Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-05 / 79. szám, péntek
2002. április 5., péntek 2. évfolyam, 7. szám Kosztolányitól a formabontás idegen volt, ezért tűnhet paradoxonnak, hogy a későmodern és a posztmodern magyar epika mesterei őbenne tisztelik legfontosabb elődjüket Az egzisztencialista próza magyar előfutára GRENDEL LAJOS v osztolányi Dezső a 20. I f századi magyar epikál1^ nak az a klasszikusa, akinek a tekintélye - ■■■■ nemzedéki és irányza- ti hovatartozástól függetlenül - csorbítatlan. De nem volt ez mindig ilyen magától értetődő. Kosztolányi tekintélyét az utókora vívta ki lassú és hosszadalmas folyamatban, nagyjából a 60-as évektől kezdve. Korábban az irodalomtörténet-írás és az olvasóközönség is elsősorban költőként tisztelte és méltatta, a magyar szimbolista és impresszionista líra egyik mestereként, akinek a teljesítménye azonban hajszállal mögötte marad két legnagyobb kortársa, Ady Endre és Babits Mihály kvalitásai mögött. Értékeit a kommunista irodalompolitika is igyekezett bagatellizálni azzal, hogy formalistának bélyegezte meg, és szembeállította Ady Endre és József Attila úgymond forradalmi költészetével. Kosztolányi recepciójának a története tehát szintén megérdemelne egy részletesebb elemzést, erre azonban itt és most nincs szükség. Ma már, az azóta eltelt több mint fél évszázad távlatából, bízvást megállapítható, hogy a 20. század bő első harmada a magyar irodalom egyik virágkora volt, amelyben a töredékben maradt vagy különböző okokból az utókor figyelmének a perifériájára szorult életművek is frissebbeknek és aktuálisabbaknak látszanak a későbbi évtizedek nem egy kanonizált művénél vagy életművénél. A magyar regény fejlődéstörténete szempontjából ma úgy látszik, hogy e példátlan erupció Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső műveit lökte a legmagasabbra és a legmesszebbre. Hármuk közül Móricz a legjellegzetesebb magyar író, értve ezen azt, hogy ezer szállal kötődik a sajátosan magyar társadalmi viszonyokhoz és történelmi hagyományokhoz, a nyugat-európai emberétől több árnyalatban különböző magyar mentalitáshoz. Ez garantálta mindenkori népszerűségét és tekintélyét otthon, a magyar nyelv- területen, ámbár ehhez hozzá kell fűznünk, hogy talán éppen ezért Ezek a hősök (vagy inkább antihősök) valamilyen velük született, megváltoztathatatlan, egzisztenciális „hiba" folytán ítéltetnek boldogtalanságra, lesznek öngyilkosok, gyilkosok vagy éppen tömeggyilkosok. a mai, fiatalabb nemzedékek számára hármuk közül a legkevésbé inspirativ. Ezzel szemben Krúdy, főleg írói pályája második felében, éppúgy az időnek mint regényépítő elemnek a problémájával viaskodik, mint világirodalmi kortársai többsége, azzal a különbséggel, hogy más következtetésekre jut, mint Proust, Faulkner, Virginia Woolf és mások. Megpróbálja az időszempontokat kiküszöbölni a regényből, illetve megállítani az időt, mint Thomas Mann a Varázshegyben. (Művészileg a legmeggyőzőbben a Boldogult úrfikoromban című regényében.) Az igen termékeny, s ezért művészileg gyakran egyenetlen Mó- riczhoz és Krúdyhoz képest Kosztolányi keveset ír, és más utakon jár. A 20-as évek elejétől 1936- ban bekövetkezett haláláig másfél évtizednyi idő jut a számára, hogy megírja négy legfontosabb kisregényét (Nero, a véres költő; Édes Anna; Pacsirta; Aranysárkány), az Esti Kornél című novellaciklusát és még vagy egy tucat felejthetetlen novellát. A magyar regény fejlődése mindig is némi fáziskéséssel követte a „nagy” irodalmakét, s ha magyar író elszánta is magát „formabontásra”, azt többnyire diszkréten, már-már a szépírói hajlamai ellenére tette. Szentkuthy Miklós hatalmas avantgárd regényének, a Prae-nek (1934) korszakos jelentőségét is csak a 20. század utolsó évtizedeiben ismerték fel szélesebb szakmai körökben. Kosztolányitól a formabontás merőben idegen volt, a klasszikus realista regénymodell lebontásában Krúdy Gyula vagy Márai Sándor nála jóval messzebbre jutottak. Ezért tűnhet paradoxonnak, hogy a későmodern és a posztmodern magyar epika mesterei mégis őrá, Kosztolányi Dezsőre hivatkoznak a leggyakrabban, és őbenne tisztelik legfontosabb elődjüket. Ez az ellentmondás csak úgy válik érthetővé, ha olyan sajátos szempontból vizsgáljuk meg Kosztolányi epikáját, amint azt Hima Gabriella irodalomtörténész tette kitűnő, Kosztolányi és az egzisztenciális regény című könyvében. Kosztolányi epikáját a regényhősei felől közelíti meg, s főleg az író személyiség-felfogását és személyiségértelmezését elemzi, s ezek eredetiségében látja meg Kosztolányi modernségének lényegét, mi több: előfutár-szerepét. Kosztolányi valamennyi regénye egy-egy középponti hős nem túl látványos, ám annál izzóbb belső drámája köré épül fel. Ezek a hősök (vagy inkább antihősök) valamilyen velük született, megváltoztathatatlan, egzisztenciális „hiba” folytán ítéltetnek boldogtalanságra, lesznek öngyilkosok, gyilkosok vagy éppen tömeggyilkosok. Pacsirtát brutális csúnyasága, Édes Annát kommunikáció-képtelensége, az Aranysárkány Novák tanár urát a világ rendje értelmességébe vetett túlzott idealizmusa kárhoztatja boldogtalanságra. Nérót pedig az, hogy a művészet révén szeretné megváltani magának a belépőjegyet a halhatatlanságba, ámde rá kell döbbennie, hogy ő csak egy tehetségtelen ripacs és dilettáns költő. Előbb-utóbb mindegyikük rájön, hogy nincs szabadulás sorsa börtönéből, de mindegyikük másképpen reagálja le felismerése drámáját. Pacsirta beletörődik a megváltoztathatatlanba, Édes Anna föllázad a sorsa ellen és megöli kenyéradó gazdáit, Novák tanár úr főbe lövi magát, Nero pedig véres zsarnok lesz. Érdemes lenne egyszer összeverni Kosztolányi Néróját Albert Camus Caligulájával, s nem pusztán azért, mert áltörténelmi mű mind a kettő, hanem a személyiségükre vonatkozó írói megközelítésmód hasonlósága okán. Ahogy Camus Caligulája, úgy Kosztolányi Nerója sem csupán eszelős zsarnok, hanem a semmivel szembesülő magányos kreatúra, aki a többi ember szerencsétlenségére, szinte korlátlan hatalom birtokosa lesz. S ahogy a Caligula sem elsősorban lélektani dráma, a Nero sem lélektani regény, legföljebb AZ IS. Ideje talán kimondanunk, amit eddig is sejtettünk az olvasóval: Kosztolányi személyiségértelmezése az egzisztencialistákét anti- cipálja. Egy korai egzisztencialista író, aki az egzisztencializmus Nagy Zoltán: Ex libris, 2002 korfilozófiává válását már nem érhette meg. S ezen irányzaton belül is szegről-végről elsősorban Albert Camus távoli rokona. Kosztolányi azonban tartózkodik a te- oretizálástól, mindenféle utópiát megvet, mert az embert megválthatatlannak látja, a világmindenség végtelenül magányos kitaszítottjának, aki ráadásul maga is föloldhatatlan ellentmondásokból van összerakva. Az utópiák pedig embertelenek, ha ugyan nem emberellenesek is. Kosztolányit ezért gyakran és sokan vádolták meg nihilizmussal - s talán nem egészen alaptalanul. De, tegyük mindjárt hozzá, olyan nihilista, aki szenved a nihilizmusától, s aki a nihilizmusra a részvétben találja meg a gyógyírt. Gyógyírt, amely nem gyógyít meg, de enyhíti a szenvedést és a fájdalmat. Rosszabbik énjének al- teregója, Esti Kornél azonban még ezt a törékeny humanizmust is lépten-nyomon kicsúfolja. Esti Kornélnak már semmilyen illúziói sincsenek. Helyszűke miatt, de mivel fontos, éppen csak jelezni tudjuk, hogy intellektualizmusa ellenére, Kosztolányitól a moralizálás rossz magyar hagyománya éppúgy távol áll, mint a pátosz, ellenben nagy művészi erővel és beleérzéssel tudja hősei lelki-szellemi auráját tárgyi környezetükhöz való viszonyukban megragadni, s korai lírájának impresszionizmusából éppen a lényeget átültetni prózájába. így prózájára nem jellemző a szentimentális lirizálás sem, meg- indultságát pedig minduntalan rejtett irónia ellenpontozza, amely kíméletlenül őszinte, de sosem sértő. Beszélnem kellene arról is, hogy a magyar epika egyik legnagyobb stílusművésze, a „leglatinosabb” magyar prózaíró, és még sok másról is, hogy még érthetőbbé váljék, miért vagyunk mi, mai magyar írók, szinte mindnyájan adósai Kosztolányinak. De talán sokat megértet ebből az a levél, amelyet Thomas Mann írt Kosztolányinak a Nero német nyelvű kiadása után. Thomas Mann egyebek mellett a következőket mondja: „Fejlődése aligha lepte meg azt, Ahogy Camus Caligulája, úgy Kosztolányi Nerója sem csupán eszelős zsarnok, hanem a semmivel szembesülő magányos kreatúra, aki a többi ember szerencsétlenségére, szinte korlátlan hatalom birtokosa lesz. aki örömmel fogadta ifjúkori munkáit. Mégis meglepőnek nevezném Neró-ját, s hozzáteszem, hogy ezt a szót, műalkotásra alkalmazva, nagy dicséretnek tekintem. Azt jelenti, hogy ez a mű több, mint a kultúra s egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jegyét viseli homlokán, bátor magányból született, s olyan emberiességgel indítja meg lelkünket, amely fáj, annyira igaz. Ez a költészet lényege. A többi csak aka- démizmus, még akkor is, ha sans- culotte-osnak tetteti magát.” Megjelent az ATELIER DU ROMAN című párizsi negyedévi irodalmi folyóiratban, 2001-ben. Nagy Zoltán: Betonpolip, 1998, tusrajz
