Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-07 / 4. szám, kedd
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 7. Nem titok, hogy a gigantikus terv megvalósításával a főváros, a már ma is tizenhárommilliós Peking megfelelő vízellátását is biztosítani kívánják a kínai szakemberek A Jangce-proj ekt A tipikus őszi hírek úgy kezdődnek Kínában, hogy hatalmas árvízveszély van az ország középső részén, s pusztít az aszály északon. Nem véletlen, hogy évtizedek óta törik a fejüket a szakemberek és a politikusok, vajon hogyan lehetne az egymással ellentétes természeti csapásokat valahogy „kiegyenlíteni”. KRAJCZÁR GYULA Már elemi szinten is adódik a gondolat: ahol sok a víz, onnan vinni kell oda, ahol kevés van belőle. Már Mao megmondta az ötvenes években, hogy a Jangce vizét kellene feljuttatni északra. Kína két nagy történelmi folyója, a Jangce és a Sárga-folyó ugyanis nagyon ellentétes természetű. Szinte ugyanonnan erednek, Csinghajból, a Pajarhan-hegység két oldalából. A Jangce innentől 6300 kilométeres, míg a Sárga-folyó 5464 kilométeres út után éri el a tengert. Pontosabban a Sárga-folyó nem mindig, s itt kezdődnek a bajok. A meder nagyon széles, jelezve az egykori dicsőséget, a hidak azonban nagyrészt szárazföld felett mennek. A Sárga-folyóban alig van víz, s vannak évek, amikor egyes szakaszokon ki is szárad. A térséget évről évre sújtó szárazság tönkreteszi a mezőgazdaságot, egyes területeken valóságos ökológiai katasztrófát okoz. Ugyanakkor a Jangce legutóbb is azzal fenyegetőzött, hogy olyan városokat áraszt el, mint a gigantikus Vuhan. Egymillió embernek kellett a gátakon győzködnie a folyót, hogy maradjon benn a medrében, vagy legalábbis abban az őrült méretű víztározóban, amelyet a Tungting- tóból alakítottak ki. Legutóbb sikerült, de ez nem mindig van így. Nagyjából ötven éve vizsgálgatják, vitatják a terveket, hogyan lehetne a déli folyó bőséges vizét felcsempészni az északi tájakra. Nem titok, hogy a gigantikus terv megvalósításával a főváros, a már ma is tizenhárommilliós Peking megfelelő vízellátását is biztosítani kivánják. Tavaly augusztusban aztán döntöttek: a következő ötven évet már a tényleges munkával töltik. Három utat is kijelöltek, amelyen a víz hozza majd az életet, s december utolsó napjaiban megtörtént az első kapavágás is. A számítások szerint mai áron 59 milliárd dollárba kerül majd a fél évszázados fejlesztés (kétszer annyiba, mint a Három Szoros nevű megaduzzasztó, amelyet most építenek ugyancsak a Jangcén), s helyenként olyan mérnöki bravúrokra lesz szükség, amilyenek nyugodtabb természetű országokban eszébe se jutnak a szakembereknek. Nem öntözőrendszerről, nem hajózási útvonalakról van ugyanis szó. A víznek folynia kell, folyamatosan. A látszólag legegyszerűbb útvonallal, a keletivel kezdik a munkálatokat. Itt ugyanis rendelkezésükre áll már egy meder, a világtörténelem mérnöki csúcsteljesítményeinek egyike: a nagy csatorna. A Hang- csoutól Pekingig húzódó csatornát eredetileg 605-ben kezdték építeni, természetesen nem azzal a céllal, hogy „folyó” folyó legyen. Most először alaposan kikotorják az egészet, majd 51 szivattyúállomást építenek rá, melyek segítségével halad majd a víz észak felé. A folyamat Csiangtunál indul, s a vizet először a Tungping-tóba juttatja. Innen a nagy csatornát használva megy majd Peking felé, s építenek egy több mint 600 kilométeres leágazást a Csiaotung-félszigetre. A most szintén elkezdett úgynevezett középső út egészen más elven működik majd. Tancsiangkou városánál (Hupej tartomány) van egy hatalmas víztározó a Han folyón (amely Vuhannál éri el a Jangcét). Ebben ma is be tudják olyan magas szintre állítani a vizet, hogy az északi irányban természetes folyással tudjon eljutni a Sárga- folyóig - ha majd lesz medre. Csengcsounál még azt is meg kell A Három Szoros megaduzzasztó a Jangcén, Jihangnál (Reuters-felvétel) oldaniuk, hogy az új folyó átjusson a Sárga-folyón, hiszen menne tovább észak felé. A folyókereszteződést ma úgy tervezik, hogy a csatorna egy alagúton menne át a Sárga-folyó alatt. S onnan már csak egy ugrás a peking-tiencsini térség, ahol végcélja lesz. A három útvonal közül kétségtelenül a nyugati lesz a legdurvább, pedig ez a legrövidebb. Itt igazából két helyen is összekötnék a Jangce és a Sárga-folyó mellékfolyóit, mintegy összekapcsolva a két vízgyűjtő területet. Ez azonban egy olyan vidéke a Földnek, ahová normális ember magától nem megy. Lakatlan, sziklás, három-négyezer méterrel a tengerszint felett, nincsenek utak, nincs áram, nincs tisztított víz, nem lehet telefonálni. Kína azonban ettől már nem esik hanyatt, amióta naponta látja a beszámolókat a televízióban a Csinghaj- Tibet vasút építéséről. Ott bizony még a rizsnél és a víznél is van fontosabb létfeltétel, az oxigénpalack. S itt most kivételesen nem lesz elég életben maradni, még a vizet is át kell vinni a Pajanhar-hegység egyik oldaláról a másikra, ha már a természet nem tette meg ezt a szívességet. Nem fogadták még el a mérnöki terveket, de időről időre olyan hírek kelnek lábra, hogy állítólag egy hosszú alagutat akarnak fúrni a hegyen át, s lényegében ez lenne a csatorna. Most annyit döntöttek el, hogy ezt a munkálatot 2010-ben kezdik majd el, vagyis - szép példája a kínai tervezési gondolkodásmódnak - tíz évvel előbb, mint eredetileg tervezték. Minden bizonnyal ez lesz az utolsónak elkészülő szakasz, olyan 2050 táján. Mint az általában is jellemző, a kínai hatóságok nagy figyelmet fordítanak arra, hogy bebizonyítsák: nem történik majd természetrombolás. Bár az egész csatornarendszer egyszerre képes lesz felvenni a Jangce egy egész évi vízhozamát, teljes üzem esetén is csak a folyó vizének öt százalékát fogja elvinni. Ez pedig azt jelenti - érvelnek a kínaiak -, hogy nem hordalékosodik el a folyó, s nem jön majd fel a mederbe kritikus mennyiségű tengervíz. Az egész ötvenéves beruházás alatt körülbelül egymillió embert kell majd áttelepíteni, ami itteni léptékkel nem igazán nagy szám. S gyermekeink majd összevethetik a valóságot a tervekkel. Az Ob vizét elterelő csatorna Hanti-Manyszijszk városától indulna délre, egészen Kazahsztánig és Üzbegisztánig, és nyolc gigantikus szivattyúállomást is meg kellene építeni A Kreml még gondolkodik a szibériai folyófordítás tervén SZALAI ZOLTÁN Jurij Luzskov moszkvai főpolgármester köztudottan kedveli a grandiózus projekteket. Az orosz főváros ,játszótere” azonban már szűkös számára. Országos, sőt nemzetközi szinten szeretne bizonyítani. Megvalósítani azt, ami másfél évtizeddel ezelőtt nem sikerült még a mindenható szovjet központi bizottságnak sem: visszafordítani a szibériai folyókat. A szibériai folyók kérdése kétségtelenül nem moszkvai városi kompetencia, de Luzskovot - aki nyíltan fittyet hány az alkotmánybíróság határozatára is - az ilyen apróságok nyilvánvalóan nem zavarHídépítés az Ob folyón ják. A nemzet sorsáért aggódó politikus tehát rögtön tollat is ragadott, és levelet írt Putyin elnöknek az ügyben. Az orosz sajtó először azt hitte, az egész csak valami rossz tréfa lehet. Hiszen az első számú városatya pár hónappal ezelőtt már kísérletezett egy szovjet projekt felélesztésével: a Cseka- alapító Dzerzsinszkij szobrának visszaállításával. Vas Félix emlékműve ugyan nem került vissza Moszkva központjába, a főpolgármester kedvét azonban nem vette el a kudarc. Luzskovot - mint az a Putyinnak írt feljegyzésből kiderül - most elsősorban a szomszédos középázsiai országok sorsa aggasztja. Érvelése szerint Üzbegisztán máris 20-30 százalékos vízhiánytól szenved. Sőt az egykori szovjet tagköztársaságnak szembe kell néznie az afganisztáni helyzet normalizálódásának riasztó perspektívájával is. Amint ugyanis újra megindul a mezőgazdasági termelés Afganisztánban, az afgánok is elkezdik kiszivattyúzni az Amudarja vizét. „Hasonló tendenciákkal kell számolni Kazahsztánban és Türkmenisztánban is” - fejtegeti Luzskov, majd néhány mondatban összefoglalja az előttünk álló évszázad gazdasági kilátásait. A huszonegyedik században az édesvíz olyan áru lesz, amelynek forgalma a kőolajéval vetekedhet. A víz ára ugyanakkor - mint azt a már meglévő szerény tapasztalatok mutatják - folyamatosan nőni fog - csillogtatja meg közgazdasági zsenijét a városatya. A problémára a választ a főpolgármester a nyugat-szibériai folyók megfordításában véli megtalálni. Az ötlet a 70-es, 80-as évek Szovjetuniójában már felmerült egyszer, de a társadalmi megítélése annyira negatív volt és a költségek is olyan horribilisnek ígérkeztek, hogy a központi bizottság 1986- ban végképp letett a terv megvalósításáról. Jurij Luzskov szerint egyszerűen arról van szó, hogy a szovjet időkben a hatalom túlságosan „gyenge és határozatlan” (Képarchívum) volt, és nem tudta megakadályozni, hogy a „pszeudo-patrióták és a pszeudozöldek” negatívan befolyásolják a közvéleményt. Moszkva első embere úgy képzeli, hogy az Ob vizét elterelő csatorna Hanti-Manyszijszk városától indulna délre, majd a cseljabinszki és kurgani területeken átcsorogva jutna el Kazahsztánba, Üzbegisz- tánba és - esetleg - Türkmenisztánba is. A 2500 kilométeres mesterséges folyómeder 200 méter széles és 16 méter mély lenne. A projekt részeként nyolc gigantikus szivattyúállomást is meg kellene építeni. Luzskov ugyanakkor a környezetvédők megnyugtatására azt is közölte, hogy a csatornába az Ob vízhozamának mindössze 6- 7 százaléka kerülne. És persze, ami a legfontosabb, hogy a 15 milliárd dollárra becsült vállalkozás üzleti alapon nyugodna. Azaz: az érintett országok és cégek egy euroázsiai konzorciumot hoznának létre: a beruházások megtérülését pedig a vízeladásból biztosítanák. Az egész vállalkozás kulcsa- Luzskov szerint - az, hogy ne férkőzhessenek a projekt közelébe olyan személyek, „akik elsősorban saját meggazdagodásuk forrásaként tekintenek a tervre”. „Vagy legalábbis a kezdeti szakaszba ne”- teszi hozzá némi realitásérzéket is felmutatva. Az ötletadó jogán Luzskov természetesen aktív szerepet szán Moszkvának a kivitelezésben is. A projekt kidolgozására a környezetgazdálkodási minisztérium és a moszkvai városháza közös munkacsoportot hozna létre. Luzskov úgy érvel, hogy a főváros a Moszkva-csatorna megépítésével egyedülálló tapasztalatra tett szert, és különben is itt találhatók az ország legjobb szakemberei. Azt viszont már elfelejtette hozzátenni, hogy a legnagyobb tolvajai is. A munkáért ellentételezésként Moszkva olcsó mezőgazda- sági termékekhez jutna a frissen öntözés alá vett területekről. A törvényhozás felsőházában nincsenek elragadtatva Luzskov kezdeményezésétől. Alekszandr Nazarov, a Föderációs Tanács északi területekkel foglalkozó bizottságának elnöke szerint felelőtlennek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa a veszélyeket. „A főpolgármester által szorgalmazott variáns megvalósulása nem pénzesőhöz, hanem globális ökológiai katasztrófához vezetne” - közölte a politikus. A vízügyi lobbi azonban úgy véli: alaptalanok az ökológiai félelmek. „A folyók megfordításáról sosem volt szó. Amiről beszélünk, az Ob vizének 4-7 százaléka. A közép-ázsiai országok e nélkül a vízmennyiség nélkül még 10-15 évig lehetnek meg, utána viszont kellemetlen meglepetéseket okozhatnak a világnak” - védi a Luzskov-javaslatot Polad Poladze egykori szovjet vízgazdálkodási miniszterhelyettes, a Vodsztroj csatornaépítési vállalat vezérigazgatója. A szkeptikusok szerint azonban az Ob vizének 4-7 százaléka amúgy sem oldana meg semmit, a kiszáradó Aral-tó vizének pótlásához is kevés lenne, különösen, hogy a forró közép-ázsiai éghajlaton a csatorna vizének 60- 70 százaléka elpárologna. A végső szót az ügyben persze úgyis Vlagyimir Putyin mondja majd ki. A környezetért aggódók számára mindenesetre aligha jó jel, hogy az orosz elnök nem söpörte le egyetlen mozdulattal az asztalról a projektet, hanem továbbgondolásra átküldte a kormánynak. A Kreml tehát még gondolkodik.
