Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-23 / 247. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 23. TÉMA: 1956. OKTÓBER 23. Q A repülőgépen zászlót írtak alá a menekülők - most került vissza ismét Magyarországra „Egy darabka történelmet küldök, ahogy megígértem”- kezdte levelét Hofmeyr asszony 2001-ben. TAMM BARNA Annak a Kleyer Évának címezte, aki egy évvel azelőtt dél-afrikai turista- csoportot kalauzolt Magyarországon. Az idős dél-afrikai hölgy a tavalyi turistacsoport egyik tagját kérte meg arra, hogy hozzon magával és adjon át a budapesti idegenvezetőnek egy csomagocskát. A küldeményben háromtucatnyi amatőr fotó és egy arasznyi piros-fehér-zöld zászló volt, a zászló fehér harmadában hatvannégy névaláírással. És persze az a levél, amelyikből kiderül, hogy Hofmeyr asszony férje Dél-Afrika bevándorlással foglalkozó attaséja volt Hollandiában, akit az 1956-os magyar forradalom idején Bécsbe küldtek, hogy segítsen a magyar menekülteknek. A diplomata két hónapot töltött Ausztriában, és jó néhány tábort meglátogatott, nagyon sok magyar menekülővel találkozott. Közülük soknak Dél-Afrikába vezetett az útja. Hofmeyr a zászlót egy hazájába induló repülőgép magyar utasaitól kapta, csakúgy, mint a fényképeket. Annikor Hofmeyr asszony Dél-Afrikában befizetett a Prága-Bécs-Budapest turistaútra, a férje már nem élt. Kellemes magyarországi élményei után úgy határozott - és ezt el is mondta Kleyer Évának -, hogy a férjének adott magyar emlékeknek nálunk lenne a legjobb helyük. ígéretéhez híven el is küldte a dokumentumegyüttest - nem tudva, hogy melyik fotó pontosan hol és mikor készült, nem tudva, kiket ábrázol, és nem ismerve a fotókon szereplők további sorsát sem. Akik közül bizonyára jó néhányan azonosak a zászlókon szereplő nevek viselőivel (a képek és a zászló elküldője levelének megírása óta maga is elhunyt). Vajon hová vezetett a képeken és a zászlón szereplők sorsa? Kik élnek még közülük? Akad-e, aki azóta visszajött szülőhazájába? A szétlőtt Kilián-laktanya (Képarchívum) KRONOLÓGIA 1956. október 23-án a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke üdvözli az ifjúságnak a Budapesti Műszaki Egyetem Hess András téri kollégiumában tartott diákgyűlésén összeállított követeléseit. 12.53-kor a Kossuth Rádió ismerteti a belügyminiszter közleményét, amely a tervezett tüntetést betiltja. 14.23-kor mégis engedélyezik a tüntetést. 15 órakor indul el a diáktüntetés a Petőfi-szobortól. A pesti egyetemisták a Margit hídon át, a budaiak a Duna-parton végigvonulva jutnak el a Bem-szoborig. 17 óra körül érkeznek az első tüntetők a Kossuth Lajos térre. Egy óra múlva már betölti a teret a mintegy kétszázezres tömeg. A Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületénél is tüntetők jelennek meg, hogy beolvastassák a diákok 16 pontját. Az épület védelmét megerősítik, a katonák egy része azonban a tüntetők mellé áll. 20 óra körül megkezdődik az MDP KV rendkívüli ülése, a testület másnap hajnalig folyamatosan tanácskozik. Gerő Ernő pártfőtitkár a szovjet csapatok beavatkozását kéri Moszkvától. 21 órakor Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyéről. 21.37-kor a tüntetők ledöntik a Dózsa György úti Sztálin-szobrot. 22 óra körül megkezdődik a Rádió hajnalig tartó ostroma. Budapest több pontján támadások érik a telefonközpontokat, a nyomdákat és több fegyvergyártással foglalkozó üzemet. Késő éjszaka már rendőrőrsöket, félkatonai és katonai intézményeket támadnak meg a felkelők. Megostromolják a Szabad Nép székházát is. 23 óra körül parancsot adnak a székesfehérvári szovjet különleges hadtestnek Budapest megszállására. Tüntetések Székesfehérváron, Mosonmagyaróváron, Sopronban és Veszprémben. Debrecenben az ÁVH-sok tüzet nyitnak a tüntetőkre. Hárman életüket vesztik. Szegeden a tüntetések megakadályozására katonai közigazgatást vezetnek be. Másnap 3-4 óra körül a fővárosba érkeznek az első szovjet páncélosok. A nap folyamán Mikojan és Szuszlov szovjet különmegbízot- tak Budapestre érkeznek. Közben a felkelők elfoglalják a rádió épületét. Az adást már ezt megelőzően a Parlamentből közvetítik. 8.13-kor a rádió közli: az MDP KV megerősítette Gerő Ernőt első titkári tisztségében. A miniszterelnök Nagy Imre, helyettese Hegedűs András. 8.45- kor a rádióban kihirdetik a statáriumot. Budapesten leáll a termelés, szünetel a tanítás. A vonatok még közlekednek, a víz-, áram-, gázszolgáltatás és a telefonhálózat a következő hetekben is nagyjából folyamatosan működik. A pékek biztosítják a kenyérellátást. A déli órákban a felkelők elfoglalják az Athenaeum Nyomdát. A Roosevelt téren felvonuló tüntetőkre az ÁVH-sok tüzet nyitnak. A sortűznek több halálos áldozata van. 12.10-kor Nagy Imre rádióbeszédében a harcok beszüntetésére, nyugalomra hív fel. A Rádió környékén folytatódnak a harcok. Délután kigyullad és leég a Nemzeti Múzeum természettudományi gyűjteményének egy része. 20.45- kor Kádár János a rádióban ellenforradalomnak nevezi a megmozdulásokat. Felkelőcsoportok alakulnak a Baross téren, a VIII. és IX. kerület déli részén, a Corvin mozinál, a Tompa és a Ber- zenczey utcában. A Bem laktanyából a felkelők nagy mennyiségű fegyvert zsákmányolnak. Székesfehérváron a városháza előtt tüntetőkre a szovjetek tüzet nyitnak. Hatan vesztik életüket. További szovjet csapatokat irányítanak Magyarországra. Moszkvában a TASZSZ közleményt ad ki az „ellenforradalmi lázadás” leveréséről. Varsóban többszázezres nagygyűlésen jelentik be, hogy a szovjet csapatok 48 órán belül visszatérnek laktanyáikba. Nem így történt. Máig nincs teljes felmérés arról, hányán nem tudták tétlenül nézni a forradalmi eseményeket, különösen a hosszú határsáv könnyen átjárható részeiben Egy nemzet, még az időjárásban is... Nem a villamos vágta le, hanem a forradalom (Képarchívum) MÁCS JÓZSEF A Vidróczky híres nyája Tőzsér Árpád egyik kedves nótája, írom Öröködbe, Uram... című regényem negyedik kötetében. Ezt a nótát egyszer még egy gesztetei pásztoremberrel is elénekeltettem. Ugyanolyan szilaj, eredeti ember volt, mint neves költő földije. Amikor megkérdeztem tőle, maguknál milyen idő járja, komolyan, a bajuszát is megpödörve azt felelte: „Amilyen Pesten! - Ezt komolyan mondja? - Nincs kedvem viccelni. Ha a rádió azt jelenti, Pesten esik az eső, akkor esik nálunk is, az egész Barkóságon. Egy nemzet a magyar, kedves uram, még az időjárásban is...” E nyúlfarknyi rövidségű részt azért írtam ki a könyvemből, hogy a gesztetei pásztorember gondolatát megtoldhassam: egy nemzet a magyar a politika időjárásában is. Ez utóbbi azonban szeszélyesebb, a következménye meg félelmesebb, mert míg a tomboló vihar fákat dönt ki, szakít el éltető gyökereitől, addig a politika időjárása emberek életét olthatja ki. A magyarországi változások mindig éreztették, ma is éreztetik hatásukat Szlovákia déli részében, hiszen nagyon sok olyan család él az anyaországban, amelyeknek idősebb s ifjabb tagjai erős rokoni szálakkal kötődnek a mai Szlovákia területén élő véreikhez. Hozzák-vi- szik a híreket az odaáti és az itteni politika kedvező vagy kedvezőtlen alakulásáról évtizedek óta. S a sokféle hatástól érintetten (a rádiót is ide értem) alakította mindig a véleményét a szlovákiai magyar, elmarasztalóan a rosszról, lelkesülve a jótól, ahogy az ötvenhatos forradalom előzményeként Nagy Imre miniszterelnökké kinevezésekor történt. Nagy Imre már akkor a Rákosi-féle szektáns politikájával szemben állva ragadta meg a kor- mányrudat, s különösen a parasztságot sújtó intézkedéseknek az enyhítésével vagy megszüntetésével s a nemzeti hagyományokat semmibe vevő politikai gyakorlat felszámolásával tett szert olyan népszerűségre Magyarországon és Dél-Szlovákiá- ban, hogy abban az időben ott és itt mindenki Nagy Imrére figyelt. A szövetkezeti parasztok tőle remélték a rájuk kényszerített sorstól való szabadulásukat! Első miniszterelnöksége idején történt, hogy Urbán Ernő Kossuth-díjas író Pozsonyba látogatott, s máris az Új Szó szerkesztőségében állt meg, Lőrincz Gyula főszerkesztőnél, aki előtt bátran elmondta a véleményét, hogy Nagy Imrét úgy zárta szívébe a magyar nép, ahogy hajdan Kossuth Lajost. Ő nemzeti történelmünknek a második Kossuth Lajosa! Lőrincz óvatos politikus volt. Tudta, hogy Rákosi klikkje ott áll mérgezett tőrével a Nagy Imre háta mögött, és csak a megfelelő alkalomra vár. Urbán Ernő látogatásának persze így is megvolt a szlovákiai magyarokra gyakorolt hatása. Rögtön feladatul kaptam, kerítsek elő a föld alól is olyan középparasztot, akit a párt- és állami hatóság kuláknak nyilvánított, s elbánt vele. Az Érsekújvári járásban Kürt községben találtam ilyen embert Danczi Boldizsár személyében. Azért kobozták el a házát, földjét s internálták családostul a handlovái bányába, mert nem lépett be a szövetkezetbe. Megírtam a borzalmas történetet, s hogy a nyakam nem törtem vele, azt a Nagy Imre-politika szlovákiai hatásának köszönhettem. Nem volt képes sokáig ellenállni Rákosiék nyomásának, el kellett hagynia a posztját, s megint a félelem sötét politikája takarta be a magyar életet. A szövetkezetek átalakítása nagyobb erőre kapott, a nemzeti hagyományokkal szembeni tiszteletlenség és közöny újra eluralkodott a politikai gyakorlatban, a túlzott iparosítás is erőteljes- ebben folytatódott., az életszínvonal pedig az elviselhetőség határa alá csökkent. Az emberek életét megnyomorító körülmények az ötvenhatos népfelkeléshez vezettek, amely a durva hatalmi erőszak következtében véres forradalommá változott. Nagy Imrét visszahelyezték a miniszterelnöki posztra, mentse a menthetőt, javítsa a gyorsan javíthatót, de már a fegyverek szörnyű ropogása közepette. Nem nehéz elképzelni, hogyan élte meg a dél-szlovákiai magyar testvéreinek a véromlását! Máig nincs teljes felmérés arról, hányán nem tudták tétlenül nézni a forradalmi eseményeket, különösen a hosszú határsáv könnyen átjárható részeiben. Magam is nem egy olyan emberrel találkoztam, aki amikor meghallotta, hogy szovjet csapatok támadtak Budapestre, átgázolt az Ipolyon, s mintha örökre eltűnt volna, csak egy hónap eltelte után került elő, s bíróság kérte tőle számon, mit csinált Magyarországon annyi ideig. Szellemesen és talpraesetten védekezett. Akkor lépte át a határt, amikor a Forradalmi Munkástanács országos sztrájkra szólította fel a dolgozókat, a szovjet támadás ellen tiltakozva. Több téeszcsében is etette az állatokat... A csehszlovák pártállami vezetők árgus szemekkel figyelték a történéseket, állandó készenlétben a beavatkozásra, arra meg különösen kíváncsiak voltak, hogyan hat a szlovákiai magyarra az „ellenforradalom”? A nomenklatúrás magyar kádereket Győrbe és más határ közeli városba küldték, segítsenek az elvtársaknak az ellenforradalom leverésében. Engem meg a pártközpont által felszólított Szlovák írószövetség vetett be, mint magyart, nézzek szét a Losonci járás déli részében, milyen ott a hangulat? Nem egyedül mentem. Lazarová Állami-díjas író és Pavel Berta Kulturny zivot volt szerkesztő társaságában. Losoncig s a magyar községekig azonban csak Pavel Bertával jutottam el. Lazarová asszony más utat választott, Besztercebányát érintve Pavel Tonhauser kerületi pártbizottsági vezető titkár kíséretében álruhába (bányászruhába) öltözött, és Salgótarjánba autózott, „szelídíteni” a bányászokat. Árvák maradtunk Pavel Bertával, és pénztelenek, a csekély napidíjból kosztra sem nagyon futotta, hogyan lett volna kedvünk hangulatot vizsgálni éhes gyomorral és száraz torokkal? Egyébként sem tapasztaltunk semmi különöset. Akikkel szót váltottunk, azok már régen megtanulták, hogy nemzeti kisebbségi sorsban nem érvényes a mondás, hogy ami a szíven, az a szájon! Hazudták nekünk szemrebbenés nélkül, hogy nem érdekli őket, mi történik Pesten és egész Magyarországon. Losonci utamnak mégis következménye lett a munkahelyemen. Dénes Ferenc főszerkesztő, volt szovjet lágerparancsnok, raportra hívott, és üvöltözött rám. Nem elég, hogy magyarkodom, az ellenforradalmi eseményekbe is beleártom 'magam, a losonci vasútállomás épülete előtt, ahonnan a járás községeibe kirajzanak az utasszállító autóbuszok, egy Ács nevű Új Szószerkesztő felugrott az autóbusz lépcsőjére és az utasok előtt a börtönből kiszabadított Mindszenty hercegprímást éltette. - Szemen- szedett hazugság! - kiáltottam. - Református faluban nőttem fel, mi közöm nekem a bíboroshoz? Kiabálhattam akármit a mentségemre, a sorsom megpecsételődött. Dénes a besztercebányai párttitkárnak hitt, aki telefonon értesítette őt rokonszenvem merész kinyilvánításáról. Már csak az alkalomra várt, hogy kidobjon, és nem is kellett sokáig várnia. Siettette elbocsátásomat, hogy nem értettem egyet a CSKP KB Elnökségének a pártszervezetekhez írt levelével, amely szerint Magyarországon az ellenforradalmat a nemzetközi imperializmus robbantotta ki. Elmondtam, hogy a Rákosi-Gerő vezette szektáns, az emberi és nemzeti értékeket semmibe vevő politika jutatta az országot olyan helyzetbe, hogy vér folyik a pesti utcán. Még négyen fejtettek ki hasonló véleményt a szerkesztői gyűlésen, s Dénes az én kemény büntetésemmel félemlítette meg az ötvenhatos forradalommal „megfertőzött” szerkesztőit, akik a vérzivataros napokban és hetekben még annak is szemtanúi voltak, hogy két budapesti férfi egy-egy nagy bőrönd forradalmat éltető röpirattal jelent meg a szerkesztőségben. Azóta sem tudom, mi történt velük, Dénes titkosrendőröket szabadított rájuk, engem meg egy rádiónyüat- kozatom ürügyén úgy kirúgott a szerkesztőségből 1957. január 5-én, hogy másnap reggel már a személyes dolgaimért sem mehettem be. Budapest - Dél-Afrika - Budapest
