Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-23 / 273. szám, szombat

„Nyitva áll au ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János)

„A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva a* életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredöi elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János)

2002. november 23., szombat

6. évfolyam, 47. szám

A legnagyobb változás, hogy a gyerekek kommunikálnak egymással, érzelmi világuk gazdagabb, mint a hagyományos óvodába járó társaiké, barátkozók, nyitottak, önállóak

Pillangók és Manók lépésről lépésre

Danihel Nusi néni és Mária Kosturiaková, az igazgatónő

Miután lefeküdtek, beszélgethetünk. - Hagyomány, hogy október elején meglátogatjuk az elsősöket - meséli Danihel Nusi -, ajándékot viszünk nekik, saját készítésű könyvjelzőt, ők meg az óvodából vitt verseket éneklik, megmutatják a könyveiket. Aztán fél év múlva ismét elmegyünk az iskolába, hogy meglássuk, mit tanultak. Akkor már mesét olvasnak nekünk. Nem vagyok híve a filmvetítésnek. Inkább elmegyünk a tájházba, mivel mi hagyományőrző csoport vagyunk. Járunk a nyugdíjasok klubjába, meghívjuk őket hozzánk háromgenerációs találkozóra. A gyerekek belecsöppennek az eseményekbe, jobban átélik, mintha csak beszélnénk róla. Minden egyes ünnepet megülünk az oviban, meghívjuk az anyukákat, az apukákat, a nagyszülőket, felelevenítjük a népszokásokat. Húsvétkor például májfát készítettünk, süteményt sütöttünk. Ha mást nem, a kislányok babapiskótát összeragasztottak lekvárral, népviseletbe öltöztek, úgy várták a fiúkat.

A szülők számára eleinte szokatlan volt, hogy bejárhatnak az óvodába. Én mesét mondani? Még mit nem! Az első próbálkozásunk a karácsonyi közös versmondás volt. Egy versszakot mondott a gyerek, egyet a szülő. Mindenkinek kibuggyant a könnye, amikor a gyerek és a szülő egymásra nézve verset mondott. Megválogatják, kit vesznek fel? Nem, aki akarja, ide hozza a gyermekét, és megmondja, melyik osztályba szeretné beíratni. Majdnem minden gyereknek járt ide testvére, rokona, vagy hallotta hírünket.

Milyen a kapcsolatuk a nyugdíjasházzal?

Nagyon jó. Most például az ősz ajándékairól beszélgettünk. A szüretet az óvodában szoktuk megrendezni, két nyugdíjas, a Béla bácsi meg az Iván bácsi eljön, harmonikáznak és énekelnek, felöltözünk népviseletbe, én kint megcsinálom a lugast, a gyerekek lenyílják a fürtöket, itt bent kis préselővei kipréseljük. Béla bácsinak van egy kicsi hordója, abba

(A szerző felvételei)

beleöntjük a szőlőlét, és megkóstoljuk. Énekeljük az Ettem szőlőt, most ériket, táncolunk, a nagypapák elmesélik, hogy régen hogyan szüreteltek.

A Pillangók osztálya ötödik éve rriegünnepli az apák napját, ugyanúgy, mint az anyák napját. Mindig pénteken ötkor kezdődik a piknik. Felköszöntik az apukákat, anyukákat, átadják az ajándékokat, szülők és gyerekek együtt futnak zsákban, kötelet húznak, nyárson sütnek, énekelnek, táncolnak.

Kellett ez a program, mondják az óvónők. Az óvodában szeretetteljes légkör uralkodik. A gyermek itt egyszerre megfigyelő és gondolkodó emberke, kimondja a véleményét, döntéseiért felelősséget vállal. Nemcsak a gyerekek, az óvónők is megváltoztak. A rohanásban nem értek rá egymásra figyelni, sem arra, hogy a szakmai dolgokat megbeszéljék. Mostanra felfedezték, hogy lehet örülni olyan apróságnak is, amit eddig észre sem vettek.

rekeket, itt együtt vannak a három-hat évesek. Miért jobb ez?

Melyik anyának könnyebb? Aki három különböző korú gyereket nevel, vagy aki hármas ikreket? A kislányokban benne van az anyai ösztön. Gondoskodnak a kisebbekről itt az óvodában, törődnek velük, mosdatják őket, kicsi társuk az ő élő babájuk: lefektetik, babusgatják. A hatévesekben a hároméves példaképet lát. Ha egy csoportban húsz hároméves gyerek van, köztük van ügyes és kevésbé ügyes. A szakirodalom már javasolja a heterogén csoportok kialakítását az óvodákban, csak hát az óvónők védekeznek. Mert másképp kell foglalkozni a kicsikkel is és a nagyobbakkal is. Az osztályokban van egy tizenöt fős csoport, amely már összeszokott, verseket, dalokat ismernek, aztán ezekhez jönnek szeptemberben az újak, a kicsik, és nagyon gyorsan alkalmazkodnak. Sérült gyermekek is járnak hozzánk, egy vak kisgyerekünk is volt. De ebből csak a kívülállók csinálnak problémát. A gyerekek észre sem veszik, nekik az természetes.

Óvodásainkat rávezetjük, hogy esténként visszapörgessék a napi eseményeket a szülővel együtt, és a benyomásaikat beírják egy füzetbe, írásos üzenetet is küldünk, olyasmiket, hogy kedves anyuka, ma Kitti nagyon szépen rajzolt, és segített Lacikának építeni. A gyereknek soha nem mondjuk, hogy te rossz vagy, ügyetlen vagy. Kerüljük a ne szócskát. Nem azt mondjuk, hogy „ne fuss!”, hanem azt, hogy „menj lassan!”

Hét éve dolgoznak a Lépésről lépésre programmal. Milyenek a tapasztalatok? Milyen különbségek vannak a jelenlegi és a korábbi, hagyományos oktatás között?

A legnagyobb változás, hogy a gyerekek kommunikálnak egymással. Az érzelmi világuk gazdagabb, mint a hagyományos óvodába járó társaiké. Barátkozók, nyitottak, önállóak, könnyebben teremtenek kapcsolatot. A program figyelembe veszi, hogy minden gyermek más. Kis létszámú csoportokkal foglalkozunk, s az óvónő a csoport egyik tagja. A foglalkozásokat úgy szervezzük meg, hogy a gyermek belső kényszert érezzen a megismerésre, s a megszerzett ismeretet a maga elképzelése szerint fejezze ki.

Az ovisok körbe állnak, megfogják egymás kezét, és eléneklik Edit néninek, hogy „örömökben, vidámságban, egészségben, boldogságban élj soká közöttünk”, mivel névnapja van.

Van, aki csak figyel

KOPASZ-KIEDROWSKA CSILtA

él hétkor érkeznek az első gyerekek a gútai Erdő utca nyolc szám alatti óvodába. A kifüggesztett napi programot a szülő „ismerteti” gyermekével, és megbeszélik, hogy mihez volna kedve. Ha az énekcsoportot választja, akkor oda megy. A gyerek tíz-tizenkét percnél tovább nem tud összpontosítani egyvalamire, akkor vált, más csoportba megy, de meg kell találnia a „cserepartnert”. Öt-hat gyerek bábozik, a többi barkácsol, rajzol vagy épít, kinek mihez van kedve. Semmi sem kötelező, még a délutáni alvás sem. De a foglalkozások egymásba fonódnak. Minden hétre más témát jelölnek ki. Ottjártamkor az ősz ajándékaival ismerkedtek a Pillangók, Danihel Nusi és Száraz Edit óvó nénik gyermekei. A másik magyar osztály a Manóké. A két szlovák és két magyar osztály összlétszáma 92, egy osztályban 22-23 gyermek van. Ez kissé sok, de több csoportban dolgoznak. A Pillangók felsorakoztak. Irány az üzlet! Szőlőcukrot mennek venni Nusi nénivel, de nem akármilyet, szív alakút. Angelika kilép a sorból, kézen fog, bevisz az osztályba. Megmutatja Pongó házát. Pongó plüss- kutyus, és a naplóval együtt jár vendégségbe. Amikor visszahozzák, az tartja Pongót, akinek az otthonában töltött néhány órát vagy napot, s a reggeli körön a naplóból felolvassák, mi is történt vele, mit látott.

Az Amerikai Egyesült Államokban (és a világ huszonhárom országában) húsz éve működik eredményesen a Lépésről lépésre (Step by step) program. Szlovákiai meghonosítója a garamszentkereszti Nyitott Iskola Alapítvány. Az alapítvány 1995-ben körlevelet küldött a járási oktatási osztályokra. Mária Kosturiaková, az óvoda igazgatónője felfigyelt rá, és bekapcsolódott a programba. Azóta már sok óvoda követte példájukat (Gútán csak ez az egy).- Az oktatási minisztérium hét éve jóváhagyta, hogy kísérleti jelleggel egy magyar és egy szlovák osztályban bevezessük ezt a programot. Természetesen a szülőkkel is megbeszéltem. A visszhang kedvező volt, minden szülő azt kérte, hogy a gyereke részt vehessen a programban. Három év alatt körülbelül négyszázötven óvónőt átképeztünk itt Gútán. A hét év alatt oda jutottunk, hogy már saját metodikai kézikönyveink vannak, amelyeket mi írtunk. Az elsőt angolból fordították. A módszer lényege az óvoda és a szülők kapcsolatában rejlik. A szülő napközben is bármikor megnézheti gyermekét, bejöhet az óvodába, mesét mondhat a többieknek is, megtaníthat nekik egy-egy dalocskát, ha szépen fest, foglalkozhat a gyerekekkel, taníthatja őket varrni, kötni. Mindent lehet. Megünnepeljük a születésnapokat, a névnapokat. Az anyukák itt az óvodában, a főzősarokban tortát süthetnek, a gyerekek segíthetnek nekik. Tartunk olyan napokat, amikor idős nénik, bácsik a régi mesterségekről mesélnek, bemutatják, hogyan fonták a kosarat, régi játékokat készítenek.

A hagyományos óvodákban három korcsoportba osztják a gyeKár, hogy nem olyan játékot hoztak létre, melynek segítségével az örökké elégedetleneknek kellene megtanulniuk szeretni, és nem követelni, elfogadni a különbözőséget

Alapítsunk virtuális családot, mert azt könnyebb szeretni, mint a valóságost

MOLNÁR MIRIAM

nnek már van Simse? Van? Akkor megbeszélhetjük családjainkat! A The Sims egy komputerjáték. Az átlagnál sokkal interaktívabb, hiszen az alapötlet az, hogy vannak „embereink”, akiknek házat építünk az általunk megválasztott stílusban, ellátjuk őket minden jóval, vigyázunk az egészségükre, és hagyjuk őket élni. A Sims-élet rövid verziója valahogy így néz ki: reggel felkelünk, fogat mosunk, felöltözünk, munkába megyünk, hazajövünk, eszünk, iszunk, vécézünk és elmegyünk aludni. Persze, a mai amerikai számítógépes játékfogyasztónak magasabb igényei is vannak: embereinek legyen háziállatuk, mehessenek nyaralni, rendezhessenek bulikat, lehessen nekik saját vagy adoptív gyermekük stb. Nyolc emberünk lehet egy házban, és egy városnegyed tíz házból áll. Az embereinket mi ruházzuk fel a menüben felkínált karaktervonásokkal, maguktól nem igazán csinálnak semmit. Ha az egyiket táncra utasítjuk, és közben felvesszük a telefont, ő addig fog táncolni, amíg újból nem foglalkozunk vele. Meghatározhatjuk, hogyan viseltetnek embereink embertársaik iránt. Utasíthatjuk őket, hogy forrón csókolják meg egymást, aminek következtében gyermekük születik. Utasíthatjuk, hogy saját nemükhöz vonzódjanak. Élet és halál urai vagyunk szó szerint mi - a képernyő előtt ülők. Ezzel, persze, felelősség is jár, mert ha nem ruházzuk fel őket a szoba- tisztaság tulajdonságával, ott fognak bepisilni, ahol éppen megtelik a

hólyagjuk, amit egyébként a képernyőn kijelezve figyelhetünk is. És ha nem küldjük őket el időben aludni, akkor egy idő után végkimerültségben összeesnek.

Hogy nevetséges? Miért akarná bárki is ilyen módon imitálni a valóságot? Will Wright, a játék készítője a CNN honlapján azt mondja, hogy az emberek így ki tudják próbálni elméleti környezetben, biztonságban a valós életbeli problémákat. Hozzáteszi, hogy a Sims a valós élet karikatúrája, s hogy az emberek itt kísérleteznek az élet döntő egyensúlyával - hogyan osszuk be időnket a munka, a család és a barátok között. Én a magam részéről nem mennék ilyen messzire. Kicsit kutakodva az interneten, és végiggondolván néhány alapvető dolgot, arra a megállapításra jutottam, hogy az üyenfaj- ta játék azok igényét elégíti ki, akik

nem tudnak mit kezdeni a valós világgal. Sajnos sok olyan embert ismerek nagyon közelről, akik harcban állnak a világgal - pontosabban azzal, hogy a világ nem olyan, amilyennek ők elképzelték, vagy ahogy elvárnák. Ezzel, persze, saját és szeretteik életét keserítik meg és dobják el boldogságukat, de mit sem törődnek vele. Miden energiájukat felemészti a végeláthatatlan harc!

Világosan látom lelki szemeim előtt, ahogy egy ilyenfajta szülő kreál magának egy családot, ahol a gyerekek szófogadóak, kikérik az illető szülő véleményét és tanácsát, nincs saját akaratuk és véleményük, mindig az elvárásoknak megfelelően viselkednek. A lelki szemeim előtt látott szülő hamarosan olyannyira megszereti az általa gyártott családot, hogy az igazit, mivel az nem tökéletes, elhanyagolja, végletes esetben ki is zárja őket az életéből, még az örökségét is a Simsekre hagyja Még mindig nevetséges? Tartok tőle, hogy nem igazán. Nem ritkaság, hogy idős emberek a háziállatukra hagyják minden vagyonukat. Vagy az egyházra. A macskák, kutyusok és az olyan, emberektől elvonatkoztatott intézmények, mint az egyház is, nem nyüvánítanak véleményt, nem beszélnek vissza, így nem okoznak csalódást. Ezért sok ember számára sokkal könnyebb egy háziállatot vagy egy intézményt, ideát szeretni, mint hús-vér embereket.

Kár, hogy a számítógépesjáték-gyár- tók nem a másik oldalról közelítik meg a jelenséget. Kár, hogy nem olyan játékot hoztak létre, ahol az örökösen elégedetlenkedő embereknek kellene megbirkózniuk a feladattal, hogy elfogadják a különbözőséget, hogy megtanuljanak szeretni és nem követelni, hogy megtanulják, melyek is az igazán fontos dolgok az életben, megtanulják, hogyan lehetnek boldogok anélkül, hogy mindent ellenőrzésük alatt tartanának, és mindig az ő akaratuk érvényesülne. Ez lehetne az igazi „reality show”. Egy idő után a nagy sikerre való tekintettel a kereskedelmi tévék is rákapnának, és egy újfajta Big Brotherrel hozakodnának elő. „Töltsön egy hónapot a házunkban, és hajói teljesít, egy boldogabb jövőt nyerhet!”

Addig se vásároljunk The Sims nevű komputeres játékot olyan ismerőseinknek, rokonaiknak, akiknek állandóan bajuk van mindennel és mindenkivel!

Ja, és egyébként az én Sims-vilá- gomban mindig 20 és 25 °C között lenne a hőmérséklet!

F

• •

O