Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)

2002-09-13 / 213. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 13. ÍZLET KGST-riviéra II. HIZSNYAI ZOLTÁN Egy pillanatra sincs kedvünk otthagyni az Adria karsztkőzet között locsogó kristálytiszta vizét, így hát egy vízparti sziklán terítünk meg ebédre. Előkerül a három hatalmas burek, ami rakott ré­teshez hasonló kerek, töltött lepény. Kettő édes, almás, a harmadik viszont majdnem olyan ízű, mint az estére lesütött derelye: túrós és pirult. Ebéd után aztán kiemelem a sziklaüreg hűvösé­ből a vugavás fiaskót, és az ejtőzés alatt, miköz­ben a tokajihoz hasonló zamatú aranyló nedűt kortyolom, a szoros túloldalán fekvő Almissát szemlélem, a kettéha­sadt hatalmas hegyláncot, ahol a Cetina ömlik a tengerbe. Ezen a grandiózus sziklahasítékon, no meg azon a vugava vájta másikon ke­resztül révedek egyre messzebbre térben és időben... A román százéves csirke létébe vetett hitem már fekete-tengeri gyo­mormérgezésem első perceiben szertefoszlott, de a mélyebb össze­függésekkel csak másnap ismerkedtem meg. „Folytonos bélfertőtlem- tés nélkül itt még a legedzettebb turista is a strandi latrinákon guggol­ja végig a nyaralását. Igyon meg naponta hét deci rákiját!” A bölcs ta­nácsot attól a belgyógyász főorvostól kaptam, akit valamelyik szlovák turistacsoportból sikerült felhajtani a megmentésemre. Látszott, a hó- rihorgas középkorú férfiú nem beszél a levegőbe, s maga is rendsze­resen annak jegyében cselekszik, amit prédikál. Nyilván nem először járt már errefelé, mert amikor néhány sikertelen kísérletet követően végre sikerült az ágyam szélére leülnie, patinás bőrtáskájából olyan mennyiségű orvosi segédeszközt és gyógyszeres fiolát borított ki a le­pedőre, amivel egy kisebbfajta tábori kórház személyzete sem vallott volna szégyent. Miután nagy nehezen beletrafált az akkortájt még csak búvópatakként csörgedező, csenevész írói vénába, és decens bö­fögésekkel meg-megszakított enyhe csuklás közepette beletoszogatta a szérumot, komótosan előhúzott egy megkezdett üveg papramorgót, s azonmód alaposan megdudlizta. Aztán röviden összefoglalta a tiltá­sokat és az ajánlásokat. Ami a kötelmeket ületi, azok teljesítése elé nem emelt áthághatatlan akadályokat a bölcs államhatalom, kontyalávalóból ugyanis nem volt hiány a népi demokratikus riviérának ezen a részén sem. A mellőzés­re javallott éttermi koszt pótlása azonban nem kis nehézséget oko­zott. A korabeli román élelmezéspolitika belső logikájának megértésére kevésbé fogékony szellem fel nem foghatta, a hiánygazdaság forra­dalmi ideája a gyakorlatban miként hághatott ekkora tökélyre. Mert ha már a hosszadalmas termesztés és tenyésztés révén megképződő alimentumok nem szerepelnek is a kínálatban, legalább azok az étel­féleségek mért nincsenek jelen, amelyeknek alapanyagai az ablak alatt morajló tengerből az Európában bizonyíthatóan a kora neoliti- kum óta, tehát mintegy 7000 éve ismert halászháló segítségével ki- foghatóak. Merthogy a mangáliai étlap olyan volt, mintha a városka egy átjárhatatlan homoksivatag kellős közepén feküdne, ahova csu­pán a megzöldült tápszercsirkék juthatnak be egy hosszú, keskeny korridoron. Másnap tehát elkezdődött a fogyasztható elemózsia becseíkészése. E célból először is ellátogattam a városka egyetlen önkiszolgáló élelmi­szerüzletébe. Mit mondjak, a választék teljes áttekintése annyi időbe tellett, mint a szükséges fejmozdulat. Ötféle snapsz, kétféle bor, egy­féle ásványvíz - és kétféle keksz, legalábbis ami a csomagolást illeti, mert ízre mindkettő olyan volt, akár a formába sajtolt tavalyi pulisz­ka. Mindez hosszú, bőséget sejtető glédákban. Az áruda sejtelmes hangulatát nagymértékben növelte, s már-már misztikus magassá­gokba emelte az az átható dögszag, amelynek forrását a kíváncsi vá­sárló hiába kutatta a helyiségben. A rejtély csupán az utcára visszahő­kölve bizonyult megoldhatónak. Mint kiderült, a szomszédban hen­tesüzlet áll, s a két intézmény légtere valahol a magasban egybekap­csolódik. A nyiszlétt mészáros a mérlegre könyökölve kókadozott az üresen ágaskodó kampósorok alatt, és első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy még zsírt is csak akkor látott utoljára, amikor unalmában sikerült a füléből kibányásznia. Magasra, igen magasra kellett tekinte­ni ahhoz, hogy a velőtrázó bűz eredetét megnyugtató módon tisztáz­ni lehessen. Fönt, egy idétlenül magasra helyezett polcon hatalmas disznófej tornyosult. Életemben nem láttam még annyi legyet egy he­lyen, mint ezen a négy részre hasított sertéskoponyán. Persze, ha nem ragadunk le a higiéniai huncutságoknál, azt is látnunk kell, ez végül is a kínált húsmennyiséget mintegy megduplázta. A kukoricakeksz néhány nap múlva kezdett már megkötni a gyom­romban, úgyhogy nekieredtem a tengerparti üdülőövezetnek, és már húsz kilométerrel északabbra (éppen az egyik Ceausescu- nyaraló tőszomszédságában) egy pizzasütő állta utamat. A sor a Ve­zér dácsájának parkját körbeölelő sétányon kanyargott tova. Uzson­naidőre én is boldog pizzatulajdonos lehettem. Monstranciaként tar­tottam magam előtt a vörös kevercstől nyákos, langyos tésztakoron­got, és szinte vallásos révületben támolyogtam ki a közeli sziklamó­lóra, hogy a természet ölén tegyem magamévá. De csak a köldökéig jutottam. A móló végét, ahonnan a dácsához tartozó partszakaszra is jobban rá lehetett látni, szögesdróttal zárták le, a drótakadály mö­gött pedig szigonypuskával felfegyverzett békaemberek hemzseg­tek... Akárcsak itt, a part menti karszthasadékokban a tarisznyarákok, mi­közben a zamatos burek elhullajtott morzsáit rágicsálják. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Ecetes gombabefőtt Hozzávalók 1 üveghez: 5-6 db gombanyél, 3 dl ecet, 0,51 vod­ka, fahéj, 1 garázs. Elkészítése: Szedjünk egy kosár- nyi gombát (mindegy, milyet), kalapját gondosan távolítsuk el (hajadonfőtt az igazi). Arra ügyeljünk nagyon, hogy az a pár szőrszerű csáp, mely a gomba s a föld között áll (gombafonál), raj­ta maradjon a nyélen - ez adja majd meg jellegzetes aromáját. (Szedését s fogyasztását a szak­emberek csak azért tiltják, hogy este ők szedhessék ki a nehézfé­mekben gazdag fonálcsemegét.) Rakjuk a szőrös gombanyelet be- főttesüvegbe, öntsük le a fél liter forrásban levő vodkával - hogy jó sokáig elálljon! -, majd adjuk hozzá az ecetet és a fahéjat is. 5- 6 hónapig hagyjuk a garázsban állni (ha garázs nem áll a rendel­kezésünkre, el se kezdjük a befő­zést). Fél év elteltével, szedjük ki a gombát az üvegből, ássuk el jó mélyre, levével pedig a villany- és gázóra-leolvasót kínáljuk. (CS. M.) Grendel Lajos, Kossuth-díjas író Gyermekkorom ízvilága Gyermekkorom ízvilága, meglát­lak-e valahára? Hát ugye, ez egy kedves, dundi képzavar. Zavar vagy nem zavar - egyre megy. En­gem nem zavar, a Gyermekkorom ízvilágán merengve ugyanis szülő­földem szép határát látorfi magam előtt, az álmos, szegény kisvárost, Lévát, ahol az ötvenes években, gyerekkorom felhőtlen évadján, minden egészen másképpen volt, mint most. Talán még a fű is más­képpen nőtt. Ez az Atlantis rég elsüllyedt, ízvilágának emléke azonban oly­kor feltámad bennem. Amikor régi fényképeket nézegetek például. Az egyiken három-négy éves lehetek, s egy óriási harcsa terül el mellet­tem. Apám szenvedélyes horgász volt, tavasztól őszig szinte minden hétvégén kijárt a Garamra, ha esett, ha fújt. Ha szép idő volt, az egész családot kivitte. Na persze nem ő vitt ki bennünket, hanem egy fapados személyvonat. Ezt egy obsitos, múzeumba való kávédará­ló húzta vagy inkább vonta, nem nagy akarással, füstöt és szikrazá­port okádva, amelytől kis tüzek gyúltak a tarlón. Apám egyszer ak­kora harcsát fogott, hogy az még a fürdőkádban sem fért el. Aztán el­telt egy kis idő, elkezdődött Szlo­vákia iparosítása. Ennek egyik el­ső, nem éppen biztató jele az volt, hogy folyamatosan szennyezték és mérgezték a Garam vizét. A halak haltetemekké lényegültek át, ben­nünket kirúgtak a lakásunkból, el­költöztünk nagyanyám kis kertes házába. Ami vök, nem lett. Se für­dőkád, se hal. Hal később mégis lett, üzleti, de az már nem olyan volt, mint a korábbiak, a madárlát­ta kukoricára vagy gilisztára fogott kövér pontyok. A halak után most lássuk a vada­kat, jusson eszünkbe a lidérces emlékű Edward király, angol ki­rály, aki miután lemészárolta a walesieket, nagy lakomát csapott. Az őzek, a szarvasok, a vaddisz­nók, a fácánok mellé talán mezei nyúl is került az asztalára. Gyerek­koromban számomra a vadhús, az a mezei nyúl volt. A nyúl, hogyan másképp, mint vadasan. Úgy em­lékszem, elég sokat kellett pepe­cselni vele, amíg elkészült. Minde­nekelőtt meg kellett nyúzni, mint hajdanában olykor az őskereszté­nyeket, bár őket, tudomásom sze­rint, elevenen nyúzták meg, ellen­ben a nyulak már a megnyúzatá- suk előtt kiszenvedtek. Ebből is látható, hogy az emberi faj feltar­tóztathatatlanul humanizálódik. Mikor aztán a nyúl jól meg volt már nyúzva, a sőréteket kellett ki­piszkálni a húsából, ahogy a ma­jommama bolházza kicsinyét. Az­tán pácba kellett rakni. Hiába, a régiek, az ősök sokkal türelmeseb­bek voltak, mint mi, maiak, akik szinte már mindent félig készen ; kapunk a Tescókban meg a többi efféle helyeken. A vadasan készí­tett ételeket a mai napig szeretem. Gyerekkorom kedvence, például, a vadas marhahús volt, krumpli­gombóccal. A szárnyasok elkészítése is babramunkával járt. Először is el kellett nyisszantani a szerencsét­len, kalimpáló pára nyakát. Közbe- vetőleg jegyzem meg, nem értem, hogy a kínzások és kivégzési mó­dok tekintetében oly fantáziadús homo sapiens hogyhogy nem talál­ta föl a háztartási guillotine-t. Mi­lyen jól, kecsesen mutatna a kávé- és a mákdaráló között a kredenc- ben. Aztán, amikor az áldozat ki­vérzett a vesztőhelyen, le kellett forrázni, hogy meg lehessen ko- pasztani. Időigényes vesződség volt ez már egy tyúkkal is, hát még egy libával! De megérte. A lévai családok étlapjának egyik dísze a libasült volt. Sőt, akkoriban, az öt­venes években a libamáj sem szá­mított luxuscikknek mifelénk. A li­ba szárnyából és aprólékából pe­dig ludaskását készített a gazdasz- szony. Természetesen, nem mindennap ettünk húst, hetente kétszer, legföl­jebb háromszor. Egyéb napokon be kellett érnünk főzelékkel, sajtos makarónival, palacsintával, túrós csuszával, diós vagy mákos tésztá­val, sztrapacskával, szilvás gom­bóccal. Egyszer-kétszer, ínséges időben, darás vagy másképpen szólva grízes tésztával, amit a mai napig szívből utálok. A tésztaféle­ségek között volt egy, amelynek az anyakönyvezett nevét nem isme­rem, én vaníliás tésztának hívtam. Olyasmi volt, mint az ún. krumpli­nudli (na, azt sem imádtam), vi­szont édes volt, és a tészták között mazsolák díszlettek. A tésztát ak­koriban nem az üzletben vásárolta a gazdasszony, hanem otthon gyúrta. Aztán, amikor jól meggyúr­ta, gyúródeszkán sodrófával ki­nyújtotta, metélt alakúra vagdosta, és forró vízben kifőzte. Kisgyerek koromban, igaz, rövid ideig csak, az a tévképzet élt bennem, hogy ef­féléket művelnek a futballistákkal is a meccs előtt. Olvastam ugyanis, hogy minden valamirevaló futball­csapatnak kell, hogy legyen gyúró­ja. Úgy képzeltem, hogy ez a gyúró is sodrófával dolgozik, sodrófával puhítja meg a játékosok izmait, a nyakszirttől a bokacsontig. Gyermekkorom ízvilágának lehet­nének felejthetőbb fejezetei is. Bi­zonyos kajákat annyira utáltam, hogy szívesen elfelejteném őket. De éppen azért felejthetetlenek, mert annyira utáltam őket. A pót­kávékat például. A Meltát és a Frankot. A Melta barna volt, a Frank pedig, amely utálatosságát tekintve még a Meltát is túlszár­nyalta, fekete. Olyan, mint a tűző napon szárazra senyvesztett fekete cipőpaszta, amelyet téglalap alakú dobozokban árultak. Az íze pe­dig... Nos, amilyen az apróra darált gumiabroncs főzetének az íze le­het. Hess! Sokkal szívesebben, nosztalgiával emlékezem vissza a kacsa- és a libazsíros kenyerekre, télen hagymával, nyáron papriká­val és paradicsommal. Meg a sok gyümölcsre: cseresznyére és meggyre, almára, dióra, körtére, eperre és málnára... Ezekért nem kellett a piacra vagy a zöldséges­hez járni. Nagyanyám kertjében tu­catnyi gyümölcs termett, május vé­gétől októberig bőven volt miből válogatni. Déligyümölcsöt viszont legföljebb karácsony és húsvét tá­ján láthattam. A csokoládé (hazai) olyan volt, amilyen, mindenesetre élvezhetőbb a krumplicukornál (brrr). Ó, azok az ötvenes évek - sóhajt­hatnám végezetül egy kis nosztal­giával. Visszahozni azonban nem szeretném őket. Nekem a felhőt­len gyermekkort idézik, sokaknak azonban gyötrelmeket, meghur­coltatást, szegénységet és igazság­talanságot. Az ötvenes évek végével a gyerek­koromat is kinőttem. Velem is, kö­rülöttem is kezdett egyre gyor­sabb tempóban megváltozni a vi­lág. Jöttek a hatvanas évek, majd a hatvanas évek második felétől az életszínvonal és a koleszterin­szint országos növekedése. De ez már egy más korszak, másféle ízekkel. REGENYSZELET Nálunk, New Honiban GRENDEL LAJOS McLaczi konyhája tisztára seper- ten, de kuncsaftok nélkül ásítozott ebben a kora délutáni órában. Csu­pán Mikszáth Kálmán volt jelen a söntésben, de ő is csak lélekben és a söntéspult fölött a falon, ahogy száz év előtt egy lelkes fotográfus megörökítette, meg néhány nyug­talanul röpdöső légy. Amikor nagy sokára elővánszorgott a konyhából a jócskán megöregedett és elhízott McLaczi, én már kétszersiilttel is beértem volna. McLaczi azonnal megismert, füléig húzta a száját, s izzadó tenyerét megtörölte a köté­nyében, mielőtt kezet adott volna.- Nem hiszek a szememnek - har­sogta jókedvűen.- Kálmán bácsi temetésére jöttem. Erre McLaczi tüstént megzabolázta a jókedvét, s vigyorgó ábrázatát a gondolkodó, idős férfi megfontolt képével cserélte fel.- Hát igen, ő is elment - mondta az esemény jellegének megfelelő, ereszkedő hanglejtéssel. - Nagy ember volt. Bólintottam.- Sör lesz? - kérdezte.- McLaczi pecsenyéje lesz - mond­tam, arra gondolva, szerzek neki egy kis örömöt, hogy lám, nem fe­ledkeztem el konyhája büszkeségé­ről. Kiderült, hogy inkább elrontot­tam az örömét. Hiába, más idők, más kaják.- Sajnos, elfogyott - mondta szo­morúan.- Akkor kérem az éüapot - mond­tam, s ezzel tovább rontottam a helyzetemen.- Étlap nincs - közölte röviden.- Mi van? - kérdeztem.- Darás tészta - felelte.- Más nincs?- Nincs - mondta, s jó hogy meg nem sértődött. - De ha ráér, szólok az asszonynak, hogy csináljon lek­város palacsintát.- Nem szükséges - mondtam nagy­úri gesztussal. - Jó lesz a darás tészta is. McLaczi biccentett, s mivel nem in­dult a konyha felé, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék még ne­ki, amolyan hascsikarás-mosollyal néztem körbe a pangó étteremben, hogy igen, milyen takaros, müyen barátságos, milyen meghitt itt min­den. McLaczi azonban átlátott az erőlködésemen.- Manapság kevesebbet esznek az emberek - mondta. - Legalábbis nálunk, New Honiban.- Pozsonyban is - mondtam, csak hogy megvigasztaljam.- Meg aztán, most a szieszta ideje van.- Szieszta? A napnál is világosabb volt, hogy füllent. McLaczi még azzal sem fá­rasztotta magát, hogy mindenféle hajánál fogva előráncigált magya­rázatokkal világítsa meg a legújabb New Hont-i állapotokat. -Változnak az idők - mondta rosszkedvűen. Később, talán udvariasságból, vagy hogy könnyebben kebelez­zem be a darás tésztámat, odaült mellém, s lelkesen méltatta a New Hontról írott könyvecskémet, amelyet minden második New Hont-i család megvásárolt, olya­nok is, akik soha azelőtt könyvet nem vettek a kezükbe, s ezután sem fognak. A könyvecske összes példányát felvásárolta a New Hont-i önkormányzat, de még így sem jutott belőle minden érdeklő­dőnek, s a New Hont-iakon kívül senki sem ismeri. Még a nagy, or­szágos könyvtárakból is hiányzik. McLaczi megkérdezte, lesz-e a könyvecskéből utánnyomás. Bár­milyen nehezemre esett, ki kellett ábrándítanom. Azt nem mondhat­tam, hogy a New Hontról szóló könyvecske a New Hont-iakon kí­vül az égadta világon senkit sem érdekelne, s hogy én is legszíve­sebben elfelejteném, ezért a kiadó financiális problémáira utaltam sokat sejtető homályossággal meg az igazgató úr megroggyant egészségi állapotára, a kiadó pro­filjának megváltozására, s hogy mindebből egy árva szó sem igaz, azt hiszem, McLaczi is tudta. De nem szólt semmit, hanem csak ta­pintatosan hümmögött.- Nehéz idők köszöntöttek mind­nyájunkra - dörmögte megértő­én. Ezeket a nehéz időket nemsokára néhány lepusztult fazon is illuszt­rálta, akik, fittyet hányva sziesz­tára és miegyebekre, sörözni tér­tek be. Lármázásuk és obszcén beszédük hallatán McLaczi lesü­tötte a szemét.- Legszívesebben valamennyit ki­rúgnám - mondta halkan. És minden bizonnyal megtette volna, ha nem lett volna ott az a szó, hogy „legszívesebben”, ami itt, New Hontban is azt jelenti, amit másutt, azt, hogy lehetetlen, hogy képtelen megtenni, s már ebből is sejteni lehetett, mit értett McLaczi nehéz időkön. „Legszíve­sebben” megvigasztaltam volna, hogy az idők mindig is nehezek voltak, olyan még nem volt, hogy könnyű idők lettek volna, legföl­jebb nem mindenki vette észre, hogy nehéz idők járnak, ahogy McLaczi sem, amikor ment még az üzlet. Mert ha ezeket is kirúg­ná, akik beérik darás tésztával, akkor McLaczi konyhája már konyha sem lenne, sört pedig máshol is csapolnak... (Kalligram, 2001)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom