Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-23 / 273. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 23. Szombati vendég Dráfi Mátyás: „Nem tudom elfogadni azt, amit a tévében, a moziban és nagyon sok színházban látok. A durvaságot, a trágárságot, az erőszakot. Ez nem az én világom." A térde ugyan megroggyan, de a gerince egyenes Már nem dühöng. Hatvanadik születésnapja óta várakozással teli, nyugodt napokat él. Néha ugyan feljajdul a derekába nyilalló fájdalom miatt, de mi ez a régi sebekhez képest? SZABÓ G. LÁSZLÓ Dráfi Mátyás komáromi, Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész mostanában Neil Simon vígjátékában, a Furcsa párban látható az ország különböző pontjain. Az elmúlt napokban Tornaiján és Rimaszombatban lépett színpadra, november 26-án Pozsonyban játszik, de ugyanezt az előadást a közeli hetekben Magyar- országra is elviszik. Közben megjelent új albuma, a Karácsony, szeretet, béke, amelyen Dsida Jenő, József Attila, Ady Endre, Görgey Gábor, Juhász Gyula, Nagy László, Bat- ta György és mások verseit mondja. Hársfa utcai lakásának nappalija a sok festménnyel talán még kisgalé- riának is beillene, ő mégsem a képekről, hanem egy gyerekrajzról beszél lelkesen. Áron, a legidősebb unokám ajándéka. „Elefántot nyelt az óriáskígyó” - írja, és le is rajzolta. De tudja, mi a legszebb? Áz utolsó mondat: „A felnőttek nagyon furcsák. A papa nem.” Ergo: a papa nem felnőtt. Ez, látja, eszembe sem jutott. Persze, lehet, hogy Áron is úgy gondolja. Hány éves a fiú? Tizenegy. Mennyit lát benne önmagából? Négy unokám közül, igaz, az egyik kislány, a leginkább Áron hasonlít rám. A testalkata is teljesen az enyém. Egyszer előkerült egy gyerekkori képem. Kérdeztem tőle: ,Áron, ez kicsoda?” Azt mondja: „Ez én vagyok!” Hiába állítottam neki, hogy nem, nem, az a papa, nem hitte el. Ilyen erős hasonlatosság van köztünk. Három lányom közül a legidősebbnek két fia, a középsőnek egy fia és egy lánya van, a legkisebbik pedig most váija az első babáját. Nem firtatjuk, mi lesz. Majd meglátjuk. Mindenesetre izgatottan váijuk. Hogy telt a születésnapja? Úszott a boldogságban? Itt volt az egész família. A lányaim, a vejeim, az unokáim. Nagyon jól éreztem magam. Kollégák? Családi körben ünnepeltünk. A színházban pedig... ... nincs „pedig”. Mentem a fizetésemért a pénztárba, és várt egy üzenet, hogy menjek fel az igazgató úrhoz, az irodába. Kaptam tőle egy csokor virágot és egy üveg valamit. De ezt az első hatvan évet, ugye, egyáltalán nem érzi. Bírja a szíve is, a lába is. Csak a térdem, az roggyan meg néha. Meg a derekam, az is szeret vacakolni. Tegnapelőtt is, szerencsére előadás után, úgy belém hasított, hogy alig bírtam mozdulni. Még jó, hogy kéznél volt egy természetgyógyász, aki ott, helyben rendbe hozott. A Furcsa párt játszottuk Boráros Imrével. „Két elvált férfi egy fedél alatt - írja a műsorfüzet. - Az egyik kis köténykében szüntelenül mos, főz, takarít...” Őt játssza Imre. „A másik, asztalra rakott lábakkal, hanyagul a szőnyegre hamuzik.” Na, ez vagyok én! „Az egyik szakadatlanul nyafog, pityereg, amire a másik csak vállvetve, tőszavakban válaszol.” De ott aztán dörög az ég! Van is hozzá szövegem elég! Testhez álló feladat. Vagy nagyon fent, vagy nagyon lent. Ilyen a természete. Szép magyar szóval erre mondjuk, hogy szangvinikus. Hirtelen lobbanok, de hamar le is csillapodom. S közben olyan, mint a lakmuszpapír. „Elszíneződik”, ha gondja van. Ezen már sajnos nem tudok változtatni. De amit „kimutattam”, az még mindig „kezelésre szoruló baj” volt. A „lakmuszpapír” azonban mást is tud. Morogni? Igen, morogtam már eleget. Még a próbatáblával is képes voltam veszekedni. Lehet, hogy ez idegesítő mások számára, sőt biztos, hogy az, de közben mindig kiderült, hogy igazam van. Persze, amikor szólni kellett, rendszerint egyedül maradtam. Én a hallgatást nem tartom célravezetőnek. De aki fél, az inkább csendben marad. Nem értem, hogy egy színházban mitől kell félni? Ha össze is kaptam a direktorral, másnap már kibékültünk. Itt nincs hová menni, egymásra vagyunk utalva. Mostanában sajnos a színházak többsége nem úgy működik, ahogy nekem tetszene. Két-három ember kivételével nálunk is mindenki az „új trendet” viszi. Én egy másfajta művészi irányzat híve vagyok. Most éppen kire neheztel? Most éppen senkire. Csak nem tudom elfogadni azt, amit a tévében, a moziban és nagyon sok színházban látok. A durvaságot, a trágárságot, az erőszakot. Ez nem az én vüá- gom. Én más színházról álmodom. Csehovot szeretném Csehovnak látni, Moliére-t Moliére-nek. Ez az én szerény elvárásom. Ha sok, bocsánatot kérek. Nyugodtan gondolja rólam, hogy maradi vagyok, de én úgy hiszem, ha egy színdarab több száz évig fennmarad, akkor nyilván azért, mert aktualitása van, tehát fölösleges „aktualizálni”. A Furcsa párt, ugye, ön rendezte? Én rendeztem volna, de mert játszom benne, megkértem Petrécs Annát, hogy segítsen. Közben megfogadtam, hogy soha többet az életben nem vállalok ilyesmit. Játszani is, rendezni is iszonyúan nehéz. Pedig nem ez az első rendezése. De hogy szerepem is legyen benne, erre még nem volt példa. Petrécs Panninak szerencsére nagyon jó meglátásai vannak, így a rendezés oroszlánrésze az ő nevéhez fűződik. Aztán volt még egy szakavatott ember. Gáli László. Ott, ahol nem láttuk magunkat, ő rakott helyre bennünket. Húsz János, Lucifer, Othello, Kolhaas Mihály, Tiborc és Tevje után, gondolom, élvezi, hogy ilyen remek vígjátéki szerepben lubickolhat. Most már igen. A darabot Örkény István fordította, ami külön élvezet. Egy bajom volt csak a szöveggel. Meg kellett tanulni. A tanulás pedig mindig gondot okozott. Nekem kínszenvedés megjegyezni a szöveget, de ha megvan, akkor bent van! Dráma és vígjáték között különbséget szokott tenni? Komédiázni sokkal több energiájába kerül a színésznek, mint valami véres drámát játszani, hiszen a komolyabb dolgokat az ember jobban át tudja élni. Az életben sajnos, sokkal több komolyabb gonddal kell megküzdenie, tehát van miből merítenie. A tapasztalatát pedig felviszi a színpadra. Egy vígjátékban sosem a kollégámat, hanem a közönséget kell megnevettetnem, ami sokkal nehezebb. Ahhoz, hogy valami igazán humoros legyen, én nem viccelődhetek. Komédiázni, állítom, csak nagyon komolyan szabad, különben nem hat a jelenet. Gondoljon csak bele: ami számomra súlyos kérdés, az másoknak mulatságos lehet. Ebben az évadban hány előadása volt eddig a színházban? Eddig egy sem. Tavaly is csak az Édes Annában játszottam, az évad elején. De épp most kaptam levelet Telihay Pétertől, a színház művészeti vezetőjétől, aki arra kér, hogy vállaljam el az Igazgató szerepét Pirandello Hat szerep szerzőt keres című darabjában. Az jó szerep. Tehát gondolnak önre. Most én is gondolkozom. Hogy mit válaszoljak a levélre. Azt, hogy „Köszönöm, boldogan megyek.” Mennék én, csak izgulok. Mitől? Egy modern előadásban szívesen részt vennék, de egy modernes- kedőben nem. Ne mondja, hogy már előre ezen izgul. És ha igen, az nagyon nagy baj? Én már abban a korban vagyok, amikor nem engedhetem meg magamnak, hogy rontsak. Mert aztán mikor .javíthatok”? A következő évadban? Nem biztos, hogy hívnak. Én pedig szeretek tutira menni. Tíz-tizenkét éve még legyintettem, hogy „egye fene, majd legközelebb sikerül”. Most már nem. Elfogyott a kísérletező kedve? Ki mondta? Én szívesen kísérletezem, csak legyen értelme. Van is most egy nagy álmom, amelyet akkor is megvalósítok, ha beledög- lök. De nem döglök bele! Itt az Illyés-évforduló és Kossuth Lajos. Azt hittem, most, hogy ötvenéves a színház, majd előveszik... ... a Fáklyalángot? Igen! De nem vették elő. Nem baj! Majd a kassai Thália társulással és a komáromi Teátrummal ezt is létrehozzuk. Szüaj lélek. Nem adja meg magát. Könyörgöm, miért ne legyek boldog? Eljátszottam már egy csomó gyönyörű szerepet, egyetlen rossz szavam sem lehet. A pofonok meg hozzátartoznak az élethez. Én mindig megtalálom azt, amit nagyon keresek. Most is vannak kollégák, akik színházról és világról ugyanúgy gondolkoznak, mint én, és amíg közönségünk is van, addig érdemes küzdeni. Kimegyünk a színpadra, és nem tudjuk összehúzni a függönyt, mert tódulnak fel a nézők a sok yirággal. Ez mindenért kárpótolja az embert. A Teátrum játékosaként hetente hányszor játszik? Ahányszor csak alkalmam adódik rá. Mi nem vagyunk állami színház, ez egy bejegyzett alkalmi társulás. Profi színészek és főiskolások csapata. Nincs az a nehéz helyzet, amelyből ne tudnánk kievickélni. A nyáron, amikor Boráros Imrét filmezni vitték, meghirdetett előadásunk volt Nagykanizsán. Körbetelefonáltam Magyarországot, hogy ki játszotta az ő szerepét A csókos asz- szonyban. És Benedek Miklós eljött velünk, beugrott a szerepbe, pedig tizenhat évvel ezelőtt játszotta. A vígszínházi West Side Story Docja mennyit nyomott a latban annak idején? Sokat. Nagyon sokat. Ekkora lehetőségre én egyáltalán nem számítottam. Pesten, a Vígszínházban játszani, ilyenről még csak álmodni sem mertem. Eszenyi Enikő, a darab rendezője eljött megnézni Kaszás Attilát A csókos asszonyban, meglátott és azt mondta: „Velem jön? Elviszem!” Ez csodálatos érzés volt. A próbaidőszak pedig egyszerűen felejtheteden. Egyetlen olyan instrukciót sem kaptam, amelyre azt mondtam volna, hogy „nem!” Minden észrevétele pontos volt, logikus és helyénvaló. Szinte bosszantott, hogy nem kellett olyan nagyon mélyen elgondolkoznom. Pedig azzal, hogy kérdezett, nem egy rendezőjének tört már borsot az orra alá. Igen, ez is előfordult. Pályája legfontosabb rendezőegyéniségeként kit emleget? Bor Józsefet. Töprengés nélkül mondta ki a nevet. Pedig egyszer tőle is megkérdeztem, hogy „de miért?” Mire ő azt felelte: „Ázért, mert így kérem.” És igaza volt. A Hegedűs a háztetőm rendezte, ami ugye, nem csupán a zsidókról szól. Ebben a darabban ott vagyunk mi is, szlovákiai magyarok, a háború utáni első esztendőkkel. Valahol ezt is érezni lehetett az előadásból. Bár a próbákon egyszer sem hangzott el, hogy „Képzeld el magad az ^helyzetükbe!”, mi elképzeltük. Kitűnő előadás volt, nagyon szerettem. Kamera előtt mikor állt legutóbb? Egy hónappal ezelőtt Terchován, a most készülő Jánosík-filmben. A kocsmárost játszom benne. Szöveget egyelőre nem kaptam, még a forgatókönyvet sem láttam. Beöltöztettek, és már vittek is a helyszínre. Csak örülnöm kellett. Já- nosík emberei loptak nekem négy lovat meg egy hintót, mert szállást adtam nekik. Még el sem kezdődött a forgatás, amikor megszólaltak a nemzeti öntudatukban sértettek, hogy miért cseh színész játssza az ő szlovák népi hősüket. Édes Istenem! Hát nem az a fontos, hogy jó legyen? Szerintem remek választás a fiú. Agnieszka Holland a lehető legjobban döntött. Egy filmben mindig a típus a fontos, nem az, hogy milyen nyelven beszél. Egyszer tőlem is megkérdezte egy szlovák újságíró, hogy nem gondolom-e, hogy mi, itteni magyar színészek azért nem játszunk olyan gyakran szlovák filmben, mert nem tudunk szlovákul? „Miért? A lengyel, az orosz vagy a német színész tud szlovákul? - kérdeztem. - Tőle ki kérdezte meg, amikor megkapta a szerepet, hogy beszéli-e a nyelvet?” Mi pedig igenis, tudunk szlovákul. Nekünk a nyelv sosem jelentett akadályt. Én a főiskolán is jól éreztem magam, pedig én voltam az egyetlen magyar az évfolyamban. Engem soha senki nem bántott ezért. Sőt! Kimondottan szerettek. Ön pedig most azt mondja: Szeretlek, publikum! Ez ugyanis a címe annak a gálaműsornak, amelyet november 28-án láthatnak a nézők a komáromi Városi Művelődési Központban, ahol a Jókai Színház megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából több pályatársával együtt lép színpadra. Engem, látja, ez is boldogít. Én minden lehetőséget örömmel fogadok, csak közönség elé léphessek. Nem is vágyom már másra. A családom és a színház teljes egészében kitölti az életemet. Igaz, hogy néha nyögdé- cselek a derekam miatt, de ott leg- belül minden rendben van. Már nem dúlnak bennem nagy viharok. Kezd elcsendesülni a lelkem.
