Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-23 / 273. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 23. MINDENNAPI KENYERÜNK Nem a ti harcotok ÉDES ÁRPÁD Ige: „Történt ezek után, hogy hadba vonultak Jósáfát ellen a móábiak és az ammóniák a meúniak egy részével együtt... Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem az Istené... Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg áll- notok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr.” (II. Krónika 20:1, 15,17) Már a bibliai korban is tele volt a Közel-Kelet háborús konfliktussal és feszültséggel. A Káin és Ábel közti féltékeny vitától és testvérháborútól kezdődően az ígéret földjének elfoglalásán át végig kísérik ezek a véres küzdelmek az ószövetségi időket. És néha azt gondolhatjuk, hogy ezek az idők mit sem változtak, mintha a történelem frigyre lépett volna a háborúkkal, és már meg sem tud lenni nélkülük. Pedig azoknak elbeszéléséből, akik végigéltek egy háborút, nyilvánvaló, hogy nem kívánják vissza. A másik oldalon viszont a madáchi mondás is igaznak tűnik, mely szerint az élet célja a küzdés maga, és mi is mindannyian megvívtuk már gyermekként a magunk hócsatáit, és nem is ért ez véget mindig a felnőttkori szócsatáknál, hanem az intrikákon át sokszor a tettlegességig durvulnak dolgaink. S vajon jól tesszük-e, amikor az óvodába induló gyermekeinknek a „ne hagyd magad fiam”-at sugalljuk? Vagy pedig az „okosabb enged” mondás mögé bújva a folytonos meghátrálást, meghunyászkodást kell-e beléjük nevelnünk? Vagy esetleg van valami „arany középút”?! A Krónikák második könyve 20. fejezetében Jósáfát júdai király egy különös háborújáról olvashatunk. Moáb és Ammón népe a Holt-tenger keleti oldaláról vonul ellene, sőt már ott van egész közel, alig pár tíz kilométerre a fővárostól. Sosem volt teljesen konfliktusmentes ez a szomszédság, pedig rokon népek, hiszen Ábrahám unokaöccsének, a Szodomából megmenekült Lótnák a leszármazottai. De már az Egyiptomból kivonuló népnek is útjába áll, és Bálám varázslata révén próbálja megrontani. Pedig Izrael nem kereste a bajt és háborút velük. És most századokkal később is ők azok, akik Izrael és Jósáfát ellen vonulnak. Jósáfát király magatartása példa lehet számunkra a mai időkben is. Azt olvassuk róla, hogy bár megijedt, hisz ki az közülünk is, aki hasonló helyzetekben meg ne rettenne, de mégsem a pánik volt rá a jellemző. Nem volt elbizakodott sem, mert az sem vezet jó eredményre. Ehelyett „az Urat kezdte keresni, és böjtöt hirdetett egész Júdában. Összegyülekeztek, hogy segítséget kérjenek az Úrtól.” (II. Kr. 20:3, 4) Nagyon fontos, hogy még mielőtt a kardját kereste volna, előbb az Urat kereste meg. Nem azért, mert az Úr elveszett, hanem azért, mert őt fenyegeti az elveszés veszélye! Ilyen helyzetben jó, ha mi is először az Istennel való kapcsolatunkat vonjuk szorosabbra, hogy megláthassuk, vajon jó helyen vagyunk-e? Másodikként böjtöt tartott a király. A megtisztulás, az önvizsgálat és a hozzá kapcsolódó bűnbánat is előfeltétele annak, hogy később győztes csatát vívhassak. Harmadikként jött az imádság és a segítség kérése. Jósáfát nem fejetlenül, de nem is önfejűén indul a harcra. Emberi kapcsolatainkat milyen sokszor rontja el az, hogy gyakran már csak a veszélyeztetettség látszatára is azonnal visszavágunk, vagy azt mondjuk, hogy legjobb védekezés a támadás. Csakhogy ez ahelyett, hogy elkerülné, inkább mindig gerjeszti a bajt. Ha az önvizsgálatról feledkezünk meg, akkor a mi hibáinkért is a másikat tesszük felelőssé, s ez sok igazságtalan békediktátumnak, családi feszültségnek az elrákosodását okozza. Az imádkozó Jósáfát kész arra, hogy meghallja Isten tanácsát, útmutatását és biztatását. És rájön arra, hogy nem neki kell Istent a saját háborúja céljainak megnyerni, hanem ő lehet az Úr harcainak részese és győztese. Sőt hadakoznia sem kell, csak veszteg állnia, mert az Úr hadakozik érte. A bűn, a kárhozat s a pokol fenyegetésében, az elmúlással és a halállal vívott emberi mértékkel vesztes csatáinkban Isten az, aki ma is odaáll mellénk. Mikor Jézus Krisztusban fölvette fájdalommal és betegséggel terhelt testi létünket, megvívta a kísértések csatáját az ördöggel a pusztában. Eleget tett a golgotái kereszten a mi vesztes bűncsatáinkért is, mikor az egyszeri tökéletes áldozatot bemutatta, és kimondta, hogy „elvégeztetett”. Feltámadásával diadalmaskodott a halál fölött is, hogy halálfélelmeinkben megszabadítva az örök élet reménységét adja. Mi pedig a zsoltáríróval együtt vallhatjuk: „Hagyd az Urra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik.” (Zsoltárok 37:5) A szerző református lelkész A ramadan és a karácsony közös, örökérvényű eszméi: a türelem, a szerénység és a szeretet Családegyesítő ünnep GÁLIK IVETT A változó holdnaptár szerint idén november 6-án este kezdődött a ramadan, az iszlám szent hónapja. Nem lehetünk közömbösek iránta, hiszen a világ második legtöbb hívet számláló vallásának szent ünnepe. A világon talán alig akad ország, ahol ne élnének mozlimok - arabok, vagy egyéb nyelveket beszélő hívek. Mohamed próféta születésnapja és a zarándoklat hónapja mellett a ramadan a legfontosabb időszak. A Korán - Isten szavának érkezését ünnepük az egész hónapon át hajnaltól naplementéig tartó böjttel. Hogy pontosan mikor kezdődik ramadan, az csak az előző hónap utolsó estéjén, shaabán 29-én derül ki. Ha tisztán látható a hold, akkor a következő nap ramadan elseje. Ha nem, akkor csak egy nappal később kezdődhet. Olykor az is előfordul, hogy két különböző iszlám országban egy nap eltéréssel ünnepük kezdetét. A hívők számára ramadan Allah jótékony áldása, amellyel megerősíti hitüket és odaadásukat. A böjtnek az is célja, hogy a hívőket megtanítsa a türelemre, megszilárdítsa akaraterejüket, hogy ellenőrzésük alatt tartsák lelkűk vágyait és önzését. Ebben a hónapban a gazdagnak is át kell élnie a szegények mindennapjait.' Az európaiaknak, ha egyáltalán ismerős a hónap neve, semmi mást nem jelent, mint a böjtöt. Itt azonban egy hónapra teljesen megváltozik az élet, mindennapi feladatainkat máshogy, máskor, leginkább pedig sokkal nagyobb gonddal kell elvégeznünk, mint általában. Ramadan hónapban rendkívül fontos az éjjeli ima (qiyamu-llayl), a Korán olvasása többször a nap folyamán, tartózkodni kell a hazugságtól, a felesleges, semmitmondó vagy durva beszédtől, sem rosszat szólni, sem rosszat hallgatni nem szabad. Mivel a ramadan szerénységre int, óvakodni kell a túlzott költekezéstől is, a torkosságtól, a túl sok alvástól főként a nappali órákban. Fontos a jótékonyság, amelynek egyik formája az iftár felajánlása, a délutáni, naplemente utáni étkezés, valamint a zakát, a szegényadó. Ha átél az ember néhány ramadant a Közel-Keleten, akkor megtanulja tisztelni a böjtölőket Aüah iránti odaadásuk, és egyáltalán, önfegyelmük miatt. Rendkívül bosszantó, ha olykor azt hallja az ember, na, persze, könnyű lehet a böjt, ha naplemente után mindenki annyit ehet, amennyit akar. Egyáltalán nem az. A napfelkeltét megelőző ima elhangzása előtt kezdődik a böjt, s naplemente után ér véget. Ez az időpont országonként változó, itt, Szíriában körülbelül háromnegyed ötkor van maghreb (naplemente), s elkezdődhet az iftár, a böjt utáni étkezés. A változó holdnaptár szerint ramadan minden évben kicsivel korábban kezdődik, így néhány év múlva már a nyári hónapokra esik majd. Ilyenkor, télen is rendkívül nehéz elviselni a hosszú órákat egyetlen korty ital nélkül, nyáron pedig, a 35-40 fokos hőségben még elképzelni is az, ráadásul naplemente a nyári időszakban olykor este hét, fél nyolc körül lehet. A szervezet a hirtelen étel- és italhiány miatt annyira legyöngül, hogy nem érez mást, csak iszonyatos fáradtságot, és a böjtölő áüandóan aludni kíván. A vízhiány kiszárítja a torkot, úgy érzi az ember, hogy a nyelőcsöve feldagadt, és minden kiejtett szó fájdalmat okoz. A szervezetnek legalább egy hétig tart, amíg úgy- ahogy hozzászokik ehhez, a második héten már egy kissé könnyebb elviselni. Ramadan érkezését a hajnali órákban még napfelkelte előtt a müezzin hosszú percekig tartó imával üdvözli. Aznap reggeltől a legtöbb étterem, kávézó zárva tart, az intézmények pedig hamarabb engedik haza az alkalmazottakat, hogy naplementekor mindenki a családja körében lehessen. Már egy-két órával iftár előtt óriási a káosz a városban, mindenki hazafelé siet, a buszokra képtelenség feljutni, közvedenül iftár előtt pedig megszűnik a forgalom. Hajárt már valaki több milliós közel-keleti városban, az tudja, mennyire szürrealisztikus lehet a város képe forgalom és tömegek nélkül, délután öt óra körül. Váratlanul minden teljesen elcsendesedik, csak itt-ott szűrődnek ki hangok a lakások ablakain. Itteni barátaink közül is a legtöbben böjtölnek, mégpedig meggyőződésből, teljesen természetesnek tartva ezt. Délelőtt az egyetemen vagy munkában vannak, aztán hazasietnek, hogy elkészüljenek a vacsorával. A családoknál odahaza az egész délután takarítással, főzéssel telik, hogy maghrebig, naplementéig minden elkészüljön. Palesztin barátaink elmondása szerint régebben a városban egy idős férfi járta az utcákat, hangszerén dobolt, és énekelt, hogy jelezze a napfelkelte érkezését. Áz idős damaszkusziak még talán emlékeznek is a bácsira, persze, akkor még Damaszkusz sem volt több milliós világváros. A belvárosiak szerint azonban a muszahhir még mindig előfordul a régi városnegyedekben, hogy dobjával jelezze a hajnali órákban a szuhúr elfogyasztásának idejét, amely a legutolsó étkezést jelenti aznap, még napfelkelte előtt. Ramadan ideje alatt a családok a szokásosnál is sokkal több ételt főznek, az ételekből kóstolót küldenek a szomszédoknak, ismerősöknek. Fontos, hogy együtt legyen az egész család a maghreb utáni ünnepi étkezéskor. A nagyon vallásos mozlimok a főételek előtt pár szem datolyát esznek, követve ezzel Mohamed próféta szokását, aki naplemente után csak egy pohár vizet és pár szem datolyát fogyasztott, a többi ételre pedig csak az ima után kerített sort. A család tagjai aztán a vacsora után együtt mennek el a mecsetbe az esti imára. Miután hazaérkeznek, édességeket és gyümölcsöt fogyasztanak, nyolc óra körül pedig újabb ima következik. Ez az úgynevezett tarawih, amelyet csakis ramadan hónapban végeznek, s a szokásos négyszeri földre boruláshoz (ruqaa) képest húsz ruqaából áll. A hónap legfontosabb estéje a 26-a és 27-e közötti éjjel, a laylatu-1-qadar, hiszen ezen az éjszakán érkezett az első isteni kinyilatkoztatás. Ilyenkor a hívők közül sokan a nyolcórai imától egészen a hajnali szuhúrig a mecsetben maradnak, s ez éjszakán annak, aki imája közben fényességet lát, Allah teljesíti bármüyen kívánságát. Bár ramadan erős önfegyelemre kötelez, mégsem követeli meg a betegektől vagy az idősektől, hogy böjtöléssel tovább gyengítsék szervezetüket. A gyerekeket is csak fokozatosan kell hozzászoktatni a hosszú böjtöléshez. Ramadan harmincadikával véget ér a böjt, és megkezdődik a háromnapos ünnep, az eid. Az első nap reggelén a család tagjai kimennek a temetőbe, hogy hozzátartozóik sírja felett imádkozzanak, s részleteket olvassanak a Koránból. Míg a nők hazamennek, a férfiak folytatják az imát. A temetőbe menet - és természetesen hazafelé is - édességeket osztogatnak a gyerekeknek és azoknak, akikkel az útjukon találkoznak. Otthon rendbe teszik a házat, minden szobába édesség és sütemény kerül. Az ünnepnapra felöltöznek azokba az új ruhákba, amelyeket böjthónap végén vásárolnak meg. A délután a szórakozásé, este pedig mindenki meglátogatja a család legidősebb tagját. Másnap és harmadnap viszonozzák a látogatásokat a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek. Bármilyen megosztott is az iszlám világ, bármilyen nagy különbségeket mutasson is gazdaságilag és politikailag, több száz millió hívét mégis összeköti és egyesíti ramadan hónapja. A mostani modernizálódó arab világban a vallás és a kultúra a nyugati hatások veszélyeivel kell, hogy szembenézzen, ezért az iszlám vallástudósok közül egyre többen hívják fel a figyelmet ramadan jelentésére és jelentőségére. Idén december 5-én ér véget a böjthónap, majd három héttel karácsony előtt. Két évvel ezelőtt a böjthónap vége és a karácsonyi ünnepek egybeestek, most viszont elkezdtek távolodni egymástól. Jó lenne azt hinni, hogy csak az ünnepek, és nem az emberek. Két évvel ezelőtt egy időben ünnepelt keresztény és mozlim, ha nem is együtt, de legalább itt békében. Harminc év múlva, amikor majd újra egyszerre ünnepük a karácsonyt és ramadant szerte a világon, talán mindenki többet fog tudni a másikról, megtanuljuk tisztelni és elfogadni egymást. Akkor talán majd megvalósulnak a ramadan és a karácsony közös és egyaránt nélkülözhetetlen eszméi: a türelem, a szerénység és a szeretet. A szerző nyelvtanár, jelenleg a damaszkuszi egyetem hallgatója EMBERNEVELŐ Feleltetés - szorongás - teljesítmény VEKERDY TAMÁS inkier Márta osztályában együttes munkálkodás folyt, és mindig úgy, ahogy azt a dolog, amivel foglalkoztak, megkívánta. Időnként „frontálisan”, vagyis Márta néni állt a táblánál és tanított, magyarázott, a gyerekek pedig füzeteikben dolgoztak - időnként pedig kis kupacokba tolták össze a padokat, és elkülönített csoportokban önállóan dolgoztak. Ne felejtsük el: az iskolai élet egyik paradoxona, hogy a feleltetés - pláne a jegyre feleltetés! - szorongást kelt. (Méghozzá nagyot - mint ezt sok vizsgálat, mérés igazolta.) A szorongás pedig - s ezt ugyancsak vizsgálatokból tudjuk - visszafogja a teljesítményt. Tehát iskoláinkban úgy akarunk egyre jobb teljesítményt elérni, hogy közben ugyanezt a teljesítményt visszafogjuk. Ez Winkler Márta osztályában nem így volt. A gyerekek kiélhették természetes, életkorukból fakadó kíváncsiságukat és tevékenységvágyukat szabadon, fenyegetettség nélkül. Nem a jegy érdekelte őket, hanem a dolog, amivel foglalkoztak, amiről hallottak, amit vizsgáltak. A jelenség. A probléma. Mai felmérésekből tudjuk, hogy a gyerekek viszonylag magas érdeklődési szinttel lépnek be az iskolába, illetve kezdik tanulni a különböző tantárgyakat, de aztán a tanulás első hetei után ez a szint süllyedni kezd, majd az érdeklődés meredeken zuhan. Mai tanítási módszereinkkel kiöljük a gyerekek meglevő érdeklődését, de erre a későbbiekben még visszatérünk. Hogy nem volt mindennapos ret- tegtető felelés, ez azt is jelentette, hogy rengeteg idejük volt, és okkal több kedvük - ez lehet a magyarázata annak, hogy bár annyiféle nem iskolába való dolgot csináltak, annyit „marháskodtak” -, a kötelező tananyagot is sokkal nagyobb mennyiségben és jobb minőségben végezték el, mint a párhuzamos osztályok. Mikor a második négy év végén is kiderült, hogy a gyerekek eredménye ilyen jó, tizennyolcszemközti beszélgetésre hívták Winkler Mártát. És ezt mondták neki: - Tanárnő! Most már látjuk, hogy maga tud valamit. De két dolgot jegyezzen meg. Az egyik: eszébe ne jusson, hogy terjessze a módszerét, mert ez a maga személyiségéhez kötött. A másik: vegye tudomásul, hogy maga így is súlyosan árt ezeknek a gyerekeknek, mert az élet nem ilyen. A magyar iskola- rendszer nem ilyen. Ezek a gyerekek megszokták, hogy jól mulatnak, miközben dolgoznak és tanulnak, és ezek el fognak pusztulni, ha a maga védőszárnyai alól kikerülnek! Tényleg: az ötödikesek - akik egy emelettel feljebb kerültek a Váli utcában - rendszeresen lejártak sírni, a nagyszünetben, Márta nénihez. Szenvedtek, mint a kutyák. És mégis: már az első félévben szignifikánsan jobban teljesítettek, mint a párhuzamos osztályok. És aztán így ment ez mindvégig. A felső tagozaton, a középiskolában, és a főiskolákra, egyetemekre kerülve is. Ismét kiderült: minél tovább tartunk egy gyereket gyerek mivoltának és életkorának megfelelő körülmények között, minél tovább tápláljuk benne az élő hitet, hogy a világ és az ember érdekes, megismerésre érdemes, annál jobban fog helytállni kedvezőtlenebb körülmények között is. Azóta több mint harminc év telt el, és a nyomonkövetéses vizsgálatok egyértelműen igazolják az eredményt. Hadd idézzem újra, kicsit bővebben: Karácsony Sándor - akit manapság szokás a 20. század talán legnagyobb magyar pedagógiai gondolkodójának nevezni - már a két világháború között rávilágított arra, hogy nem az lesz többé-kevés- bé egészséges és alkotóképes felnőtt, akit már kora ifjúságától a felnőtt életre treníroztak - topmenedzserképzés már az óvodában! -, hanem az, aki lehetett kisgyerek, kölyök (így nevezi Karácsony a kisiskolást), kamasz, ifjú, élhette különböző életkorok egymástól nagyon eltérő életét, és a felnőtt világ viszonyult hozzá, lehetővé téve számára ennek megvalósítását. Mert a kisgyereknek, a kölyöknek, a kamasznak és az ifjúnak nem az a feladata, hogy a felnőtt világhoz igazodjon és alkalmazkodjon - látni fogjuk: ha ezt teszi, belebetegszik! -, hanem az, hogy minél teljesebben élje meg gyerek-, kölyök-, kamasz- és ifjúkorát úgy, ahogy ez autonóm, öntörvényű személyiségének és életkorának megfelel. Winkler Mártának ma már - minisztériumi kísérleti engedélyek és a folytonos támadásokkal szemben való egyéb védelmi apparátusok bevetése után - saját hatosztályos iskolája van a Fogócska utcában, ahol az általa kiképzett, továbbképzett pedagógusokkal dolgozhat együtt. Az iskolát az önkormányzat tartja fenn, és egy anyaiskola része, de Winkler Márta pedagógiai módszereiben teljes szabadságot élvez. Biztató, hogy sokan látogatják ezt az iskolát, sokan igyekeznek ebből a megvalósult praxisból erőt meríteni. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001) w
