Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-23 / 70. szám, szombat

„Nyitva áll aa ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével; Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüzó pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti” (Arany János) 2002. március 23., szombat 6. évfolyam, 12. szám 1947. február 13-án reggel kilenckor odaállt a házuk elé a katonaautó, s Szalai LajoSéknak menniük kellett - felpakolták a szoba-konyha bútort az autóra, és irány az állomás Volt valaha egy deportálás csit. Ott mindent jobban lehetett kapni, mint itthon. Sok lábbelit küldtem haza, mert a csehek nem váltották ki mindet, amit kaptak. Gyerekszemmel Irénke, Fekete Lászlóné hétéves volt, amikor elvitték őket. - Nekem mint gyereknek nincsenek rossz be­nyomásaim Csehországról. Tardos- kedden magyar iskolába kezdtem járni a kedvesnóvérekhez, de tulaj­donképpen nem hivatalosan, mert még ötéves sem voltam. A második osztályba már szlovákba jártam, de csak fél évig. A szüleim alaposak voltak, és mielőtt elvittek bennün­ket, kikérték a félévi bizonyítványo­mat. Az apámnak az volt az első dolga, amikor Sobocicére kerül­tünk, hogy másnap kézen fogott, és gon a legjobb. A borotvapamacsot a kapkodásban itthon felejtettük, és Zásmukyban, a közeli városká­ban a világért nem tudtam meg­magyarázni a boltosnak, mit aka­rok. Kézzel-lábbal mutogattam. Aztán egyszer csak megláttam a kirakatban... Az orvosnál se tud­tam elmondani, mi bajom. Irénke ott is jól tanult. A gyerekek „mas- lonkának” hívták, mert mindig két masni volt a hajában. /Meghiúsított szökés Kétévi száműzetés után hazajö­hettek. Gazdájuktól el sem bú­csúztak. Nehezteltek rá. - Egy hó­napnak előtte meg akartunk szök­ni. Vittünk az állomásfőnöknek ajándékot, ezer koronát, tyúkot, kolbászt, cukrot, amit akkoriban nehéz volt kapni, hogy legyen va­gon. Mindent összecsomagoltam, este indultunk volna. De a gazda feljelentett, mert ő is félt. Vége­redményben jól jártunk, mert megmaradt a pénzünk. A deportáltaknak Csehországban jelenteniük kellett a munkahiva­talban, hogy hová akarnak vissza­települni, illetve hogy van-e hová menniük. Ilka néniék a Magyaror­szágra telepített apósáék itt ma­radt házát diktálták be, ahol az el­hurcolásuk előtt is laktak. Meg­egyeztek azzal a szlovák emberrel, akit a Szalai-házba költöztettek, hogy befogadja őket, de az illető meggondolta magát. Korai öröm Negyvenkilenc február tizenegye­dikén estefelé a kolíni szerelvény befutott a tardoskeddi állomásra. Szalaiék megkönnyebbültek: vég­re hazaérkeztek! Korai volt az örö­mük; kilenc vagont lekapcsoltak. Az övékét is. A többit a kirakodóba vitték, negyven csendőr felügyele­te mellett katonaautókra rakták a hazatelepültek holmiját, és beszál­lították a faluba. - A rokonok ma­gukkal vitték Irénkét és Erzsit, hogy meg ne fázzanak. Később megtudtuk, hogy bennünket to­vábbvisznek, Surányba. A hozzá­tartozók odajöttek és kirakták a vagonokból a holminkat. Az ürese­ket hadd vigyék, ahova akatják. Amikor odajöttek a csendőrök, el­bújtunk, le a pangét mellé. Akkor a csendőrök visszadobáltak mindent a vagonokba, de összevissza, nem törődve azzal, hogy mi kié. A mi holmink négyfelé volt. Nagyon el­keseredtem, térdre estem a csend­őr előtt, mondom, a gyerekeimet a rokonok bevitték a faluba. Hogyan menjek tovább nélkülük? Azt mondta a csendőr, maradjak itt, rendezzem el, amit kell, és másnap reggel legyek Surányban. Készít jelölték ki lakhelyül, oda szállított a teherautó bennünket meg a bú­torunkat. A katonák azt mondták, lerakják a holminkat, aztán többet nem foglalkoznak velünk. Az asz- szony, akihez beszállásoltak, na­gyon sírt, vele is csak az utolsó pü- lanatban közölték, hogy ürítsen ki egy helyiséget, mert lakókat kap. Megvigasztaltuk a szlovák nénit, hogy ne féljen, egy napot se mara­dunk itt. Mert Surányban, két ko­csira felraktuk, ami felfért, és azt Tardoskeddre vitték a rokonok. Másnap visszamentünk Keszire, felraktuk a holminkat három sze­kérre, és dűlőutakon hazajöttünk Tardoskeddre. Eleinte Kollár Vik­tor nénénél laktunk, aztán meg a Juli néninél, az apósom testvéré­nél. Ötvenben negyvenezer koro­náért vettünk házat. Csehország­ból csak babakocsit hoztunk, ket­tőt, egy mélyet meg egy sportko­Szalai Lajosné, Ilka néni szág, a kolíni járásbeli kis falvak, Sobocice és Becváry. Két teljes év tá­vol a szülőfalutól. - Kidobolták, hogy három nap múlva menni kell, meg hogy kiknek. A vagyonosakat Morvaországba vitték. Nekünk csak négy hold földünk volt, szegények­nek számítottunk. Volt olyan, aki el­bújt. Mi is. De a katonák azt mond­ták, ha nem jövünk elő, akkor az én szüléimét viszik el. A két asszony, az anyám meg az anyósom bizony har­colt egymással. Az anyós mindená­ron azt akarta, hogy maradjunk. Több családot is bújtatott a nagy portájukon. Amikor az anyám el­A borotvapamacs - csehül Sobocicében, ahová kerültek, naszvadiakat is telepítettek. Ott már mindenki tudta, hogy a ma­gyarok nem önként mentek Cseh­országba. Egy évig laktak ott, de a gazda szegény volt, nem tudta fi­zetni az alkalmazottját, Szalaiék egy faluval odébb vándoroltak, egy becváryi nagygazdához. A ki­telepítettek legtöbbje egy szót nem tudott csehül, az ottaniak nem tudtak magyarul. - A féljem be­szélt szlovákul. A katonaságnál megtanult. Jó ember volt, a vilá­Irénke, Fekete Lászlóné hétéves volt, amikor elvitték őket Valahol Csehországban. Balról jobbra: Irénke az elmaradha­tatlan masnival, az édesanyja, karján Erzsi, mögötte Szalai La­jos, a Tóth házaspár fiukkal, Vicivel és Vanya Ferenc (A szerző felvételei és családi archívum) elvitt Zásmukyba, egy kisvárosi is­kolába. Büszkén mondhatom, hogy az év végén csak három kettesem volt. Fél év múlva az apám kétség- beesett levelet írt haza, hogy küld­jétek magyar könyveket. A fal­védőre kihímezett bölcsességet a tanév végén így olvastam: „Hogi életed niugodt légién, munkálkodj szzerénien.” A hatvanas évek végén a férjemmel Jevanyban voltunk ki­ránduláson, és elmentünk Zás- mukyra, az iskolába. A becváryiak nem voltak otthon, a sobociceieket megtaláltuk. Egész más szemmel látták az akkori eseményeket. Na­gyon meghökkentem. Egyikükre se lehet azt mondani, hogy rosszak lettek volna hozzánk. Ok abban a hiszemben éltek, hogy munkát ad­nak nekünk, és ezzel segítenek raj­tunk. Amikor Nyústyán laktunk, nálunk járt Kunzvart professzor a Károly Egyetemről - a fia most a cseh környe­zetvédelmi miniszter - több kollégájával. Ők úgy tudták, hogy az akkor segítség volt a szlovákiai szegények­nek. Erre én megmu­tattam nekik a második osztályos bizonyítvá­nyomat, amelyre az ak­kori tardoskeddi szlo­vák iskolaigazgató ráír­ta: „azért szakítja meg az iskolába járást, mert a szüleit kitelepítik Csehországba”. A négy cseh pro­fesszor és tíz tanársegéd meg volt döbbenve. Egyikük sem tudott róla. sem szeretne ezt az időt kitörölni az emlé­kezetéből. - Nem. Nem mondhatok a ese­tiekre semmi rosszat. Minket megbecsültek. Az uramat, Lajcsit csak úgy hívták, hogy hezkí magyar. Tudtam varrni, pénzt nem fo­gadtam el, de egy in­gért adtak öt kiló má­kot. Az itthonról vitt libákat is eladtuk. De felejteni nehéz. A családot szétszakítot­ták. Azt ígérték, aki reszlovakizál, azt nem viszik el. A Vanya nagyapa, Ilka néni édesapja megtette, mégis ki­telepítették Magyarországra. - Az apám ott halt meg, baleset ér­te, leesett a szekérről, megsérült a hátgerince, és pár nap alatt vé­ge lett. Pécsett van eltemetve. Meghalt az öcsém és a felesége is, akikkel a szüleim együtt laktak. Az édesanyámat sikerült haza­hoznunk, még tíz évig élt velünk. Az apósomék 24 vagonnal indul­tak Magyarországra. A bonyhádi temetőben pihennek. Sok rosszon mentek keresztül. Ilka néni mégse haragszik egykori „munkáltatóikra”, hiszen velük el­hitették, hogy a „nincstelen” ma­gyarok önként vállalták sorsukat. - Erzsit itthon szültem meg, Tar- doskedden, s amikor visszamen­tem a kéthetes pólyásSal, kitakarí­tott lakás várt. A környékbeli ma­gyar családok valami tíz faluból összejöttek. Hoztak libát, tyúkot, ötven üveg sört is, igazi lakodal­mat csaptak. Vasárnaponként min­dig összejöttünk. A magyarok ott összetartottak. Ha úgy összetarta­nának itthon is, hát jó volna. CESKOSCOVBNSRA RRPUBt.rKA ‘A* ' • Skolsltf inspektorát v ^ . í* ~vu . tHMna Státtta fnrfová fleot* v Skoiaky rok 19 __CitOo SKO LSKÉ VYSVEDCENIE . /„ • .■ _ ____jÜJAtfi&t:. , awo dea Jl <UU , , ■ /f ,,,. v —____ pol iticly okres____ ...ő-mrt,................................., nAbaicoatva Biü l-Í. chodit do ákofy vöbec v „.»'tjtífcáAiáfe.— dha do toaftjicj Skoiy di* ................1....fScJg»*........... 19..,.Zf— a doativ» roé níku tietn známky: ÉM­________... V1J*. Ti. Po| rt>fe 5 1 «. CburMte 1 / Nlbnlrnkí fírk"?» ■f Jdíliásh «• S* Órain ­Jobb itthon, de.... Két évet töltöttek kényszerűen Csehországban. Ilka néni még­;. }Wí, — vsnkjr artvi vyhziden* A kitelepítést igazoló félévi bizonyítvány KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA alai Ilka néni mmm nyolcvanöt éves. M Tardoskedden él I. 3 M I Erzsi lányával együtt. Irén lá­nya negyedszá­zad után költözött vissza a szülőfa­lujába családostul, és ott élnek az unokák és a dédunoka is. A nap leg­nagyobb részében olvas és emléke­zik. Lehetőleg a szépre. Boldog há­zasságára („hála Istennek jó embert kaptam, mindig engem pártolt, még akkor is, ha nem volt igazam”). De az élet nemcsak jót adott Szalai- éknak; fájdalmas emlékek is felbuk­kannak negyvenhét teléről. Csehor­jött, és közölte, hogyha nem jelent­kezünk, őket viszik el, én térdre es­tem az anyósom előtt, könyörögtem neki. Elmegyünk mi, fiatalok va­gyunk, majd lesz valahogy. Voltak olyanok is, akiknek sikerült elbújni­uk. Többeknek is. 1947. február 13-án reggel kilenc­kor odaállt a házuk elé a katona­autó. Szalai Lajoséknak a kislá­nyukkal, Irénkével menniük kel­lett. (Hiába kértek felmentést - Il­ka néni várandós volt Erzsivel, beteg volt, vért hányt.) Felpakol­ták a szoba-konyha bútort az au­tóra, és irány az állomás. A vago­non egy másik családdal osztoz­tak, meg a libákkal és a két har­minckilós malackával. Erzsi, akivel Ilka néni várandós volt, mikor kite lephették őket

Next

/
Oldalképek
Tartalom