Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-05 / 232. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 5. MINDENNAPI KENYERÜNK Winnetou keresztény HALKO JÓZSEF Nemrég azt olvastam egy ifjúsági lapban, hogy Winnetou Kari May azonos című regényének német eredetijében halála előtt keresztény hitre tért. Ez' az abszurd állítás arra ösztönzött, hogy látogatást tegyek a pozsonyi Goethe Intézetbe. Készségesen bocsátották rendelkezésemre a Winnetou 1928-as változatát, melynek harmadik részében, a 474. oldalon meggyőződhettem róla, mit is mondott valójában a haldokló indián Old Shatter- handnek, ki karjaiban tartotta őt: „Ich glaube an den Heiland. Winnetou ist ein Christ.” Tehát mégis: a regénybeli indián halála pillanatában valóban megvallotta: „Hiszek a Megváltóban. Winnetou keresztény.” A regény fordítóinak a kommunizmus idejében természetesen sok problémájuk volt ezzel a mondattal: a Megváltó, a hit, a ke: reszténység említése az ifjúsági irodalomban elképzelhetetlen volt. így aztán az 1966-os fordításban a Megváltót s a megtérést érintő mondat imigyen redukálódott: „Isten veled”. Néhány évvel később a kiadó úgy döntött, hogy Isten még csak jelzés szintjén sem maradhat a regényben, ezért Winnetounak azt kell mondania, amit szerzője soha le nem írt: „Winnetou szereti az embereket.” Ez a tragikomikus igyekezet, hogy kitöröljék Istent, Krisztust s a vallást, vagyis az „em- beriség-ópiumát” nemcsak hogy a könyvekből, hanem az embernek még a tudatából is, jellemzi az ifjúság céltudatos ateizálásának teljes korszakát. A modern ateista filozófia egyik megteremtője, Ludwig Feuerbach így magyarázta törekvését: „...az én feladatom az volt, hogy elérjem: önökből, kik Isten barátai, emberbarátok legyenek; hogy a hívőkből gondolkodók váljanak; az imádkozókból dolgozók; a túlvilágra igyekvőkből e világnak vizsgálói; a keresztények, kik saját bevallásuk szerint is »félig állatok, félig angyalok« - legyenek emberek, valóságos emberek.” Feuerbach egyet felejtett el, hogy az ember Isten nélkül nem lehet sem „félig angyal”, sem „valóságos ember”, sőt az a veszély fenyegeti, hogy „állattá válik egészen”. Ezért felelősek mindazok, akik hasonlóan, mint az e vasárnapi evangéliumban, megállás nélkül irtják és gyilkolják Isten királyságának követeit, ezzel együtt minden megjegyzést és említést Istennel és Krisztussal kapcsolatban. Ennek ellenére a bibliai történet abban a megállapításban csúcsosodik ki, hogy „a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett (Mt 21, 42). A szegletkő, mint tudjuk, az, mely nélkül az építmény nem állhat szilárdan, mely nélkül minden boltozat összeomlik. Pontosan így, erkölcsileg omlik össze minden civilizáció, melyből hiányzik a természetfölötti „szegletkő”, Isten törvénye, s annak beteljesedése Isten fiának, a Megváltónak, Jézus Krisztusnak személyében. Ez év nyarán a macedóniai Ohridban hat futballcsapat szurkolóinak rendeztek találkozót. Háromnapos szemináriumot tartottak Vessünk véget az erőszaknak címmel, melynek végén ünnepélyesen elfogadták s aláírták a határozatot a stadionokban fellépő agresz- szivitás ellen. Az ünnepi vacsorát kellemes légkörben költötték el, mígnem parázs vita kerekedett az egyes csapatok minősítésével, mely olyan összetűzésbe torkollott, hogy a rendőrségnek harminc személyt kellett a végén előállítania. Nem, sem a konferenciák, sem a kijelentések, határozatok, de még csak á hivatalos aláírások sem elegendőek, míg nincs változás a mélyben, az alapoknál, az ember szívében. Az egyszeri fordító bár Feuerbach szellemében a „hiszek a Megváltóban” helyett „szeretem az embereket” fordulattal élt, de ha ennek az emberszeretetnek ki kell szorítania Isten szeretetét és versengnie kell vele, akkor nagyon ingatag alapokon áll. Akárcsak az a bizonyos „homokra épített ház”. A „sziklára épített ház” az igazi, melyből nem hagyták ki a „szegletkövet”, hanem mélyen beleépítették az alapjaiba. A londoni King’s College kutatói szintén az alapokról beszélnek - a genetikaiakról. Azt állítják, hogy az agresszivitásra való hajlam szorosan összefügg egy bizonyos gén specifikus változatával, melynek köszönhetően némely fiatal emberek agresszívabbnak mutatkoznak, mint kortársaik. A 154 fiatal bevonásával végzett kísérlet azt igazolta, hogy azok az egyének, akiknek szervezetében alacsonyabb egy bizonyos enzim szintje, hajlamosabbak az agresszivitásra. Az „aszociális” gén aprólékosabb megismerése szerintük a sikeres gyógymód kifejlesztéséhez vezetne, amivel el lehetne fojtani a fiatalok bűnözési hajlamát. Hát, biztosan. Érdekes információ. De ismételjük csak el újra: sem az ünnepélyes keretek közt aláírt egyezmények, sem a gén- manipulációk nem változtatják meg az ember szívét, nem csinálnak belőle „félig angyalt”, míg ő maga életét nem építi ama „szegletkőre”, melyet Isten kínál felé... A szerző római katolikus pap NEM CSAK ICE VÉL EL AZ EMBER A változatos étrend MÉRI MAGDOLNA V áltozó világban élünk. Napjainkat bizony sokszor megkeserítik az mák. Gyakran táplálkozásunk sem olyan, hogy megfelelne az egészséges életmódnak. Nincs lehangolóbb, mint az unalmas egyhangú konyha. Akár fizikai, akár szellemi do go- -N-5J zók étrendjéről beszélünk, egészségesek vagy betegek élelmezését tekintjük, a változatosság a mai ember életének elengedhetetlen követelménye. Nagyon sok háziasszony hajlamos arra, hogy hosszú évek során soha nem újít, mindig csak a megszokott ételeket ismétli. Fél minden változtatástól, a próbálgatásoktól, úgymond, így szokta meg. Példának okául a zöldbabot csak levesnek készíti, a csirkéből is csak a hagyoma nyos pörköltet főzi meg, esetleg sütve vagy kirántva tálalja. Hosszú évek óta nem tapasztalható konyhájában változás, ami pedig nagyon egyolda lú táplálkozáshoz vezet. A tudomány egyre inkább fejlődik, láthatjuk tehát, hogy micsoda sokféleségét tárja fel a szükséges vitaminoknak, tápanyagoknak, amelyek feldolgozása a változatos formákat is megkívánja. izonyára szinte mindenki ismeri az olyan pillanatokat, amikor megkívánjuk pl. a csokoládét, a sört vagy a sült krumplit. A tudomány most újra visszakanyarodik ahhoz a felfe dezéshez, hogy a test megkívánással jelzi, mire van igazán szüksége. Egyféle nyersanyag felhasználásával is biztosíthatunk változatos étrendet, ha különböző ételtípusokat állítunk elő. Még például a kelkáposztát is legalább tízféleképpen készíthetjük el (rakot- tan, kirántva, levesnek, töltve, köretnek, sajttal töltve stb.). Étrendünk összeállításánál jó, ha figyelünk az ízek összhangjára. Tervezzük meg előre a napi menüt, hogy az étkezés változatos legyen. Savanykás levesek után például ne adjunk savanyú főzeléket (sóskaleves után paradicsomos káposztát, vagy gyümölcsleves után gyümölcsös tésztafélét). A hasonló színek ismétlődése sem túl jó meg oldás, az étvágy felkeltése célájból fehér színű leves és fehér színű főzelék. Jó, ha arra is ügyelünk, hogy azonos ételek lehetőleg ne ismétlődjenek hetenként esetleg a hétnek ugyanazon a napján, mert egyhangú, és étvágytalansághoz vezet. Napjainkban már senkinek sem kell hangsúlyozni a vitaminok jelentős szerepét. Mindenki tudja, hogy egészségünk érdekélekhez is mindig adjunk valamilyen nyers salátát. Készítsünk gyakran halat is. Ma már a legtöbb helyen nagyon sokféle hal kapható. Természetesen jó, ha az idény különlegességeit is lehetőségünkhöz mérten használjuk ki. Kora tavasszal a zsenge salátaféléket, nyáron a sokféle zöldséget, ősszel szintén az idénynek megfelelő zöldségeket részesítsük előnyben, télen pedig kiegészíthetjük, változatossá tehetjük kony- h á n k a t ben a lehető legtöbb zöldséget, gyümölcsöt kellene fogyasztanunk. Ezért salátákat lehetőleg ne csak a húsokhoz adjunk, a száraz babvagy borsófőzelékhez például nagyon jól illik a nyers savanyú káposzta, a cékla, esetleg a lencséhez a reszelt torma. Kifőtt tésztákhoz, mint a tojásos galuska, jól illik a fejes saláta, burgonyás étemélyhű- tött készítményekkel. Ma már rengeteg szakácskönyvkapható. Főleg a kezdő háziasszonyoknak ajánlható ezek forgatása. Persze, a gyakorlottabbak is felfrissíthetik újfajta ételleírásokkal, ötletekkel konyhájukat. A változatos konyha megvalósítása nem csupán pénzkérdés, inkább a háziasszony ügyességén, fantáziáján, jó ízlésén és gyakorlati tudásán múlik. Egészséges-e a csak növényi táplálkozás? CSALÁDIKÖR-KÉRDÉS Nem csak a ruházkodásnak vagy a frizurának van és volt divatja, hanem a táplálkozásnak is. Állításunk igazolására, de a válasz bevezetéseként is hallgassák meg a kokovoristák különös történetét, Szerb Zsigmond nyomán. Egy Engelhardt nevű hóbortos egyént szállott meg az a gondolat, hogy az ember egyetlen természetes tápláléka a kókuszdió. Tropikus vidéken kell élnünk, nem szabad ruhát viselnünk és kizárólag kókuszdióval kell táplálkoznunk: ez az emberiség jövendő boldogságának útja. A kókuszevők tábora hamarosan egyesületté tömörült, sőt lapot is kiadott. Közben reggel kókusztejet ittak, délben kókusz húsát ebédeltek s vacsorára szárított kókuszt rágtak. Az üzlet szépen föllendült, olyannyira, hogy a déli óceánon egy kis szigetet vásároltak és Engelhardt úr itt Kabakonon megalapította a koko- vosok világbirodalmát. A boldog lakók csak kókuszt ehettek, mert ez „kondenzálja és akkumulálja a napsugarat”, még fejfedőt sem volt szabad viselniük, hogy a napsugarak szabadon átjárhassák a testet. Az eredmény rémes volt. A jövevények sorra elpusztultak. Maga Engelhardt is nagybeteg lett. Hatalmas fekélye támadt, mely a napozás ellenére is egyre jobban elfajult. Végső kétség- beesésében a Nagy Alapító halat és húst kezdett enni, és erre a fekély, melyet nyilván a vitaminhiány okozott, szépen meggyógyult. Azután jött az első világháború, a német koko-vosok akár éhen halhattak volna, hiszen kókuszdiót nem lehetett behozni. Engelhardt pedig angol fogságba esett, és ott meg is halt. A gyomor divatjának, a konyha reformereinek magyar mestere mesterházi Bicsérdy Béla nyugalmazott adótiszt, saját állítása szerint amatőr súlyemelő bajnok volt, Budapesten született 1872-ben. A bicsérdizmus is a vegetarianizmus, azaz a növényevés egyik fajtája. A halál legyőzése, vagyis az életnek évszázadokig terjedhető meghosz- szabbítása című könyve foglalja össze a „Mester” gasztronómiai „világnézetének” legfontosabb tételeit. Ebben a zűrzavaros, nagyhangú, öndicsérő írásban Zoroasztertől Saint Germain grófig, a bélmosástól a böjtölésig minden együtt kavarog. A lényege az, hogy a szervezetet nyers növényi koszttal és kéthetes vagy 45 napos böjtökkel „meg kell tisztítani” a káros erjedést előidéző anyagoktól. Ily módon az „energikus törekvők” például sohase reggelizzenek, hanem legyen az ebédjük alma, vagy más szezon szerinti gyümölcs, kenyér nélkül, esetleg dióval vagy hámozott mogyoróval. Este pedig a legmegfelelőbb vacsora: az őrölt dió mézzel és tejfellel, kevés kenyér. Közben pedig tessék minél többet böjtölni, íme ez az emberiség boldog jövendőjének útja, melyet a Mester sasszeme az „igazság meglátásának hajnalán megpillantott”. Senki sem próféta a saját hazájában - a fáma szerint Bicsérdynek sem sikerült családtagjait megtérítenie. Saját életét pedig nemcsak évszázadokra, hanem hét évtizedre sem hosszabbította meg. Mindenféle gyomor körüli divattal kapcsolatosan a tudomány álláspontja a következő: Az ember „mindenevő”. Tehát minden olyan étrend, mely a táplálkozást huzamosabban egyoldalúvá teszi, célszerűtlen. Mivel a nyers koszt természeténél fogva főleg növényi ételeket tartalmaz, nyers, állati fehérjét nem tartalmazó és hideg volta miatt a rágó és emésztő szerveket megterheli, s tartós fogyasztásra nem nagyon alkalmas, (net) EMBERNEVELŐ Korai tanítás? TAMÁS Amerikai Egyesült Államokban 1962- ben az úgynevezett szput- nyiksokk után (az amerikaiak rémülten kérdezték maguktól, hogy lehet az, hogy az oroszok lőtték fel az első embert a világűrbe, Gagarint, mi baj lehet az ő közoktatási rendszerükkel, fejlesztő metódusaikkal?) számtalan „gyorsító”, „fejlesztő”, „korai” tanítási program indult. Azt is gondolták, hogy a populációnak azokat a rétegeit, csoportjait, amelyekből a legtöbb deviáns (beteg és aszociális vagy éppen antiszociális viselkedésű) fiatal kerül ki (slummokban élő feketék, bevándorolt olaszok, Puerto Ricó-iak stb.) korai fejlesztéssel, korai tanítással - amelyik bepótolja a kedvezőtlen környezet okozta lemaradást - tudják megmenteni, beilleszteni a társadalomba. Nixon kormányzata már sok százmillió dollárt áldozott ezekre a programokra, s közel húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, míg végül 1979- ben maguk a programok indítói látták be, jóllehet kezdetben nagyszerű eredményeket értek el, tartós siker azonban nem született. A kisgyerekek idegrendszere ugyanis rendkívül plasztikus, nagyon sok mindenre lehet korán,jól beidomítani, de ez a gyereken valójában nem segít (sőt a későbbiekben inkább kárára van). Hiába „húzták föl” a kedvezőtlen környezetből érkezett gyerekeket iskolás fejlesztéssel, tanítással, képzéssel az iskolakezdés idejére (olyannyira, hogy mindabban, amit tanultak, természetesen meghaladták a kedvezőbb környezetből érkező, de nem tanított gyerekek színvonalát), mire elérték a 9-11-ik évet, fejlődésük - a további támogatás ellenére - megtorpant, és egy idő után a kedvező körülmények közül érkező, de kiskorukban, az iskola előtt nem tanított gyerekek fejlődése keresztezte az ő fejlődési görbéiket, majd hamarosan mesz- sze lehagyták őket. Úgyszólván visszaállt az eredeti különbség. A vizsgálódók - például McVicker Hunt - kimondták, hogy a kedvezőtlen körülmények közül érkező gyerekeket abban kell részesíteni, azokban a lehetőségekben, melyekből kimaradtak. Ingerdús környezetben a szabad játék lehetőségeit kell például megteremteni számukra, intenzív személyes kapcsolatban, mindennapos mesét kell hallgatniuk, együtt kell énekelniük, dúdolniuk, utánozni való cselekvésekben kell részt venniük (akkor, amikor ők akarnak) - és így tovább. Tehát: ha kicsit késve is, ha csak két-három éves koruktól kezdve is, de viszonylag teljes értékű kisgyerekkort kell, kellene köréjük varázsolni. Volt olyan próbálkozás is, amelyikben önkéntes vállalkozók hazakísérték az ezt vállaló hátrányos helyzetű anyát, és arra vezették rá, hogy az újszülöttel, a csecsemővel töltött mindennapokban, hogyan lehet örömet is találni, hogyan lehet érzelmeket adni és kapni, hogyan lehet felfogni, hogy mire is akar szocializálni engem, felnőttet a kisgyerek; mert bizony nemcsak mi szocializáljuk a gyereket, hanem a gyerek is szocializál minket, mondhatnánk, már magzat-újszülött korától, mozgásaival, elégedettsége és elégedetlensége kifejezésével, odaomlásával vagy magát elfeszítésével, váltakozó hangvételű sírásaival, tekintetével, mosolyával... Ez a próbálkozás, a fentiekkel ellentétben, nagyon eredményesnek bizonyult, ismét csak bebizonyítva a korai személyes kapcsolat erősítő, érzelmi biztonságot adó, s ezzel az értelmi fejlődést is kedvezően befolyásoló szerepét. Mire van hát szüksége a gyerekemnek, hogy boldoguljon? Válasz: magzatkorától kezdődő személyes kapcsolatra, testi és lelki értelemben vett érzelmi biztonságra - majd szabad játékra, mesére, érzelmi intimitásra, dúdolókra, mon- dókákra, versikékre, a tevékenységek (homokkal, vízzel, festékkel és sokféle más anyaggal...) lehetőségére, beszédben és cselekvésben (és érzelmekben, képzetáramlásban) jó mintákra, melyeket utánozhat. Három-négy éves korától pedig olyan óvodára, amely ugyancsak az érzelmi biztonságot adja meg elsősorban - a gyereket, mintegy szociális anyaölbe fogadja -, és a fenti lehetőségeket valósítja meg, most már gyerektársaságban. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001) VEKERDY Az
