Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 114. szám, szombat

I SZÓ 2002. MÁJUS 18. Szombati vendég Csemadokban csak azt a szűk területet lehetett vállalni, amelyet a szervezet hasznosítani tudott: úgy kellett kiharcolni, hogy legalább a viseletét is föltérképezhesse \míg a népdal él, hiába zárják be az iskolákat zületésnapja alkalmából ét kitüntetést is kapott, éprajzkutató tevékenységét emcsak itthon, hanem Ma- yarországon is elismerik, gyebek közt azért is, mert zlovákia magyarok lakta fe­jletén föltérképezte csak- em az összes népviseletet. GRENDEL ÁGOTA srmészetesen népszokásokat is VŰjtött és tárgyi néprajzkutatás- il is foglalkozott. Méry Margit éprajzkutatót a Csallóköztől a odrogközig szinte-minden falu- an ismerik, ezért bár pünkösd an, nem csupán az egyházi ün- epről és a hozzá kapcsolódó nép- lokásokról beszélgettünk. keresztény világ a Szentlélek Ijövetelét és a keresztény egy- áz megszületését ünnepli. 1945 s 1989 között nemigen ünne- elték, pontosabban nem ápol- atták a pünkösdi népszokáso- at. Mi maradt meg belőlük, mit :het még felújítani? pünkösd az egyik legjelentősebb nnep, áldozócsütörtök és az Úr­apja között helyezkedik el. Hétfőn (yitracsehibe utazom, egy idős sszony boldogan mondta, menjek yugodtan, nem dolgoznak, mert ünkösdhétfő van, ők ma is meg­ártják. Korábban háromnapos ün- ep volt, mára csak a vasárnap ma­ját, de a falusiak még a hétfőt is nnepnek tartják. 1945 és 1989 kö- ött pünkösd egyházi jelentősége és :llege maradt meg csupán, főleg a agyományórző vidékeken tartot­ok meg az ünnepeket a templo- lokban. Pünkösd után 10 nappal z Úrnap következik, ám az úrnapi örmeneteket abban az időben tü- ufta a hatalom. Az egyik legje- mtősebb pünkösdi szokás a pün- ösdi király és a pünkösdi királyné álasztása, ez 1945 után elmaradt. /Tár csak az idősek emlékeznek rá. így Muzsláról szóló korai néprajzi »írásban nagyon szép pünkösdiki- ály-választást -ismerünk, de erre nár a mai idősek sem emlékeznek, i legtovább a Zoborvidéken és az polymentén maradt meg a pünkös- li király és a királyné választásának zokása. Egy kicsit eltér egymástól a :ettő, formailag is és zenéjében is. iogyan, kik közül választották a tünkösdi királyt és a királynét? 1 Zoborvidéken a pünkösdi király nindig a falu első legénye volt. A egtalpraesettebb legényt válasz- ották, akinek volt tekintélye és endet tudott tartani a legények :özt. Pünkösd vasárnapján túrá­tokkal, zöld ágakkal feldíszített »csira felültették a legénybírót, a mnkösdi királyt, és a legényekkel :gyütt, bejárták az egész falut, nindenkit meghívtak a kocsma ílőtti ünnepségre. A pünkösdi ki- álynak komolynak kellett lenni, íem nevethette el magát, amíg be íem járták az egész falut. A legé- íyek persze huncutkodtak, meg a álusiak is. Ha elnevette magát, ó izette az egész táncmulatságon az talt. Nagyon aranyos történeteket íallottam ezzel kapcsolatban. Az ;gyik legény anyja azt mondta a fi­inak, ne félj, majd én gondosko- lom róla, hogy a pünkösdi király íllja a cehhet. Amikor az ő háza elé írt a menet, az asszony kecske há­lára ült, azon vonult ki az utcára, ^ersze, hogy elnevette magát a le- jénybíró is, és kifizette az italt. 3ünkösdi királynénak a legszebb, egfiatalabb, 12-15 év körüli kis- ányt választották ki a szűz lányok cözül. Ó kasmírkendő alatt vonult, ímelynek négy sarkát négy lány ártotta, így járták be az egész fa- ut. Énekeltek, minden házhoz be­iének, megtáncoltatták a háziakat is, és ezért tojást kaptak. A végén ízt sütötték meg. Kenyérre tették a rántottét, és az egész falu lánysere- §e evett belőle. \z énekes-zenés felvonuláson kívül mi tette érdekessé, izgal­massá a királyválasztást? Muzslán például a királyválasztást ügyességi versennyel kapcsolták össze; a királlyá avatás feltétele volt, hogy ki lovagol a legjobban. Volt vi­dék, ahol a királyjelöltnek a gúnár nyakát kellett elszakítania. A pün­kösdi királyság rövid ideig tartott, csak a pünkösdi ünnepek alatt, van is ezzel kapcsokban egy mondás: rövid, mint a pünkösdi királyság. Legtovább egy évig tartott, a követ­kező pünkösdkor újat választottak. Ünnepeinknek megvannak a jel­legzetes ételei. A rántotta mel­lett vannak hagyományos pün­kösdi ételek? Különösebb étkezési szokások nem alakultak ki, a falusiak kalá­csot, süteményt sütöttek, azt vitték a mulatságba. Nagyon szép ün­nepélyként emlegetik a pünkös­döt, mert a szabadban az egész fa­lura kiterjedő mulatozás folyt. Van valamilyen összefüggés a pünkösd és a népdalokban is sűrűn szereplő pünkösdi rózsa közt? Túl sok köze nem lehet a virágnak az ünnephez, nagyjából ilyenkorra virágzik ki, de ezt a témát nem ku­tattam. Ugyanolyan rövid életű, mint a pünkösdi királyság. Meg pünkösdkor összegyűjtötték, pincé­ben, hűvös helyen tárolták, hogy ki- bíija Úmapig, mert ilyenkor a kislá­nyok virággal hintették be az utat, amerre az oltáriszentséget vitték. Néprajzkutatói és szervező tevé­kenységéért nemrég két kitünte­tést kapott. Egy ezüstplakettet Csáky Pál miniszterelnök-he­lyettestől vehetett át. A másikat a Magyar Köztársaság adomá­nyozta a magyarság megőrzésé­ért kifejtett munkájáért. Korábban nemigen szoktak figyel­ni arra, amit elvégeztem, bár be­utaztam egész Dél-Szlovákiát, egész életemben buszoztam, vona­toztam. Meglehet, ennek is kö­szönhető,' hogy ennyi megmaradt hagyományainkból. Az a sok kiállí­tás, amit tizenhat-tizenhét éven keresztül a zselízi fesztiválokon rendeztem, nem múlt el nyom nél­kül. A falusiak kezdtek figyelni az értékeikre. Hiszem, hogy ezzel so­kat tettem azért, hogy hagyomá­nyaink megmaradjanak. Jóleső ér­zés, hogy a legmagasabb szinten is értékelik, tettem valamit a meg­maradásunkért, a magyarságun­kért. Ami számomra a legmegtisz- telóbb volt, nem akárkinek adtak ilyen elismerést. Úgy érzem, vala­hol az én kis munkám is ott van az eredmények között. Ki indította el a néprajzkutatói pályán? A gimnáziumi évek alatt kezdtem érdeklődni a néprajz iránt. Bár Tardoskeddről, azaz faluról szár­mazom, ott már alig éltek a hagyo­mányok. Nem születtem bele a ha­gyományápolásba. Amikor a ko­máromi gimnáziumba kerültem, tagja lettem a Tomasek Mária ve­zette tánccsoportnak, amely akkor országos hírnevet szerzett. Toma­sek Mária többször kivitt Martos­ra, Izsára, amikor gyűjteni ment. Ezekben a falvakban döbbentem rá, micsoda petróleumlámpás ha­gyományőrző falu az ott, mi min­dent tudnak az emberek. Érettségi után jó pár évig tanítottam, s amit a gimnáziumi évek alatt a tánccso­portban meg a gyűjtőutakon elsa­játítottam, azt pedagógusként fel­használtam. Akkor már szülőfa­lum hagyományai iránt is kezdtem érdeklődni. Kiderült, hogy ott is sok hagyományra emlékeznek még. Számtalan néprajzkutató, gyűjtő járt abban az időben a fa­lunkban, mert az emberek kezdték felújítani a régi hagyományos tán­cokat, a váskatáncot. Előkerült a szinalázás szokása, melynek én gyerekkoromban részese is vol­tam. A kutatók által összegyűjtött anyagok meg is vannak a tudomá­nyos akadémián. Akkor még éltek azok az idős adatközlők, akiktől értékes anyagokat gyűjthettünk. Később a Csemadokban kezdtem dolgozni, de nem elégített ki a te­vékenységem, úgy éreztem, estén­ként még lehetne valamilyen hasz­nos munkát végezni, a sok utazás mellett. Ezért beiratkoztam a Co- menius Egyetem Bölcsészkarára, el is végeztem a néprajz szakot. Nagyon jó tanáraim voltak, Meli- chercík meg Bednarik professzo­rok, mindkettő nagyon jól fel tudta készíteni a diákokat. Sokat gyűjtöttem magyarországi nép­rajzkutatókkal, Martin Györggyel, Pesorvár Ernővel, Kiss Lajossal, Szomjasi Ferenccel. Ez még az egyetemi tanulmányoknál is sok­kal többet adott. Jártam a terepet, végeztem a munkámat. Persze, ak­kor szűk korlátok közt lehetett csak a néprajzkutató munkát vé­gezni, hiszen múzeum sem volt, vagy más komoly intézmény, ahol a gyűjtések eredményét fel tudtuk volna dolgozni, rendszerezni. A Csemadokban pedig csak azt a szűk területet lehetett vállalni, amelyet a Csemadok hasznosítani tudott. Kezdetben ez a népzene és a néptánc volt, úgy kellett kihar­colnom, hogy legalább a viseletét is föltérképezhessem. Sikerült is egész Dél-Szlovákiában, nagyon részletesen, pontosan, irigylik is tőlünk a magyarországiak. Sehol Közép-Európában nem készült ilyen alapos feltárás a népvisele­tekről. Emellett néprajzi kiállításo­kat szerveztem a zselízi fesztivá­lon. Minden évben más-más járás­Már gimnazistaként érdeklődött a néprajz iránt (Fotó: Somogyi Tibor) Magyarországon is sokan irigylik népviselet-gyűjteményét (Fotó: Somogyi Tibor) ból vettem a kiállítás anyagát, a falvakban szedtem össze padláso­kon, ládafiákból, szekrényekből, csak azért, hogy figyeljenek fel ar­ra, mennyi érték-van még a falvak­ban, ha létrejöhetne egy magyar nemzetiségi múzeum, legyen miből meríteni. Sajnos senki nem tett túl sokat annak érdekében, hogy létrejöjjön a magyar nemzeti­ségi múzeum. Ezen túl a zselízi fesztiválon elindítottam egy műsort, amelyben a hagyo­mányőrzők mutatták be a hagyo­mányokat, egyrészt a viseletét, másrészt a munkafolyamatokat, szokásokat. Mindig a hozzá kap­csolódó viseletekkel. A kenyér fel­dolgozását a mag vetésétől az ara­táson keresztül a kézi cséplésen, kenyérsütésen át egészen a kenyér megszenteléséig. Tizenöt-tizenhat falu szokott ebben részt venni. Vi­rágba szőtt álmok volt a műsor cí­me, szerintem a fesztivál legérté­kesebb műsorai közé tartozott. Nagy kár, hogy elmaradt ez a fesztivál. Én is sajnálom. Egyebek közt azért, mert volt olyan eset is, hogy a ken­derfeldolgozás folyamatát 70-80 év körüli öregek is eljöttek bemu­tatni. Ott volt Zselízen a lévai mú­zeum néprajzkutatója meg sok ma­gyarországi is, persze, ott csodál­kozott, hogy neki ezek az eszközök megvannak a múzeumában, de so­hasem tudta, hogyan használták. Tehát ott működés közben is lát­hatta a számára addig holt eszkö­zöket, azt, ahogy az öregember gajmolt a fonó asszony mellett. Minden olyan témára kitértünk, amely bemutatható színpadon is. Még a nagy család szerepét, a nagy családban uralkodó rendet, a gye­rekek nevelését is színpadra vittük. Bemutattuk, hogyan aludtak; egy helyiségben néha tizennyolc-húsz személynek is el kellett férni, az asztalfióktól a ládán, a pádon, hol mindenhol aludtak a gyerekek. Ezek olyan értékek voltak, amelyek már mind rég feledésbe merültek volna, de a falusiak utánajártak, hozták az ötleteiket és bemutatták. Ezért érzem úgy, hogy a munkám eredménye a hagyományok to­vábbélése. Mert amíg a népdal él, és magyarul énekelnek, hiába zár­ják be a magyar iskolákat, ez élet­ben fogja tartani, ha nem is olyan hosszú ideig, a magyarságot. Hogyan tudta összeegyeztetni a gyűjtőmunkát, a szervezést a családi élettel? Talán az volt a legnehezebb, és bizo­nyára ezért nem lettek a lányaim néprajzkutatók. Bizony volt olyan hónap, hogy több időt töltöttem munkaidő után kint a terepen gyűjtéssel, mint otthon. Volt úgy, hogy pénteken reggel elmentem munkába, az éjszakai vonattal el­utaztam keletre, vasárnap éjszaka vissza, reggel az állomásról egyene­sen munkába mentem, délután a lá­nyomnak koncertje volt, a batyuim­mal együtt érkeztem a fellépésére. Mielőtt elmentem, mindig meg­főztem, gondoskodtam róla, hogy mindenük meglegyen, de az volt a legfőbb baj, azt hányták a szemem­re szomorúan, hogy másnak otthon van az anyja, én meg nem. Sokszor előfordult, hogy az egyik lányomat vittem magammal, kettőt nem na­gyon tudtam, már nem összponto­síthattam volna a munkámra. Milyen a kapcsolata a fiatal folk­loristákkal, a néprajzkutató­utánpótlással? Azt hiszem, rengeteg néprajzos van. Valamennyi fiatalt nem isme­rem, a középkorosztállyal szoro­sabb a kapcsolatom. Van egy kore- ográfusképző tanfolyam, a Szlová­kiai Magyar Folklórszövetség szer­vezi, ott tartok előadásokat, ott ta­lálkozom azokkal, akik ér­deklődnek a néprajz iránt. Nagyon sok rendezvényre kapok meghí­vást az ünnepváró rendezvényekre mint előadó, szervező. A kapcsolat nem szűnt meg, de kevesebb a le­hetőség, nincsenek nagy országos fesztiválok, a meglevők nem folk­lór jellegűek, inkább népünnep­élyek - Gombaszögre gondolok például, és az sincs évente. Ott volt eleven a kapcsolat a néphagyomá­nyokkal. Egy időben nagyon jól működött a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, ez fogta össze a néprajzosokat és a néprajz iránt érdeklődő önkéntes gyűjtőket. Ez megszűnt. Magyarországra nehéz eljutni. Egyrészt a munkám is köt, meg az anyagiak miatt is nehéz. A Pátria rádió szerkesztőjeként kizárólag folklórműsorokat szerkeszt? Egy időben katolikus műsorokat is szerkesztettem, de amiért ott va­gyok, amit vállaltam, azok a nép­rajzi műsorok. Régebben rövid néprajzi ismertetések, tudósítások is voltak, de ezek megszűntek, amióta átalakult a műsor struktú­rája. De a meglevő néprajzi prog­ramokat is nagyon sokan irigylik tőlünk. Nemrég, a külföldi szer­kesztőségek találkozóján sokan megcsodálták, milyen sok néprajzi anyagunk gyűlt össze. Egy műso­rommal egy ukrajnai nemzetközi fesztiválon, a Kárpát-medencei szerkesztők versenyén második dí­jat kaptam. Amit a néprajzi műso­raimban különösen nagyra értéke­lek, hogy nagyon sok egyházi vo­natkozású szokás jött elő, ame­lyekről tudjuk, hogy a régi rend­szerben tiltva volt. Ennek az idősebb emberek is nagyon, mert ők is elfelejtették volna. így vi­szont, a rádió kedvéért előszedik a régi imakönyveket, régi énekes­könyveket, egy-két idős asszony még emlékszik a dallamára, meg tudjuk menteni és őrizni értékein­ket a következő nemzedékeknek. Mennyire élnek még a hagyo­mányok, s mennyire elevenít- hetők föl? Funkciójukban úgy, mint régen, nem nagyon élnek. Az egyháziak kezdenek felelevenedni. A régiek közül a farsangi szokások marad­tak meg, a Csallóközben majdnem megszakítás nélkül. Tudok olyan­ról is, hogy felelevenítették, új for­májában a húsvét előtti szokáso­kat, a villőzést, a húsvéti locsolko- dást, de az már természetesen nem olyan formában, mint régen volt. Mi ennek az oka? Az egyik és legfőbb, hogy a fiata­lok nem tudnak és nem mernek énekelni, vagy kivonulni az utcára. Az ünnepekkel kapcsolatos szoká­sok ugyanis mindig az együtt énekléssel voltak egybekötve. Az öregek nagyon nehezményezik, hogy a fiatalok nem tudnak, nem akarnak, nem mernek énekelni. Egy szép szokás él a folyamatában a Gömörben, Vecseklőn: a legény- bíró-választás és a legényszervezet működése. Most már az egyetem­isták is hazamennek szilveszterre, mert akkor választják a legénybí­rót, a belügyminisztert, a külügy­minisztert, a nevelőt, a nótafát, a söprűst. Mindegyiknek megvan a maga feladata. A belügyminiszter arra ügyel fel, hogyan viselkednek a legények a faluban. Mindenről tud, arról is, mikor ment ki a le­gény az utcára, mikor ment be. A külügyminiszter a szomszédos fal­vakban ügyel a lakodalomban, diszkóban. A nótafa a nótát kezdi. A söprűs arra ügyel, ha húsvétkor mennek öntözni, senki le ne ma­radjon. A nevelő a fiatalok nevelé­sét vállalja. Az egyletnek van egy anyakönyve, évszázadokra vissza­menőleg megvan. Beleragasztják a legénybíró képét, abba beleírják, hogy az év folyamán melyik legény milyen vétséget követett el, milyen bírságot fizetett. A bírság majd­nem mindig ital; főleg pálinka. Más hasonló szokás, főleg a lányok szokásai elmaradtak, folyamatuk­ban nem élnek, itt-ott felújítják. Vecseklőn húsvétkor együtt járják be a legények cigányzene kíséreté­ben a falut, a locsolás utáni lako- mázáson már az egész falu részt vesz. Kár, hogy elmaradnak a szo­kások; még sok minden élhetne. Ahhoz talán az is kellene, hogy az iskolában néprajzoktatás folyjék, és ezeken az órákon a helyi szo­kásokat is megismeijék. Az nagyon hasznos volna. Vannak kezdeményezések, sok olyan peda­gógus van, ezt a tanfolyamokról tu­dom, akik nemcsak elmondják a he­lyi szokásokat, hanem utána is jár­nak. Azt hiszem, azok a faluközös­ségek hiányoznak, amelyek életben tartották a szokásokat. Nagyon sok szokás akkor maradt el, amikor beszőnyegezték a szobákat. Keleten az volt a szokás, hogy András nap­kor öreg cserépfazékba összegyűj­tötték a hamut, és becsapták az András nevű illetőnek, így köszön­tötték. Vagy a szent család szokása is: házról házra mentek keresni a szent családnak a helyet, és amikor kezdték beszőnyegezni a szobákat, ez is elmaradt. Vagy egy özvegy­asszonynál jönnek össze, vagy a templomban. Az a fejlődés, amely egyrészt pozitív volt, a hagyomá­nyokra negatívan hatott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom