Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-13 / 36. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 13 KOMMENTÁR Pénzeső után jön a böjt SIDÓ H. ZOLTÁN Mindig utólag derül ki, hogy korábban jobban ment a sorunk. Napjainkban, amikor az emelkedő lakbér, az energiaárak és a dráguló tömegközlekedés újabb és újabb túlélési stratégiák kidolgozását kényszeríti ránk, bizony eszünkbe jut a hátunk mögött hagyott év békés, hullámverésektől mentes korszaka. Hiszen tavaly gyakorlatilag alig volt érezhető az infláció, a reálbérek nőttek, s a közgazdászok mára azt is kiszámították, hogy 2002- ben a polgárok összbevétele 30,5 milliárd koronával haladta meg a 2001-es szintet. Ez szép összeg, még akkor is, ha egy főre bontjuk le. Ezzel szemben a bankok jelezték, hogy bizony a lakossági megtakarítások az elmúlt 12 hónapban szinte egy fillérrel sem nőttek. E megtorpanás nem írható a korántsem vonzó kamatok számlájára, az okokat máshol kell keresnünk. Akkor hát ilyen pazarló életvitelt folytatnánk? A képhez hozzátartozik, hogy az átlagos háztartásokban a bevétel közel kétharmada a lakásfenntartásra és az élelmiszerre megy el, vagyis a puszta létezés is fájdalmasan nagy anyagi forrásokat köt le. A Gfl< ügynökség közvélemény-kutatása szerint a polgárok 60 százaléka egyáltalán nem tud megtakarítani, s ezen még a tavaly pluszpénzként befolyt több mint 30 milliárd korona sem segített. Akkor hová lettek a többletbevételek? Szakértők szinte teljes mértékben a kereskedelemben csapódtak le, mivel a polgárok az elmúlt években elhalasztott vásárlásaikat pótolták be. Tavaly Szlovákiában a nagy üzletláncok valóban dörzsölhették a markukat; a tíz legnagyobb kiskereskedelmi hálózat forgalma ugyanis egy év leforgása alatt több mint 36 százalékkal nőtt. Ez persze még nem a bőség kosara, csupán megpróbáltuk behozni mindazt, amit a korábbi megszorító intézkedések miatt elodáztunk. Ráadásul szinte mindenki tudta vagy sejtette, hogy ez az idilli állapot nem tarthat sokáig, s ha csak tehette, erre az évre is bespájzolt. Hiszen ebben az évben még véletlenül sem várható, hogy pénzeső hulljon ránk. így hát nem marad más hátra, mint túlélni a soron következő böjti időszakot, s talán majd a parlamenti választási ciklus utolsó évében kicsit újra tékozló életet élhetünk. JEGYZET Röfike meg a malackvóta SZÁSZI ZOLTÁN Uiiíí! Micsoda meglepetés ért minket, süldő malacokat a napokban. Hát kérem szépen, a fabudiból átfújt hozzánk a szél egy újságdarabot, amin az egy állati szálláshelyre szóló új támogatási malackvóták voltak leírva. Uiií! Úgy örültünk, mint kismalac a kunkori farkának, mert hát ha egy malackahelyre építési támogatásként felhasználható lesz kettőezer korona, akkor abból olyan ólat lehet fabrikálni, hogy az valóságos malacmennyország lesz. Tessék elképzelni mostani helyzetünket. Deszkából tákolt kalyiba, itt is, ott is lyukas, düledező, huzatos. Most is befútta a szél a sok havat, nem is bírtuk lehallgatni a három kakas veszekedését a baromfiudvarban a sok hótól. Pedig de szépen kukorékolta mind a három a magáét! Kár, hogy nem a teljes igazság, hanem csak kukorékolás-fosz- lányokjutottak el hozzánk. Azon veszekedtek, ki kinek a tojójával való enyelgését, meg a szomszéd falubeli kakasokkal való titkos kukorékolását figyelte le. Most is kaparják a szemétdombot, mindegyik maga alá kaparná, de kicsi a szemétdomb, nincs már mit szétkaparni se nagyon. Most valahogy mindenkit más foglalkoztat. Minket, malacokat az ólépítés kérdése főként. A kakasok marakodása nem érdekel minket. Nekünk az a fontos, legyen óltető, meg tápocska, ha már nem lehet moslékocska. A gazdánkat a pástétomreklám politikus pártjának szakadása, a leállt vonat, meg a munkába való jutás foglalkoztatja, meg az, hogy az építkezési kölcsönének prémiumát csökkentették. Szegény gazdánk, így már az ólépítési támogatásnak se tud igazán örülni. Tegnap este is, összeszorult a szívünk, úgy szidta az egész ormányt, vagy mit. Mire lehet az embereknek az ormány, ha annyit szidják? Mi ezt kérem, nem tudjuk. De kutya kényelmetlen helyzetbe hozhatja őket, ha még a tápadagot se méri ki rendesen a gazdi. Aztán hogyan mutassunk ki rendes napi súlygyarapodást, ha ilyenekkel ijesztget, hogy mindannyiunkat levág, mert nem érdemes tartani minket. Az öreg Bodri is azt mondta, meglássátok, lesz még itt embervilág! Nekem meg mindjárt szúrni kezd az ilyen mondásoktól az oldalasom. TALLÓZÓ LA LIBRE BELGIQUE Történelmi, politikai és gazdaság okokkal magyarázható, hogy közép-kelet-európai országok a Egyesült Államokat támogatjá az iraki válságban -véli a béig lap. Ha a spanyolok, az olaszo nem állnak ellen az amerikai nyc másnak, hogyan lehetne elvárni hogy a szegény kis lettek, magya rok vagy bolgárok legyenek képe sek erre, akik sokkal kedvezőtle nebb pozícióban vannak, és sok kai erősebben függenek az ameri kai multinacionális cégektől? i térségbeli országok „még őrzi annak keserű emlékét, hogyai hagyta őket magukra Európa tör ténelmük bizonyos pillanatai ban”. Teljesen hamis ugyan, még is elterjedt az a történelemszem lélet, amely szerint a hősies ame rikaiak soha nem hagyják cserbei Kelet-Európát, miközben a (nyu gat-)európaiak diktátorok hát. mögé bújnak - írja a lap. Egyszer csak elkezdtek azon a nyelven és azzal a nyíltsággal beszélni, amelyet messzi teátrumokban hallottam Vigyázzunk a színházra! Ahogy a beszélt és írott nyelvet, ugyanúgy a művészi műfajok kifejezőeszközeit, köztük a színház vagy a perifériára kiszorult kortárs vizuális kultúra, képzőművészet nyelvét is tanulnunk kell - ezen gondolkozom akkor, amikor bármilyen kulturális eseménnyel kapcsolatban a közönséghiányról esik szó. TALLÓSI BÉLA A színházhoz is úgy kell közeledni, ahogy a róka tanítja barátságra a kisherceget. Ezzel kapcsolatban megosztanám az olvasóval legnagyobb színházi élményemet, de nem tudom ezt maradéktalanul megtenni, mert ahhoz kasztrálni kellene a dráma szövegét. Ki kellene herélni, mert a szóban forgó monodráma - amely műfaji megnevezése szerint élettan két órában - az élet sűrűjéből veszi nyelvi eszköztárát, s nem biztos, hogy az mifelénk nem sértené a közízlést. A nyolcvanas évek elején a Várszínház színpadán elevenedett meg előttem Roberto Athayde brazü szerző az őrület és a hatalom kapcsolódásáról szóló monodrámája, a Margarida asszony. Körülbelül kétórányi félelmet, rettegést, borzongást jelentett Athayde színháza. És óriási felismerést hozott. Tudatosult bennem, hogy színpadon sok mindent másképpen is el lehet mondani, mint ahogy addig láttam otthon, falusi színpadon, falusi színjátszókkal, amatőr előadásokon. A darab szorongató érzéssel égette a lelkembe, mint egy eltün- tethetetlen örök tetoválásként, hogy a színház több, mint szórakozás: engem akar, a nézőt, szőröstül-bőrös- tül. Az első perctől kezdve éreztem ezt: ahogy Margarida asszony bejött a színpadra, és azt mondta: .Álljatok fel”! S mi, nézők vártuk a folytatást. Ám Margarida asszony némán nézett ránk, majd egy idő után engedetlenséget nem tűrőn közölte: „Amíg nem álltok fel, nem kezdem el az órát.” Felemelkedtünk lassan, az egész nézőtér felállt, és ettől kezdve Margarida asszony, a hisztérikus kitörésekkel küszködő akar- nok tanárnő lelki terrorja alá kerültünk. Azzal engedett ki bennünket, diákjait a két tanóra (felvonás) közti szünetre, hogy „Aztán a csöngetés után pontosan itt legyetek!” Soha nem tapasztaltam, hogy olyan hirtelen ürült volna ld a szünet végét jelző gongszóra a Várszínház büféje, mint a Margarida asszony második felvonása előtt. Addigi színházideálomtól már korábban látott előadások is eltérítettek. Példaként az Equ- ust említeném a Pesti Színházból, amelytől azért hüledeztem, mert én naiv és prűd falusi gyerek még nem láttam olyat, hogy a színész mezítelen a színpadon. Vagy szólhatnék a Vígszínházban játszott Amadeusról, amely azzal emelte néha a gyomromat, hogy milyen csúnyán beszélnek a színészek. A Margarida asszony aztán végleg betett: rádöbbentett, hogy a világgal együtt mozduló színház nem egyenlő a könnyed, kikapcsoló szórakozással. Ezt a tapasztalást aztán erősítette - még mindig a nyolcvanas évek elején - a magyar színjátszásban új szellemiséget képviselő Katona József Színház, amely elsősorban az Übü király című hatalmas port kavart előadásával elfogadtatta velem, hogy semmiféle tabu nem lehet színpad- vagy színházidegen. Ekkor már nem volt távoli számomra a legavantgárdabb, a szunnyadó szellemet leginkább provokáló színház sem - mert nyitottsággal és szellemi-lelki szabadsággal tudtam fogadni. Aztán a Katona után jött, győzött és elvarázsolt az újabb színházcsoda: a kaposvári, amely fel tudta rázni egy kisváros közönségét, a legprogresszívebb színházi nyelvre tudta megtanítani egy vidéld város lakosságát, mi több, messze körzetből volt képes közönséget magához vonzani. Aztán egyszer csak itthon is belecsöppentem egy megnyerő színházi reneszánszba: a Komáromi Jókai Színházban elkezdtek azon a színházi nyelven és azzal a nyíltsággal, felrázó intonációval beszélni, amelyet messzi, határon túli teátrumokban hallottam. Felnőtt egy szakmailag képzett, fiatal csapat, amellyel a Jókai Színházban és Színházból olyan színházat lehetett, lehet - és reményeim szerint a jövőben is lehet majd - csinálni, amely a kisebbséglétből felemelkedve ablakot nyitott Itthon is belecsöppentem egy megnyerő színházi reneszánszba. az egyetemes színházművészet felé. S most ezzel a nyitottsággal áll az uniós csatlakozás előtt. Várva, hogy be tud majd lépni az európai színházi kapukon. Ehhez az európai nyelvet már beszéli. Akár még büszkék is lehetnénk rá ezért. De mindenképpen vigyáznunk kellene rá. Mivel a színház, egy társulat nagyon sérülékeny. Ilyen-olyan külső-belső feszítő tényezők hatására hamar szétzüá- lódhat, és csupán sokat idézett történelemmé válhat az arany- vagy hőskora, mint ahogy történt ez a legendás Katona József Színházzal vagy a kaposvári társulattal is. Nem lenne jó, ha a Komáromi Jókai Szín ház hőskorával kapcsolatban - bár milyen tényező okán is - már csal múlt időben beszélhetnénk! Ezeket annak kapcsán gondoltán végig, hogy a minap megkeresten Kiss Péntek Józsefet, a Komárom Jókai Színház igazgatóját, és a szín ház legutóbbi, rendkívüli társulal ülésén elhangzottakról kérdeztem (Az ülésről, melyen a Nyitra megye önkormányzat több tagja is rész vett, lapunk február 7. számában tu dósítottunk.) Ahogy a tudósításba: olvasható volt, e rendkívüli ülé összehívásának oka: „a színházba: hosszabb ideje fennálló, a jelenleg irányvonalat bíráló művészek és ; vezetőség közti feszültség, a társu latban tapasztalható megosztottság amel^már kihatással van az ott fo lyó munkára is”. A részletek iránt érdeklődésemre a színházigazgati annyit mondott: „Nem szeretné] pálcát tömi senki felett sem Legfőképpen a Komáromi Jóka Színház fenntartó szervének akara ta és döntése felett nem. A tapaszta latom az, hogy ez a testület mindéi szempontból segíteni igyekszik ; színházat. Ami pedig a nagybetű műsorpolitikát illeti, nekem is va: saját hitem és meggyőződésem ; színház lényegét és értelmét il letően. Előfordul, és ez természetes hogy nem gondolja a színház lénye géről ugyanazt mindenki. Ettől ne kém még lehet igazam, vagy éppé: tévedhetek. Egy biztos: a színház nak élnie kell! Meg kell maradnia mert szükség van rá. Én azt szeret ném elérni, hogy a mi színházun] egy fontos művészeti műhely legyei az egyetemes magyar színházi pa lettán. Hogy ez milyen jelrendszer rel, szakmai háttérrel és ars poeticá val érhető el, az egy másik - szigorú an szakmai - kérdés.” Abban az esetben, ha nem szakmai, hanem politikai színezetű a felvetés alapja, félő, hogy újfent a dilettantizmus arat elsöprő győzelmet a színházi szakma felett Konszenzus vagy újabb konszolidáció a Jókai Színházban? SOÓKY LÁSZLÓ Avatatlanként semmiképpen sem szeretnék beleszólni egy színház belső életébe, még akkor sem, ha ilyen-olyan szálakkal kötődöm ahhoz a színházhoz. Nem kívánom visszaidézni azt, hogy milyen céllal alakult ötven éve a színház, mert ez esetben figyelmen kívül kellene hagynom, hogy az eltelt idő folyamán milyen változásokon ment keresztül a társadalom, a világ, benne az ember, vagy maga a színházművészet. Komárom, a Komáromi Jókai Színház félúton található Budapest és Pozsony, tágabb értelemben véve Párizs és Moszkva között, Európa közepén. Jelenlegi küldetése véleményem szerint az, hogy magas mércével mérhető színházi előadásokat hozzon létre, melyek kielégítik azt a közönséget, amely úgy dönt, hogy megnézi ezt, vagy azt az előadást, esetleg megelőlegezve az eddigi élményanyag alapján megalapozódott bizalmat, éves bérletet vált. Ahogy egyre átjárhatóbbá válnak Európa határai, úgy tágul ki egy korábban provinciálisnak indult és az államberendezkedés miatt negyven éven keresztül provincialitásban működő színház vonzástere is, ami megköveteli magától a színháztól a nyitottságot és a táguló lehetőségek irányába való nyitást. Ha valaki nem öncélúan, hanem valóban a színház érdekében szólal meg, nem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy a színházat is váratlanul érte a rendszerváltozás, mely merőben új feltételeket teremtett, látszólagos biztonságérzet helyett valós veszélyeztetettséget, ugyanakkor vitathatatlan alkotói szabadságot, aminek természetes velejárója az út- és arculatkeresés. Ezért, aid a modern szlovákiai magyar színház megteremtésének a szándékát - különösen, ha alkotó részese volt ennek a folyamatnak - modernkedésnek minősíti, nem egyenes szándékkal szólal meg, hiszen az ilyen spekulatív megközelítés alapján moderneskedőnek nevezhetnénk Sztanyiszlavszkijt éppúgy, mint Grotowskyt, Brookot, Kantort, vagy urambocsá Gothárt. A világ minden színházában folyik viaskodás, ami természetes, hiszen napi összezártságban élnek olyan alkotó emberek, akik saját életük drámájával párhuzamosan a színpadi lét drámáit is magukban hordozzák, magas hőfokon, különböző vérmérsékletek függvényei szerint. Ha ebbe a tudathasadásos élettérbe művileg becsempészik a kicsinyes karrier- és pozícióharcot, elkerülhetetlenné válik a vészhelyzet, mint hangulatteremtő látszat. Ha a Jókai Színházban mostanra ilyen helyzet alakult ki, akkor ez a helyzet élénken emlékeztet az 1969-71-es időszakra, amikor a konszenzusteremtés felületes jelszavai mellett a kétéves konszolidációs időszak megszilárdította azok pozícióit, akik a színházat nem alkotóműhelynek, hanem politikafüggő karrierjük építkezési területének tekintették, amire kis híján ráment a kassai Thália Színház megalakítása. Értetlenül állok az események előtt, hiszen évtizedek óta amiatt sopánkodunk, hogy a tehetséges színészek elhagyják színházainkat, és Magyarországon keresik az önmegvalósítás lehetőségeit. Most, amikor ez a folyamat megállt, mert a fiatalok biztosítottnak látják érvényesülésüket, művészi kiteljesedésük lehetőségét, egyszeriben gondot okoznak, méghozzá a színházon belül művileg gerjesztett generációs problémák. Amennyiben más színházaknál ilyen kellemes gond üti fel a fejét, a problémát általában megoldja az odafigyelő dramaturgiai terv, hiszen a kiválasztott darabokban minden számba vehető színész adottságaihoz és korához mért szerepet kaphat. E recept ajánlásai vélhetően Komáromban is működnének, csakhogy itt most újra egészen más a tét; nem más, mint a jelenlegi direktor leváltatása. Amennyiben ezt a kérdést már közmegelégedésre eldöntötték, fölöslegesnek tartom az indulatok további gerjesztését, mert ez az emberi és kollegiális kapcsolatok szükségtelen megromlásához vezet. Semmi értelmét nem látom annak, s nem tartom korrekt eljárásnak azt, hogy a döntéshozó, tervezett célja elérése érdekében a legvédtelenebbet, a színészt használja fel zavarkeltő manővereire. Ha az a szakmailag megalapozott vélemény alakult ki, hogy a színház jelenlegi igazgatója nem felel meg az elvárásoknak, az alapító törvényes keretek között felmentheti őt a tisztségéből, nincs szüksége a méltatlan suttogásokra. Abban az esetben viszont, ha nem szakmai, hanem politikai színezetű a felvetés alapja, félő, hogy újfent; dilettantizmus arat elsöprő győzel met a színházi szakma felett. Magam is úgy vélem, hogy a Felvi dék magyarságának szüksége len ne egy olyan, az ország falvait jár: társulatra, amely megfelelő gazda sági háttér biztonságérzete mellet elhivatottan végezné küldetését Óvakodnék viszont attól, hogy ez a feladatot a Jókai Színházra bíz zam, mert ez a színház a rendszer változás óta egy markáns arculato alakított ki, melynek stratégiája ol vasható és következetes, amit nen szabad feláldozni a provincializ mus oltárán. Még akkor sem, h: fenntartását a központi költségve tés szavatolja. Véleményem szerint a Szlovákia magyarság színházi kulturális igé nyeit nem az alattomos konspirá ció oldja meg, hanem egy-eg; olyan vállalás, amit mintegy kété vés előkészület után Dunaszerda hely jelentett be.--------------------------------- ---------------->—u—:__________________&_____■ i_______________- Legalább kimozdulok a kutyával a jéghideg lakásból. Az áremelések óta csak a konyhában fűtünk egy keveset... (Lehoczki István rajza)
