Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-25 / 20. szám, szombat
14 Családi kör ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 25. MINDENNAPI KENYERÜNK A tehetetlenség ereje HALKO JÓZSEF A gimnáziumban nagyon igényes fizikatanárnőnk volt, különösen szerette a pontos meghatározásokat. így a mai napig emlékszem, hogy a tehetetlenség mint fizikai jelenség „a test azon tulajdonsága, hogy ellenáll a sebesség megváltozásának, azaz ellenáll az őt gyorsító erőnek”. Az is megmaradt bennem, hogy ha a tehetetlenségi erőt le akarjuk győzni, s az eredeti állapotot egy újjal felváltani, akkor a külső erőnek sokkal nagyobbnak kell lennie, mint amekkora a testet eddig mozgatta. Ezekből a definíciókból ráadásai kitűnik, hogy a teheteüenség túlmutat az anyagi világon, és legalább olyan pontosan kifejezi az embert és fejlődését is. Nagyon messze állna az igazságtól azt állítani, hogy az ember is hajlamos a tehetetlenségre, hajlamos megmaradni eredeti állapotában? Es hogy valóban valami nagyon erős hatásnak kell érnie ót, ami „eredeti állapotának” új minőséget ad? A Civilizáció című sorozatból ismert lord Kenneth Clark nyilvánosan beismeri a maga lelki tehetetlenségét. Életrajzában leírja, hogy mikor turistaként belépett egy templomba, valami különös érzés kerítette hatalmába: „Egész bensőmet valami mennyei boldogság töltötte el... Annyira erős volt, hogy teljességgel leírhatatlan...” Ez az erős hatás azonban Clarkot egy nehézség elé állította: ha aláveti magát, ha engedi, hogy megváltoztassa életét - nevetség tárgyává válik. Megmosolyogják a barátai, sőt a családja is! „Túl mélyen voltak a gyökereim ebben a világban ahhoz, hogy megváltoztathassam életem értékrendszerét” - záija le a témát Clark, aki Krisztus nélkül élt és halt meg. A holnapi evangéliumban Jézus halászokat szóh't meg: „Jöjjetek utánam!” (Mk 1,17) Vajon tudatosították ezek a halászok, hogy • ha hallgatnak rá, eredeti terveik alapjaiban omlanak össze? Elképzelték, hogy letelepedve a galileai tenger mellett, ott is halnak meg? De a Mester szétküldi őket az egész világba! Már nemcsak néma halakat fognak hálójukba, hanem gyakran bizony agresszív embereket kell hívniuk Isten aklába. Vége a nyugodt, szokványos, a zsidó hagyományok szerinti vidéki családi életnek, mindezt felválna a világ végéig terjedő kiszá- míthatadan kaland. Esztelenek voltak talán, hogy hagyták magukat meggyőzni? Nem, esztelen az, aki azt mondja, hogy „Nincs Isten!” (Zsolt 14, 1) Ám ha létezik az Isten, az élő Isten, akkor annak konkrét tervei vannak velem. „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért” - írja Szent Pál a korintusiaknak (lKor 4,10). És ez a Krisztus szüntelenül rángatni fog bennünket lusta tehetetlenségünkből, s ösztönözni a lelki fellendülésre. Tehetedenségünk ereje a mi három gyöngeségünkben rejlik, melyek: a lelki restség, a gyönge akarat, a kitartás hiánya. A lelki restség nem más, mint a tökéletes megelégedettség azzal, ami éppen vagyok. Hazug önáltatás saját állapotom megváltoztathatat- lanságáról: „Én már csak ilyen vagyok...” Úgy érzed, hogy ez a meghatározás éppen rád illik? Akkor neked is szólnak Pál apostol szavai, melyeket eredetileg a kolosszeieknek címzett: „keressétek az odafent valókat (...) Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel” (Kol 3,1-2). Tehát azt keresd, milyen tervei vannak veled az Istennek - és biztos lehetsz benne, hogy „fönt” találsz valamit, amiért erőlködni fogsz, kapaszkodni, törekedni. Ami semmibe sem kerül, semmit sem ér... „A restség oly lassan lépeget - mondta már Konfucius -, hogy a nyomorúságnak semmibe sem telik beérnie őt...” Ha mégis sikerül legyőznöd lelki restségedet, s végre meghallod magadban Isten hívását, még távolról sem értél célt. Mert... Lesz annyi erőd, hogy tényleg megtedd a konkrét lépéseket? És főleg: lesz olyan erős akaratod, hogy megtedd azt az első, meghatározó lépést? Soha nem lendülsz ki abból az egy helyből, melyben megragadtál, ha a szilárd akarat legnagyobb ellenségeire hallgatsz, nevük: „majd”, .műért éppen én”, „nem akaródzik”. És mégis oly egyszerű az egész. Figyelj! Még mielőtt elhatalmasodnának rajtad, tedd meg azt, amit felismertél, hogy tenned kell. Azonnal. Most. „Légy lelkiismereted rabja, és ura az akaratodnak” - tanácsolja Arisztotelész, ami bibliai környezetben annyit jelent, hogy minél mélyebben aláveted magad Isten hangjának, annál szilárdabban fogja a te elhatározásod megragadni Őt a gyakorlatban. Csakhogy az önmegtagadás első, esetleg második alkalommal - az végül is még élményt is jelenthet, amolyan nem mindennapi lelki desszertet... Követni az elismert názáreti rabbit - ez is egész impozánsan hangzik... De hogy tartósan kiállni Vele - egy életre? Asz- kézis mint életstílus? Maga Péter apostol is tudta, mennyire nehéz ez. Bár Jézus hívására azonnal reagált, a keresztre feszítés után jelentkezett benne a tehetetlenségi erő: visszatérve a régi kerékvágásba, bejelenti a tanítványoknak: „Megyek halászni” (Jn 21,3). És mégis, Péter újra indul, s Mesteréhez többé sosem lesz hűtlen. Elkövetkező kitartásának titka az ő rövid, ám őszinte vallomásában rejlik: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,17) A szerző római katolikus pap A fehér abroszos vasárnapi asztalra került, gyöngyöző húsleves és fenséges pörkölt lett belőle Kisandor, a család réme SZTRECSKÓ RUDOLF tatástól, a szégyentől, hogy vele, a legények legényével egy okton- di szárnyas így el tud bánni. Esküdt ellensége lett Kisandornak, s készült a nyílt leszámolásra. A napi helyzetet tovább súlyosbította, hogy a kertajtó is a baromfiudvarból nyílt. Ä háziak egymást küldözgették zöldségért, gyümölcsért, ha nagyanyám a templomban volt, vagy nem ért rá. Egyedül apám nem félt Kisandortól, egy lapátnyelet fogott a kezébe, ha a méhesbe ment. Azzal védte ki ügyesen a harcias kakas támadássorozatát, s közben vidáman heccelte:- Nyughass, Kisandor, mert farok nélkül maradsz! Eladom a tollaidat kalapdísznek a csendőröknek. A kakas, mintha értette volna, micsoda * megalázó ígéret, még heveA- w kedvenc tartózkodási helye. Itt üldögélve gyönyörködött a kertben, hallgatta a madarak énekét, a méhesből odahallatszó zsongást, közben el-elbóbiskolt, nagy szürke bajusza alól mélyen lelógó pipáját még álmában is szortyog- tatva. Ám ennek az idillikus nyugalomnak sokszor meg kellett adnia az árát. Szegény öreg akkor már csak csoszogva tudott járni, és ha nagyanyám vagy apám nem voltak a közelben, Kisandor bizony kirojtozta a nadrágja szárát, míg a kertajtóig elaraszolt. Mivel sietni nem tudott, és a botját sem használhatta az elesés veszélye miatt, dörgő hangját és szókincsének érdesebbik részét vetette be védekezésül. ízes káromkodásába mindig új cikornyákat is beleszőtt az alkalmi hallgatóság nagy derültségére. Végül apám oldotta meg ezt az áldatlan állapotot. Nagy kertünk egyik vége az udvar mellett kihúzódott egészen az utca frontjáig, ezért a kerítést az udvar felől megbontotta, és beleerősített egy új ajtót. Be is szőtték a pókok és benőtte az iszalag az eredeti kertajtót, míg Kisandor élt. Hanem amint azt a szólásbeli korsó esete is példázza, végül a nagy- taréjút is elérte végzete, akárcsak névadóját, aki ellen a legények fogtak össze, és egy búcsú alkalmával, az esti mulatságon a sötétben agyonszurkálták. Történt egyszer, hogy valaki rosz- szul tolta vissza a baromfiudvar ajtajának reteszét, tán épp a Kisandor előli menekülés miatt, s az jó résnyire megnyílt. A tyúkok nemsokára mind ott kapirgáltak a ház udvarán. Termetes lovagjuk is követte őket, de ő nem kapirgálási szándékkal, inkább kíváncsiságból. Felderíthette végre azt a világot, melyet eddig csak távolról nézhetett, a kerítéslécek közt les- kelődve. Mivel a szobákat épp meszelték, a bútorok nagy részét kitolták a nyitott folyosóra. Ennek ajtaja többnyire nyitva állt, hogy ne akadályozza a háziakat a jövés-menésben, csak éjszakára szokták becsukni. így Kisandor ide is besétált. Itt számára már teljesen ismeretlen volt a környezet, lassabban lépkedett hát, mindent jól megszemlélve. Hirtelen megtorpant: a nagytükörben meglátta saját magát! Természetesen egy fajtájabeli riválist vélt felfedezni tükörképében, egyikét azoknak az ismeretlen kakasoknak, melyekkel kukorékoló párbajt szokott vívni hajnalonta. Felmeredtek a tollak a nyakán, felfújta a begyét, sebb tárna- dásba lendült, de ekkorra apam nagy nevetve átsiklott kertajtón. A kertben többek közt magaslott egy cseresznyefa. Ennek árnyékában volt egy ácsolt asztal meg pad, és tavasztól őszig egy fonott karosszék. Ez volt nagyapám hogy hatalmasabbnak látsszék, így tett azonban a másik is. Először párszor odavágott a csőrével, de amaz ugyanolyan bátran viszonozta, egy pillanatot sem késlekedve. Kisandor látta, hogy helyre egy legénnyel van dolga, ezért hátrált egy kicsit, majd teljes súlyával nekizúdult a tükörnek. Az persze nem bírt ki ekkora megterhelést, és hatalmas csörömpöléssel összetörött. Nagyanyám ijedten jézusmáriámozva szaladt ki a konyhából. Azonnal meglátta a tükörcserepeket a földön, és még a megszégyenült kakast is elkapta tekintetével, amint előrenyújtott nyakkal iszkol vissza a baromfiudvarra. Apám, aki a padlásról lefelé jövet szemtanúja volt az esetnek, a nevetéstől meggörnyedve kapkodott levegő után, a könnyei is csorogtak belé. Nagyanyámnak egyáltalában nem volt nevetni való kedve. Az ő könnyei is eleredtek, de ő sírt. h1 n\T It-íjziv/űo o 07*;Árr.ln't í-j iwuvv»jj ci oZiUIClLUl UIUKU1L bútordarabot tettek épp tönkre, mely tanúja volt az ő fiatalságának. Istenem, hányszor tükrözte őt vissza még mint sudár, hamvas arcú gyönyörű lányt, aki után bomlottak a legények! Hányszor vallotta meg ennek a kedves üvegnek más előtt szégyenlett érzéseit! Az mindig megértette őt, és híven megőrizte féltett közös titkaikat. Igaz, új üveg kerül majd a rámába, szebb, csillogóbb, de annak csillogása hideg és idegen lesz nagyanyám számára. Szegény, úgy érezte, élete legszebb éveinek megmaradt emlékei törtek akkor darabokra. Kisandor sorsa megpecsételődött. Rövid úton a fazékban találta magát, s a fehér abroszos vasárnapi asztalra került, gyöngyöző húsleves és fenséges pörkölt formájában. Elvesztése miatt csak a tyúkok bánkódtak, na meg a bátyám, de ő egészen más okból. Egy idő óta ugyanis szorgalmasan gyakorlatozott egy maga metszette rugalmas husánggal, rögzítve magában a védő-visszavágó mozdulatokat, ahogy apánktól látta. A lehetőség azonban, hogy legádázabb ellenségét nyílt, férfias küzdelemben legyőzze, végérvényesen odalett. Ezért jobb híján kétszer is megrakta a tányérját a pörköltből, minden falatot alaposan, erélyesen megrágott, legalább így véve elégtételt a sok megaláztatásért. isandor, nagyanyám baromfiudvarának büszkesége, egy kakas volt. Fajtájának dísze, hatalmas, délceg madár volt, nem találtak nála különbet a környéken. Nevét egy Andor nevű legény után kapta, aki valaha ott élt a faluban, és verekedéseiről számos történet forgott közszájon. Nos, a mi kakasunk is összeférhetetlen természettel áldatott meg, a háreméhez tartozó néhány tyúkot tűrte csak meg maga mellett, azokat sem mindig. A ház lakói közül meg egyedül nagy- I anyámat szerette, 1 de őt nagyon. Ha 1 látta, hogy a baromfiudvar felé közelít, menten ott termett a farácsos ajtónál, és nagy hangoskodással fogadta, majd futott előtte az úton, elzavarva az udvar minden lábatlanko- dó lakóját a közelből. Mikor gazdasszonya megállt, peckesen körbejárta és gyengéden megcsipkedte a vádliját. Nagyanyámat mindig meghatotta ez a ragaszkodás, és izgágasága ellenére szerette kakasát. Pedig mennyi bosszúságot okozott! Aki a baromfiudvarba merészkedett, azt Kisandor kíméletlenül megtámadta. Csípte, vágta hegyes csőrével és karmaival áldozatát, a legváratlanabb oldalról támadt neki. Márpedig a budi a baromfiudvar végén állt, ezért ugyancsak sürgős volt a dolga annak, aki rászánta magát megközelítésére. Na és persze nem kisebb elhatározás kellett a biztonságot nyújtó faházikó elhagyásához sem - ugyanúgy futva tette meg mindenki a visszafelé vezető utat, még ha már akkor nem is volt annyira sietős. A környékbeliek, ha sikoltozást vagy ádáz szitkozó- dást hallottak a portánk felől, nevetve találgatták, kinek van nálunk éppen hasmenése. Legidősebb bátyám akkor még csak süvölvény volt, de már kitűnt ügyességével, testi erejével. Magánál jóval idősebb fiúkat is könnyűszerrel a földhöz teremtett. Tisztelték ezért őt még a felnőtt legények is a faluban. Ez a tisztelet azonban Kisandornál megszakadt. A bátyám valahányszor óvatosan körbekémlelve a baromfiudvarba lépett, a betyár kakas elbújt valamelyik építmény mellett vagy a tetején, majd villanásnyi idő alatt a meglepett fiú hátán termett, hogy védekezni se tudjon, s már záporoztak is a csípések a fejére meg a nyakára. Bátyám ilyenkor nem jajveszékelt, nem is a csípésektől, karmolások- tól szenvedett, hanem a megalázEMBERNEVELÓ Mit tehetünk? Misi... VEKERDY TAMÁS Mit tehetünk hát a gyermekünkért, ha bekerül az első osztályba? Biztos érzelmi hátteret kell számára teremtenünk! Tudnia kell: mi a külvilággal szemben mindig megvédjük őt, akkor is, ha esedeg magunk is elítéljük, amit tett, de ezt majd másként érzékeltetjük vele. A külvilággal szemben - és itt az iskola is külvilág - mi a szövetségesei vagyunk. Soha nem felejtem el Misi esetét. Misi rokonszenves, értelmes fiatal szülei mindent elhittek a rokonszenves, értelmes tanítónőnek, amit az első szülői értekezleten az első osztályról és a szülők feladatairól mondott. A tanító néni nagyon sok jót, nagyon sok megszívlelendő dolgot mondott a szülőknek. De sajnos, azt is mondta, hogy: - A fekete pont napja otthon gyásznap legyen! Misi szerette a tanító nénit, a tanító néni is szerette Misit. De Misi izgő- mozgó, folyton kérdező, tevékeny kisgyerek volt (akit egyébként jó óvodájában rá is szoktattak arra, hogy csak kérdezzen bátran, ápolták, növelték érdeklődését) - és ezért Misi időnként (az ő számára nyilván túl gyakran, de három hónap alatt körülbelül csak öt-hatszor) fekete pontot kapott „közbekotyogá- sáért”. És a fekete pont napját otthon a szülők tényleg „gyásznappá” tették. November végén, egy szerdai napon, Misi a késő délutáni órán lejött a lakótelepi ház ötödik emeletéről, kisétált a belülről nyitható kapun, és világgá ment. (Ez a nap is a „fekete pont napja” volt. Útja a már kihalt piacon át vezetett, ahol barátságos rendőrökbe boüott, akik némi kér- dezősködés után hazavitték. így került azután gyermekpszichológiai szakrendelésre. Nem. A fekete pont napja ne legyen otthon gyásznap! Persze, az lenne az igazán jó, ha nem is lennének se piros, se fekete pontok. Példa: az írás tanulása Nézzük meg egy kicsit közelebbről az írás tanulását. A régi tanító néni, az egykori magyar elemiben, az írástanulás kezdetekor azt mondta a gyerekeknek: - Gyerekek! Menjetek haza, kérjetek édesanyátoktól, a sparherd alól újságpapírt, terítsétek ki a konyhakőre vagy a konyhaasztalra, vegyétek a kezetekbe a legvastagabb kék vagy piros postairont, és kerekítsetek rajta! (A sparherd - takaréktűzhely; az újságpapír oda volt készítve a begyújtáshoz.) Meg is mutatta, hogyan kell kerekíteni, nagyban, óriásiban, akárhogyan fogva - akár ökölbe fogva a ceruzát sokszor-sokszor egymás után elvégezve a lendületes kerekítő mozdulatot, míg a sok egymáson futó vastag vonal egész tűrhető kört adott ki. Ez volt a gyakorlás kezdete. És még nagyon sokáig ilyen nagyban rajzolták a-formákat, újságpapírra, levegőbe, vagy netán festették rajzpapírra, esetleg ki is járták, és csak azután kerültek be ezek a formák - először mindig nagyban - a szélesen vonalkázott, elemista füzetbe, kezdetben akár három-négy vonalnyi területet is betöltve. Csak lassan zsugorodtak. Ezzel szemben ma az a helyzet, hogy a régi elemi iskolai füzet sorközeit szőkébbre húztuk, és a két vonal közé behúztunk még két vonalat, mint a gyorsírófüzetben; a gyerek kezébe tűhegyes, HB-s ceruzát adunk, „hogy ne piszkoljon”, és így szólunk hozzá: - Ide tedd be, fiacskám, a kis kampókat. Csak arra vigyázz, hogy meg ne nőjenek a sor vége felé! Már miért ne nőnének meg, amikor egyedül az lenne a normális, hogy nagyban gyakoroljanak! 1983-ban elküldtem a kétféle módszert az Üllői úti Szentágothai-féle anatómiai intézetbe, azzal a kéréssel, hogy adjanak szakvéleményt: a hat-hét éves gyerek kézfejének funkcionális anatómiája felől tekintve, melyik tanítási módszer a helyes? Hámori Józseftől kaptam választ, aki akkor ott a kéz beidegzésének problémáival foglalkozott. Hámori József azt írta, hogy a régi tam'tó néni zseniális volt, csak nem tudjuk, honnan tudta, hogy ezt így kell. Hiszen pontos ismereteink a kéz fejlődéséről, a kezdetben porcos kézkö- zépcsontok elcsontosodásáról, „ösz- szenövéséről”, a kézfej viszonylag letapadt inainak felszabadulásáról, és az ezzel kapcsolatos finom koordináció beidegződéséről csak egykét évtizede vannak. A régi tam'tó néni tehát ösztönösen tudta, hogy a dolgot hogyan kell csinálni. Ez az ösztönös tudás, úgy látszik, elveszett. Ma már a tudományból is tudhatnánk, de ez az ismeret még nem járta be az öt és fél kilométeres utat a képző helyek és az anatómiai intézet között. Tudatosan még nem tudjuk, ösztönösen pedig már nem. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)
