Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-22 / 44. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 22. MINDENNAPI KENYERÜNK HALKO JÓZSEF Egy ismert orvosi kar professzora komoly erkölcsi problémát vázolt fel diákjai előtt: „Egy család kórlelete áll előttünk. Az apa nemi betegségben szenved, az anyának tuberkulózisa van. Négy gyermekük született, az első látáskárosult, a második meghalt. A harmadik süket, a negyediknek szintén tuberkulózisa van. Az anya újra teherbe esik, s a szülők tanácsért fordulnak hozzánk. Ha a magzatelhajtást fontolgatnák, maguk mit javasolnának nekik?” A hallgatók kis csoportokat alkotva tanácskozták meg a témát, végül egyhangúlag az abortuszt ajánlották. „Gratulálok - mondta szárazon a professzor -, önök éppen most ölték meg Beethovent.” Aközött a 4 303 590 gyermek között, akiket Magyarországon 1950-től 1987-ig nem engedtek a vüágra jönni - vajon hány Beethoven, Liszt, Arany János és más kiváló személyiség lehetett, s vajon hány egyszerű, de nagyszerű szülő, lelki- ismeretes munkás és szeretetteljes orvos? És vajon mennyi lehetett az 1990-ben fogant, ám meg nem született 91 000 gyerek közt? És abból a 24 000-ből, akiket tavalyelőtt Szlovákiában nem engedtek a vüágra - hány személyiség gazdagíthatná társadalmunkat? Égetően időszerű kérdések ezek, annál is inkább, mivel a napokban kellene összeülnie az alkotmánybíróság tizenhárom bírájának, hogy eldöntsék, vajon a jelenlegi törvény a művi terhességmegszakítást iüetően al- kotmányellenes-e. A sajtó nemrég arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy a bírák „tisztán jogi szempontok alapján” ítélik meg a problémát... A megfogant gyermek élete mint „tisztán jogi probléma”? Hideg fejjel, szavazással dönteni róla, figyelmen kívül hagyva az ősidők óta és általánosan elismert erkölcsi alapelvet? Hiszen már Hippokratész esküje is - négyszáz évvel Krisztus előtt - leszögezte „Apolló, az orvostudományok istene... s minden istenek és istennők előtt”, hogy az orvos „semminemű asszonynak ne adjon szert magzatja elhajlására”! És még régebben, jóval Hippokratész előtt, a zsidó nemzet, az egy igaz Isten híve, Öt ismerte el minden embetj élet közvetlen teremtőjének - es már az anya szíve alatt. „Nem az terem- tett-e engem a méhben, aki azt is alkotta?” - kérdezi Jób, amit aztán Izajás kiegészít: „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem.” (Jób 31,15; íz 49,1) Mondta az Úr Jeremiásnak: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek...” (Jer 1, 5) „Dicső- ítlek téged, mert olyan csodálatosan alkottál... Még alakot sem nyertek tagjaim, és szemed már látott engem. Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam: napjaim már eltervezted, mielőtt egy is eltelt volna belőlük” (Zsolt 139,14,16). Mindebből világosnak tűnik, hogy minden polgári alkotmány fölött való az „isteni alkotmány”. Ha nem, akkor helyénvalóak Teréz anya szavai: „Hogyha az anyák saját ölükben megölik gyermekeiket, akkor bármüyen gaztett elképzelhető...” Mikor az Egyesült Államok legnagyobb terhességmegszakító klinikájának igazgatója, dr. Bemard Nathanson 1984-ben először látta ultrahangos felvételen az anyaméhben védekező magzatot, elborzadt. „Megalapítottam a Születésszabályozó Központot - ismerte el később -, mely tulajdonképpen finomabb megfogalmazása a magzatelhajtó klinikának. Két év alatt 60 000 abortuszt végeztünk el. Nyakig merültünk a vérben.” Ilyen dolgokról ír az Isten keze című könyvében. Nathanson rögös úton jutott el az Úrhoz, ám Isten keze nagyon türelmesen vezette őt mindvégig. Mennyire nagy szüksége volt arra, hogy Jézus megérintse őt, mint azt a bénát az e vasárnapi evangéliumban, s hogy neki is mondja, „bocsánatot nyertek a bűneid..., kelj fel, és járj” (Lk 5, 20,24). Csakhogy mikor dr. Nathanson együttműködésre lépett a Pro life mozgalom tagjaival, szüntelenül hangsúlyozta, hogy a megfogant élet védelmében osztozik csupán velük, nem pediglen Isten-hitükben. De vajon védhető- e hosszú távon az élet anélkül, hogy közben gondolnánk a Teremtőjére? 1996. december 9- én, 67 éves korában Nathanson a New York-i Szent Patrik-temp- lomban felvette a szent kereszt- séget. Végezetül még valamit Beethovenről: hatalmas életigenlés volt benne, bár már harmincévesen valóban elveszítette a hallását. „Ellen akarok állni a sorsnak - írta akkor egy barátjának -, még azon az áron is, ha a legboldogtalanabb isteni teremtménnyé válnék.” Mégis, utolsó, kilencedik szimfóniája az Örömódába csúcsosodik. És ez mind az említett orvostanhallgatók „logikája” ellenére. A szerző római katolikus pap Az ujjszopók jelentős része - ha egyébként minden rendben van körülötte - öt-hat éves kora körül abbahagyja Dudli vagy ujjacska? SZŐCS HAJNALKA éha azt hiszem, nem vagyok teljesen normális. Ugyanis mindig nagyon meghökke- nek, amikor egy kisgyerek szájában dud- lit látok. Pedig ez teljesen természetes látvány, ugye? Nos, számomra nem az. Amikor a lányom megszületett, úgy döntöttem, nem lesz cumija. Elrettentő példaként lebegett a szemem előtt egy gyerekkori barátom arca, aki még négyéves korában is dudli- zott, és irtó ronda, girbe-görbe fogai voltak. Emlékszem, ez gyakori beszédtéma volt a felnőttek közt. Szóval, a kislányom nem kapott cumit. Igaz, mondta a gyerekorvos, hogy legalább akkor adjuk neki, ha őhozzá visszük, hogy megnyugodjon, de hetekig elfelejtettük megvenni. Mire három hónapos korára megkapta, addigra már rég rátalált az ujjára, és a dudót két másodperc után kiköpte. A gyomra is enyhén felfordult tőle. Az ujjacskáját meg szopta, ha éhes vagy álmos volt, jól érthető jelzésként. Ilyenkor örültem, hogy jól döntöttem, amikor nem adtam a gyereknek cumit. De hallottam már olyat is, hogy, sajnos, nem az anya döntötte el, mit szophat a gyermeke. Barátnőm például úgy kapta kézhez újszülöttjét, hogy már egy kincstári dudli volt a szájában. Persze, rögtön rákapott a baba, de csak a százszor megrágott állami dudlira, mást - újat - nem is volt hajlandó a szájába venni. így hát az államit magánosították, a sajátot államosították, és mindenki jól járt, de főleg a kórház. Nem mondom, hogy az ilyen eset tragédia, csak kissé kellemetlen. Panaszkodik is a barátnőm, hogy a dudli nehéz, ha a gyermek oldalra fordítja a fejét, rögtön kiesik a szájából. Az anyja meg kénytelen folyton visszaadni neki az áhított szopókát. Igaz, hogy a dudi megnyugtatja a picit, de azért van néhány előnye annak, ha a gyerek inkább az ujját veszi a szájába. Az ujj, ugye, mindig kéznél van. A baba megtalálja, akár éjjel sötétben is, automatikusan, és alszik tovább. De a dudlizó baba sír, valakinek fel kell kelnie, megkeresni a cumit, ha a földön volt, akkor megtisztogatni. Ha elmegyünk sétálni, biztosan nem felejtjük otthon a szopnivalót, ha az az ujjacska. Vannak ugyan dudlik, melyek a gyermek ruhájára erősíthetők, láncon fi- tyegők, de a kicsi azt még sokáig nem tudja maga kezelni, nincs meg hozzá a kellő kézügyessége. Nem elhanyagolható a tapasztalatszerzés kérdése sem: ha az ujját akarja nézegetni a gyerek, ki kell vennie a szájából, ha szopja, akkor nem látja. Ez segít a szem, a száj, a kéz együttműködésének kialakításában. Amikor már játszani kezd, használni a kezét, részben leszokik az ujjacskáról, de a dudival ez nem ilyen egyszerű, hiszen azt játék közben is lehet szopni. És ha cumizik, nem tudja kiadni azokat a csodás hangokat sem, amilyeneket csak egy baba produkál. Szerintem, akik a cumi mellett döntenek, a kényelmetlenebb utat választják. Igaz, ha sír a gyerek, a dud- lival be lehet „dugaszolni”, de ha éhes, a dudi nem segít, a kisbaba sem buta, néhányszor ugyan meghúzza, de aztán rájön, hogy nem anyaanyagból van, nem jön abból az égvilágon semmi. Az ujjszopásból viszont egy anya tudhatja, ahogy én is tudtam, hogy a gyermeke így kér enni. A dudli vagy ujjacska dilemma után következik az elvegyem, ne vegyem kérdés, és ha igen, hogy s miként. És főleg mikor? Amikor olyan féléves lehetett a lányom, találtam egy újságcikket, amelyben egy anyuka leírja, mi mindent megpróbált, hogy leszoktassa a kisfiát az ujjszopásról. Mikor végigolvastam, csak annyit tudtam mondani: ez liba! Eleinte mindig kihúzta az ujjacskát a fia szájából. Utána éjjelre kesztyűt húzott a kezére (amelyet a gyerek rövid időn belül megtanult levetni). Aztán ragtapasszal beragasztotta a fia ujját. Állítólag mindent megpróbált, de hiába. És ekkor a gyerek még nem volt egyéves! Akkor a leleményes anya elkezdett találgatni, mivel tudná úgy megindokolni az ujjszopásról való leszokás fontosságát, hogy a kisfiú is megértse. A nappali ujjszopás ugyan magától elmaradt, de az esti-éjjeli még rosszabb lett. Visszatért a ragtapaszhoz, de ezt a gyerek hamar leszedte. Másfél éves korában úgy altatta el a fiúcskát, hogy a szopós ujját fogta. Persze, hogy egy órába is beletelt, mire a kicsi elaludt. Kétéves korában a gyermek megégette a kezét a vasalóval, a kedvenc ujját is. Az orvos bekötötte, így nem tudta szopni. Amikor az ujjacska begyógyult, még akkor is este beszórták gyógypúderrel, és bekötötték vagy beragasztották. A szülők már-már azt gondolták, övék a győzelem. De ami kell, az kell - a fiúcska talált egy szopós ujjat a másik kezén. Úgyhogy 2-3 hétig mindkét hüvelykujját ragasztgatták. És csak ezután szokott le. A „dudlis szülők” úgy gondolják, hogy a cumit akkor veszik majd el a gyerektől, amikor akarják. De a porontyoknak erről láthatóan más a véleményük. Én még olyat nem hallottam, hogy zokszó nélkül viselte volna bármelyik gyerek a világon, hogy elvették tőle a dudót, és slussz- passz, soha többet vissza sem kellett neki adni. Azt olvastam, hogy „az önmaga egyszerű megnyugtatásának lehetőségétől megfosztott gyermek más módszert keres és talál, például a nyelvét szopja vagy a fejét rázza. Az erőszak minden téren árt a gyereknek. Dühöt, ingerültséget vált ki belőle. Ez pedig éppen az ellenkező hatás, mint amit elérni szeretnénk.” Na, hát ezért nem kell próbálkozni leszoktatni őt sem a dudli- ról, sem az ujjszopásról. Ezt én sokáig nem tudtam. Úgyhogy néhány hónapig szekáltam a lányomat, merthogy hároméves és még mindig az ujját szopja, nap mint nap ez volt nálunk a fő téma. A szopi ujja már teljesen bütykös lett, és húsz évvel idősebbnek nézett ki, mint a párja a másik kezén. Időközben azt meg elkezdte piszkálni, visszatűrögette a bőrkét a körömágyról, most már az az ujjacska néz ki öregebbnek. Meg kell, hogy mondjam, ez a rossz szokás engem jobban zavar, mint az ujjszopás. Na de kanyarodjak visz- sza leszoktatási kísérleteimhez. A ragtapaszt próbáltuk ki. A gyerek már egy éve is ügyes volt, öt perc alatt leszerelte. Igaz, volt állatkás gyerekragtapasz, az talán tíz percet iS kibírt az ujján. Azóta csak rábeszéléssel próbálkozom, de nem tudok rá hatni. Hiába mutatta meg neki az óvó néni is a deformált ujját (merthogy ő is szopta kiskorában). Mikor a lányomtól azt kérdeztem, olyan csúnya ujjat akar-e, mint a tanító néninek van, nemes egyszerűséggel azt válaszolta, igen. Pedig az óvó néni mindig szé- gyellte az ujját, amikor udvarlója akadt, egyfolytában dugdosta, de félek, egy fiú nem elég indok a hároméves lányom szemében. Mit neki az udvarlók? Én meg nem vagyok hajlandó az ujját csípős paprikába, kulimászba vagy kutyakakiba dugdosni, mint ahogy azt a régi időkben tették a gondos anyák. Már arra gondoltam, hogy az ujjszopás is olyan, mint amikor a kisgyerekre valahol ráragad egy-egy csúnya szó: ha letolást kap érte, használja, már csak dacból is, ha figyelemre se méltatjuk, és tőlünk nem hallja, akkor nem marad meg a szókincsében. Tehát úgy döntöttem, hogy nem teszem neki szóvá az ujjszopást. Utóbb kiderült, hogy valószínűleg jól tettem, mert ezt írja a pszichológus: „az ujjszopók jelentős része - ha egyébként minden rendben van körülötte - öt-hat éves kora körül abbahagyja az ujjszopást, különösen akkor, ha szeretett szülei, akikkel egyébként jó és folyamatos lelki kontaktusban van, valamilyen formában kinyilvánítják, hogy őket ez zavarja, ők nem tartják jónak, hogy az ujja folyton a szájában van, és ők örülnének, ha abbahagyná”. Egy szó, mint száz: van még időnk bőven... Szóltam már a rokonoknak is, rá se rántsanak, ha a gyermek szopizik. Ha egyszer jólesik neki... Egyébként időközben megtudtam, hogy sem a cumi, sem az ujjacska szopása nem okoz elváltozást a fogak fejlődésében. Gyerekkori pajtásom ferde fogai valószínűleg apai/anyai örökség. A nyolc hónapos kisfiam is megtalálta már az ujját réges-régen, bár az ő ujjszopása még nem jelzésértékű, nem derül ki számomra, éhes-e vagy álmos. Leggyakrabban szoptatás, szopás után dugja a szájába, mint egy finom úriember ebéd után a szivart, és pihen egyet... EMBERNEVELŐ HÍVATLAN LÁTOGATOK Külső képek VEKERDY TAMÁS odalököm őt az elektromos bé- biszitter karjaiba - a televízió, a videó vagy a számítógép képernyője elé -, hogy egy kis nyugalmam legyen, miközben ő is jól szórakozik”, hiszen „imád” televíziót nézni, a következő folyamatok játszódnak le: Először is, mivel nem tud különbséget tenni - nem tesz különbséget - belső és külső kép között, képéhsége odaköti őt a képernyő elé. Úgy érzi, hogy ez az „amit ő úgy szeret”. A sorjázó képek felszabadító, vigasztaló, gyógyító fürdője. Csakhogy a képernyők képei olyanok a kisgyermek képéhsége számára, mint kutyának a gumicsont. Boldogan kap utána, és nem tudja kiereszteni a foga közül, de végül is semmi rágnivalót, semmi táplálót nem talál rajta, semmiféle levet-velőt nem tud kiszürcsölni belőle. Illúzió. Átverés. Aztán, már Henry Wallontól is tudjuk, hogy a kisgyermek testi mozgás közben dolgozza fel élményeit, és építi be ezeket személyiségébe. Azt is tudjuk, hogy a mozgás emeli az endor- finszintet - vagyis hozzájárul a gyerek képességeinek kibontakoztatásához, fejlődéséhez. Ezért a kisgyerek örökmozgó. (A mozgás hozza magával a beszéd, a beszéd pedig a gondolkodás fejlődését.) A képernyők testileg is lecövekelik, mozdulatlanságra kényszerítik a gyereket. A feldolgozás, a beépítés, a fejlesztő elsajátítás már a testi szinten leáll. De ezenkívül a megjelenő külső kép blokkolja a belső képkészítést. A kisgyerek azt hiszi, hogy ez ugyanaz, mint amit ő úgy szeret, mint ami olyan jólesüt neki, mint ami megkönnyebbülést hoz számára - tudniillik a belső képek áramlása. De a feldolgozás nem történik meg. Ha egy kisgyerek csak a legjobb és legszelídebb angol természetfilmeket nézi - ahogy nálunk tévézni, videózni szoktak, órákon át-, akkor is agresszívebb lesz. Mert lebénította a készülék a testi mozgást, melyben feldolgozó erőként jelenik meg az aktivitás, és leállította a lelki feldolgozást is. így az indulatok duzzadnak, a feszültségek nőnek és adott esetben kirobbannak. (Jó állapotú gyereknek, aki érzelmi biztonságban nő fel, és aki eleget mozog, játszik, aki mindennap mesét hallgat, aki keveset televíziózik-videózik és csak kiválasztott műsorokat néz meg, azt is valamelyik szülővel, akivel már közben is beszélhet a látottakról, és utána is - az ilyen gyereknek még az agresszív jelentek sem ártanak igazán, nem lesz tőlük agresszív, nem robban ki dühe érthetetlen módon otthon vagy az óvodá- ban-iskolában. Éppen ez a tragikus a dologban, hogy az érzelmileg amúgy is nélkülöző gyerekek tapadnak rá az akcióban valamilyen kárpótlást nyújtó filmekre, s ezeknek világa könnyen elsodorja őket.) Nagyon drága amerikai vizsgálat derítette fel, hogy a gyerek a valóságban látott agressziót elég pontosan tudja utánozni, de az agressziós szintje nem nő jelentősen (többek között a valóságos agresszió kiváltotta szorongás is visszafogja). A filmen látott agressziót kicsit kevésbé pontosan utánozza, de az agressziós szint jelentősen megemelkedik (hiszen a film úgyis csak virtuális világ, ahol „mindent szabad”, nincs a dolgoknak következményük; beteszem a videokazettát, a végére egy tucat ember meghalhat, de amikor elölről kezdem, megint csak él mindenki). A rajzfilmen látott agressziót tudja a legkevésbé utánozni - lejátszani és így levezetni, nem valóságos helyzetben. Többek között azért, mert a rajzfilmek dramaturgiája tisztességtelen módon lenyeli a fontos fordulatokat. Tom ráugrik Jerryre, Jerry kilapul, de máris fut tovább. Hogyan történhetik ez? Nos, az utánzási lehetőség tehát szinte elvész, viszont az agressziós szint felszökken! Amikor tehát azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a gyerek egy szombati délelőttön csak a „neki való” Cartoon Network-öt vagy Minimax-mű- sort, vagy bármely másik rajzfilmadást nézi, tulajdonképpen azt mondjuk: csak azt nézi, amitől a leg- agresszívebb lesz. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001) Kis házilégy SZTRECSKÓ RUDOLF kis házilégy (Fannia canicularis) 4-7 mm. Egész nyáron láthatjuk a lakásban, gyakran nagyobb számban is, amint a csülár körül fáradhatatlanul köröznek vagy zegzugosan cikáznak. Ezért a szokásáért csillárlégynek is nevezik. Emberre csak ritkán száll. Az egész világon elterjedt, és az emberi lakóhelyeken kívül előfordul a szabad természetben is. Potroha fekete csíkokkal sárgás részekre osztott és a vége felé áttetsző. Évente több nemzedéke van, a nőstény pöcegödörbe, trágyadombra, korhadó anyagokba rakja petéit. Lárvái olyan szempontból akár hasznosak is lehetnek, hogy a bom- ló állati és növényi anyagok lebontását segítik elő, gyorsítják meg. Mégsem teljesen ártalmatlan, mert betegségeket terjeszt. Amellett meg kell még említenünk a csillárokon felszaporodó légypiszkot. Hogy ne szaporodjon el a környezetünkben, a bomló anyagokat távolítsuk el a környékről. A csillár körül táncoló példányokat fújjuk le rovarirtóval, vagy ha elkötelezett környezetvédők vagyunk, hajtsuk ki őket az ablakon. Ezt a műveletet naponta legalább egyszer el kell végeznünk. Megszületik Beethoven?
