Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-25 / 20. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János) 2003. január 25., szombat 7. évfolyam, 4. szám Mivel tudnánk párizsi vendéglátóink önzetlen odaadását viszonozni, s tudjuk-e egyáltalán valaha is - befogadni családunk körébe idegen, más bőrszínű, más kultúrájú embereket? A Szentírás nem csak imára buzdít TÓTH FERENC ajnali három óra a hideg-rideg kassai vasútállomáson. Több a hajléktalan, mint a várakozó utas. Rendőrök cirkálnak, igazoltatnak, menetjegyet kérnek. Ápolatlan külső, kopott cipő, viseltes ruha ok az ellenőrzésre. Ápolt bajuszos, tiszta kabátos, sporttáskás, sportsapkás fiatal férfit például eszükbe sem jut gyanúsítani. A sportos eleganciával öltözött pasas a rendőrök távozása után fesztelenül szóba elegyedik a többi hajléktalannal, szemmel láthatóan régi ismerőseivel. Vagyis inkább: sorstársaival. Csak ő már elsajátította az álcázás művészetét. Szeles, zimankós decemberi éjszakába fúrja magát a zümmögő autóbusz. A taize-i zarándokok törődött félálomban zötykölődnek át Szlovákián, majd Pozsony után tovább, Ausztriába. Két-három óránként szünet, amit még a legálmosabbak is igyekeznek kihasználni egy kis nyújtózásra. Majd harminc óra kicsit sok a még oly kényelmes autóbuszban is. A „sógoroknál” ónos eső, dara, havas eső és egyéb kényelmetlen csapadékok hullanak, de az autópályák tiszták, épp csak nedvesek. Kicsi, barátságos, világos és meleg benzinkutak és út menti vendéglők. Gazdagság és rend, mely utóbbit még erősen tanulnunk kell, akárhogy húzkodjuk is a szánkat. A hajnali nap már Franciaország útjain derülne ránk, ha volna egyáltalán esélye áttörni a mindent beborító ködön és szürkeségen. A szokásos megérkezési-elosztási zűrzavar, ami minden Taize- találkozóra jellemző, de a szervezés igazán példás. Még a metrójáratok sem elviselhetetlenül túltö- möttek. (Nem úgy, mint a tavalyi budapesti találkozón, ahol kisebb incidensekre is sor került az egy bizonyos réteghez tartozó hű, de öntudatos budapesti bennszülöttek és a vidám tülekedő lengyelek között.) A sorban előttem kolbászsza- gú hátizsákot viselő leányzó, egy csoportvezető a korlátba kapaszkodva kiabál kétségbeesetten, és mutat egy nagy fekete utazótáskát: ki cserélt el egy ugyanilyet? A választ sosem tudjuk meg, a tömeg sodor. Elosztanak és újra elosztanak, ebéd- és metrójegyet, térképet kapunk, na, menjetek. Kis gótikus templom parókiáján tea és kalács, ijedt kis tanakodások: vajon hová kerülünk, jaj, hogy fogunk beszélgetni és miről, és... Antony, Párizs szatellitvárosa, órás utazás a központtól. Madame Cuvallier, nyolcvannyolc éves, mindamellett igen energikus hölgy. Kommunikációs zavar egyből kizárva, mert a kies Csehszlovákiából származik. (Volt egy ország, régebben.) Eljött egy évre franciát tanulni, aztán itt ragadt néhány évtizedre, mert szerelmes lett egy fess francia fiatalemberbe, Legyen erőnk változtatni a ridegségen-hidegségen az meg viszont. Ilyen egyszerű ez. Takaros kis villában éldegél, régi bútorok, festmények, ódon Steinway zongora és hipermodern CD-lejátszó társaságában, de korántsem fényűző módon, nem. Máris tálal, kis francia ebédhez természetesen. Őő..., nevezzük zöldséglevesnek, csak tartalmasabb. Narancsszín mártásban ecetes sampinyongomba, világosabb szószban kis rákok. Bagett, természetesen. Kenyérbe sütött vegyes húsvagdalék, krumplikarikák, pá- rolt-pirított, vékony zöldbab. Kevés bordói bor, gyümölcssaláta és persze sajt, édeskés, melyhez külön sajtkést hoz Olga néni. Aki mesél és beszél, érdekesen, színesen és nyelvtanilag helyesen. Mosogatni nem enged. Mindannyian ilyenek szeretnénk lenni nyolcvannyolc éves korunkban. Este az óriási Expo-csarnok megtelik zarándokokkal. Igen, sokaknak olcsó turisztikai lehetőség, igen, sokan kihagynak egy-két közös programot, de reméljük, az Úr nem sújtja túl súlyos büntetéssel e szerencsétlen eltévelyedetteket. Hisz a Szentírás nem csak imára buzdít, hanem az élet szépségeinek okos élvezetére is. És mennyi szépséget kínál e nagyváros, Európa lüktető szíve... Több száz méteres sorok az Eiffel-torony pilléreinél, a Notre Dame-nál. A Louvre-ról nem is beszélve... Itt a legtöbb látogató beáll egy tömött sorba, lökdösődve eltolong a Mona Lisáig, ott még nagyobb tülekedés, szűnni nem akaró fény- képezőgép-csattogtatás, rohamában. Az emberáradat elől vörös kötélkordon és egyenruhás hölgy védi Leonardo festményét. A földön papír és szemét, sőt műanyag palackok. Most mondják, egy múzeumban! Mona Lisa mosolya szomorú, az egyenruhás hölgy arca felváltva megvetést és riadalmat tükröz, a mester meg foroghat a sírjában. Ő, aki „latrina-embereknek” nevezte a semmit létre nem hozó, zabáló-ürítő biológiai gépeket..., és most itt tolong előtte mind, akinek a büdös életben semmilyen kapcsolata nem volt a művészettel, és valószínűleg nem is lesz... A taize-i zarándokcsoport roppant vidám társaság. Csak úgy megállnak bárhol, utcán, metróban, mindegy, zenélnek és énekelnek. Sápadt kis szőke hölgy tanít valami nagyon bonyolult táncra szurokfekete fiatalembert. Szól a gitár, dob pereg, furulya és szájharmonika zeng, szóval csupa olyan holmi, amit könnyű hordozni. Ä jó párizsiakat csöppet sem látszik zavarni az olykori hangoskodás. Ifjúsági találkozó ez, még ha keresztény is, csak kevesebb az alkohol meg a balhé. A párizsi Notre Dame Párizs, a divat városa. Szinte meghökkentő az a szerény igénytelenség, ahogy az itteniek öltözködnek. A szilveszteri utcákon se papírtrombita, se konfetti, se petárda, se részeg ordítozás. Utcai zenészek igen, de nem botladozó ujjakkal tapogatják hangszerük nyakát, hanem Dongó-szonátát és Mozartot játszanak. Még a fél kézzel tüzes rock and rollt pengető enyhén spicces öreg néger man- dolinos is pazar mesterségbeli tudásról tesz tanúbizonyságot. Éjfélkor tábortűz gyúl a kicsi gótikus templom előtt, pezsgődurrog- tatás, vidámság és hacacáré, mint rendesen. És másnap, immáron 2003-ban, csomagolás és Olga néni pityergős búcsúztatója. Rokonaihoz utazik, Isten áldjon, drága öreg hölgy. És hogy ne maradjunk újévi ebéd nélkül, „beosztanak” minket egy francia-kameruni hat- gyermekes családhoz. Sportos gyerkőcök, összedzsúdóztak már egy rakás érmet és kupát, a két idősebb nővér már döntőben is összekerült a francia bajnokságban. Ngele úr, a házigazda szerény italkészletet rakosgat az asztalra. Kis whyski, gin, sör, bor, pezsgő, néhány fajta üdítő, szóval semmi különös. Ngele úr az Eurodisneylandben dolgozik, meg is invitál mindjárt mindany- nyiunkat, látogassuk csak meg nyugodtan, ingyenes belépés biztosítva. Majd valódi kameruni cukornáddal kínál - nemrég volt odahaza, pár ezer kilométerre -, ami eléggé érdekes gasztronómiai élmény közép-európai gyomornak. Aztán aprócska szendvicsek, néhány tállal, meg kis sajtos valamik, de van köztük hal ízű, és mintha mákkal lenne beszórva, csak nem az. Döcögős, de azért eléggé szapora angol nyelvű társalgás kezdődik, míg meg nem érkezik a lazac. És - igen! - a „nem”! Képzavarról szó sincs, a „nem” kínai étel, töltött káposztára emlékeztet, csak rizs helyett cérnametélt van benne, meg húsos... ő, izé, szóval húsos. Salátalevélbe tekerni, kézzel enni, egy igen csípős mártásba mártogatva - hangzik az utasítás, majd érkezik a libamájpástétom. Na most kéne lefeküdni egy-két órácskára, de máris az asztalon a birkacomb és mellé - talán körítésnek - egy egész sült pulyka. Tán meg lehet érteni, hogy az eredeti kameruni módra készült sült nyuszit már nincs erőnk megkóstolni, sem a tejszínes mártással nyakon öntött spenótkockákat. Desszertnek is megelégszünk néhány fajta sütivel, tortával, cukorkával és csokival. Sajtból is csak három fajta volt, most mondják. Legjobb lesz, ha átvesszük a részünkre készített úti csomagokat, és távozunk. Ngele úr enyhén bávatag arckifejezésünket látva szükségét érzi némi magyarázkodásnak: perszehogy nem mindennap étkeznek így, hat gyerekkel, naná, de egyszer egy évben talán meg lehet engedni. A család apraja- nagyja lekísér minket a kocsihoz. (Mert persze nem engednek met- tózni.) Mivel tudnánk mindezt viszonozni? Tudjuk-e egyáltalán valaha is? Befogadni családunk körébe teljesen idegen, más bőrszínű, más kultúrájú embereket? Az autóbuszban kölcsönös élménybeszámoló, megtudjuk, hogy nem mindenkinek volt ilyen szerencséje vendéglátóival. Voltak, akik a négy éjszakát fűtetlen helyiségben töltötték, és házigazdáik egyáltalán nem csináltak gondot a vendéglátásból. A négy nap mindenkinek egyformán ro- hanós és lábfájós volt, de azért megvan az Eiffel-torony, a Diadalív, a Cacra Coeur és a Montmartre, van trikó, bögre és kulcstartó..., az elpilledt zarándokokkal teli autóbusz ismét átzötykö- lődik Franciaországon és Ausztrián, majd belefúrja magát a hidegrideg, kicsit szemetes, kicsit szürke szlovákiai valóságba. Valami láthatatlant is hoztunk magunkkal, talán kis plusz erőt, csekélyke pozitív töltést, hogy ha lassan is, de legyen erőnk változtatni a ridegségen-hidegségen, szürkeségen és szemetességen... (Illusztrációs felvételek) Én is követhetném a példájukat, és elutazhatnék az ország valamelyik égtája felé, mégis úgy határozok, hogy inkább itt fagyok meg, de nem utazom feleslegesen Egyéjszakás koldus MOLNÁR IVÁN Hasamba éles fájdalom nyilall. Arra ébredek, hogy valaki teljes erőből hasba rúgott. Du te la Dracu! - Menj a pokolba! - hallom a félálomból, és mire összeszedem magam, már csak a komótosan elballagó román valutaüzért látom. Kiborotvált fej, barna bőrdzseki, kopottas tréningnadrág, tornacipő, az edzőteremből ellesett, testépítő járásmód. Hirtelen visszafordul. Kis hatásszünet, felém mutat. Húzzál el innen, különben... Jobb mutatóujját vérfagyasztó tekintettel végighúzza a torkán, hogy aztán a legnagyobb nyugalommal tűnjön el a következő sarkon. Budapest egyik nagy vasúti pályaudvara, éjfél után pár perccel. Kelet-európai koldusparadicsom. Egy-két eltévedt turista, riadt tekintettel, zsebében pénztárcáját görcsösen markolva igyekszik minél hamarabb felszállni az utolsó vonatra. Ott sincsenek azonban biztonságban - Budapest idősebb koldusai is most indulnak országjáró körútjukra. Jelszavuk a biztonság. Inkább leutaznak kedvezményesen Debrecenbe, Szegedre vagy Pécsre, mintsem, hogy itt kelljen megfagyniuk az állomás fűtetlen várótermében. Nekem már nincs ilyen szerencsém. Én is követhetném ugyan a példájukat, és elutazhatnék az ország valamelyik égtája felé, mégis úgy határozok, hogy inkább itt fagyok meg, de nem utazom feleslegesen. A vonatom reggel megy, így nincs más választásom, csak az éjszakázás. Megpróbálom magam összehúzni a pádon, de a hideg könyörtelen. Fekete katonabakancs, szakadt fekete farmer, ugyanilyen színű bőrdzseki. Vacogó fogakkal nézek fel. Hosszú fekete haj, fekete szemfestékkel kihúzott szemek. Tizenéves lány. Hé, apukám, ez az én helyem - sikolt rám olyan hangerővel, hogy szinte összerezzenek. Mikor látja, hogy nem mozdulok, elbizonytalanodik, majd pár perc tébláboíást követően mellém furakodik. Nagy fekete szemeivel ijedten sandít felém. Kezében félig telt vodkásüveg. Nagyot hörpint az azonosíthatatlan folyadékból, majd felém nyújtja - Igyál te szemét! Megköszönöm, beleszagolok: borókapálinkából, hígítóból és mosogatóvízből álló koktélra tippelek. Mikor látja, hogy elfogadom, beszélni kezd. Nem vagyok az, amire gondolsz. Utálom a férfiakat, és nem akarok tőled semmit. Múlt héten jöttem odaátról - később tudom meg, hogy ezen Romániát érti. Meguntam a zsémbe- lődő anyámat, a mindig részeg apámat. Énekesnő akarok lenni. Lakásom ugyan még nincs, de már mosogatok és takarítok egy étteremben. Összeismerkedtem az étterem zenekarának gitárosával, megígérte, hogy szól a nevemben a főnökének. Nála is al- hattam... Egy éjszakát. Utálom a férfiakat! Nagyot húz az üvegből, háttal nekem dől, és halkan énekelni kezd. Az ének lassan horkolássá fajul. Kezéből kicsúszik az üveg, hogy aztán hangos koppa- nással guruljon tovább a földön. Nem merek mozdulni. Kezem, lábam lassan teljesen elzsibbad, próbálom visszafogni a didergésemet. A percek hosszú éveknek tűnnek. Néha úgy érzem, mintha aludnék, az egész azonban csak érzéki csalódás. Ilyen helyzetben nem lehet aludni... Arra ébredek, hogy valaki teljes erőből rázza a vállamat. Ébredj, lopják a hátizsákodat! - ordít teljes erőből a hálótársam. A távolban még halványan látok valakit futni, egy pillanatra el is határozom, hogy visszaszerzem a cók- mókomat. Mikor azonban megpróbálok felállni, rájövök, hogy ez lehetetlen. A lábam úgy elzsibbadt, hogy néhány másodpercig egy lépést sem tudok tenni. Később meg már nincs miért. Odakint világosodik. Az állomáson éjszakázó koldusok többsége már eltűnt. Jó volt veled bébi, gyere holnap is - mosolyog rám a hálótársam, majd anélkül, hogy megmondaná legalább a nevét, beleveti magát a nagyvárosi forgatagba. Ülök a pádon, és gondolkodom, hová is indultam, és mit keresek itt. Lassan elindulok pénzt kondulni, hogy legalább a hazafelé tartó vonatra megvehessem a jegyet.
