Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-11 / 211. szám, szerda
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 11. KOMMENTÁR Egy év múlva MALINÁK ISTVÁN Amikor tavaly, a szeptemberi terrortámadások után a politológusok szinte egybehangzóan azt jósolták, hogy a világpolitikában új időszámítás kezdődik, hiszen a terrorizmus minden eddiginél veszélyesebb formájával kell az emberiségnek szembenéznie, még senki sem tudta, milyen is lesz ez az új világ. Ma, egy év elteltével már van róla fogalmunk. Az sem igaz, hogy az átlagpolgár, ha van ilyen, mindebből nem érez semmit, csupán a politikusok és a média közvetíti felé - ki tudja, milyen hátsó szándékkal - a veszélyérzetet. Kezdeti stádiumában a rákos betegséget sem vesszük észre, a tünetek csak később jelentkeznek. A megnövekedett biztonsági meg számtalan más járulékos kiadás már mindenütt hat a költségvetésre, magyarán: mindenütt mélyebben nyúlnak a polgár zsebébe, akár tudatosítja, akár nem. Szóval, milyen is egy év után a világ? Mindenképpen bonyolultabb és veszélyesebb. Bonyolultabb, hiszen új szövetségek alakultak, régiek bomlottak fel, tartósnak hitt politikai tabuk dőltek meg. És mivel kitaposott ösvények vesztették el jelentőségüket, nehéz megszokni a biztos válaszok, kapaszkodók nélküli világot. Veszélyesebb is, hiszen a világ feszültséggócaiban szeptember 11. után ugrásszerűen megnőtt a terrormerényletek száma, elég a Közel-Keletre, a nukleáris konfliktus csíráit is magában hordozó indiai-pakisztáni válságra gondolni. Könyvtárnyi tanulmányt írtak már szeptember 11. hatásairól. Talán a legveszélyesebb a bizonytalanság, és a - túl fellengzősnek tűnhet a megfogalmazás - nyugati civilizáción belül jelentkező új szakadás, amely most még csak a politikában jelentkezik - napról napra markánsabban. Az európai-amerikai szembenállás okairól is köteteket lehetne írni, de elég arra utalni, a vén kontinens a harmincas években is átaludta a veszélyt, s csak akkor ébredt, amikor már villámlott. A történelemben minden kornak megvolt a maga rákfenéje, s ahogy a huszadik századé a fasizmus volt, a huszonegyediké, úgy tűnik, a terrorizmus lesz. Cinikusan szólva: talán Párizst, Berlint vagy Brüsszelt kell lebombázni ahhoz, hogy Európa is magáévá tegye az aranyszabályt, amelyet az elsőéves orvostanhallgatókba is belesulykolnak: a megelőzés a leghatékonyabb gyógymód. A fene sem akar második Öböl-háborút a maga gyönyörűségére, Amerika sem. Európa, úgymond, bizonyítékokat követel. Milyeneket? Az tény, hogy vannak a vallási fanatizmust a hatalommegtartás eszközeként kihasználó diktatórikus rezsi- mek, s kapcsolatuk a nemzetközi terrorhálózatokkal szintén bizonyított. (Most már tudjuk, a volt kommunista rezsimeknél is bevett gyakorlat volt ez.) De azt senki nem fogja előre tudni, hogy a diktátorrezsimek és a terrorszervezetek nyilvánvaló kapcsolata mikor csap át új minőségbe, amikor már tömegpusztító fegyverek átadására is sor kerül. Erre ne várjon senki bizonyítékot, mert az már a szörnyűség lesz. Európa - a NATO-n belül is - katonailag harmatgyenge, képtelen megvédeni magát. Nagyon álszent, hogy amikor Európa közvetlen érdeke megkívánja, sürgeti az USA-t, teljesítse már világcsendőri szerepét (boszniai, koszovói háború, Közel-Kelet stb.). S amikor pedig teljesíteni akarja, de nem éppen itt vagy a közvetlen szomszédban, akkor elítéli. A szellem már kint van a palackból, miért kell megvárni, amíg ideér? És ha már mi nem tudjuk visszazárni, miért nem bízzuk arra, aki képes rá? JEGYZET nők után, mennyit szórtak el a gépek. Az apró „inas” igen ügyes, múltkor lerajzolta őt, a nagypapát, amint biciklizik kapával hazafelé a paprikaföldről. Hát csak azért is nyerni kell. Mert a falu kicsi, a kassza kong az ürességtől, a polgármester egy álló panaszfal, már belerokkan ebbe a sok ügyintézésbe, de leginkább az állandó pénztelenségbe. Most meg még az oskolát is a nyakába vette. Pedig lyukas a tető, az ajtók elhasználtak, a vécéken nincs rendes ülőke, hol itt toldoznak, hol ott foltoznak, de sehogy se megy a szekér. Nincs más megoldás, meg kell venni azt az iskolát, aztán úgy rendbe kell pofozni, hogy csak úgy rittyen! Ahhoz viszont meg kell nyerni a nagy nyereményt. Beadja a kisablakon a szelvényt, a gép beszippantja, ez se volt régen, valamikor a Béla, a postás silabizálta ki a számokat, de Béla nem dolgozik már, rokkant lett, ahogy elütötte az a részeg úri ficsúr vagy két éve. Géza bácsi izgulva várja az eredményt. A postáskisasszony mosolyogva mondja, hogy nyert 370 koronát. Az öreg is elmosolyodik, aztán fintorba megy a mosoly. Megint nem jött be teljesen a rendszer. No, nem baj! Megint megpróbálja: 300-at megtesz, a hetvenből meg legalább vesz csokit annak a huncut gyereknek, aztán megiszik egy sört a polgármesterrel, és megbiztatja, hogy most, most aztán biztos hogy nyerni fog, aztán olyan oskolát csinálnak a faluba, hogy no! * Géza bácsi álmai SZÁSZI ZOLTÁN Fülre húzott barett, kockás kis- kabát, toll a zakó külső zsebében és hihetetlen elszántság. Gyűrött sportfogadási szelvényekkel járul az öreg az üvegablak elé, mint aki áldozni megy. Nyerni akar. Negyven éve a maga rendszerével játszik, negyven éve minden héten egyszer, csütörtökön délelőtt elballag a fogadóirodába, reménykedve és bizakodva, hogy csak rátalál a nagy nyeremény egyszer. Most meg - vagy két hete - színtiszta elszántsággal még jobban nyerni akar. Elsős lett a legkisebbik unokája, aztán azt hallotta, hogy ha nem lesz kifizetve a villanyszámla, akkor a gyerkőcök sötétben lesznek kénytelen tanulni, meg hajön a tél, esetleg hidegben is. A polgármesterrel tegnap együtt söröztek, onnan tudja, hogy gond van. Hát most nagyon nyerni akar. Minden matematikai lehetőséget számba vett, kikombinálta még a lehetetlent is, három napja egy doboz cigarettán van, sörből is csak egyet ivott, pedig de jót főzött a lánya, jó lett volna arra kettő is, de most nem, most a sport- fogadásra kell, mert ha bejön a nagy nyeremény, akkor megveszi az iskolát az unokájának. Mert az olyan egy jópofa gyerek, alig van ki a földből a vacak, de már a porba írt, mikor kimentek a tarlóra megnézni, milyen is a helyzet a kombájTALLÓZÓ PRAVDA A szlovákok többsége - hasonlóan a lengyelekhez vagy a magyarokhoz - egyszerűen nem viselheti el, ha papok irányítják őket, s megmondják nekik, mely politikusokat kellene választaniuk és kiket nem - írja a napilap. Szerencsére azonban a katolikus püspökök többsége már érti, hogy az egyháznak nem illik ilyen súlyosan beavatkoznia a politikába, és hogy a beavatkozás a közügyek irányításának sem kedvez. FrantisekTondra szepesi megyés püspök, a Szlovák Katolikus Püspöki Konferencia elnöke ezúttal kinyilvánította, hogy nem ért egyet Ján Sokol pozsony-nagy- szombati érsekkel, aki szerint az igazi katolikusok csak két-három pártra szavazhatnak. A Pravda szerint Sokol bíboros akarva-aka- ratlanul talán éppen azoknak a- Minél többet hazudunk, annál jobban hisznek nekünk. (Lubomír Kotrha rajza) pártoknak kedvezett, amelyeknek nem is akart. Terroristaveszély azelőtt is szerepelt szinte minden elemzésben, amely a jövő biztonsági kihívásairól szólt Szeptember 11-e után a Egy év telt el a New York és Washington elleni terrortámadások óta. Az elmúlt egy esztendő talán legnagyobb „eredménye” volt, hogy a terrorizmust első számú veszélyforrásként kezdték el értékelni Földünk mértékadó fővárosaiban. ONDREJCSÁK RÓBERT Igaz, terroristaveszély már azelőtt is szerepelt szinte minden elemzésben, amely a jövő biztonsági kihívásaival foglalkozott, és a NATO stratégiai koncepciója is a főbb potenciális veszélyforrások között emlegette (sőt, Alexander Haig, az USA egykori külügyminisztere már 1980- ban kijelentette, hogy a jövő legfontosabb veszélyforrása éppen az említett tényező lesz). Ajelenlegi helyzettől eltérően azonban szinte mindenki potenciális, nem pedig kézzelfogható, valódi veszélyt látott a terrorizmusban. Ezt az állapotot változtatta meg - egyebek mellett - gyökeresen 2001 szeptemberének 11. napja. Módosult az amerikai külpolitika is. Miután a demokrata kormányzatot republikánus váltotta fel, egyértelművé vált, hogy - a hagyományoknak megfelelően - az USA külpolitikájában nagyobb hangsúlyt kap az amerikai érdekek érvényesítésének szükségessége a „humanitárius” koncepciókkal szemben. Csakhogy szeptember 11-e ezt a módosulást erősebbé tette. Jelenleg Washingtonnak a terrorizmus elleni harc jegyében olyan lehetőségei vannak érdekei erőteljes érvényesítésére a világban, amelyekre azelőtt csak kevesen gondoltak. Ennek egyik nagyon jellemző példája az amerikai fegyveres erők jelenléte a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok területén. A térség azelőtt Oroszország kizárólagos befolyási övezete volt, ahová Moszkva nem tűrt el semmiféle „idegen” behatolást (az ottani energiahordozókért folyó geopolitikai játszma ellenére egyértelműen Moszkva befolyása érvényesült). A következő változás, amelyet sokan a tavalyi terrortámadások számlájára írnak, az orosz-amerikai vagy általánosságban az orosz-nyugati kapcsolatok radikális javulása. A támadások után Oroszország egyértelműen kiállt az amerikaiak mellett, és szinte minden téren támogatásáról biztosította az USA ellenakcióit Közép-Ázsiában. Ebből a szempontból Moszkva szinte fontosabb partnerévé vált az Egyesült Államoknak, mint a NATO-szövetsége- sek (erről a rendkívül fontos tényről még lesz szó). Velük ellentétben ugyanis képes volt gyakorlati segítséget nyújtani, titkosszolgálati információk átadásával, logisztikai támogatással vagy éppen befolyásának felhasználásával annak érdekében, hogy a közép-ázsiai országok biztosítsák saját területüket az amerikai katonai akciók háttérbázisául. Nem teljesen igaz azonban, hogy az orosz-amerikai egymásra találás csakis szeptember 11-ének köszönhető. Helyesebb volna talán az a megfogalmazás, mely szerint a terrortámadások „csak” kivételes történelmi helyzetet teremtettek arra, hogy a két nagyhatalom ráébredjen, sokkal több közös érdek köti őket össze, minthogy megengedhessék maguknak az ellenségeskedést. Sokkal ellentmondásosabban alakult az Európa és Észak-Amerika közötti viszony a múlt év szeptembere óta. Feltétlen meg kell említeni, hogy az európai szövetségesek és potenciális szövetségesek (mint például Szlovákia) rögtön szeptember 11-e után teljes támogatásukról biztosították az Egyesült Államokat. Sőt, a történelem során először a NATO Tanácsa „aktiválta” a híres 5. cikkelyt a tagállamok kollektív védelméről. Ennek ellenére az elkövetkező hónapokban nagyon sokan mégis a NATO válságáról kezdtek el beszélni. A szeptembert követő hónapokban ugyanis sokkal inkább az európai szövetségesek saját problémái kezdtek el megmutatkozni, mint a valós segítségnyújtásuk Washingtonnak. Európa kezdettől fogva nagy szavakat használt, fajsúlyos nyilatkozatokat tett, amelyekről azonban fokozatosan kiderült, hogy legtöbbször nem többek frázisoknál. Európa egyszerűen képtelen volt nyomatékot, súlyt adni szavainak. Nem volt képes valódi formába önteni a támogatást, amelyet hangoztatott. Egyes európai szövetségeseknek nem voltak meg a lehetőségeik, megfelelő haderejük. Ide tartozik Németország a nagyobbak közül, de éppúgy ide lehetne sorolni Olaszországot és még több kisebb államot is, csak esetükben - méretük miatt - nem volt ilyen nyilvánvaló és szembeötlő a dolog, mivel senki nem is várt tőlük eget rengető dolgokat. Másoknak az elszántság hiányzott, mint például Franciaországnak, amelynek még meg is lennének az eszközei. Párizs azonban túl sokat kért - dönEurópa nagy szavakat használt, fajsúlyos nyilatkozatokat tett. tési jogot a hadműveletekben - és túl keveset kínált - korlátozott számú haderőt, amely nem befolyásolhatta volna döntő mértékben a had-műveleteket. A jövőre nézve Franciaország számára nem kevés tanulsággal járt az elmúlt év. Növelnie kell elszántságát - képességeivel párhuzamosan -, hogy szükség esetén katonailag is határozottan fellépjen, és ezzel újra felnőjön a saját retorikájához, amelyet ezzel reális tartalommal tölthet meg - megfelelő súlyt is adva szavainak. Ha viszont erre nem hajlandó, vissza kell fognia a nagy szavakból és a francia nagyhatalmiság hangoztatásából, mert ezek csak üres szavakká válnak, ha nem áll mögöttük megfelelő erő és határozott szándék. Persze a kép nem lenne teljes a brit kivétel nélkül. Nagy-Bri- tannia az elmúlt évben ismét bebizonyította, hogy hajlandó és képes is határozottan közbelépni, ha érdekei úgy kívánják. Ezzel megerősítette helyét mint az USA legfontosabb európai szövetségese, és valamelyest lelket lehelt az utóbbi évekvilág ben halványuló brit-amerikai különleges kapcsolatokba. Általánosságban azonban elmondható, hogy Európa súlya csökkent az amerikai kül- és biztonságpolitikai gondolkodásban. Ez egyrészt az európaiak már említett képességeivel függ össze, másrészt pedig azzal, hogy az Egyesült Államokat érő legfontosabb biztonsági kihívások földrajzi elhelyezkedése távol került az „öreg kontinenstől”. Ez utóbbit szeptember 11-e ismét csak nyilvánvalóbbá tette és meggyorsította, azonban ez semmiképp sem csak a terrortámadások következménye. Az USA figyelme enélkül is egyre inkább a Csendes-óceán és Kína felé fordult. Az említett földrajzi hangsúlyeltolódás következtében felértékelődött a közép- ázsiai és a Közép-Ázsiával határos országok szerepe. India súlyának gyors növekedése -a nemzetközi kapcsolatokban viszonylag stabil tényező volt már szeptember előtt is, elég csak az indiai gazdaság vagy hadipotenciál ugrásszerű fejlődésére gondolni. Viszont egy éve még elég nehéz lett volna elképzelni, hogy például Pakisztán vagy Üzbegisztán fontosabb partner legyen katonai és hírszerzési szempontból az USA számára, mint Németország. Ez akkor is megdöbbentő, ha min den bizonnyal csak viszonylag rövid távú állapotról van szó, mely szorosan kapcsolódik a jelenlegi közép-ázsiai helyzethez. Az említetteken kívül természetesen számtalan változással járt még szeptem bér 11. (Irán helyzete, Irak problé mája, Izrael és a palesztinok viszonya, gazdasági problémák, katonai fejlesztések és a katonai költségvetés, a doktrínák módosulása). Mindegyik tényező felsorolására azonban nincs lehetőség. Nagyot röviden összefoglalva: a változásokon túl, amelyeket szeptember 11 e okozott, nagyon fontosak azok a világpolitikai folyamatok is, ame lyekre a tragédia rámutatott (például Európa alacsony hatékonysá ga) vagy amelyek fejlődéséi meggyorsította (például az ameri kai-orosz viszony javulása). Az „alkotmányos alapokmány" kifejezés szerepel a „funkcionális föderáció" alkotmányának meghatározására Szerbia és Montenegró: játék a szavakkal PETKY JÓZSEF Szerbia és Montenegró kapcsolatait nem alkotmány, hanem „alkotmányos alapokmány” fogja szabályozni. A majdani szerb-monte- negrói közös állam kapcsolatainak útvesztőiben eligazodni próbáló újságírók és újságolvasók sokszor szembesülnek azzal a dilemmával, hogy amikor szó van a majdani jugoszláv szövetségi állam készülő alaptörvényéről, akkor az „alkotmányos alapokmány” kifejezés szerepel a hírekben, jóllehet van ennél sokkal egyszerűbb kifejezés, amely fedi az alaptörvény fogalmát, mégpedig az alkotmány szó. Nem jelentéstani vagy fordítási, hanem alkotmányjogi problémáról van szó. Eleinte a belgrádi és a podgoricai alkotmányjogászok is idegenkedve ízlelték az „alkotmányos alapokmány” szókapcsolatot, és keresték a mögötte megbúvó tartalmat. A dolgok tisztázásához vissza kell menni március 14-éig, amikor a jugoszláv, szerbiai és montenegrói vezetés az Európai Unió unszolására több hónapos huzavona után aláírta a szerb- montenegrói államjogi viszonyt átalakító egyezményt, amely azóta „belgrádi megállapodásként“ vonult be a köztudatba. Ebben a dokumentumban szerepel az ominózus „alkotmányos alapokmány” kifejezés. A belgrádi megállapodás - valójában keretegyezmény - majd minden kitételében magán hordozza a halasztás és az általánosítás bélyegét. A benne foglaltak szerint például három év elmúltával a két tagköztársaság felülvizsgálhatja államjogi státusát. A megállapodás nyitva hagyja az állam jogi kapcsolatok egyik fontos fok mérőjének tekintett kérdést is, ne vezetesen azt, hogy miként vá lasszák meg a majdani közös állau parlamentjét. Képtelenség mégha tározni Szerbia és Montenegró jövőbeni államformáját, noha < belgrádi politikai vezetés - mint egy jelezve elképzeléseit - elősze retettel használja az ugyancsal sejtelmes „funkcionális föderáció’ kifejezést. A szerző az MTI tudósítója