Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-06 / 284. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 6. KOMMENTÁR Kevés lány, sok madám TÓTH MIHÁLY Ha nem lenne sírhatnékom, baloldali emberként nevetnem kellene e hír olvastán: az önlenullázott szlovákiai baloldal öt mikro- pártjának vezetői az egyesülést fontolgatják. Tehát nincs kizárva, hogy az SDE-es Pavol Koncos utódjául kinevezett Eubomír Petrák, Peter Weiss és Milan Ftácnik, a két jól fésült szalonszocialista meg Jaroslav Volf és Peter Baráth, a szlovákiai szociáldemokrácia két gyöngyszeme, Pavol Hamzík, az egyszer használatos királycsináló SOP elnöke és Jozef Kalman, a HZDS-t abszolvált szakszervezeti bonc egyesíti a baloldali erőket. Milan Ftácnik, az öt politikai „erő” legnagyobbikának (SDA - 1,79 százalékos választási eredményt ért el szeptember^ ben) vezetője úgy véli, új személyiség kellene az úgymond nem kommunista baloldali képződmény élére. A munkásmozgalom szociáldemokratára és bolsevikra szakadásának idején egy jó humorú osztrák baloldali vezető így jellemezte a két áramlat közötti különbséget: a kommunista párt kaszárnyára emlékeztet, a szociáldemokrata pedig kuplerájra. És még hozzátette: a kupleráj légköre mégiscsak kellemesebb a kaszárnyáénál. Otto Bauer, a régvolt osztrák politikus gondolatmenete szerint a „nem kommunista baloldal” szinonimája a „szociáldemokrata baloldal”. Természetesen azokkal a módosításokkal, amelyeket a gazdaság fejlődése és a 20. század megannyi tapasztalata előidézett. Próbáljuk meg elképzelni azt a közintézményt, amelyet Otto Bauer valamikor hetven-nyolcvan éve a kaszárnya ellenpólusaként definiált. Furcsán érezné magát egy nyilvánosház látogatója a fülledt légkörű szalonban, ahol nehéz bársonyból van a függöny, a pezsgő pedig francia, ha a lenge öltözetű hölgyek öthatodáról kiderülne, hogy életkorukat tekintve inkább madámnak illenek be. Ismerjük az utóbbi tizenhárom év alatt meghonosodott politikai szokásokat. Nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk Pavol Hamzík képes lenne akkora önzetlenségre, hogy abban a „nyilvánosházban” ne tartana igényt legalább a főpénztárnoki pozícióra vagy Pavol Koncos minimum a főkertészi állásra. Peter Weiss külügyi szakemberként esetleg megpróbálná elhitetni, hogy az országhatárokon túl tömeges az érdeklődés az évtizedes tapasztalatokkal rendelkező kupimamák szolgáltatásai iránt. Tragédia lesz Szlovákia számára, ha négy év múlva (vagy hamarabb) nem lesz reális alternatívája ennek a kormánynak. Ez még akkor is felmérhetetlen veszély, ha Dzurinda minden ígéretét 200 százalékra teljesíti. Az alternatíva teljes hiánya züllesztően hat mind a legitim hatalomgyakorlókra, mind azokra, akik arra várnak, hogy a hatalom egy pillanatban majd az ölükbe hull. JEGYZET választások lesznek, még meg lehet rendezni. Valóban, semmi akadálya ennek városon vagy nagyközségben. Ám én azokra a kisközségek gyerekeire gondolok, ahol nincs sem óvoda, sem iskola, s az egyetlen teremben, ahol ilyen ünnepséget lehet tartani, éppen a helyhatósági választásokat bonyolítják le. Ja, a kultúrház pedig hideg, ott nincs megoldva a fűtés. Az ilyen kisközségekben a választások körüli cécó annyira lefoglalja a szervezőket - akik sok esetben egyébként a Mikulásnapi ünnepséget is szervezték volna -, hogy már egyáltalán nincs erejük és idejük ilyesmivel foglalkozni. Vagy talán a Mikulás hozza majd az eredményeket is? Valakinek jó hírt, győzelmet, valakinek meg virgácsot, mert négy éven keresztül rosszalkodott? LEVÉLBONTÁS kiai Magyarnóta Fesztivált, amelyre 35-en jelentkeztek, a döntőbe tizenhatan jutottak be, akik közül a szigorú zsűri hatot díjazott. A díjazottak eljutottak a Kispesti Vigadó nótaestjeire is. Ugyanilyen fontos, hogy a fesztivál többi résztvevőjének is fellépési lehetőséget biztosítottunk. Nagy sikert arattak a Bős megalapításának 900. évfordulójára rendezett háromnapos ünnepségsorozaton. Sikerült felpezsdíteni tehát a nótamozgalmat. A hazai nótaestek közül megemlíteném a Várjatok még őszirózsák címűt, amely a dunaszerdahelyi és a bősi művelődési központban telt ház előtt zajlott. Február végén nótabált rendezünk, és nótatábort is szervezünk, amelyen a fiatal tehetségeket neves hazai és magyarországi szakemberek, előadóművészek tanítják majd énekre, mozgáskultúrára, színpadi szereplésre. Bielikné Dóka Zsuzsa, a klub elnöke Egyéves a nótaklub Egy éve alakult meg Bősön a Szlovákiai Magyarnóta Kedvelők Klubja. Alapítói nemcsak itthon, hanem már külföldön is ismert nótaénekeseink, Kosáry Judit, Bősi Szabó László és Bielikné Dóka Zsuzsa voltak. Nem utolsósorban arra vállalkoztunk, hogy eloszlassuk azokat a tévhiteket, félreértéseket, hogy a magyar nótának nincs művészi értéke, csupán giccs, műzene. Hogy mi a mű meg mi a giccs és mi az érték, azt legjobban a közönség érdeklődése dönti el, és ennek tudatában nyugodt szívvel elmondhatom - az eltelt egy év is bizonyítja - hogy a közönség szereti és igényli a szép magyar nótát. Emellett az volt a célunk, hogy segítsük a fiatal tehetségeket, egyengessük pályájukat, lehetőséget biztosítsunk nekik a szereplésre. Májusban megszerveztük Bősön az I. SzlováA Mikulás is választ? KOVÁCS ÁGNES Ha gyerek lennék, most egészen biztosan szomorú lennék, ha megtudnám, hogy a Mikulás-napi ünnepség a helyhatósági választások miatt elmarad. Persze, azt nem érteném, hogy miért marad el, csak any- nyit értenék belőle, hogy nem lesz, s az idén nem ülhetek fel a lovas szekérre, és nem ko- csikázhatok végig-hosszig a falun, s nem ülhetek a bakra a Mikulás mellé, mint például tavaly. Ugyan már - gondolhatják né- hányan - hát a választás egyáltalán nem ok arra, hogy ne jöjjön a Nagyszakállú. A Mikulásnapi ünnepséget attól, hogy TALLÓZÓ SME Vereséggel végződtek a baloldal számára az idei parlamenti választások, és a Házban a jobboldali kormánypártoknak nincs igazi ellenfelük, mutat rá a napilap. A baloldali űrt a Smer próbálja betölteni, ugyanakkor öt parlamenten kívüli tömörülés - az SDE, az SDSS, az SOP, az SDA és a Jozef Kalman-féle párt - egyesülést tervez. Valószínűleg már jövőre egy pártba olvadnak, amit Milan Ftáénik, az SDA elnöke is megerősített. A lehetséges közös pártelnökről még nem esett szó, Ftácnik szerint viszont szükség van „új arcra”. Az említett öt erő a nem kommunista baloldal alapjait szeretné lefektetni, ugyanakkor Robert Fico is állítja: a Smer erélyesen kívánja képviselni a balközép értékeket. Fico a parlamenten kívüli öt pártban nem lát konkurenciát, ugyanakkor hajlandó kommunikálni egy standard balközép erővel. Michal Vasecka szociológus úgy véli, ha a jelenlegi kormánynak nem sikerül megvalósítania a szükséges refor- Szép ez a mai este, mert a kevéske munkanélküli-segélyen és a sok rossz híren kívül ajándékot is kapunk... mókát, akkor a következő parla- (Lubomír Kotrha rajza) menti választásokon a baloldal jól szerepelhet. 125 éve született Ady Endre, aki megkerülhetetlen volt a szlovákiai magyar és a szlovák kultúrában is Egy elhallgatott jubileum Finoman fogalmazva: szerényen emlékezett meg az egyetemes magyar szellemi élet az egyik legnagyobb magyar, Ady Endre születésének 125. évfordulójáról. Mintha nem lenne érdekes, mintha a le nem porolható múlthoz tartozna. Különösen bántó, ha a szlovákiai, tehát a szlovákiai magyar és a szlovák kulturális élet közömbösségét kell észlelnünk. E. FEHÉR PÁL Nem jeleskedett az évforduló kapcsán a magyarországi szellemi élet sem. A jobboldal tartózkodása, persze, érthető. Azok, akik a „vad geszti bolondnak”, gróf Tisza Istvánnak állítottak szobrot nem is olyan régen Debrecenben, ugyan miért emlékeznének arra a költőre, arra a politikusra, aki mindig bírálta. Merthogy Ady nagyon éles szemű és jövőt sejtő publicista is volt, és a magyar érdekek legfőbb árulójának, szinte személyes ellenfelének tekintette a történelmi Magyarországot végső romlásba taszító miniszterelnököt. A baloldal sem erőltette meg magát: Tamás Gáspár Miklós a jubileum kapcsán egy okos jegyzetében világított rá arra, hogy Ady ma túlságosan kényelmetlen, semhogy az igazi lényét idézni akarnák. Azt írta: „amit Ady (rossz lelkiismerettel) siratott, nincs többé, amitől óvott, bekövetkezett, amire bíztatott, elátko- zottan nyugszik a huszadik század ezerszer kifosztott és meggyalázott kriptájában.” A szlovák sajtó, sajnos, szintén hallgatott. Elfelejtette vagy el akarta felejteni, hogy Adyt, a „magyar jakobinust” Hviezdoslav köszöntötte 1910-ben: „Mert tényleg közös bánat tép bennünket, / nyomorúságunknak csak neve más... - írta, és ekként folytatta profetikus erejű költeményét: „Mert ha mi szenvedők egymásra nem találunk, / kit váltson meg az üdvös akarás?” Vagy azt is fel lehetett volna említeni, hogy Vladimír Roy, amikor 1936-ban meghalt, a halálos ágyán kezében Ady verseskönyvét szorongatta. Emil Boleslav Lukác pedig éppenséggel Adyról írta bölcsészdoktori disszertációját, Ady verseiből egy kötetnyit Jan Smrek, prózájából a nemrég elhunyt Ctibor Stit- nicky fordított. A szlovák kultúrában tartós nyomot hagyott Ady. Szerencsém volt: ismerhettem személyesen Ladislav Novo- meskyt. Ő már ahhoz a költőgenerációhoz tartozott, amely inkább a cseh szürrealizmushoz igazodott, mint a magyar szimbolizmushoz, de állandóan olvasta Adyt és többször említette, hogy a publicistát - maga is évtizedekig gyakorló hírlapíró lévén - példaképének tekintette. Ezek a példák könnyűszerrel gyarapíthatók, és bizony mindannyian tudjuk, mennyire nem lenne felesleges arra emlékeztetni: voltak évtizedek, amikor pontosan Ady jegyében milyen hatásosan tudott együttműködni a magyar, a szlovák szellemi élet. Annyira, hogy a fasiszta szlovák állam nem írástudatlan, ám becstelen belügyminiszterét, aki szintén újságíró volt valamikor, Sano Machról van szó, felháborította ez a kapcsolat és személyesen ragadott tollat, mert türelmetlennek, mi több: veszélyesnek tartotta ezt az irodalmi barátságot. A szlovákiai magyar szellemi élet, az államváltás után, Ady szellemében született meg. Ez irodalomtörténészed közhely. Gondoljunk akár Fábry Zoltánra, de gondolhatunk akár Mécs Lászlóra is. Gondolhatunk a sarlósokra, Balogh Edgártól Peéry Rezsőig, de gondolhatunk Szvatkó Pálra is, ha valaki éppen ezt a tradíciót véli értékesebbnek. Ady megkerülhetetlen volt a szlovákiai magyar szellemi létben, támadták is a konzervatív körökben (semmiben sem különbözve a Horthy-Ma- gyarország hivatalosságaitól), de talán egészen a rendszerváltásig a progresszió legerősebb fegyvere volt. Az igazi magyarságot, vagy - Győry Dezső szavaival - „az újarcú magyarokat” jelképezte. Úgy tetszik, ezek az idők elmúltak. Az egyik szlovákiai magyar irodalmi folyóirat novemberi száma múlhatatlan szükségét érezte, hogy egy bizonyára kiváló tanulmányban elemezze a XVI. században élt Federico Della Valle és a XIX. századi Friedrich Christian Romantikára hajló nép vagyunk - írta a Nagyváradi Naplóban Ady 1902-ben. Hebbel drámáit. Adyról semmi... Söpörjünk a saját házunk táján: lapunk, az Új Szó azonban nem hallgatott: 18 sort közölt az évfordulónaptárban, amelyből megtudható, édesanyja szerette „akaratos” gyermekét, Krúdy is írt róla „ízes könyvecskét” és ugyancsak Krúdy azt is tanúsítja: „különben nem is ivott annyit, sokszor csak megjátszotta részegségét.” Hagyjuk, hogy mennyit ivott Ady Endre, s azt, hogy mikor játszotta meg részegségét és mikor volt valóban ittas. Hát tényleg ez maradt volna meg Ady emberségéből és életművéből? Az évforduló alkalmából Ady cikkeit kezdtem olvasni, újraolvasni. A mesterség tökéletes tudóját, utolérhetetlen művelőjét. Száz évvel ezelőtt, 1902-ben, egy „vidéki” azaz nagyváradi lapban megjelent cikkeiből idéztek. Ott dolgozott akkor, s ugyancsak szorgalmasan és hatásosan. Cikkei máig érvényesek. Március 1- jén azt olvashatták a Nagyváradi Naplóban, akik abbonálták vagy vásárolták a lapot, „A demokrácia molyai” címmel kinyomtatott publicisztikában: „A demokrácia harapós ellenségei, molyai sohasem voltak még olyan mulatságosak, mint mostanában. Fölhasználják az idők mai perverz állását, beleeszik magukat a demokrata gondolkozásba, s mindenáron azt bizonygatják, hogy a demokrácia nonszensz, abszurd valami, s a társadalmaknak egyéb dolguk sincs, minthogy végre lerázzák magukról a nagy forradalom jóvoltából szerzett „bilincseiket”. A demokrácia molyai fölsé- gesen argumentálnak. Most például, hogy Henrik herceget ünne- piesen fogadta az unió, teli szájjal kiabálják: „Ugye, hogy még Amerikában sincs demokrácia!...” Néhány nappal később a Naplóban a „Március idusán” című klasszikus írás jelenik meg: „A puffogó frázisok, hazafias nagyotmondások Tarjagos Illéseitől nem akarjuk elvenni a kenyeret... Március idusán megállunk most egy percre némán és desperáltan. Az utca zajong, nyüzsög... Mi hallgatjuk a hangok e káoszát, s ó, jaj, nem tudjuk kivenni belőle a jövő zenéjét, a tárogatót, melynek hangjaira leomlanak a becstelen, buta falak...” Április 19-én azt tudatja Ady olvasóival: „Az álliberalizmus veszedelmesebb a nyílt reakciónál.” Április 30-án azt vágja olvasói szemébe: „A magyar nacionalizmusnak mindenütt van rokonsága, mert nagyon sokszín?... Bizonyítanunk sem kell, hogy a magyar nacionalistákban nincs egy csöpp igazi és hívő hazafi- ság.” A július 5-i cikkben arra figyelmeztet az alig 25 esztendős - ha szabad így nevezni - egykori kolléga: „Romantikára hajló nép vagyunk. Frázisimádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket a legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás, ámítás, hazugság és cselvetés a haza- fiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és valóságot nem keressük, mihelyst hazafi- sággal csaholják hazug módon tele a fülünket...” Ezeket a sorokat - ismétlem - száz esztendővel ezelőtt írta az a hírlapíró, aki még nem is igazi költő, de már zseni és akinek születése 125. évfordulójáról nem nagyon akaródzik emlékezni. Aki különben ugyancsak 1902. augusztus 13-án (apám ezen a napon volt 11 napos!) ezt az önvallomást tette: „Vagyok egyszerű újságíró, ki jó látású és becsületes akar lenni mindig, s aki a maga becsületeseknek tartott impresszióit nem szereti lenyelni.” Adynak nemcsak a véleménye, a magatartása is aktuális. Ezért szomorú ez a „fél-hallgatás” Ady életműve körül. Pedig én nem is a poétát idéztem, nem a prófétát, hanem a kezdő újságírót. Aki félelmetesen ismerte a társadalmat és sohasem félt az igazat kimondani. Az is közhely, hogy a nagyváradi újság redakci- ójában született a költő. Ám mi a költőről szintén hallgatunk jószerivel, még akkor is, amikor az elemi jó modor szerint szólni illene A sorsközösség gondolata is felbukkan a szlovákság Ady-kultuszában. róla. És nemcsak aktualitásáról, hanem arról, amiről ezúttal alig- alig szóltam, hogy a szlovákiai, a szlovákiai magyar és a szlovák kultúra mivel adós néki. Egyik legjobb ismerője, Bóka László, 1939-ben a híres középeurópai szellemiségű budapesti folyóiratban, az Apollóban idézte meg: „E félrebeszélő korban végzetes bilincseket old fel a megfélemlített szívekről, némaságba fagyott szájakról az, aki kimondja az igazát. A költő műve szépség, de hogy kimondja a szót, az erkölcsi tett. Halálának már van emléke, kőből, sírja felett. Életének emlékét mikor állítják fel?” Bóka nem a tarjagosillési puffogtatásokat, az üres kegyeletet hiányolta. Számára e nemes élet példája volt a fontos. És mintha erre a kérdésre válaszolt volna ugyanennek a folyóiratnak ugyanebben a számában Sziklay László „A mai szlovák folyóiratirodalom” című dolgozatában: Stefan Krcméry: Andrej Ady v slovenskom zrkadle c. tanulmányában egészen határozottan idézi Ady híres sorait: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindvégig egy bánat marad” s hozzáfűzi: aki így írt, azelőtt megszűnt a szlovák nép alacso- nyabbrendűsége. íme: a középeurópai sorsközösség gondolata is felbukkan a szlovákság Ady- kultuszában”. Nos, ezek 1939-es vélemények. És ma mi a helyzet? Nem kellene naponta idéznünk, olvasnunk Adyt? Hogy tanuljunk tőle, mert, bizony, magatartása és igéi aktuálisak, bárhol üssük fel köteteit.
