Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-13 / 9. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 13. 17 Őszidő Teljes mértékben egyetértek azzal a törekvéssel, hogy rendet kell teremteni az egészségügyben Ha baj van, hívja a 155-öt Bevetésre várva (A szerző felvételei) ’ . Szeretem az öregeket. Tudom, hogy életük törékeny egyensúlya milyen könnyen felborul. Apró dolgok, megszokások mindennapi rendjébe kapaszkodnak, hogy megtehessék az utat a következő napig, hogy átaludhassák az éjszakát, el tudjanak tipegni a legközelebbi boltig és vissza. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Hiába mérik ki a napi gyógyszeradagjukat külön tányérkára, sokszor elmulasztják a bevétel időpontját, vagy feledékenységből kétszer is vesznek be belőle. És jön a szédülés, szívdobogás, a rosszullét, a pánik. Azt hiszem, valamiféle nem létező szociális intézmények, segítőközpontok szerepe is ránk hárul. És nem kis mértékben a család, a hozzátartozók hiányzó figyelmét, gondoskodását, szeretetét is velünk vélik pótolni mind az elfoglalt „gyerekek”, mind a magukra maradt, magukra hagyott szülők. A segítségünket kérők, a 155-öt hívók egyharma- da közülük kerül ki... Néha elég néhány perces beszélgetés, hogy kiderüljön, nincs nagyobb baj. Tulajdonképpen semmi különös nem történt, csak a magány felnagyított egy-egy máskor is jelentkező tünetet. Ha elhangzik a megnyugtató mondat, egy-két emberi szó, a tehetetlenség, a magány érzése oldódik. Máskor ez csak kiszálláskor derül ki. És ez - a mentőkocsik műszaki felszereltségét, az egészségügyi személyzet jelenlétét és közreműködését tekintve nem „olcsó” figyelmesség. A jövőben pontosabban meg kell majd különböztetni, el kell választani az eseteket, mikor indokolt a mentőszolgálat igénybevétele, mikor lett volna - van - más jellegű segítségre szükség. Mások mondják, de én is úgy érzem, egymásra találtunk, mármint a munkám és én. Érdekesen indult. Érettségi után ökonómiai és számítástechnikai felépítményi iskolába mentem. Miután elvégeztem, a villamos művekben dolgoztam. Ide, a gyorsmentőkhöz, vagyis a mentő- szolgálathoz 1987-ben kerültem. Szeretek sofőrködni, de az emberek is érdekelnek. Tudtam, a mentőszolgálat éppen nekem való. Ezért aztán tovább kellett képeznem magam. 1990-ben szakérettségit tettem. 1995-től vagyok a mentőszolgálat főmentőse. 24-30 embert irányítok. Diszpécserek, mentőkocsi-vezetők. Alaptermészetem is segít, hogy szót értsek a munkatársaimmal, de szakmailag a számítástechnikának is nagy hasznát veszem. Ma már ugyanis minden művelet - hívások, kiszállások - a számítógépen megy keresztül. Az eseteket osztályokba soroljuk, 1-től a 7-ig. A balesetektől kezdődően az indokolatlan hívásokig. Gyorsmentők, rohamkocsik a fővárosban és az egész hozzá tartozó területen olyan kihelyezésben dolgozunk, hogy mindenütt ott tudjunk lenni 15 percen belül. Munkánk azonban nemcsak az ilyen helyszíni mentés, kórházba szállítás. Tüdő- és májátültetésre szállítunk betegeket Bécsbe, Frankfurtba, Prágába. Jó, ha a közvélemény ezt is tudatosítja, hogy nemcsak köztársasági elnöki privilégium a külföldi műtét. Persze, nem is mindennapi rutin. Teljes mértékben egyetértek azzal a törekvéssel, hogy rendet kell teremteni az egészségügyben. Ami nem egészségügyi, sürgősségi ellátás, az például ne hozzánk tartozzék. De akkor kihez? Ha nyüvánvalóvá válik, hogy minek mennyi az értéke, az ára, azután ennek is tisztázódnia kell. Félre ne értsenek, aki beteg, aki balesetet szenvedett, annak meg kell kapnia a gyors segítséget, a jó ellátást. De a többi - az legyen mások feladata. Csak ismételni tudom, hogy nagyobb szociális érzékenységre, több „köztes” intézményre van szükség. És mindenütt - több emberségre. Az év végi ünnepek többszörös megterhelést, igénybe vételt jelentenek a számunkra. Mi szállítjuk haza a szociális otthonokból az idős betegeket „szeretteikhez”, akik sokszor egész évben nem nyitották rájuk az ajtót. Előfordul, hogy e magukba fordult, magukra maradt emberek nem is akarnak „hazalátogatni”. Nem csoda, hogy éppen otthon, családi körben kapnak infarktust, agyvérzést. És ismét minket riasztanak. Azután itt van az ónos eső, a hirtelen lezúduló hó. Miért az egészségügy fizesse meg a késlekedő közbiztonsági hivatalok, házke- zelőségek mulasztásának árát? Amikor a jegessé vált gyalogjárókon, tereken balesetet szenvedőkhöz riasztanak, sosem értem, miért nem rónak ki büntetést azokra, akiknek az lenne a dolguk, hogy fel- szóiják, letisztíttassák az utakat, járdákat? Vagy hogy miért nem perelik be balesetük okozóit a hetekig, hónapokig táppénzre utalt betegek? Most még áttekinthetetlennek tűnik sok minden, hogy „hivatalosan” fizetni kell majd a receptekért, kórházi ellátásért. Tegye a kezét a szívére, aki került már kórházba: eddig nem fizetett? Ha most nyíltan, legálisan megkérik majd egy-egy műveletnek a „díját”, akkor követelhet is a beteg. Mindent, amire valóban szüksége van. Nemcsak óhajthat titokban, „borítékja” erejében bízva. Persze, egyik napról a másikra nem lesz rend. De az elfoglalt családtagok is megtanulják majd, hogy a gyorsmentő nem taxi. És amikor nincs orvosi asszisztenciára szükség, idős szüleik szállítására bizony az is megfelel, ha ők nem érnek rá. Annál több pénz, idő marad a valóban rászorulók számára. Nem kell attól tartani, hogy mi nem leszünk ott időben. Mert ránk lehet számítani. De ítéljék meg az olvasók, vajon mindig minket kell(ett) hívni? Egyszer, karácsony előtt történt. Az egyik házkezelőségtól hívtak bennünket. Azonnal menjünk, idegrohamot kapott náluk egy idős asszony, szállítsuk kórházba. Odamentünk. A néni tényleg ki volt kelve magából. Hol elsápadt, hol elké- kült az arca, süt, kiáltozott. Végül rábeszéltem, szálljon be a mentőkocsiba, s ott mondja el, mi történt. Nyugtattam, csak segíteni akarunk. Kiderült, hogy elromlott a sütője. Hiába telefonált, hiába jött személyesen, nem akadt szerelő, aki megkönyörült volna rajta. A házkezelő- ség azzal akarta elküldeni, hogy majd - valamikor ünnepek után megnézik, de különben sem az ő dolguk. Persze, azt már végig sem hallgatták, hogy a néni gondozza magatehetetlen, harmincéves lányát. És minden karácsonyra kalácsot szokott sütni neki. Ez az ő külön szertartásuk. Hát már erről is le kell mondania? Amíg mindez kiderült, odaértünk a néni lakásához. Természetesen nem a kórházba vittük. Úgysem hagyhatta volna tovább egyedül a lányát. Felkísértem. Kéznél volt a szerszámos ládája is. Benne csavarhúzó, fogó, minden, ami kellett. Szerencsére meg tudtam javítani a sütőt. Csak be volt szorulva egy kapcsoló, másutt meglazulva néhány csavar. Talán azért vagyok olyan szerencsés, mert az idős asszony olyan forró hálával kérte rám az Isten áldását. Hát néha így néz ki az „elsősegély”, amit nyújtunk. Azt hiszem, ez is mentés. De ezt már tényleg mások helyett végzi az ember, nem gondolják? (Elmondta: Esztergályos Árpád, a fővárosi mentőszolgálat főmentőse) KLUBHIRADO Idősek fiatal klubja Először is szeretnénk köszönetét mondani az Őszidő című oldal indításáért. Kell üyen fórum, egy hely, ahol a már nyugdíjas nemzedék elmondhatja véleményét, leírhatja emlékeit. Ne felejtsék el a mai fiatalok, hogy ők voltak azok, akik a hontalanság, a gyö- kértelenség évei után létrehozták a Csemadokot, házról-házra járva terjesztették az Új Szó-t, s a többi, fokozatosan kiadott magyar íapot, folyóiratot. Szülőtől- szülőig mentek, hogy újra megnyíló iskoláinkba tereljék a magyar nemzetiségűek gyermekeit. Szívvel - szívhez szóltak ha kellett, s kapát, ásót fogtak a kezükbe, amikor a sáros utcákra járdákat kellett építeni, díszcserjékkel szebbé tenni falut és várost. Bizony, akkortájt ezért a munkáért nem járt fizetség, de szívesen végezték. Ma már a nyugdíjasklubokban találkoznak, emlékeznek - és erejükhöz mérten tevékenykednek idős korukban is. A mi klubunk, Nánán 2003. január 16-án lesz hároméves. Jelszava: öregség - szabadság. Pártoktól, vallási hovatartozástól függetlenül dolgozunk. A hattagú vezetőség és az aktív tagok szervező munkájának köszönhetően már 100 tagunk van. Szervezetünk nemcsak helyben, országosan is a Jednota nyugdíjas társadalmába nyert bejegyzést. Ez anyagi támogatást, hátteret is biztosít. Hadd soroljam fel egyeden év eseményeit: Első rendezvényünk minden esztendőben a farsangbúcsúztató. Hagyományos farsangi bál ez, ahol az idősebbekkel együtt szórakozik a falu fiatalsága is. Természetesen a vidám,jó hangulatot teremtő műsor sem hiPéldás tevékenység Kisújfalu nyugdíjasklubja évek óta rendszeresen, hétfő délutánonként tartja összejöveteleit. Ezek a találkozók kötetlenek, de vannak állandó programpontjai, úgy is mondhatnánk, van saját „szokásrendje“. Az énekkar indítja a találkozót. Bemutat, tanul vagy ismétel egy-egy új népdalt. Közben a többiek az asztalok mellett hallgatják az éneklést, halkan társalogna, vagy bekapcsolódnak a dalolásba. Az énektanulás után következik a név- és születésnapjukat ünneplők köszöntése virággal és énekszóval. Ezután tea, üdítő ital valamint az ünnepeltek készítette sütemény kerül az asztalokra. Jókedvű beszélgetés, nótázás közben gyorsan telik az idő. Általában délután fél ötig maradnak együtt. Közben mindig van egy, a magyar történelemmel vagy irodalommal foglalkozó előadás is. ányzik üyenkor. Az 1848-as szabadságharc emlékestjét mindig megünnepli a község. Ilyenkor asszonykórusunk Kossuth-nótá- kat énekel. Kosztolányi Margit a kórus alapítója és vezetője. Az ő érdeme, hogy minden rendezvényre odaillő műsort kínálhatnak fel. Vendégszerepeitek már Esztergomban is, de szívesen ellátogatnak a környékbeli nyugdíjas otthonokba is. Az érdekes előadások sem hiányoznak a klub életéből. Legsikeresebb tavaszi rendezvényünk a majális - májusfa állítással. Nyáron az ősi szokás szerint gulyáspartit rendezünk. Ezen a férfiak csillogtatják szakácstudományukat. Osz- szel a hagyományos szüreti bálra készülődünk. Egyelőre még felvonulás nélkül - kocsi, fogat, ló hiánya miatt. A hegyfarki bortermő vidék nedűjének ízlelgetése közben zeng a dal „bor, bor, bor, de jó a hegyfarki bor“. A Szentcsalád-járás idején a régióban szervezett ünnepség résztvevője Szálkán az asszonykórus is, ahol a hazai és a külföldi csoportok szerepelnek. Évente egy-egy hazai vagy külföldi kirándulást is szervezünk. Tavaly Debrecenben és a Szépasszony- völgyében töltöttünk el egy kellemes napot. A községi hivatallal jó a klub együttműködése. Minden lehetséges módon támogatják a szervezetet. A klubhelyiség bővítésére például 100 ezer koronát fordított a község. A kisebb konyharészleg és a szociális helyiségek építése körül a klub tagsága, főleg a férfiak szorgoskodtak. A felújított, tágasabb klubban minden kedden találkozunk. Gondolatok, ödetek valósulnak meg. Ez a tevékenység az őszidő éveiben nemcsak munka, nemcsak szórakozás, hanem életelixír is, ami erőt, örömet visz a nyugdíjasok napjaiba. Hajtman Koméla, Nána Ismét nagyon szép volt a klub karácsonyi, egyben évzáró ösz- szejövetele a kultúrházban. Erre meghívták a falu többi lakosát is. Az énekkar karácsonyi énekekkel, népdalokkal tette ünnepélyessé a találkozót. Az alapiskolások műsorával az unokák kedveskedtek szüleiknek, nagy- szüleiknek. Utána terített asztalok mellett folytatták az emlékezést, s az öröm, a szeretet érzésével tele szívvel búcsúztak. Még a magányos emberek sincsenek itt egyedül, hiszen ide tartoznak a klubba, s törődnek egymással. A nyugdíjasok klubja minden évben szervez kirándulást is. Vagy egy hazai gyógyfürdőbe, vagy valamilyen kulturális rendezvényre idehaza vagy Magyarországon. Az adminisztrációt a nyugdíjas tanító, illetve tisztviselő és egy rokkantnyugdíjas tartja rendben. Az énekkart is a nyugdíjas tanító irányítja nagy odaadással. Az előadásokról pedig a nyugdíjas lelkész gondoskodik. Búcsi Lajos, Kisújfalu Tréfálkoztak. Gyakran egymás rovására. Felemlegetik a csínytevéseket. De szép idők is voltak azok! Az egykori iskolában TUDÓSÍTÁS A meghívókat néhány nappal korábban postázták, hogy a címzettek szabaddá tehessék magukat hétfő délutánra. Bár nyugdíjasok - koruk szerint -, egyikük sem pihen. Hát képes tétlenül ülni az, aki harinc-negyven évet töltött a katedrán? Aki angyali türelemmel ismételgette, hogy egy meg egy az kettő, hogy a nem osztályelső is megtanulja? S tette ezt nem a fizetésért, hanem hivatástudatból (amely lassan ismeretlen fogalom). Azért töltötte el a szívét a melengető érzés, amikor felnyitotta a borítékot, hogy lám, mégse fáradozott hiába - egykori a munkahelye nem felekezeti meg róla, gondol rá. Hétfő délután már kettő előtt megjelent Érsekújvár legszebb iskolájában, a Czuczorban. A fálak, lú lépcsők, a tantermek, ismerősek. Akárcsak az arcok, a régi kollégák. Sokakat nem ismer, az ifjú pedagógusokat. Mégis ismerősnek tűnik egyikük-másikuk. Kutat az emlékezetében: hát persze! Őt tanította! Azt ä kis feketét is... Egykori kollégái mit sem változtak. Ugyanolyanok, mint tíz-húsz-har- minc évvel ezelőtt. Az ő szemében legalábbis olyanok. Éppolyan jó- kedvűek, mint aktív korukban. Mintha csak tegnap találkoztak volna a tanácsteremben, és ontották a vicceket. Tréfálkoztak. Gyakran egymás rovására. Felemlegetik a csínytevéseket. Nem a gyerekekéit, hanem azokat, amelyeket ők követtek el. Amikor összecserélték az órarendeket Ismét együtt - a tanári kar egy része (A szerző felvétele) meg amikor naiv kollégájukkal a bolondját járatták. De szép idők is voltak azok! Akkor még kevesebbet jártak orvoshoz és többet színházba, kirándulni, nyaralni... A tálcákon édesség, de már a süteményből se fogyaszthatnak any- nyit, amennyit szeretnének; a kávéval is óvatoskodnak - fiatal kollégáik méregerős feketét kínálnak, pont olyat, amilyet annak idején ók is „kotyogtattak”. Minden olyan, mint régen. Ók olyannak látják. Alig vátják, hogy jövőre megint találkozzanak - aktívak és nyugdíjasok. De nehogy hiányozzon valaki! (kopasz) OLVASÓI LEVEL Jaj a legyőzőiteknek..." A karácsony - állítólag a szeretet, a békesség, az emberi jóakarat ünnepe. Az egyedül maradt, egyedül élő ember erősen megfogadja, hogy ezeken a napokon ebben a felfogásban éli meg az ünnepeket. Ez lesz a veszte. A médiáknak köszönhetően válogathat a naprakész műsorokban. Szív- vel-lélekkel készített riportok, a csillogó karácsonyfák, boldog családok képére makacs árnyék borul. A Vöröskereszt keresőszolgálatának dolgozója beszél bonyolult munkájáról. Fél évszázad múltán is vannak kitartó öregek és eltökélt utódok, akik szeretteik nyomát keresik. A Don-kanyar- ban, Szibériában. Sokan tudjuk, a győzteseknek pazar emlékmű, a legyőzőiteknek csupasz sírdomb jutott. A híradók láttán a néző döbbenten figyeli az elnyűtt ruhákban toporgó, kettős sorokba rendeződő éhezőket, hajléktalanokat. Meleg ételt osztanak nekik. Nagyon sokan vannak. Ok is legyőzőitek. Letaglózta őket a hatalom, a pénz. A keleti országokból érkező tudósítások még rátesznek néhány lapáttal a látottakra. Megmutatják, hogy a nyomorúság is fokozható. A néző dermesztő hideget érez a fűtött szobában. A nyomtatott sajtó ha nem is enyhülést, de változatosságot kínál. A hétköznapi balesetek ünnepek alatt is megtörténnek. Végül szemébe ötlenek a címek: újra háború réme fenyeget. A jámbor átlagember eltűnődik, vajon melyik a nagyobb bűnös? A fenyegetett, vagy a fenyegető? Mindent egybevetve úgy érzi, az elmúlt karácsony a legyőzőnek „ünnepe“ volt... Győri Sarolta, Szepsi Néhány perc pihenő a diszpécserközpontban
