbe kapott tájnyelvi szavak megértésre, sőt egyazon jelentésre találnak! A lábtojáshoz hasonlóan kialakultak a további egyéni nyelvhasználatbeli alakváltozatok, idiolektusok. Sokan így vagyunk ezzel. Például a tojásos levest rongylevesnek kereszteltem el a benne úszká- ló-lebegő „rongyocskák” láttán. Sokáig azt hittem, hogy a medvecukor hivatalos megnevezése medveszar, a pulykatakony meg növényfajta. Az egykoron egy koronába kerülő kókuszreszelékes szójarudat meg ádámfaszának nevezte el egyik elmés osztálytársam. Addig használtuk, míg a felnőttek fülébe nem jutott, ők aztán megálljt parancsoltak, kioktattak, megintettek úgy, ahogy ezt már mi felnőttek tesszük gyerekeinkkel jobb esetben. Még így is nagy maradt az űr, a zűr. A „ticsinki” nevű sós rudacskák jobban hangzottak picsinkikként a szlovákiai magyar nyelvközegben. A nyelvi leleményesség is határtalan és páratlanul gazdag a maga szóferdítéseiben és - alakváltozataiban. Nincsenek falak, mik gátat vetnének a képzeletnek, képzettársításoknak. Nem is a szélsőségekről akartam szót ejteni, nem is a szlengről, „amelyik leveti zakóját, megköpi a markát és munkához lát”, hanem arról a bensőséges viszonyról, amely elvezet a múlt érzésvilágába, illatgőzébe, hangulatába: ahhoz a családtaghoz, akinek sültjei, főztjei ízeit már csak az emlékekben idézhetem föl. Általa a szavakat, a bensőség, meghittség szavait is ízlelgethetem. Hiába keresem, sem az értelmező szótárban, sem az idegen szavak szótárában nem lelem a smór kifejezést. Pedig mennyiszer elhangzott mama szájából! A smami, a daramorzsa vagy a császármorzsa idegenül hangzik már fülemben. Többen vitába is szálltak velem, hogy a smór nem császármorzsa. Egyik kedves német szakos ismerősöm Kaiserschmorrenre fordította a szóban forgó kifejezést. Ez mintha engem igazolna. De mindegy, kinek van igaza, sőt nem is kell, hogy bizonyosságot nyeljek vélt igazamról. A lényeg másutt van: a hangzásban, abban a hangulatvüágban és konyhaszagban, abban a megélt gyermek- és kamaszkorban, mikor még élt a mama, ki néhanapján tejbegrízzel, olykor-olykor „darázs- tésztával”, nem ritkán „lábtojással” s igen gyakran „smórral” tette ízesebbé unokája felcseperedő időszakát. De hát, nem csak én vagyok így ezzel. Lett légyen az derelye, dedelle, dödölle vagy barátfüle, mindegyik változatnak megvan a maga sajátos, külön bejáratú hangzása, hangulata, varázsa, egyénre, személyre szabott szótestnyi íze a maga érzelmi kötöttségével, emocionális jelentéstöbbletével. Most újra végigdőlök pamlagomon, s talán el is szenderedem a mama smóijának ízével a számban. ÍZES Csak a mamának van Hogya György Gyermekkorom ízvilága lekvárirodája! SZÁZ ILDIKÓ Farsang farka közeledik, fánkot sütünk. Sercegnek, táncolnak a bő olajban a szalagos fánkok, mintha ropogós verbunkot járnának nekünk a kerek hasú huszárok. Az ünnepszámba menő, hétvégét idéző közös esti sütés a gyerekek számára azonban csak akkor válik izgalmassá, amikor előkerül a lekvár. Barackos és epres jár a nagy hasúak közepébe, majd Holle anyóként rászitáljuk a porcukrot. Elkészült a mű, semmi esélye, hogy a másnap reggeli kávé mellé is maradjon belőle. „Anya, te miért nem tudsz ilyen finom lekvárt főzni?” - kérdi a nagyobbik gyerek, nem sejtvén, hogy gombóccá gyúrta torkomban a foszlós fánkot. „Nem tudok lekvárt főzni! Sőt, egyetlen darab gyümölcsöt sem tettem el télire soha. A mi, konyha sarkába épített tékánk sose lesz tele díszes, polcon sorakozó, csillogó celofánú üvegekkel, mint ahogy azt gyerekkoromban láttam! Mi több, sem a soproni, sem a deáki nagyanyámtól nem tanultam meg foszlós kalácsot és buktát sütni!” ontom utódaimra kéretlenül a keserű vallomást, miközben értetlenül néznek rám. Kihűltek a fánkok, és a gyerekek a nagy tálcával csendben kisomfordáltak a szobába. Kihűlt a korábbi mesés, párás ablakú konyha is, már fel sem idézhető a néhány perccel ezelőtti meghitt anya-gyermek hangulat. Már csak a két elcsendesült lurkó maszatos képe emlékeztet rá. Mosogatás közben számba veszem a mulasztásaimat. Nem volt soha sem időm, sem kedvem megtanulni a konyhai fortélyokat, a rántást kavargatva is mindig egy-egy könyv fölé hajolva, máshol jártam. Azóta is izgatottan várom gyerekeimmel együtt anyáink, az ő nagymamáik lekvár- és befőttadományait, mint egy gyerek. Másnapra, látszólag mindannyian napirendre térünk a történtek felett. Csak amikor sétálni indulunk, és elhaladunk egy ásító kirakató reklámiroda mellett, olvasni tudó Máté fiam sokat sejtve biccent. „Ilyen lehet bárkinek, nektek is van apával irodátok. De lekvárirodája csak a mamának van!” B ár állandóan mosolygó, aranyos kisfiú hírében álltam, a látszat itt is - | mint oly sok esetben - ma——m csalt. Nem minősíteném a módot, amellyel -büis korom óta - megfigyeltem az engem körülvevő vüágot, de volt ebben valami az idegenek közé vetődött hajótörött közönyös, beletörődő szemlélődéséből. Elfogadtam a világot szabályaival és bennszülött lakosaival együtt, de soha nem éreztem magam benne otthon, és nem értettem meg. Sőt mi több, olyan érzésem volt, hogy soha nem is fogom. Éppen ezért maga a kérdés, pontosabban az adott téma (gyermekkorom ízvilága) is csak megerősít abban a feltevésben, hogy lehet, sőt kell is saját - akár íz-, akár más - világot kialakítani a minket körülvevő nagyobb világban, pontosabban észre kell venni benne a saját kis belső világunkat, világainkat. (Ugyanakkor nem gondolom, hogy kényelmes, szemlélődő és bizony eléggé befolyásolt hozzáállásom miatt a meglehetősen későn kialakított gasztronómiai világom behozhatatlan hátrányt jelentene. Más, fontosabbnak ítélt kapaszkodóim voltak, melyek prizmáján keresztül nézve fel-felcsiÜantak az élet más területeinek értékei.) Miután egész életemben küszködtem a különböző filozófiai áramlatokkal, eszmerendszerek kiragadott részeivel (miként ama bizonyos anatómiai ló a példabetegségeivel) - s mindaddig, míg ezek egyfajta általam el nem fogadott egységgé, rendszerré össze nem állnak, ez így is marad -, bizony különböző korszakaimra különböző hozzáállások voltak a jellemzők. Ez - többek között - azzal is járt, hogy „filozófiai” szemléletmódom - mely hangsúlyozom, akkor, gyermekkoromban nélkülözött minden tudatosságot -, látens módon meghatározta étkezési szokásaimat. Azokban az években - s ezt persze csak jóval később tudatosítottam - epiktétoszi alapállásból kezeltem dolgaimat (ebből mára is maradt valami), tehát hét-nyolc éves fejjel is el tudtam dönteni, hogyan kell elejét venni a bennszülött óvónők, nevelőnők elégedetlenségének, ha éppen nézetkülönbség volt kialakulóban valamely helyi specialitás elfogyasztásával vagy minőségi megítélésével kapcsolatban. Tény, hogy mind genetikai örökségem, mind neveltetésem közrejátszott gasztronómiai igénytelenségem „kifejlődésében”, ösztönösen fejlesztett elmélkedő alkatom azonban sokkal nagyobb élményekhez juttatott, mint az étkek egyszerű kulináris élvezete. Hét-nyolc éves koromban a legnagyobb lehetőségeket a „druzsinai” - iskolai étkezdéi - krumplipüréhez felszolgált paradicsomszósz adta. Nagyon sok függött attól, hogy a szakácsnő által odapottyantott krumpli milyen alakot vett fel! Csak alapos szemlélődés után kezdhetett neki az ember, hogy formát adjon annak az amorf kupacnak, amelyről senki sem sejtette, hogy nemsokára egy földrész lesz, amelynek hegyeit és fennsíkjait tengerek, lagúnák, csatornák szabdalják keresztbe-kas- ba, s mindezt még hatalmas természeti katasztrófák tetézik. (Akkoriban sokat lapoztam Zigmund és Hanzelka cseh vüágutazók képeskönyveit.) A villával óvatosan meg kellett húzni a határokat, meg kellett akadályozni, hogy a paradicsomlé csak úgy, saját kedve szerint szétfolyjon, s nem volt nagyobb öröm, mint abban gyönyörködni, hogy az előre elkészített csatornákba, mit csatornákba, beltengerekbe (!) bezúdul a lassan kihűlő Vöröstenger mindent elsöprő áradata! Miután elkészült a világrész - amely ugye az én világom volt! -, meg kellett határozni a felszámolás, azaz az elfogyasztás technikáját is. Mert nem mindegy! Nem lehetett csak úgy ukmukfuk nekiállni és bekebelezni az egész vidéket! Tekintettel kellett lenni arra, hogy egyes területek harcban álltak egymással, sőt mi több, figyelembe kellett venni a természeti erőket is. Az árapály általában komoly károkat okozott a kontinens szélén, s a mocsaras területek- amelyek egyébként a legéletképesebbnek bizonyultak, tehát az étkezési folyamat végén kerültek sorra - segítették az ott lakókat. (Lám, Rigóország köszönt vissza a tatáijá- rásbeli megmenekülésről szóló történeteivel!) A fennsíkról támadókat pedig fokozatosan elnyelte a mangrove mocsarak bűzös lehelete, s az ingovány alattomos zsombékrend- szere... (Ezzel a történettel kapcsolatban különösen fontosnak találom azt az időbeni párhuzamot, amely az én unus mundusomban (tehát a világban, amelyben a tudattalan és nem szerves anyag, psziché és anyag egységet alkot) két különböző pszichés állapot egységét jellemzi. A jelenet, amelyben világformáló terveimet valósítom meg a tányér krumplipüré földrészén, valahol a tudatalattimban úgy vésődik be, mint amiről meg vagyok győződve, hogy egyszer még visszatér (meg fogom írni?), vagy mint amelyről még valamikor később beszélni fogok, és talán jóval alaposabban, felkészültebben és áttekinthetőbben, mint az adott helyzetben egyáltalán meg tudom ítélni! Tehát akkor - és azóta még sok más esetben is - érzem, tudom, hogy visszatérő jelenettel van dolgom, amely valamikor - teljesen váratlanul, de mint látható, nem minden előzmény nélkül - visszaköszön majd az életem során. Persze, ez távolról sem jelenti azt, hogy a krumplipüré földrésszel körülhatárolt paradicsomlé tenger ízlett volna a legjobban, de maga a vele való munka, az irányítás, a szervezés, a szabadság lehetősége megszépítette, bocsánat, megédesítette és fogyaszthatóbbá tette az ételt. Olyan élményeket szerzett, amelyek ma is fel-feltömek, ha üyesfajta ebédet szolgálnak fel az üzemi konyhán. (Ahol egyébként nagyon jól főznek!) Hasonló módon lehetett eljátszani a csipetkés krumplilevessel (vagy paszulylevessel, vagy gulyással) vagy bármely levessel, amelyből a tányér szélére lehetett kanalazni a „szilárdabb” tartalmát, s az ott felgyülemlett hegységekről vidám ágyútűzzel borítani a szemközti ellenséges várakat. Füozófusi embriókoromban - talán tízéves lehettem - kimondottan a pragmatizmus vélhető felfedezni abban a cselekedetemben, amikor kiszámoltam, hogy olcsóbban kijövök, ha három koronáért kedvezményesen zacskós tejet és kiflit veszek az iskolai nagyszünetben. Tettem mindezt annak ellenére, hogy nem szerettem a tejet! (Na, persze közrejátszhatott már a korai sztoicizmus is, sőt talán valamiféle mazochista vonások is ott lapulhattak állandó szerelmi csalódásokkal terhelt lelkemben). A pár hét után jelentkező hasmenés azonban komoly szemléletváltásra késztetett, s ebből is látható, hogy a filozófia, s ezen belül elválaszthatatlan része, a felülvizsgálatra való készség vörös fonálként kísérte végig minden egyes fontos döntésemet. Ám ha ezek után netán valaki arra következtetne, hogy lám, a hasmenés mégiscsak nagyobb úr volt, mint filozófusi vénám, akkor téved! Csak és csakis filozófiai alapokra épült tudományos igényességemnek köszönhető, hogy a későbbiekben sem hagytam fel kísérletezéseimmel, s lassan-lassan (később, katonaságnál rohamlépéssel) megbarátkoztam olyan ételekkel is, amelyekre azelőtt rá sem tudtam nézni. Egy időben - melynek okait e helyt ne firtassuk - erőszakkal kényszerítettem testemet olyan ételek befogadására (és aztán figyelFeltűnő, hogy a farsanggal kapcsolatos szavaink között alig található ősi magyar szó. A farsang bajorosztrák eredetű, a farsangkor legáltalánosabban fogyasztott fánk szót az erdélyi szászok nyelvéből kölcsönöztük, ennek palóc megfelelőjét, az egyre gyakrabban használt pampuskát a szlovák nyelvből. A bál szavunk francia-német eredetű, s jelentése valamiként a szexualitással volt kapcsolatban, a benyomott közepű fánk pedig alakjával sugalmazta ugyanezt. A karnevál szót az Olasz nyelven is olvasó Csokonai ismertette meg velünk, hitem), amelyek, mint említettem, nem egészen kedvemre valók voltak. A kísérlet bevált, ebben a világban, is életrevalónak, pontosabban túlélésre alkalmasnak találtattam, s ennek köszönhetően túléltem a disznóöléseknél felkínált - addig részemről tabuizált - „fülét, farkát”, megszoktam, sőt megszerettem (!) az addig hánytatónak talált lecsót, disznósajtot, kacsazsírt és még sorolhatnám. (Nyitva hagyom a kérdést, mennyire lehet veszélyes ez a szemlélet egy gyermek számára, ám miután én amióta az eszemet tudtam, tisztában voltam azzal, hogy író leszek, úgy vélem, ez némiképp megmagyarázza a dolgot.) Persze, voltak gyengéim is. A sütemények. Pontosabban az édességek. Még pontosabban az édességekről való lemondás. (A lemondás egyébként is egyik meghatározó eleme volt gyermekkoromnak és egész életemnek.) Tizenéves koromig el sem tudtam volna képzelni, hogy ne úgy menjek moziba (Ó, mozi! Miért nem ezt kérdeztétek?), hogy ne legyen legalább egy zacskó mogyorós cukorka a zsebemben. (Ezt persze előadás előtt kiszórtam a kabátzsebembe, hogy a zacskóval ne zörögjek az előadás alatt, és csak a hangosabb részeknél rágcsáltam.) De megettem minden süteményt, amit édesanyám vasárnaponként sütött, legyen az mákos (nem tekercs!), marina, piskótás, minyon, ostyás, diós tekercs vagy bármi más. A radikális változást ebben az esetben a kötelező fogorvosi ellenőrzés hozta. Egy kegyetlen délelőtt folyamán - már kilencedikesek voltunk - az új iskolaorvos három fogamat is kifúrta és betömte. Ettől kezdve, egyik napról a másikra abbahagytam az édességevést, és hosszú évekig be is tartottam. (Ez a fajta absztinencia azóta is gyakran elővesz, bár mostanság már egyre inkább megengedem magamnak az édességet, mondván, megvannak hozzá az éveim.) Summa summarum, mint fajomnak minden képviselője, mára mindenevő lettem, s bár van, amit nem szívesen eszek meg (pl. kocsonya), ez elenyésző ahhoz, amit képes vagyok megenni..., ha éppen van miből... szén komikus eposzának főhősét Carnevalnak nevezte. A karnevál szót ezért a nyelvészek olasz eredetűnek vélik, és többféle magyarázata is létezik; a legismertebb szerint a karnevál jelentése „Hús (étel), Isten veled!” Csakhogy a karnevál szokása Velencéből terjedt el ugyan, de nevét már a Kr. e. IV-I. századból származó nyelvemlékek is őrzik. Hihetőbb magyarázat ezért, hogy a karnevál szó jelentése „a napisten újból jön”, és eredetileg a tavaszi napfordulót ünnepelték meg a jelmezes felvonulással és az azt követő bállal. KONYHANYELVŐR
