Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-12 / 263. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 12. Vélemény és háttér HYJ3H A M A8 KOMMENTÁR Kallódó munkaerő PÁKOZDI GERTRUD A közelmúltban figyelmet keltett a hír, hogy egy számítástechnikai világcég szinte egyik napról a másikra becsukta magyarországi vál­lalatának kapuit. Ezrek sorsa lett hirtelen bizonytalan. De mivel a volt cég csakis képzett munkaerőt alkalmazott, hasonló profilú cé­gektől máris érkeztek a jobbnál főbb foglalkoztatási ajánlatok. Ez az eset egyértelműen bizonyítja, hogy felkészült szakmunkásnak állá­sa elveszítése esetén sokkal kisebbek az elhelyezkedési gondjai, mint képzetlen társának. A Vállalkozók Szlovákiai Társulása (PÁS) nemrég közzétette a hazai munkaerőpiacról készült elemzésének adatait. Nem éppen szívde- rítőek. Egyértelműen kitűnik, hogy rossz képzési rendszer követ­kezményeként hiánycikk nálunk a jól képzett munkaerő. Több mint száz vállalatot vontak be a felmérésbe, és arra a következtetésre ju­tottak, hogy noha a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szer­vezet (OECD) tagországainak viszonylatában a munkanélküliség Szlovákiában a legnagyobb, a munkáltatóknak gyakran okoz fejtö­rést a képzett munkaerő iránti igény kielégítése. A vezetői ráter­mettség silány színvonalú, a jelentkezők alig vagy egyáltalán nem tudnak idegen nyelveket, az iskolákból kikerülők pedig nem tudják, mi vár rájuk a gyakorlati életben. Sok munkáltató keserű tapaszta­lata, hogy az alkalmazottak nehézkesen tesznek eleget a munkahe­lyi elvárásoknak, sok helyütt visszaélnek a törvényes védelem le­hetőségeivel, és általában könnyelműen viszonyulnak a munkához. Ez is közrejátszik abban, hogy Lengyelország mellett nálunk van a legtöbb 25 éven aluli munkanélküli. Az e korcsoportba tartozók 37 százaléka állástalan. Ijesztő szám, különösen ha arra gondolunk, hogy állás nélkül a fiatalokat még felkészületlenebbül éri uniós csatlakozásunk. Az EU-csatlakozás után ők legfeljebb gyengébben fizetett munkát vállalhatnak. A társulás receptet is kínál az áldatlan helyzet javítására. A figyelmet az oktatási rendszer megreformálásán kívül a munkaerőpiac rugal­masabbá tételére irányítja. A jövő titka, hogy a kormány hogyan rea­gál a kezdeményezésre. Egy bizonyos: a megoldás elodázása esetén az idő ellenünk dolgozik. Ha a munkaerő felkészültségének javításá­ért, alkalmazkodóképességének rugalmasabbá tételéért aktívabb fog­lalkoztatáspolitikával nem tesz az állam semmit, mire az EU-ba kerü­lünk, a szakiskolát, főiskolát, egyetemet végzett fiataljaink munka nélkül azt a keveset is elfelejtik, amit tudtak, és nem lesz mit fejleszte­niük. Persze, központi rendelettel senkit nem lehet megtanítani ide­gen nyelvre, számítógép-kezelésre stb. Az államnak azonban a mun­kaerőképzés feltételeinek javítása mindenképpen kötelessége. JEGYZET Három fenyő SZÁSZI ZOLTÁN Mintha az Isten tartaná tenyéré­ben őket. Huzatos völgy ez itt, Gömör hűvös csücske. Nadrág- szíjparcellák csíkjai a falu felett. Lemeszelt Szent Kristóf a temp­lom falán várja a jobb idők ér­tékfeltáró kezeit. Ódon kövek néznek a falu házaira, mögöttük a régen voltak csontját ringatja a föld. Ez a köves, veres, agya­gos föld. Márton-napi libavesze­delem után kutyák marakodnak a cupákokon. Búcsú volt, ven­dégség. Vagy inkább csak annak halvány maradéka. A mise után szétszéledt a nép, elballagott haza, jó levesek, ludaskásák lucskos illatába merülkőzni. Délután meg estefelé be a kocs­mába a férfinép, törzshelyre, bi­liárdasztalhoz, focit megbeszél­ni. Meg a holnapot, meg a teg­napot. Embereket, történéseket, hajdani legendákat és anekdotá­kat. Száll a füst, komótosan hab­zik a sörital, toppannak a kor­sók, itt-ott nevetés, nehéz sóhaj­tások szele kavarja meg a le­vegőt. Emlékszel még? - hang­zik el ezerszer, s jön a gyámolta­lan kérdés, ugyan miért nem jöt­tek idén haza a búcsúra. Mert egyre kevesebben vannak már ott otthon. Nehéz a kenyér, el­mentek a fiatalok, be városra, el máshová. A festő - emlékszik-e még rá valaki? -, az pedig haza­jött annak idején. Látni akarta a dombokat, a Kakashegyet kékle­ni fent a bányavidék felett. Néz­ni az öregeket, hogy veszik ke­zükbe a kapát, hogy formálódik a lisztből kenyér. Látni, megfes­teni, belekarcolni a papírba, cserba hegyű tustollal vagy kéz­zel felcsapkodva a nyers festé­ket, ferdére formálva a tornyot, kajlára a villanyoszlopot. Isten tenyerébe tenni a temető végé­ben álló három fenyőt, lebegtet­ni őket, s hagyni szétfolyni gyö­kerüknél a sűrű fekete tintát, hadd szívja a papír, hadd szívja be őket, úgy, mint a föld szívta be a festőt. Felette nehéz kő, fá­radt angyalok tartják éjjel, ne nyomja szegényt oly nagyon. Kövön a betűk sora. Két szó csak: „élni kell”. Meg álmodni még. Azt az őszi-téli tájat, oda Dúdor Pista, az angyalfestő kö­ré. Megfagytak már rég a kri­zantémok. Aludj, festő, aludj! FIGYELŐ Alacsony pedagógusbérek Márie Matulová öt év főiskola után havi 7030 cseh koronáért, vagyis 229 euróért kezdett taní­tani, majd egy év után, 2000-től egy magáncéghez lépett át, ahol a háromszorosát keresi - írja csehországi tudósításában a francia hírügynökség. Az EU-ta- gországok megfigyelői szerint az uniós tagjelölt államok közül Csehországban és Szlovákiában keresnek a leggyengébben a pe­dagógusok, s a közelmúltig Ma­gyarországon is rossz volt a helyzet. „A fiatal diplomások tömegesen hagyják el a pedagó­gusi pályát és jobban fizető állá­sokat keresnek a vállalkozói szférában. Megüresedő helyei­ket egyre nagyobb számban nyugalmazott pedagógusokkal kell betöltenünk, vagy meg kell kérnünk az idősebb tanerőket, hogy halasszák későbbre a nyugdíjaztatásukat” - nyilat­kozza az AFP-nek Ondíej Gabri­el, a cseh oktatási minisztérium szóvivője. Csehországban egy 15 éves gyakorlattal rendelkező középiskolai tanár havonta bruttó 440 eurónak megfelelő fizetést kap, Szlovákiában pe­dig ennél is lényegesen keve­sebbet, 290 eurót. A hírügynök­ség idézi Martin Frone szlovák oktatási minisztert, aki szerint Mikulás Dzurinda kormánya mindent megtesz a helyzet javí­tása érdekében. Az AFP meg­jegyzi, hogy Magyarországon szeptembertől a diplomás peda­gógusok minimálbére 400 euró- ra emelkedett, ami az országon belüli minimálbér kétszeresé­nek felel meg. smmmmmmsmmmmmmMMMmmÉmmmmmmmmmaMmMmmmmmmmmmmmmm- Benő, az ágyban már használhatatlan vagy! Ha polgármesterjelöltként is lebőgsz, akkor kiteszem a szűröd! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ SME Az országban 32 regionális vasút­vonal magánkézbe adását, esetleg megszüntetését tervezik. A Vág- sellye és Negyed közti vasútvonal­ról ír a napilap, amelyen a tervek szerint megszüntetik a forgalmat. A peredi vasútállomás épülete a lap szerint áldatlan állapotban ta­lálható, egyik kis ablakán pedig az olvasható, hogy a pénztár a dön­tés visszavonásáig zárva van. A zsigárdi állomáson más a helyzet. Rend van, a pályatest kivilágítva. Az állomás épületében egy nyug­díjas vasutas él. Azt mondja, hogy a szakaszon nemrég méréseket végző szakemberektől hallott a forgalom megszüntetéséről. „Kár lenne, bár igaz, hogy mostanság már kevesebb ember utazik. A mo­torvonat korábban három kocsival közlekedett, most csak eggyel. Há­rom mozdonyvezető és három ka­lauz váltja egymást, de akkor sem vesznek el, ha megszüntetik a for­galmat. Megcsinálják a vizsgákat a villamos vonatokra és a fővona­lon közlekednek majd. S hogy a buszok győzni fogják-e személy- szállítást? Nem tudom” - mondja a nyugdíjas vasutas. Rupnikot a valós múlt érdekelte és ezért „eretnek" lett a dogmákhoz ragaszkodó történészek olvasatában „A nevetés és a felejtés könyve” Nem kopár ideológiai sémá­kat közöl az idén október 28- án Havel elnök által T. G. Masaryk-renddel kitüntetett Jacques Rupnik, a prágai születésű francia Közép-Eu- rópa-szakértő könyve, ha­nem emberi sorsok alakulá­sában mutat be egy olyan fe­lettébb kényes témát, mint Csehszlovákia Kommunista Pártjának története. E. FEHÉR PÁL Rupnik műve 1981-ben jelent meg franciául, csehül azonban csupán néhány hete látott napvi­lágot Prágában (Déjiny Komunis- tické strany Ceskoslovenska). Rupnik párttörténete egyáltalán nem hasonlít azokra a vékonyabb vagy testesebb brosúrákra, köny­vekre, amelynek olvasása, sőt „ta­nulmányozása” az idősebb gene­rációk számára kötelező volt. E művek döntő többségéből azon­ban nem a történelem alakulását lehetett nyomon követni, hanem az aktuális politikai irányvonalat sejthették meg azok, akik megta­nultak a sorok között olvasni. Meg aztán Rupnik nem volt Sztá­lin, aki azért írta meg az úgyneve­zett „rövid tanfolyamot” a szovjet bolsevik párt történetéről, hogy politikai ellenfeleit a sárba rántsa (nem volt elég, hogy a túlvilágra küldte őket) és saját nagyságát ki­emelje, mert ezt a kényes felada­tot nem bízta másra. De a csatlós országok állampártjainak nem volt Sztálinja, nem is lehetett, legfeljebb Sztálin „legjobb tanít­ványai”, tehát párttörténeteket sem írhatott sem Gottwald, sem Rákosi, de még Tito sem... Rupnikot a valós múlt érdekelte, ezért szükségszerűen „eretnek” lett, legalábbis a dogmákhoz ra­gaszkodó történészek olvasatá­ban, akik 1981-ben egyszerűen betiltották az akkor Párizsban megjelent könyvet. Azóta, persze, nagyot fordult a világ, s nem túl­zás azt állítani, hogy többet tu­dunk, tudhatunk már a hajdani kommunista párt múltjáról, mint amennyit Rupnik több mint húsz évvel ezelőtt, amikor művét írta, ismerhetett. Mégsem avult el ez a párttörténet, mégsem csak az egykori „kremnilógusok” (ezek közé tartozott Rupnik is) teljesít­ménye előtti illő tisztelgés ez a cseh kiadvány. Ő maga a cseh for­dításhoz készült, az idén április­ban fogalmazott előszavában Mi­lan Kundera egyik regényének cí­mével jellemzi e régi munkáját: „a nevetés és a felejtés könyve”. Valóban jó lenne kinevetni és el­felejteni azt a múltat, amelyben a kommunista mozgalom hosszú időre kompromittálta a baloldali gondolkozást, megtévesztette, becsapta saját híveit, amikor a sztálini szovjet birodalom érdeke­it tüntették fel baloldali érték­ként, amikor a második világhá­ború idején létrejött világpolitikai kényszerhelyzetet, a fasizmus minden áron szükséges megsem­misítését - a továbbiakban, a győ­zelem után, immár gyarmatosító célok elérésére használták fel. Ez azonban lehetetlen. A mi generá­ciónknak és nem csupán a miénk­nek a megismerés és az okulás a nagy történelmi leckéje. Rupnik az alapítástól az 1948-as hatalomátvételig tárgyalja Cseh­szlovákia Kommunista Pártja tör­ténetét. Világosan látja és bizo­nyítja a cseh (és némileg a csehek- től lényeges pontokon eltérő szlo­vák) baloldal dilemmáját. A kom­munista pártot alapító értelmisé­giek és politikusok többsége azzal próbálkozott, hogy egyeztesse a cseh demokratikus hagyományo­kat a marxi értelmezésű szocialis­ta eszmével. Különböző idősza­kokban, különböző utakon a kom­munista párt tisztességes és kép­zett vezetői tulajdonképpen a szo­cializmus „csehszlovákiai útját” próbálták megvalósítani. Ekként kerültek - szándékaik ellenére - összeütközésbe a Kominternnel és Moszkvával, és a „Központ” min­den megalkuvásra, árulásra kész ügynökeivel, amelyet és akiket, sajnos, nem jól vagy egyáltalán nem ismertek és sokáig, sokan életük végéig illúzióik rabjai vol­tak. És minél erősebb lett a sztáli­ni diktatúra a Szovjetunióban, an­nál erőszakosabban érvényesítet­te akaratát az egyes „nemzeti” pártokban. Azaz az internaciona­lizmus dogmájának szellemében megszüntette a pártok nemzeti jellegét, nem tudott és nem óhaj­tott a „helyi” igényeknek megfe­lelni és a moszkvai vonal végre­hajtására fogadott szolgáknak te­Micsoda emberi tragé­diákhoz vezettek a pár­ton belüli küzdelmek! kintette a cseh és a szlovák kom­munistákat éppen úgy, mint a magyarokat vagy a németeket, a franciákat. (Ez a szerep még Gottwald számára is terhes volt, de - legyőzvén lelkiismeretét - engedelmeskedett, olykor még azt is tudva, hogy Moszkva-hűsé- gével voltaképpen saját párttag­ságának érdekeit árulja el.) Majd Hruscsov idején, a XX. kongresz- szus után az olasz párt élén Togli­atti, Longo és Berlinguer, illetve az „eurokommunizmus” próbál­kozik meg azzal a külön úttal, amelynek keresése - Rupnik sze­rint - a húszas-harmincas évek­ben a cseh-szlovák kommunisták belső küzdelmeinek értelmet adott. És a Prágai Tavasz idején ezt az „eretnek” hagyományt igyekeztek az akkori pártvezetők folytatni, többnyire azok, akiknek még lehettek és voltak is szemé­lyes élményeik a húszas-harmin­cas évekből. És Brezsnyev - híven a sztálini örökséghez - ezért nem tűrte és a maga logikája szerint nem is tűrhette a Moszkvától elté­rő utat, a birodalomtól eltérő, mert liberálisabb, a valósághoz jobban illeszkedő ideológiát, még abban a homályos formában sem, ahogyan az 1968-ban egyáltalán megjelenhetett. És micsoda emberi tragédiákhoz vezettek ezek a párton belüli küz­delmek! És Rupnik könyve meg­mutatja azoknak a kommunista politikusoknak, értelmiségieknek a tragikus dilemmáit, ahogyan a józan ész nevében kénytelenek szembeszállni a Komintern vona­lával, amelynek semmi köze nem volt a csehszlovákiai valósághoz. A „szociálfasisztáknak” minősített szociáldemokratákkal való együtt­működés meghiúsítása - mint is­meretes - a baloldal végzetes meg­osztását eredményezte és végered­ményben ennek következménye lett, hogy Henlein Hitler által pén­zelt és irányított szudétanémet pártja lett 1938-ban a Csehszlovák Köztársaság legnagyobb pártja és ebből következett a müncheni dik­tatúra, illetve a masaryki demok­ratikus állam megsemmisítése. Aki ezzel a Moszkvából diktált teó­riával vitázni merészelt - azt ki­utasították a pártból, aki pedig fogcsikorgatva teljesítette a sztáli­nista óhajt - azt önmaga feladásá­ra kényszerítették. Életem egyik szerencsés pillanata volt, amikor személyesen is meg­ismerhettem Rupnik párttörté­netének egyik-másik szereplőjét. Ezúttal Stanislav Budin alakját idézném fel, aki 1934-35-ben a központi pártlap, a Rudé právo főszerkesztője volt, 1936 január­jában pedig .jobboldali elhajló­ként” kizárták a kommunista pártból. A háború alatt emigráci­óban élt az Egyesült Államokban, majd hazatért és csodák csodájá­ra, a „cseh Zsdánov”, Václav Ko- pecky csak „leleplezi”, mint áru­lót, mint egy galíciai zsidó birto­kosnak a cseh pártba „befurako­dott fattyát”, de megúszta az öt­venes éveket. (Kopecky tipikus cseh nacionalista volt, a Benes- dekrétumok lelkes végrehajtója, ráadásul antiszemita, aki viszont sokkalta pontosabban értette a sztálini szándékokat, mint Gott- wald és ezért is szeretett volna el­ső ember lenni, de Gottwald vé­gül is maradhatott.) Budin 1965- ben térhetett vissza szakmájába, az újságírásba és az egyik legjobb XX. századi cseh politikai hetilap, a Reporter főszerkesztője lett egészen a „normalizálásig”. A prágai irodalmi folyóirat, a Piá­mén szerkesztőségében ismerte­tett vele össze a főszerkesztő, Jifí Hájek 1966 táján, amikor Budin Churchill-életrajzát, az Egy úr az Admiralitásról címűt közölte foly­tatásokban. (Ez a könyv később magyarul is megjelent.) Olyan volt Budin, mint egy úr, egy úr a CSKP történetéből. Egyébként Hájek is „veterán” volt: az illegá­lis kommunista párt V. központi bizottságának a három közül az egyik tagja, az illegális Rudé prá­vo főszerkesztője. És a Národní trídán lévő szerkesztőségben je­len volt egy harmadik „veterán”, az akkoriban még Novotny által A múltat harag és lfogultság nélkül érde­mes megismernünk. félreállított Laco Novomesky, a költő. A három volt KB-tag Ele­ment Gottwaldról szóló emlékeit idézte fel, akit mindhárman jól is­mertek, aki először közeli munka­társául fogadta őket, majdnem barátjául, majd ilyen-amolyan „elhajlókként” lettek „nemszere­tem emberek” a párt első embere számára. Nem volt hízelgő a véle­ményük és arra kellett ezen a prá­gai délelőttön rádöbbennem, hogy nem volt semmi csodálatos vagy véletlen abban, hogy e há­rom férfiú „eretnek” lett. Függet­len és művelt értelmiségiek vol­tak, akik önként vállalták a párt­fegyelmet, de azt, hogy a nálunk­nál ezerszer műveletlenebb Gott- wald gondolkozzon helyettük - nem tudták elviselni. (Az sem ér­dektelen, hogy Budin leánya, Rita Klímová - akkoriban Zdenék Mlynárnak, Gorbacsov egyetemi évfolyamtársának, a Prágai Ta­vasz idején KB-titkárnak a felesé­ge volt - később pedig a Charta 77 egyik jeles szóvivője, s még ké­sőbb, a rendszerváltás után, cseh­szlovák nagykövet Washington­ban. Barátnője pedig a prágai születésű Madeleine Korbelová asszony, akit ma Albrighként és volt amerikai külügyminiszter­ként ismerünk.) Egyébként Rupnik párttörténete azért is izgalmas és tanulságos ol­vasmány, mert nem elfogult. És talán ez a legfőbb okulás, amelyet ez a könyv nyújt: a múltat, bármi­lyen is volt, a Tacitus által kitűzött eszményt követve („sine ira et stu­dio”, azaz „harag és elfogultság nélkül”) érdemes megismernünk. Másként arra a színvonalra sül­lyedhetünk, amelyre a „hivatalos­sá” igazított párttörténetek akar­tak lealázni bennünket.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom