Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-30 / 100. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 30. TÉMA: A SZAKSZERVEZETEK HELYZETE (Képarchívum) Szakszervezeti tüntetés, valahol Európában. A Szakszervezetek Szövetségének legrosszabb lépése volt, hogy összeállt a Demokratikus Baloldal Pártjával Legfőbb ellenségünk a jobboldal Kétszáz év telt el az első szakszervezetek megalaku­lása óta. Az eredetileg a munkások érdekeit védő egyletek mára a politikai élet meghatározó tényezői lettek. ÖSSZEFOGLALÓ Szlovákiában azonban minden egy kicsit másképp működik. A Szak- szervezetek Szövetsége (KOZ) megőrizte befolyását bizonyos iparágakban, főleg a vasúti közle­kedésben és bányászatban. Nem sikerült azonban megvetni a lábu­kat az 1993 után alakult vállala­tokban, megakadályozni néhány cég teljes csődjét. Azon kívül, hogy néhányszor - engedély nélkül - akadályozták a forgalmat a fővá­rosban, semmiféle látványos akci­óval nem sikerült felhívni maguk­ra a figyelmet. Az új munkatör­vénykönyvet, amelyet éppen a KOZ közreműködésével készített a munkaügyi minisztérium, egyene­sen siralmasnak nevezik. Az emberek nem bíznak bennük. Ennek oka a Szakszervezetek Szö- vetésge vezetőinek sokszor arro­gáns hozzáállása. És persze a kis­ember dühe: ha Ivan Saktor a „semmiért” százezer koronát kap, akkor miért álljak be hozzá? A KOZ ráadásul még a „kommunis­ta” bélyeget is megkapta, miután látványosan összeállt a Demokra­tikus Baloldal Pártjával (SDK). Ludovít Kaník (DS) képviselő sze­rint azzal, hogy a jobboldalt kiál­totta ki a legfőbb ellenségének, voltaképpen azoknak üzent hadat, akiket komolyan foglalkoztat a munkanélküliség. A KOZ mono­polhelyzete vitathatatlan. Ha nem is teljesen értünk egyet Kaník meg­állapításával, annyit elismerhe­tünk, hogy a KOZ balra sodródása azoktól fosztotta meg a lehetősé­get, akik esetleg jobboldali nézete­ket vallanak. A szakszervezetek célja ugyanis eléggé távol áll a po­litikától. Kialakulásának eredete összefügg az iparosodással, a gaz­dasági erőviszonyok megváltozá­sával: a tizenkilencedik században erősödő munkásosztály „védegyle­te” volt. Sajnos azonban az elmúlt rendszerben a munkásosztály ne­gatív felhangot kapott, szakszerve­zetinek lenni pedig egyet jelentett a kommunistával, (szge, ú) Yorkshire és Lancashire grófságokban szinte teljesen tönkretették az ipart, elszabott nadrágokat gyártottak Géprombolásért kötél j árt Angliában ÖSSZEÁLLÍTÁS Az ipari forradalom a tizenkilence­dik század elején már súlyos problé­mákat okozott Angliában: gépek kezdték felváltani az embereket, növekedett a munkanélküliség és felszöktek az árak. 1811-ben ország­szerte lázadások törtek ki, amelyek később luddita mozgalom néven ke­rültek a történelembe. Vezetőjük, egy bizonyos Ludd király, vagy Ludd vezér alakját máig homály övezi. A Ludd elnevezés egyébként egy értel­mi fogyatékos férfi nevéből szárma­zik, áld néhány csúfolódó gyereket egy házba kergetett, majd rájuk zár­ta az ajtót. Amikor visszatért, már nem találta ott a gyerekeket, és ettől nagyon feldühödött: mérgében összetört két szövőszéket. Az angol parlament már 1799-ben és egy évvel később elfogadott egy olyan javaslatot, amely már 2-3 ember számára is megtiltotta, hogy „tömörüljenek fizetésemelés és a munkahelyi feltételek javítása céljából”. Szakszervezeteknek, vagy bármiféle más így még a csí­ráját is elfojtották. Ez azonban csak olajat jelentett a tűzre. Yorks­hire és Lancashire grófságokban szinte teljesen tönkretették az ipart. Más módon is kifejezték til­takozásukat: elszabott kesztyűket, nadrágokat gyártottak a lázadozó munkások. Rombolásuk nem volt féktelen: a becsületes és az alkal­mazottakkal jól bánó munkaadó­kat nem bántották, sőt támogat­ták: megtörtént, hogy egy ilyen munkaadó akár „védelmet” is élve­zett. A munkaadókat ez a hozzáál­lás kényszerítette arra, hogy tár­gyalóasztalhoz üljenek a munká­sokkal. 1812-re már ígéretet kap­tak a folyamatos fizetésemelésre, és arra is, hogy a munkaadók azontúl csak képzett munkásokat alkalmaznak, és nem képzetlen asszonyokat és gyermekeket, azaz olcsó munkaerőt. Cserébe a mun­kások az általuk gyártott termékek színvonalának növekedését ígér­ték. Ennek a megegyezésnek a ha­tását már ugyanebben az évben érezni lehetett, míg 1811 előtt szinte naprenden voltak a meg­mozdulások, 1812-ben már elvét­ve akadt egy-kettő. Ebben az is közrejátszott, hogy a parlament ebben az évben főbenjáró bűnnek kiáltotta ki a géprombolást: tehát bárkit, aki beállt a ludditákhoz, irgalmatlanul fel lehetett akaszta­ni. Még azon az évben meggyil­koltak egy gazdag malomtulajdo­nost, aki állítólag utálta a munká­sait: ez jó okot adott a hatóságok­nak, hogy országszerte tisztogató akciókat szervezzenek: Tizenhét embert felakasztottak, sokakat örökre száműztek. Az akkor ké­szült felmérésekből kiderül, hogy a legfiatalabb tizenöt, a le­gidősebb pedig hetven éves volt az elfogott ludditák, vagy szimpa­tizánsaik között. 1817-ben volt az utolsó lázadás és tisztogató akció Leicestershire grófságban. A lud­diták ezután már csak titokban te­vékenykedtek. További működé­süket már nagyon nehezen lehet nyomon követni, (i-t, szge) SZAKSZERVEZETEK EURÓPÁBAN + Németországban általában csak egyszer egy éven kerülnek a fi­gyelem középpontjába a szakszervezetek - általában tavasszal, a bértarifa-tárgyalásoknál. Ilyenkor általában figyelmeztető sztrájko­kat is szerveznek, ám végül általában mindig egyezség születik. 1949 óta nem volt országos méretű sztrájk Németországban. A szakszervezetek jó kapcsolatokat alakítottak ki a pártokkal, főleg a szociáldemokratákkal (SPD), de a kereszténydemokratáknál is (CDU) lobbizik egy csoportjuk - általában sikeresen. A szakszerve­zetek szövetsége - DGB - nyolcmillió tagot számlál, ám egyre fo­gyatkozik. Tavaly például nyolc szakszervezet lépett ki a szövet­ségből, több mint kétszázezer taggal. Ez főleg a nem hatékony munkanélküliség elleni politikával és a csökkenő érdeklődéssel magyarázható. A legnagyobb szakszervezet, az IG Metall tagjainak csupán 7,5 százaléka fiatalabb 25 évnél. A szövetség egyébként sok mindent kínál egy tag bruttó fizetésének egy százalékáért cserébe: sztrájk esetén támogatást, jogi képviseletet, ingyenes betegbiztosí­tást, továbbtanulási lehetőséget. ♦ Olaszországban három nagy szakszervezet, a baloldali CIGL, a kereszténydemokrata CISL és a centrista UIL nemrég összefogott, és az utcára szólították tagjaikat, hogy figyelmeztessék Silvio Ber­lusconi kormányfőt: állítsa meg a munkajogi reformot. A külön­böző szakszervezetek összesen nyolcmillió tagot számlálnak. + Franciaországban nagy „hagyományai” vannak a sztrájkoknak. A szakszervezetek szinte mindenhez hozzászólnak, legtöbbször persze az állami vállalatok magánosításához. A jelenlegi aktuális téma is ehhez kapcsolódik: már régóta tervezik az állami áramszol­gáltató, az EdF privatizációját, ám ezt éppen a szakszervezetek nem engedik, (s-e) A KOZ szerint a kormány eltért a megállapodástól Nem kell fogatlan óriás? ÖSSZEÁLLÍTÁS A szocializmus idején szinte min­den második szlovákiai állampol­gár tagja volt a szakszervezetnek. Eltek a különböző kedvezmények­kel, szakszervezeti üdüléseken vettek részt. A rendszerváltás után a tagság folyamatosan csökkent, az akkori 2,4 millióról napjainkra 650 ezerre csökkent. Kérdés, a je­lenlegi formában van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a szervezet­nek, képes vol-e alkalmazkodni a piacgazdaság követelményeihez. A szakszervezetek egyik legfonto­sabb feladata - a képviselői szerint - az úgynevezett általános egyez­mény közös kidolgozása és megkö­tése partnereikkel, Szlovákia min­denkori kormányával és a munkál­tatók szövetségével. Ez a szerző­dés hivatott biztosítani a szociális békét, tartalmazza az adott évre előirányzott ádagos béremelések szintjét, a munkanélküliség terve­zett mértékét és mindazokat a ter­vezett intézkedéseket - szociális törvények, rendeletek, tervezett átalakítások a szociális szférában - melyeket az adott évre tervez a kormány, és melyekkel egyetért a másik két fél is. Ilyen egyezményt utoljára 2000-ben írtak alá, 2001. március végéig volt érvényes. Újabb egyezmény megkötésére az­óta sem került sor, ezt Eugen Skultety, a Szakszervezetek Szö­vetsége (KOZ SR) alelnöke a 2000- es szerződés be nem tartásával magyarázza. Szerintük ugyanis a kormány több ponton nem tartotta be az említett megállapodást, me­lyet csak arra használt fel, hogy deklarálja: Szlovákiában meg­egyezés született az érintettek közt, nem kell a szociális elégedet­lenség súlyosabb formáitól - mun­kabeszüntetés, demonstráció - tartani. Skultéty szerint a szak- szervezetek kezében nincs eszköz, mellyel a kormányt a szerződés betartatására rá lehetne bírni, ezért teljesen felesleges újat aláír­ni. A kormány sem erőlteti új szer­ződés aláírását; amíg szerződés nélkül is megvan a szociális béke, addig nem kell felesleges kötele­zettségeket vállalni. Az utóbbi évek megmutatták, a szakszerve­zetek képtelenek komolyabb meg­mozdulás szervezésére, tagságuk folyamatosan csökken, lassan fo­gatlan óriássá válnak. Az általános szerződés mellett a kollektív szer­ződések feltételeiben való meg­egyezés a másik legfontosabb fel­adatuk. Saját bevallásuk szerint azonban ezt a feladatot sem min­dig sikerül megoldaniuk: még ha a szerződésbe bele is kerül minden követelésük, nincs rá bitztosíték, hogy azt a vállalat irányítói betart­ják. A szerződés betartatása itt sem problémamentes, a bíróságok lassan hozzák meg ítéleteiket, a vállalat csődje esetén gyakran nincs pénz az alkalmazottak elma­radt fizetéseinek, végkielégítés­ének kiegyenlítésére, (lpj) A sztrájk nem volt tilos, csak a szervezése (összebeszélés) és a sztrájk támogatása, szervezkedni tehát csak titokban lehetett a szabadszervezeteken keresztül A magyarországi szakszervezetek kezdetei a forradalom után ÖSSZEÁLLÍTÁS Magyarországon az 1848-49-es pol­gári forradalom és szabadságharc elbukott bár, ám mégis pozitívnak mondható változásokat hozott: lét­rejöttek a magyar társadalom és gazdaság polgári fejlődésének a fel­tételei. Az 1867-es kiegyezés ezt a folyamatot még fel is gyorsította. Fejlődésnek indult a modern nagy­ipar, amely együtt járt a munkásság számának gyors növekedésével. 1873-ban az összmunkásság létszá­ma 360 ezer, a gyári munkásoké 70 ezer volt, melynek 30 %-a Buda­pestre koncentrálódott. A század- fordulóra Magyarországon mind a kisüzem, mind a nagyipari szerve­zetek jelenléte volt a meghatározó. E fejlődés sajátossága volt, hogy a kezdeti kapitalizmusra jellemző for­ma a kisüzem elterjedt maradt, ugyanakkor a gazdaság legmoder­nebb szektoraiban (bányászat, ko­hászat, szállítás) létrejöttek a leg­korszerűbb vállalati formák. Ez a furcsa kettősség is befolyásolta a későbbiekben a szakszervezetek fejlődését. A századfordulóig egy 1875-ös belügyminiszteri rendelet alapján a munkásoknak érdekeik védelmére csak a segélyező és a szakegyletek működését enged­élyezték. A segélyező és a szakegy­let legálisan tevékenykedő, a ható­ságok által elfogadott alapszab­állyal rendelkező szervezet volt. Szakegyletek A hatóságok az alapszabályokból mindig kihagyták a sztrájkra vo­natkozó pontokat. A sztrájk egyéb­ként nem volt tilos, csak a szerve­zése (összebeszélés) és a sztrájk tá­mogatása. A sztrájkok szervezése tehát csak „rejtett” módszerekkel történhetett eleinte az „ellenállási és agitacionális pénztárak” segítsé­gével, később az úgynevezett „sza­badszervezeteken” keresztül. A szakmai szabadszervezetek 1906- 1907-re fejlődtek ki. Az 1870-es, 80-as évek küzdelme és csalódásai felerősítették a mun­kásszervezkedést. Mind többen ér­tették meg a szakegyletek alakítá­sának szükségességét. Az első szakszervezetet a nyomdászok hozták létre 1862-ben. A cipészek 1868-ban, a szövőmunkások és a zsinórkészítők 1871-ben, a vasa­sok 1877-ben, a szabósegédek és szabómunkások 1890-ben hoztak létre szakegyletet. A közalkalma­zotti területen 1869-ben jött létre az Első Magyar Általános Tisztvi­selői Egylet, 1886-ban alakult meg a Magyar Királyi Állami Tisztvi­selők Központi Egyesülete. A szakegylet létrejötte lehetősé­get nyújtott nemcsak a gazdasági nyomorúság, a politikai jogfosz- tottság elleni küzdelemben, ha­nem a kulturális kisemmizettség elleni harcot is jelentette. A szak- szervezetbe való belépés egyben igényt jelentett a rövidebb mun­kaidőn, a választójogon kívül a szellemi életben való felemelke­déshez. A szakszervezetek széles­körű kulturális tevékenységet folytattak, a munkáskultúra ala­kítói lettek. Az első szervezetek alapvető feladatuknak az oktatást tekintették. Az egyletekben nyelv­tani, gyorsírási, nyelvi tanórákat szerveztek, felolvasásokat tartot­tak. Nagy gondot fordítottak a szakmai képzésre. Könyvtárakat alapítottak, énekkarokat szervez­tek. Később a művelődési igény kiegészült a politikai képzés igé­nyével. A szakszervezetek politi­kai előadássorozatokat tartottak. A szervezett munkások egy politi­kai párthoz, a Magyarországi Szo­ciáldemokrata Párthoz tartoztak. A szakszervezetek és az MSZDP vi­szonyában a XX. század első éveire alakult ki az a forma, amely a párt egész szervezeti felépítését 1948-ig jellemezte. Az MSZDP 1890.évi kongresszusán megfogalmazták: „A szakegyesületi szervezetek csak altkor felelnek meg feladatuknak, ha az egész országra terjednek és az összes szakmák munkásait magukban foglalják” Az 1898-ban létrejött a Szakszervezeti Tanács, melyet 126 szakmai egylet 23603 fizető taggal hozott létre, fő feladatának a szakmai szervezetek kiépítését, alapszabályaik kidolgo­zását, a szervezett munkások politi­kai nevelését, a munkássajtó ter­jesztését, a bér- és sztrájkmozgal­mak szervezését tekintette. Harc a fennmaradásért A szakszervezetek ellen tudtak áll­ni a felszámolásukra irányuló tö­rekvéseknek. A Gömbös-kormány (1932) a szakszervezetek helyett olasz mintára munkáskamarákat akart felállítani. Elképzelése sze­rint minden munkás és munkaadó köteles lett volna belépni a kama­rába. El akarták venni a szakszer­vezetektől a kollektív szerződéskö­tés jogát, el kívánták törölni a sztrájkjogot, a vezetőséget a kor­mány nevezte volna ki. Az elképze­lés a szakszervezetek ellenállásá­nak köszönhetően megbukott. Talpon maradtak a szakszerveze­tek azoknak az intézkedéseknek idején is, amelyek megbénították volna a szervezeteket. így az 1938 végén életbe lépett új sajtótörvény idején, amikor is a Népszaván és 2- 3 szakszervezeti közlönyön kívül minden sajtóterméküket betiltot­ták, tovább szűkült az agitáció, po­litizálás lehetősége. Felfüggesztet­ték ezidőben a szakszervezetek önkormányzatát, ellenőrizték gaz­dálkodásukat. Még a II. világháborúba való aktív belépés ellenére sem szakadt meg a szakszervezeti élet folyamatossá­ga, sőt a Szaktanács 1941 decem­berében tagtoborzást is kezdemé­nyezett. Nem szünetelt a béreme­lésekért folyatatott küzdelem. Til­takoztak a munkaközvetítés álla­mosítása ellen. Az 1942. március 19-én tartott rendkívüli kong­resszuson olyan megoldásra váró problémákat vetettek fel, mint a legkisebb munkabér biztosítása, a kollektív szerződések kötelező megkötésének törvénybe iktatása, a munkanélküliek biztosításának általános bevezetése stb. Még be sem fejeződött a II. világhá­ború, megkezdődött a szakmai szakszervezeti központok életre kel­tése. Az 1944. október 10-én a szoci­áldemokraták és a kommunisták között létrejött megállapodás sze­rint a szakszervezetekben mind a két munkáspárt igyekezett nagyobb befolyást elérni. A kommunisták 1945 január és március között már megszerezték a főtitkári (tehát a tu­lajdonképpeni hatalmi) pozíciók többségét például a bányászok, bőrösök, építők, magán- és közal­kalmazottak, textilesek, fémipariak, közlekedésiek, vasasok, vegyészek szakszervezetében. (Lux Judit: A szakszervezetek története Ma­gyarországon alapján)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom