Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)

2002-09-04 / 205. szám, szerda

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 4. Közepesnél rosszabb A Dzurinda-kormány megbízatási időszaka néhány hét múlva letelik. Az ország körülményeit ismerve már az is dicséretesnek számít, hogy egyáltalán kitöltötte a 4 éves ciklust, azonban emeljük kissé maga­sabbra a lécet, és vizsgáljuk meg, milyen osztályzatot érdemelne a ka­binet. Ha csak a közvéleményre szorítkoznánk, akkor bizony nagyon komor a kép, hiszen a megkérdezetteknek mindössze 18 százaléka elégedett a kormány munkájával. Ilyen mértékű kiábrándultság pe­dig gyakorlatilag ötöst, azaz bukást jelent. Ugyancsak nagyon rossz volna az osztályzat, ha az 1998-as parlamenti választások előtti ígére­teket kérnénk számon: az 56 ezer lakást, a 10 százalékos munkanél­küliséget, a kétszeresére emelkedő fizetéseket. Azonban ma már min­denki előtt nyilvánvaló, hogy nem a választások előtti túlfűtött ígér­getéseket kell alapul venni. Ha a Dzurinda-kabinet ténykedését terü­letekre bontjuk, akkor a legjobb osztályzatot, akár 1-jegyet is kaphat a külpolitika, amely helyrehozta a meciari korszak túlkapásait, belép­tünk a fejlett országokat tömörítő OECD-be, az Európai Unióval foly­tatott tárgyalásokon futószalagon zárjuk le a fejezeteket, és a NATO is karnyújtásnyira van. A bökkenő az, hogy a lakosság ugyan elismeri a jobb külhoni képünket, ám igazán az érdekli, hogy születnek-e új munkahelyek, müyen a közbiztonság, milyen az egészségügyi ellátás színvonala, s egyáltalán, emelkedik-e az életszínvonal. Nos, éppen e területeken érződik a legkomolyabb elmaradás. Persze könnyű volna most a képzeletbeli bizonyítványt teleírni négyessel meg ötössel, in­kább azt kell tekintetbe venni, a Meciar elleni összefogáson alapuló, a lehető legvegyesebb képet mutató kormánykoalíció a folyamatos ér­dekegyeztetés, kompromisszum közepette vajon képes lett volna na­gyobb teljesítményre is. Ami a gazdaságot illeti, a külföldi tőke becsa­logatása terén biztosan többet tehetett volna, továbbá a nyugdíjre­form, valamint az egészségügy jobb pénzelése terén határozottan el­maradt. Ennyi bizonyosan benne volt a rövidesen búcsúzó kormány­ban. Ha az előbbiek terén többet tett volna, akkor hármas osztályzat­tal zárhatna, így viszont legalább fél jeggyel rosszabbat érdemel. Ne feledjük, minden ország olyan vezetést kap, amilyet megérdemel. Szlovákia polgárai 1998-ban a lehető legszétforgácsoltabb politikai szerkezetre voksoltak, emiatt túl lassú az előrelépés. Legyen ez szá­munkra is tanulság, s okulva az 1998-as tapasztalatokból, szeptember végén már valóban csak a progresszív, az ország szekerén lendíteni tudó pártokat kellene megtisztelnünk szavazatunkkal. JEGYZET Az oroszlán sírjánál SZÁSZI ZOLTÁN Amikor az állatok nagy írója és filmforgatókönyv-szerzője, az oroszlán rövid, súlyos betegség után itt hagyta ezt az árnyékvilá­got, hirtelen nagy csend borult a szavannára. Még a baglyok is el­hallgattak. A gepárdok kegye­letből aznap nem kergették a ga­zellákat, a bivalyok nem bőgtek hangosan. Este összegyűltek, hogy megbeszéljék, megtanács­kozzák, ki fog megemlékezni az Állati Lapban a nagy elhunytról. A gorilla felkérte az oroszlán leg­jobb barátját, a tigrist, legyen olyan jó, emlékezzen meg barát­járól. A tigris meg is ígérte. Gon­dolkozott a dolgon, nehezen ment a fogalmazás, túl sokat volt együtt az oroszlánnal, sok jó va­dászatot, jó filmforgatást, állati könyvbemutatót megéltek együtt, így hát nem volt olyan egyszerű számára az emlékezés. Gondolkodott, töprengett, a fel­adatott nehéznek és fájdalmas­nak találva még egy hetet kért a gorillától a nekrológ megírására. Eltelt egy nap, az Állati Lapban megjelent egy rövid hír az orosz­lán hirtelen haláláról meg a te­metés időpontjáról, de a nekro­lóggal a tigris lassan készült. Kapva kapott ezen a sakál, aki ugyan egyszer látta messziről az oroszlánt, egyszer talán együtt is utaztak valamilyen villamoson a dzsungel szélén. Akkor a sakál, aki publicistának minősítette ma­gát, figyelmesen és lekushadt fül­lel figyelt. Mert a sakálok már csak ilyenek. Aki döghúson nő fel, annak a szaga nem lehet Chanell No. 5, de a stílusa sem oroszláni. így a sakál szemrebbe­nés nélkül, a tigris és a gorilla vé­leményét megkerülve megírta a lexikonból és egyszeri villamos­beli találkozásából a nekrológot. Az Állati Lapban meg is jelent, mert az újságot meg kell tölteni. Friss hullán szeret élősködni a sa­kál, nincs mit csodálkozni rajta. A tigris pedig bosszankodva va- karódzhatott csupán. A nekroló­got közölték, a sákál azóta büsz­kén feszít otthoni almán, és kör- betutulja az egész szavannát, hogy ő igenis ismerte az orosz­lánt. Kár, hogy az oroszlán már nem tud erről véleményt monda­ni. Oroszlánok, vigyázzatok! Minden kis sakállal nem érdemes szóba állni, még az unalmas vil­lamosozás közben sem. Mert a sakál döghúson, a ti húsotokon él. Ha hagyják.- Szomszéd úr, hova rohan? A pártok még nem posztokat osztogatnak, hanem csak kampánygulyást. Abból meg van még bőven! (Peter Gossányi rajza) Első pillantásra úgy tűnik, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozga­lom gyengüléséből elsősorban a Ro­bert Fico vezette Smer húz hasznot, ám a Meciar-párt csökkenő nép­szerűsége Fico mozgásterét is korlá­tozza -■ írja a osztrák konzervatív napüap. Minél kevesebb szavazatot szerez ugyanis a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, annál erősebbek lesznek a jobbközép pár­tok, tehát nagyobb lesz az esélyük arra, hogy a Smer nélkül alakítsa­nak kormányt. Az a tény, hogy Fico a jelenlegi Dzurinda-kabinetet ugyanolyan korrumpáltnak tartja, mint Vladimír Meciar legutóbbi kor­mányát, szintén nem a legideáli­sabb feltétele a választások utáni koalíciós tárgyalásoknak. A Die Presse kitér arra is, hogy Fico hóna­pok óta vezeti a politikusok nép­szerűségi listáját, s ez megkönnyít­heti Rudolf Schuster köztársasági elnök dolgát a választások után. A lap szerint ugyanis az államfő Vladi­mír Meciart akkor sem bízná meg szívesen ezzel a feladattal, ha az a legtöbb voksot nyerné. A bécsi napi­lap utal arra is, hogy Robert Ficót Meciarral szemben az Európai Unió és az Észak-atlanti Szövetség is elfo­gadhatónak farija. Egy újonnan „civilizálódó" ország hamarabb éli fel vízkészletét, szennyezi el talaját, irtja ki növénykörnyezetét Mit nekünk Afrika vagy Ázsia! Az elmúlt ötven év technoló­giai eredményeire támasz­kodva az iparosodott Nyugat lényegében függetleníteni tudta saját fejlődését a világ többi térségétől. Szemben az ezt megelőző korokkal már nincs szüksége sem a más tájakról érkező nyersanyag­ra, sem az onnan származó mezőgazdasági termékre vagy munkaerőre. ZÁGONI MIKLÓS Míg a gyarmatosítás évszázadaiban a Nyugat gazdagodása az Afrikából, Dél-Amerikából behozott zsákmány­ra épült, az utóbbi évtizedekben (egy két speciális, ritkán fellelhető színesfémen kívül) a fejlett államok szinte teljes egészében önellátóvá váltak. Ha őszintén meggondoljuk, valójában minket, belépni vágyó or­szágokat is nélkülözni tudnának. Ettől kezdve azonban Afrika és Ázsia inkább nyűg, mintsem nyere­ség a világ kisebb, de gazdagabb fe­le számára. Ha az az átkozott televí­zió nem volna, s a sebes testű, so­vány kisgyerekeket naponta nem látnánk, bizony nemigen lenne in­díttatásunk bármit is törődni a feke­te vagy a sárga kontinenssel. A so­kat szidott média azonban mégis­csak nagy úr, így a szárazsággal, ár­vizekkel és egyéb nyomorúságokkal sújtott távoli népek belegyalogol­nak a vacsoraidőnkbe. Ezek a problémák valóban hatal­masak. A kegyetlen, de évezrede­ken át működő természetes önsza­bályozást a gyógyszersegélyek fel­borították, és a robbanásszerű nép- szaporulatot a hagyományos éle­lemszerzés és földművelés már nem tudta fenntartani. A földek túlművelése ráadásul a meglevő élelmiszer-termelési lehetőségeket is tönkretette. A Nyugatról behur­colt betegségek tizedelték az ellen­álló képesség nélküli helybelieket; a gyors városiasodás és a tradicio­nális életformák eltűnése pedig gyökértelenné, földönfutóvá tette a falun élők százmillióit. A legkézenfekvőbb gondolat, hogy ha már a régmúlt idők viszonyaihoz visszatérni leheteden, induljanak meg e népek is a civüizálódás útján, az idáig ismert egyetlen sikeres mo­dell, a nyugati fejlődési vonal men­tén. Útépítés, repülőterek, lakóhá­zak, városok, iskolák, bankok, tele­fonhálózat - ez a fejlesztési recept. Kereskedelem, közlekedés, külkap- csolatok, bekapcsolódni a világ vér­keringésébe. Őszintén szólva összes zöld és alternatív elkötelezettségem mellett sem vagyok bizonyos abban, hogy ez - elvileg - nem egy valóban nyitva álló lehetőség azon térségek számára, ahol a tradicionális élet­formákhoz való visszatérés már le­hetetlen, a jelen állapot pedig a nyo­mor és a nincstelenség miatt elvisel­hetetlen. Azonban három rettentő méretű kérdéssel kell szembenézni - s szerintem ez a johannesburgi Föld-csúcs alapproblémája. Az első, hogy a világ gazdagabbik része haj­landó-e ezt finanszírozni, lát-e ga­ranciákat arra, hogy a támogatások odajutnak, ahol valóban a fejlődést szolgálják, vagy eltűnnek a segélye­zések fenekeden kútjában és a dik­tátorok magánkasszájában. A má­sodik, hogy lehetséges e egyáltalán történelmileg ilyen rövid idő alatt, néhány évtizedbe zsúfolva egy tel­jességgel másmilyen életstruktúra kialakítása a maga spontán belső fejlődése nélkül, mintegy kívülről rákényszerítve, úgy, hogy ez ne okozzon elviselheteden belső torzu­lásokat, több kárt, mint hasznot az adott társadalmakban. Tartok tőle, mindkét kérdésre nemleges a válasz vagy jó esetben egy-egy „talán”. Ab­ban azonban, sajnos, bizonyos va­gyok, hogy egy hatalmas, felkiáltó­jeles NEM a válasz a harmadik kér­désre, amely a következő: elviseli-e a Föld ökoszisztémája azt a terhe­Mindkét kérdésre nemleges a válasz vagy egy-egy „talán”. lést, amit a jelenleg egymilhárd pél­dányban folytatott ipari civilizáció kiterjesztése jelentene további öt- milliárd emberre? Elviseli-e hely­ben, és elviseli-e globálisan? A helyben keletkező problémák is rettenetesek. Egy újonnan „civilizá­lódó” (iparosodó-városiasodó) or­szág hamarabb éli fel édesvízkészle­tét, szennyezi el talaját és inja ki nö- vénykömyezetét, mintsem az helyre tudna állni. Ez igazából azonban „csak” az ottaniak gondja. Van vi­szont a környezeti károknak egy olyan oldala, amely a modernitás minden eddigi fejlődéstörténetében kikerülhetetlen volt: nevezetesen a légszennyezés, amely körbejárja a földgolyót, s így globálisan fejti ki hatását. S ez az a korlát (a szén-dio- xid-kibocsátás miatti általános fel- melegedés és az ennek következté­ben megváltozó klíma), amely ép­poly keményen sújt le a támogatóra, mint a támogatottra. Végső soron ennek a korlátnak a - jelenlegi ismereteink szerinti - át- hághatatlansága az, ami Északot elsősorban megakadályozza abban, hogy szabad utat engedjen Dél „fejlődésének”. Természetesen az első két kérdésen is évtizedekig el lehet vitatkozni. Ki fizessen és mennyit, hogyan jusson el a pénz, mire fordítódjék és milyen garanci­ákkal; másrészt: hogyan kezeljük az „eltradiciótianodás”, a hipergyors afrikai és ázsiai modernizálódás tár­sadalmi következményeit? Ezek a gondok azonban „csak ott” jelent­keznek. De a harmadik veszély, amely már „itt” is hat, nálunk is rombol, lényegében minden fejlesz­tési szándékot blokkol. Örvendetesek a biodiverzitás védel­méről szóló minapi megállapodá­sok, üdvözlendők az édesvízvédel­mi és egyéb környezeti egyezmé­nyek, de úgy gondolom, a klíma megváltoztatása nélküli gazdasági világfejlődés lehetőségének keresé­se az, amely - a tárgyalások egyes fázisaiban explicite, máskor rejtet­ten - mindezeket keretbe foglalja. A szerző fizikus Mi, egyszerű földi halandók, akik gátlástalanul elhajítjuk a cigarettacsikket, talán fel sem fogjuk, hogy mindennapos tettünkkel egy-egy szöget verünk a Föld koporsójába Johannesburg a reménységünk, avagy a szemétbiznisz kakasai SOÓKY LÁSZLÓ A Föld országaiból mindenre el­szánt környezetvédelmi szakem­berek indultak útnak Johannes­burg felé, hogy megmentsék kicsi bolygónkat. Még fel sem szálltak a repülőgépek, amikor egy pihent agyú valaki kiszámította, hogy ezek a környezetvédelmi szem­pontból bombabiztos repülőgépek - mire átszállnak a kicsupált esőer­dők fölött - annyi oxigént használ­nak el és annyi káros anyagot bo­csátanak ki, mint a csúcsra járatott Magyarország minden ipari léte­sítménye és különböző típusú au­tói együttvéve, huszonnégy óra alatt. Ámi az egész megmozdulást szimpatikussá teszi, az a környe­zetvédők optimizmusa, akik egé­szen komolyan gondolják, hogy a több mint egy évtizeddel ezelőtt megtartott Rio de Janeiró-Í világ- kongresszus akkori határozatait most újra elhatározhatják. Igaz, hogy a teljes föld sorsáért teljes fe­lelősséggel bíró USA mind a mai napig nem ratifikálta a mindenki­re kötelező határozatokat, de leg­alább következetes és nem is tartja meg őket. Számunkra az a fontos, hogy velünk betartatja, mivel úgy döntött, hogy a mi érdekeink azo­nosak az ő érdekeikkel, s ha ez egyesek szerint egy kicsit egyolda­lú álláspontnak tűnik, való­színűleg az is. Mi, egyszerű földi halandók, akik gátlástalanul el­dobjuk a cigarettacsikket és horgá­szúszónak használjuk a műanyag kólás flakont, fel sem fogjuk, hogy mindennapos tettünkkel egy-egy szöget verünk a Föld koporsójába. Eléggé el nem ítélhető módon nem örülünk repeső szívvel annak, hogy a földön kitermelt javaknak már csupán a 80 százalékát fordít­ják fegyverkezésre és más stratégi­ai célokra, pedig hát ennél ele­mibb érdeke biztos, hogy nincs e járatlan emberiségnek. Az emberiség egy szűk rétegének fegyverrel való megvédése és az ő biztonságuk mindannyiunk számá­ra fontosabb kell hogy legyen, mint annak az alig másféí milliárd em­bernek a várható sorsa, akiket a mindennapos éhenhalás fenyeget. Mert ha például ők is fegyvert gyár­tanának és nem hivatkoznának ál­landóan a globális felmelegedés kö­vetkezményeire, sokkal több kör­nyezetszennyező terroristát tudná­nak lelőni és a globalizációért fe­lelős nagyfelelősségű emberek köz­vetlenül a haldoklók környezetébe telepíthetnék a szupermarketeket és a leányvállalataik leányvállalatait. Amíg viszont ez az elhanyagolható réteg nem tér öntudatra, addig az­zal büntetjük az ő állhatatosságu­kat, hogy mind a szupermarketokat, mind pedig a leányvállalatok leány- vállalatait a volt szocialista orszá­gokba telepítik azok, akik telepíteni tudnak, mert a volt szocialista or­szágok volt szocialista vezetői sok­kal nagyobb felelősséget éreznek az ő népük iránt, mint azok a művelet­len afrikiak, ázsiaiak meg dél-ame­rikaiak. Ezért nem tekinthető vélet­lennek, hogy kitörő lelkesedéssel fo­gadtuk a most megalkotott mű­anyag zöldségesláda- és italflakon- törvényt, lelkesen ittunk bölcs par­lamentünk bölcs döntésére az ép­pen végleg bezárásra kerülő kocs­mánkban, egy időben arról is dön­töttünk, hogy ezentúl testületileg a nagy bevásárlóközpont kerthelysé­gét látogatjuk, mert ott olcsóbb az ital, mint a népnyúzó környező kis­kocsmákban. Mindemellett jóleső érzéssel nyugtáztuk, hogy a mi fel­vidéki magyar környezetvédelmi miniszterünk is elutazott Johaness- burgba, hogy megvédje a mi érde­keinket, persze azt is tudatosítottuk, hogy nagyon nehéz tárgyalásokat kell majd folytatnia a legnagyobb környezetszennyezőkkel, főleg azokkal, akik most truccból mű­anyag zöldséges rekeszeket akarnak gyártani. Együttérzésünk jeléül küldtünk neki faxon egy jó darab madzagot, amivel majd hátra köt­heti a nagy környezetszennyezők sarkát, különösen azokét, akik nem értenek velünk egyet. A kákán mindig csomót keresőket szeretném megnyugtatni azzal a matematikai ténnyel, hogy a jo­hannesburgi konferencia költség­vetése éppen, hogy csak nagyobb Szlovákia teljes egyévi költségve­tésénél, de ebbe már azokat a ki­rakatüvegeket is beleszámították, amelyeket az oktondi tüntetők Jo­hannesburgban betörnek. A be­fektetett pénz busásan megtérül azok által a környezetvédelmi be­ruházások által, amely létesítmé­nyekből csak végszükség esetén lehet atomrakétákat kilőni. Az, hogy a környezetvédelmi világ- konferencia idején is gyarapodnak és növekednek a világ szemét­dombjai, ne tévesszen meg senkit, van elég kakasunk ahhoz, hogy a szemétbiznisz a mi tájainkon is felvirágozzon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom