Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-26 / 97. szám, péntek
Ízvilág ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 26. ÍZLET ' Í1MI Vince, a nagyevő HAJTMAN BÉLA Aki a nyolcvanas évek végén s a kilencvenes évek elején egyetemi hallgatóként töltötte víg napjait s éjszakáit a Eudovít Stúrról elnevezett kollégiumban, vagy a 39-es buszjárat valamelyik csuklós járgányában zötykölődött, esetleg előszeretettel látogatta Pozsony Safárik téri egyetemének környékbeli talponállóit és falatozóit, bizton ösz- szefütott lányregényekbe illő hősömmel, a ga- lántai illetőségű Vincével. Nem volt nehéz felismerni, kiváltképp erős testalkata miatt, no meg ám a ruhaviselete sem volt mindennapi. Alkalmasint hófehér zakóban tűnt fel a frissen borotvált, fekete hajzatú, sötét bőrű jócskán behónaljszprézett fiatalember. Hrabali figura a javából. Elszállásolásomkor hozott vele össze a sors. Eleinte távolságtartóan tiszteletben tartottuk megzavarhatatlan köreinket, de aztán időről időre egyre oldottabban, felszabadultabban viselkedtünk egymással. Mivel e helyütt az ízekről, gasztronómiai történetekről kellene szólni, kizárólag erre szorítkozom; bár nem könnyű feladat, mivelhogy szóban forgó szobatársam igencsak sokoldalú személyiséggé nőtte ki magát az évek során. Maradjunk az étkeknél! Az nem volt meglepő számomra, hogy a termetes, tagbaszakadt Vince jóval több időt szánt az étkezésre, mint más halandó, ebből adódóan jóval nagyobb ételmennyiséget tudott magáévá termi. A kora reggeli (fél nyolcas) előadások előtt a központi tejbárba szokott betérni. Többedmagammal a reggeliről szívesen lemondtam, csakhogy tízhúsz perccel megtoldhassam az alvásidőt, így hát ritkán tartottam vele a tejivóba. Lassan-lassan megszoktuk a menzás kosztot is, bármennyire idegenek és undorítóak voltak a pléhtálcákra felsorakoztatott fülevesztett bögrék, megcsorbított és -csonkított tányérok. Az éhes gyomron nem eshetett csorba! Vince nyugodtan, lassan kanalazta be tányéija tartalmát, hisz délelőtti étrendjét minden alkalommal a „bufetban” (így nevezte) vásárolt franciasalátával körített 20-30 dekányi sonkás szalámival egészítette ki. Gyakorta tiszteletét tette az „U másiarov” alagsorában is egy porció gőzölgő pacal- vagy bableves erejéig az előadások szünetében. Esténként a szobában voltam részese, beavatottja Vince étkezési szokásainak, szertartásainak. Elcsigázva, kiguvadt szemmel szokott betoppanni a márkás parfümöktől és borotvaszeszektől illatozó szobatárs. Vagy arra panaszkodott, hogy a városban túlontúl bezabált, vagy arra, hogy már megint mennyire éhes. Többször az irányban is tett fennhangon célzást, hogy emésztési gondjain segítendő el kell vonulnia. Ilyetén elvonulási szándékát általában cifrább, ízesebb kifejezésekkel szokta volt illetni, főleg olyankor, mikor valaki belülről magára zárta a tisztálkodásra is fenntartott zuhanyozófülkés helyiséget. Ha nem volt sietős a dolga, órákat töltött az ámyékszéken. Itt-ott kitekintve kiszólt, s megkérdezte, mikor ülünk „vályúhoz”. Ezt az idiolektust a Szálkáról érkezett lakótárs honosította meg. A közös étkezésre való felszólítás esetén hangzott el a vezényszó. Hogy Vince ne sokat járassa fölöslegesen az ülőkén a száját, pomóújságot vagy a Jakab-scriptumot nyújtottuk be neki a „majd csak elhallgat” reményében, hátha sikerül más élvezetekre terelnünk figyelmét. (Zárójelben jegyzem meg: az említett két forrásmű igencsak keresettnek számított az idő tájt.) A vasárnap estéken és a vizsgaidőszak idején győződhettem meg korpulens szobatársam falánkságáról. Gyermeki rácsodálkozással, nagy nyeldeklésekkel kísérve követte tekintetével, miként szabadítom meg hártyavékony héjától a kolbászt, mi módon csomagolom ki az ezüstpapírból a pecsenyefalatokat. Sietve hagymát és uborkát kínált fel hozzá. Ha több maradt a savanyúságból: az „uborka kedvéért” hozzáharapott még egy húsfalatot. Állva, fekve, minden elképzelhető pózban magához tudta ragadni az ételt, s jóízűen tudott falatozni, rágódzni, csócsálni, tunkolni. Pásztorkölteményekbe illő idillként hatott a látvány, mikoron a „zsupánjába” (fürdőköpeny) burkolódzva oldalára feküdt, s mosolyogva arra várt, hogy kielégült gyomrában mikor jelentkeznek az elvonulásra szólító és figyelmeztető szélgörcsök. Az éjszakákat általában át- aludta, néha felriadt saját horkolására. Reggel a félig lerágott csontok és vacsoramaradékok körül settenkedett. Szánalmat keltő, bűnbánó tekintetével adta tudtomra, hogy maradt még kenyere, sőt uborkája is, s arra hívta fel a figyelmemet, hogy a penészedésnek, a melegtől oszlásnak induló kolbászt csak úgy meggondoladanul, árván nem szabadna magára hagyni a leszopott csontok társaságában. Gyönyörtől sugárzott az arca, zsírtól gyöngyözött az ajka, örömtől csillogott a szeme, ha falatozott. ínséges napokon az emeleten lakó diáklányokat kopogtatta fel lekváros vagy zsíros kenyér reményében. Jutott neki kalóriadúsabbakból is. Miután lecsillapította éhségét, kuckójába, az ágyára heveredett, hogy már csak a tanulásra összpontosíthasson. Ha magára hagytuk, böffentgetve, aztán elcsendesedve, átszellemülten mély álomba szenderült a kinyitott Leíró magyar nyelvtanból megtanulandó igekötők pregnáns szerkezetei fölött. Ha valaki tudja, merre bolyong, hol lakmározik és emészt szépemlékű, rég nem látott egykori szobatársam, értesítsen! Cím a szerkesztőségben! BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Fúriáknak étke Hozzávalónak, oh múzsa, adjál tejet, mézet, villanytűzhelyt, rovarirtót - ha lehet, egészet! Az tejjel-mézzel ömledező nektárt - melynek gyöngyöző nedve elfed egy hektárt - enyhén rálottyanijuk az lábosra - mint Vulcanus tenné vasát a lángokra, s mennyei nedű forr az kedves tálban hádészi bűz kering a konyhában. Kígyók-békák kúsznak ki az tálból, rovarirtót vevék kezembe a spájzból. Elhalnak sorra pokolnak féregi, szívemet öröm s üröm belepi. Fenséges balzsam készüle az üstben... Soha többet ilyet! Nem láték az füstben. Szendéteknek glóriás kerubja, lelkem kegyeletét előtted lerója. Vedd magadhoz megtört lelkem, Főzésben örömem nem leltem. (CS. M.) Csehy Zoltán m Gyermekkorom ízvilága * A rétes. Nehéz műfaj, alapos kidolgozást igényel, a téma jóllehet megenged némi válto- zatosságot, művészi szabadságot, ám a forma meglehetősen kötött, s már a legkisebb hiba is elárulja az avatatlant. Nagyanyám valóságos művésze a rétesnek, elképesztő precizitással, költői tudatossággal végzi mindmáig a részint rutinná lett, részint sajátos rituáléra emlékeztető mozdulatokat. Akkoriban, gyermekkoromban még irdatlan hatalmam volt fölötte: fél szóra, egy óvatlan óhajra hozzáfogott késlekedés nélkül, ünnepnapokon is, sőt ünneppé téve az ünnepet. Óriási játéknak tűnt, ahogy dolgozott, furcsa és túlságosan is racionális gyurmázásnak: a tészta végül varázslatos módon lemásolta az asztallapot, aztán fokozatosan testté lett, félelmetes kígyóvá hengeredet!. Míg ő alkotott, én felolvastam neki, rendszerint az újságból. Ám jobban szerettem, ha ő mesél, különféle anekdotákat az egyszeri asszony elképesztő főzési szokásairól, ezeket én és a húgom rendkívül mulattatónak éreztük, és szinte menetrendszerűen követelni kezdtük műiden alkalommal. Néha verseket is mondott, ha jól emlékszem, Garay János és Arany szövegei lehettek, meg egy hajdan a falu templomában előadott minden ízében rusztikus passiójáték részletei. Az asztal melletti konyhaszekrény padkáján egy kisebb, ezüstös feszület állt barokkos-szecessziós talapzaton, levehető Jézuskával (e praktikum felfedezése nyüván a mi érdemünk), meg egy énekeskönyv, a fronton maradt nagyapámé. Állítólag - természetesen - gyakran játszottunk a relikviákkal, s nem műidig a rendeltetésüknek megfelelően, kivált a könyv tetszett, furcsa szövegekre leltem benne furcsa nyelven, ám magyar olvasó számára kiejtés szerint átírva... tantum ergo szakramentum... nagyanyám azonnal el is énekelte, persze, egy szót sem értett belőle, ahogy akkor még én sem. Most tudatosítom: ez volt első találkozásom a varázslatos latin nyelvvel, mely - akkor ki hitte volna! - azóta életem egyik meghatározó kalandja, örök, telibe viszon- zott szerelme lett. Most már tudom, s minden ízében kóstolgatom is: nagyanyám az angyali doktor, Aquinói Szent Tamás oltáriszent- ségről szóló himnuszának részletét énekelte, anélkül hogy tudná, műől is szólt a zseniális költemény, miközben a rétes is alakult. A rétessütés rituáléja közben találkoztam egy nyelvvel, melyről manapság gáládul azt terjesztik, hogy halott, holott nagyon is élő, úgy nyúlt szét a glóbuszon, mint a rétestészta, úgy telt meg tartalommal, ahogy töltelékkel a tészta, úgy lett minden ízében másmilyen, hogy megőrizte ősi lényegét. Dédanyám, aki konyhaművészetével 62 évig láncolta magához dédapámat, kivált kalácsainak ízemlékeivel él bennem, a kalácssütés misztériumának viszont sosem lehettem szemtanúja. Ez az ízben lakó törékeny asszony a konyhaművészetet rejtélyes titokként kezelte, a nők territóriumának, varázsterepének tekintette, ahol az alakuló férfinak semmi keresnivalója sem lehetett. Az egzotikum. Falunk szövetkezete egykoron büszkén viselte a csehszlovák-mongol barátság nevet, még ha nyüván felsőbb utasításra osztották is rá. Gyermekkorom óta, mint minden egészségesen kíváncsi ülésházi gyerek, élénken érdeklődtem tehát a mongolok iránt. Elképzeltem, ahogy vágtatnak a sztyeppén, ahogy isszák a lótejet (ez meglehetősen undorított), ahogy jurtákban laknak, mint egykoron Attila. Mi sem természetesebb, a romantikus képzelmények után élő mongolt vágytam látni, s óhajom teljesült is. Úttörő-egyenruhában álltunk sorfalat az iskola bejáratánál, vártuk a hivatalos mongol delegációt, jöttek is a pocakos pártfunkcionáriusok, a sztyeppék gazdálkodói, nyakkendős kitudjakicsodák, a falu akkori elöljárói, meg mutatóba talán sorstárs pionírok is. Később elképedve néztem X. bácsi pálinkásüvegét, az üvegben egy igazi kígyó lakott, szélesre nyitott szájjal, ki-ki- kandikáló nyelvvel, talán nem is élt, de számomra élőnek látszott, körötte merő pálinka, mondhatni abban fürdött. X. bácsi boldogan mutogatta, igen-igen, Mongóliából hozta, amikor a falut képviselte a sztyeppén, nyüván egy mongolcsehszlovák barátság testvéri szövetkezet meglátogatása során, erre már nem emlékszem tisztán. A mongoüázat nagyanyám tetézte be igazán, az aznapi süteményről (valóságos költemény volt) kedvcsi- nálólag azt mondta, a mongolok küldték, ami mérhetetlenül természetesnek és hihetőnek tűnt. Ez volt a legpozitívabb mongol élményem (ez ideig kétségtelenül), s ekkor lettem alighanem az egzotikus konyhák kedvelője is. Az orosz/szoyjet konyháról viszont meglehetősen rossz emlékeim maradtak: gimnazista koromban sújtottak az Orosz/ Szovjet konyha hete elnevezésű, november hetedike táján dívó rendezvénnyel (párhuzamosan a szovjet film hetével). Ez lényegében az alapanyagokkal való gáttalan garázdálkodásnak tűnt, ízterrorizmusnak, a tehetségtelenség megdicsőülésének. (Ó, Héraklész, te legfalánkabb isten, sújts le szakmájuk méltatlanjaira!) Blaszfémia. Nyilván furcsán hangozhat, imádtam a böjtöket, sajnáltam, hogy immár csak oly keveset tart a család. Ilyenkor készítették ugyanis a kedvenc ételeimet: a fantasztikus halászlét, haüevest, sült halat sokféleképpen. A halászléfőzés bajnoka apám (nagyanyám kínosan ügyelt arra is, hogy lehetőleg mindkét fia értsen a főzés művészetéhez, s ez mindkét esetben remekül sikerült is). Kiskoromtól fogyasztom is rendesen e halászlét, anyám gondosan lefejtette a halhúst (bár a halnak nem igazán húsa van, pláne böjtkor), jóformán a keze nyomán csipegettünk, úgy táplált minket, mint madár a fiókáit. Apám és anyám ételpártisága életpártiság is: ezt apám példájával célszerű U- lusztráhii, aki amint anyámat ágynak dönti egy-egy kisebb-nagyobb betegség, mérhetetlen leleményességgel lát a főzéshez, és minimum szent hildegárdi buzgalommal hisz ételei gyógyító erejében. űrbe kilőtt szőlőfürt vagy szemenként lecsipegetve tömködöm duzzadt húsod a nyelvem alá az elnapolt vérszerződés VI pirítósra kenve sajtízű halál örvénybe fúlt pörkölt csészényi lélek habtészta pórusok közé feszül pár karika intermediális félelem talántai láncok kőleves rotyog a füstben fekete üst nyitja méhét s a kanál fáradt izma újfent erőt nyer hisz aki mer... no mit aggyak apukám (Csehy Zoltán: Nút, Kalligram Könyvkiadó, 1993) NYELVELŐ Vajkrém és bontott csirke Néhány évvel ezelőtt megjelent boltjainkban egy tejtermékfajta, amelynek fő alkotóeleme a vaj és a sajt. Általában kenyérre vagy péksüteményre kenve fogyasztják: a cseh és a szlovák neve is ezt a tényt akarja kifejezni; pomazánkové máslo, nátierkové maslo. Akármelyiket fordítjuk le szó szerint, az eredmény ez: kenővaj. Magyarországon hiába érdeklődtem annak idején, mi is a neve ennek a tejterméknek, mert ott ez akkor nem volt. Nemrég azonban már felfedeztem az élelmiszerboltokban; dobozán ott volt a magyar neve is: vajkrém. A magyar nyelv tehát egy kicsit más szempontból nevezte meg a terméket, mint a cseh vagy a szlovák: nem vajfajtát látott benne, amelyet valamire kenve fogyasztanak, hanem vajszerű krémet. De mint tudjuk, a krémet is kenni szokás, tehát mind a két megnevezési forma jó, csak természetesen mindegyik a maga helyén. Hogy a szlovákban sem idegen ez a szemlélet- mód, bizonyítja, hogy az egyik tej- feldolgozó üzem termékének dobozán a nátierkové maslo meüett megtalálható ez a kifejezés is: maslová nátierka. Mivel a nátierka a natieraf („ken”) igéből képzett főnév, némelyek a ken igéből képzett főnévvel: a kenőccsel próbálják lefordítani. A maslová nátierka azonban inkább vajkrémnek fordítható, mintsem vajkenőcsnek, mert kenőcsnek a kenésre használatos kozmetikai és gyógyszereket, valamint a szerkezetek mozgó alkatrészeit síkosabbá tevő anyagokat nevezzük, a kenhető élelmiszert nem. Ezután ha erről az árucikkről lesz szó akár mindennapi társalgásunkban, akár a szakma vagy a sajtó nyelvében, nevezzük bátran vajkrémnek. Az élelmiszernél maradva, megemlítjük, hogy a hús- vagy élelmiszer- boltokban kapható csirkét, kacsát, vagyis baromfit sem igen szoktuk nevén nevezni, legalábbis nem a magyar nevén. Ezek között általában két fajtát szoktunk megkülönböztetni; egyiknek a neve ez: fagyasztott baromfi, a másiké: friss baromfi. Ezzel csupán a tartósítás módja alapján neveztük meg ezt a húsárut. Márpedig a baromfit mint árucikket először más, fontosabb szempont alapján osztályozhatjuk aszerint, hogy müyen formában ke- rül a vevőhöz: élve, levágva és meg- kopasztva, avagy a hasznavehetetlen belső szerveitől is megtisztítva. Az élve piacra kerülő baromfinak - mint tudjuk is - élő baromfi a neve; a levágottnak és tolláitól megtisztí- tottnak vágott baromfi. De hogy hívják a harmadik formában árusítottál? Ezt bizony kevesen tudják nálunk. A csomagolókartonjukon található szlovák felirat szerint pitvané kurca, pitvaná kacica stb. Csakhogy mi még ennek alapján sem merjük boncolt csirkének vagy boncolt kacsának nevezni a csomag tartalmát, mert tudjuk, hogy a boncol ige - amely általános megfelelője a szlovák pitvaí-nak - nem illik az árusítandó baromfival végzett műveletre. A boncol ugyanis a testnek tudományos vizsgálódás céljából való részekre darabolását jelenti. Az eladandó baromfi esetében pedig valójában másról van szó; csupán felbontásról és kibelezésről. A magyar nyelvben ennek a baromfinak bontott csirke, bontott kacsa stb. a neve. A magyarban ugyanis a bont ige jelentése illik rá a baromfival végzett említett műveletre. A magyar nyelv értelmező szótára szerint egyik jelentése, ületvejelen- tésámyalata ez: „(leölt és megtisztított áüatot) felmetszve, felnyitva belső részeit egymás után kiszedi.” Ezek a példák szerepelnek a szótárban: csirkét bont, disznót bont, halat bont, őzet bont. Jakab István: Nyelvi vétségek és kétségek, Madách, 1987
